Tegnap este az egyik kereskedelmi csatornán megnéztem a Gyaloglás az ellenséggel című amerikai-kanadai filmet. A magyar zsidók második világháborús megpróbáltatásait érzékeltető cím hajaz az angolra (Walking with the Enemy). Arra utal, hogy az 1944. október 15-i puccs után a nyilasok gyalogosan indították Bécs irányába a pesti zsidók egy részét. A német nyelvterületen használt cím, az Unter Feinden (Ellenségek között) pontosabban fejezi ki a tartalmat.

A forgatókönyv Rosenbaum Pinchas emlékiratából készült, akinek vidéki városban élő rokonai Auschwitzban pusztultak el. Ő maga úgy élte túl a német megszállást, majd a nyilas rémuralmat, hogy Budapesten SS-tisztnek adta ki magát. Próbálta menteni a menthetőt, hol sikerrel, hol sikertelenül. Személyes sorsának íve van, ám a történelmi háttért a rendező összekutyulta. Csak három mozzanatot említek. A másik ál SS-tisztet (szintén zsidó fiatalembert) a nyilasok letartóztatják az utcán, és beviszik az Andrássy út 60-ba, ahol brutálisan megkínozzák. Mindezt akkor viszik véghez, amikor még nem ők adják az államhatalmat. Október 15-e előtt Horthy kormányzó szélsőjobboldali ellenzékét alkották, és a járókelők egyenruhás-fegyveres egzecíroztatására aligha volt lehetőségük. Azt az állami rendőrség-csendőrség végezte.

Majd a nyilasok október közepén átvették a hatalmat, amikor azt látjuk, hogy Auschwitzban SS-katonák mérgező anyagot dobnak a zuhanyozónak álcázott gázkamrába. Holott a vidéki zsidóságból legalább 400 ezer embert már hónapokkal korábban elgázosítottak, és Horthy a nyár közepén le is állította a bevagonírozást. A románok augusztus 23-i kiugrása után éppen előkészíti Magyarország kiugrását, ezért keresi föl a szovjet meghatalmazottat. Ez ugyan sosem történt meg, de játékfilmben elképzelhető, hogy a rendező dramaturgiai okból átalakítja a valóságot. Az viszont elképzelhetetlen, hogy miközben a Horthy Miklóst megjelenítő Ben Kingsley tárgyal a vele hadban álló hatalom képviselőjével, a Szovjetunió vezetőjét „Sztálin elvtársnak” nevezi. Ezt a fia, ifjabb H. Miklós is megismétli. Ez így már aligha írható a véletlen számlájára.

Néha a volt a benyomásom, hogy a rendező Mark Schmidt átadott a vágónak egy csomó szalagot a forgatásról, és azt mondta neki, hogy rakjon össze belőle egy filmet. Eric L. Baeson tudatában pedig összecsúsztak az idősíkok. A készítők tisztességes szándékát nem vonom kétségbe, de tegnap este egy rossz, ellentmondásokban bővelkedő filmet kísérhettem lankadó figyelemmel.              

A legutóbbi napokban Kövér trianonozott, Varga Judit és Novák Katalin néppártozott, Gyurcsány momentumozott, Parti Nagy orbánozott, Nagy Feró lázadozott, Böde pedig pelenkázott. Lefülelt mondatok.

Nagyváradon a „zsidó” egy ember, Budapesten egy sértés. (Szele Tamás újságíró, Facebook.com, január 19.)

Belülről is egyre több a kritikus hang. (Török Gábor politológus a Fideszről, ATV, január 20.)

Ez már lezárt ügy, csak ki kell várni a végét. (Ara-Kovács Attila, a DK Európa-parlamenti képviselője a Fidesz és a Néppárt kapcsolatáról, Klubrádió, január 21.)

Annyi pénzt kérünk a Lánchídra, amennyibe a miniszterelnök várbéli dolgozószobája került. (Tüttő Kata MSZP-politikus, budapesti főpolgármester-helyettes, ATV, január 21.)

A viharlámpát olyan magasra kell elhelyezni, hogy azt se ember, se állat a farkával le ne verhesse. (Duka Zoltán olvasó idézete egy tűzvédelmi szabályzatból, Facebook.com, január 21.)

A Momentum fantasztikus két évet futott. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök, InfoRádió, január 22.)

Ma valamiféle riadalmat kelt a hozzáértés és a szakértelem. (Pozsgai Zsolt író, Mandiner.hu, január 22.)

Nemcsak Magyarországot darabolták szét, hanem a megmaradt, csonka Magyarországot is életképtelenségre ítélték. (Kövér László Fidesz-politikus, az országgyűlés elnöke Trianonról, Kisalföld, január 23.)

Kádár rendszere öregségére demokratizálódott, Orbáné öregségére rákosizálódott. (Parti Nagy Lajos író, 168 Óra, január 23.)

A rendszer megtűr bennünket, mert mi is elviseljük őt. (Föld S. Péter újságíró, HírKlikk.hu, január 23.)

A művészt egy érdekli: a szerep. (Végvári József ny. őrnagy, a Kádár-korszakban „művészeti vonallal” foglalkozó titkosszolgálati tiszt, 24.hu, január 23.)

Lázadjatok, de csak módjával! (Nagy Feró rocker a szombathelyi egyetemistáknak, Nyugat.hu, január 23.)

Sületlenség, ha azt gondolják, hogy hatalmi úton le lehet cserélni egy létező kultúrát. (Dés László zeneszerző a kormánypárti kultúrharcosokról, Magyar Narancs, január 23.)

A jövő irodalom-tankönyveiben a Nyugat nemzedékeinek helyét a Kelet Népének szűkebb mezőnye veszi át. (Puzsér Róbert publicista, Magyar Hang, január 24.)

A nemzeten belül lőnek. (Szél Bernadett volt LMP-politikus a kormányzati gyűlöletkampányról, ATV, január 24.)

A pártok sikerre játszanak. (Ungár Tamás újságíró, Népszava, január 24.)

Ha van bárminek értelme 2022-ben, az a teljes ellenzéki összefogás, egy rendszerváltó technikai óriáskoalíció. (Papp László Tamás újságíró, Facebook.com, január 25.)

Nekünk nem a fejléc, nem a házszám a fontos. (Varga Judit Fidesz-politikus, igazságügyi miniszter a Fidesz Európa-parlamenti helyzetéről, Magyar Nemzet, január 25.)

Már nem egy centire, hanem kilométerekre vagyunk a Néppárt egyes részeitől. (Novák Katalin Fidesz-politikus, családügyi államtitkár, Magyar Távirati Iroda, január 25.)

A pelenkát felvette a csapat, aztán a meccs kezdése előtt elfelejtettük levenni. (Böde Dániel paksi labdarúgó az FTC elleni vereségről, M4, január 25.)

A magyar kultúra uradalmi gazdatisztje. (Gábor György filozófus Demeter Szilárdról, Facebook.com, január 26.)

A legutóbbi napokban Kövér trianonozott, Gyurcsány momentumozott, Ungár elempézett, Nagy Feró lázadozott, Böde pedig pelenkázott. Lefülelt mondatok.

Hóman Bálint antiszemitizmusa nem meggyőződésből fakadt, hanem politikai számításból. (Ujváry Gábor történész, Fejér Megyei Hírlap, január 18.)

Nagyváradon a „zsidó” egy ember, Budapesten egy sértés. (Szele Tamás újságíró, Facebook.com, január 19.)

Belülről is egyre több a kritikus hang. (Török Gábor politológus a Fideszről, ATV, január 20.)

Ez már lezárt ügy, csak ki kell várni a végét. (Ara-Kovács Attila, a DK Európa-parlamenti képviselője a Fidesz és a Néppárt kapcsolatáról, Klubrádió, január 21.)

Annyi pénzt kérünk a Lánchídra, amennyibe a miniszterelnök várbéli dolgozószobája került. (Tüttő Kata MSZP-politikus, budapesti főpolgármester-helyettes, ATV, január 21.)

A viharlámpát olyan magasra kell elhelyezni, hogy azt se ember, se állat a farkával le ne verhesse. (Duka Zoltán olvasó idézete egy tűzvédelmi szabályzatból, Facebook.com, január 21.)

A Momentum fantasztikus két évet futott. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök, InfoRádió, január 22.)

Ma valamiféle riadalmat kelt a hozzáértés és a szakértelem. (Pozsgai Zsolt író, Mandiner.hu, január 22.)

Nemcsak Magyarországot darabolták szét, hanem a megmaradt, csonka Magyarországot is életképtelenségre ítélték. (Kövér László Fidesz-politikus, az országgyűlés elnöke Trianonról, Kisalföld, január 23.)

A művészt egy érdekli: a szerep. (Végvári József ny. őrnagy, a Kádár-korszakban „művészeti vonallal” foglalkozó titkosszolgálati tiszt, 24.hu, január 23.)

Kádár rendszere öregségére demokratizálódott, Orbáné öregségére rákosizálódott. (Parti Nagy Lajos író, 168 Óra, január 23.)

A rendszer megtűr bennünket, mert mi is elviseljük őt. (Föld S. Péter újságíró, HírKlikk.hu, január 23.)

Lázadjatok, de csak módjával! (Nagy Feró rocker a szombathelyi egyetemistáknak, Nyugat.hu, január 23.)

Sületlenség, ha azt gondolják, hogy hatalmi úton le lehet cserélni egy létező kultúrát. (Dés László zeneszerző a kormánypárti kultúrharcosokról, Magyar Narancs, január 23.)

A jövő irodalom-tankönyveiben a Nyugat nemzedékeinek helyét a Kelet Népének szűkebb mezőnye veszi át. (Puzsér Róbert publicista, Magyar Hang, január 24.)

A nemzeten belül lőnek. (Szél Bernadett volt LMP-politikus a kormányzati gyűlöletkampányról, ATV, január 24.)

A pártok sikerre játszanak. (Ungár Tamás újságíró, Népszava, január 24.)

Nagyon jó párt, de rengeteg hülyeséget csinált. (Ungár Péter LMP-politikus az LMP-ről, Partizán, január 25.)

Ha van bárminek értelme 2022-ben, az a teljes ellenzéki összefogás, egy rendszerváltó technikai óriáskoalíció. (Papp László Tamás újságíró, Facebook.com, január 25.)

Nekünk nem a fejléc, nem a házszám a fontos. (Varga Judit Fidesz-politikus, igazságügyi miniszter a Fidesz Európa-parlamenti helyzetéről, Magyar Nemzet, január 25.)

Már nem egy centire, hanem kilométerekre vagyunk a Néppárt egyes részeitől. (Novák Katalin Fidesz-politikus, családügyi államtitkár, Magyar Távirati Iroda, január 25.)

A pelenkát felvette a csapat, aztán a meccs kezdése előtt elfelejtettük levenni. (Böde Dániel paksi labdarúgó az FTC elleni vereségről, M4, január 25.)

Papp László Tamást a közírók között tartom számon. Tegnap este azt fejtegette közösségi üzenőfalán, hogy korábban a választások bojkottjára buzdított, ma viszont, győri lakosként elmegy szavazni. Szerinte ugyanis „Ha van bárminek értelme 2022-ben, az a teljes ellenzéki összefogás, egy rendszerváltó technikai óriáskoalíció.”

Sosem buzdítottam bojkottra, de az utóbbi években már olyan pártot kerestem, amelyben nincsenek politikusok. S mert a politikusok hajlamosak arra, hogy nem tartják be a választási ígéreteiket, újságíróként ezt számon is kérem rajtuk. Ráadásul nemcsak tanulmányozom a nyilvánosságot, hanem tanítom is. Az az én emberem, aki nem szűkíti, hanem bővíti. Amikor például Toller László szocialista politikus lett Pécs polgármestere, estére tette át az önkormányzati testület üléseit. Ahhoz nem volt mersze, hogy a helyi tévé közvetítését leállítsa, azt pedig okkal remélte, hogy az „ellenzéki áskálódások” este kevésbé hatnak a nyugdíjasokra, akik akkor már inkább az országos tévék szappanoperáit nézik. Ezt megírtam egy újságba, amelynek felelős kiadója felhívott, és barátilag elmondta, hogy a pártvezetőség most nem akar szembesülni a „baranyai lobbival”, ezért eláll a közléstől. Azóta nem írtam az újságba.      

Alig több mint száz napja az ellenzéki pártok közös jelöltjei meglepően sok városban győztek. Azóta Barabás Richárd újbudai alpolgármester (Párbeszéd) kifejtette: a polgármesternek vagy a kabinetfőnökének az a dolga, hogy megjelenés előtt ellenőrizze az önkormányzati lapba szánt kéziratokat. Matkovich Ilona váci polgármester (civilben újságíró) megtiltotta az önkormányzati tulajdonú cégek munkatársainak, hogy belső ügyekről beszéljenek a nyilvánosság fórumain. Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármester azzal dicsekedett, hogy ő lett az önkormányzati újság felelős kiadója (ez a pozíció összeférhetetlen a választáson elnyert tisztségével). Budai Lóránt jászberényi polgármester (Jobbik) egyelőre nem szűkíti látványosan a helyi nyilvánosságot, idestova négy hónap alatt azonban több mint kétszáz fényképet tett föl magáról a közösségi üzenőfalára. Nem jó előjel.

Rokonszenvem az együttműködő ellenzéki pártoké, és érteni vélem, hogy Papp László Tamás közíró ma miért aktivizálja magát győri választópolgárként. Mindazonáltal elgondolkoztat, amit így fogalmazott meg: az ellenzéki pártok közös jelöltjére „leadott szavazatom nem hűségeskü, sem pedig hallgatási fogadalom”.       

A lassanként mögöttünk hagyott hét két mondatáról tűnődnék. Dezső András terjedelmes cikket közölt tegnap az Index.hu-n, a Borkai-ügy hátterét tárta föl a Győrben holnap esedékes polgármester-választás előtt. Idézi például Kubatov Fidesz-pártigazgatót, aki kifejtette, hogy „a ’főnök’ szerint ami történt, az magánügy, és nyugodjon meg /Borkai/, mert ha az önkormányzati választás kampányában nyilvánosságra kerül a téma, akkor azt a jobboldali médiában blokkolni fogják”. A másik mondat szintén tegnapi, Széll Bernadett száját hagyta el az ATV stúdiójában: „Az iskolaérettségi botránnyal foglalkoztam, most van fönt a blogomon.”

Az első mondat hitelességéért nem kezeskedem, bár a tartalmát nem vonom kétségbe. A másodikat viszont saját kezűleg jegyeztem föl. Az egyikben a miniszterelnök idézett módon vagy talán másként elhangzott szavaiból az derül ki, hogy egyebek között azért vásároltatta föl embereivel a média jelentős részét, mert máskülönben aligha blokkolhatná a neki nem tetsző témákat. A másik mondat arról árulkodik, hogy az LMP volt társelnöke és miniszterelnök-jelöltje a képviselői igazolvány adta jogosultságát kihasználva tárta föl a hat-hétéves gyerekek és szüleik szorult helyzetét. De úgy, hogy a százezreket érintő témát maga dolgozta föl, majd cikkszerű bejegyzését a közösségi üzenőfalán közre is adta.

A két politikus gyökeresen eltérő körülményeit nem mosnám össze. Mindazonáltal van egy közös tulajdonságuk: az egyik akarva, a másik akaratlanul akadályozta az oknyomozásra szakosodott újságírókat abban, hogy művelhessék azt, amit kitanultak. Orbán Viktor több száz szolgálatába szegődött újságírónak tiltotta meg, hogy a Borkai-üggyel foglalkozzék, Széll Bernadett pedig maga vállalkozott az újságírásra. A miniszterelnök kézivezérléses akciója azért nem sikerült, mert blokkolta ugyan a kormánypárti médiumokat, akik azonban kirobbantották a Borkai-botrányt, a világhálón adták közre a nagy hírre vergődött szexvideót, amelyet 800 ezren néztek meg. A botrány kedvezőtlenül befolyásolta a kormánypárti politikusok szereplését a helyhatósági választáson, a volt LMP-s politikus pedig pénz híján kénytelen beérni a közösségi üzenőfallal.

Mégsem teljesen eszköztelen. A hazai médiának van egy növekvő jelentőségű része, a világháló, mely fölött a majdnem mindenható miniszterelnöknek egyelőre nincs hatalma. Neki azonban van, kár, hogy ezt valóságfeltárásra szakosodott újságírók nélkül próbálja gyakorolni.         

A digitális ismerőst még a világháló előttről ismerem. Mérnökként végzett egy moszkvai egyetemen, a rendszerváltás után pedig menedzser lett itthon. Szűkszavúnak találta tegnapi bejegyzésemben ezt a mondatot: A tulajdonában lévő Csillag-patikát „Örkény István ajánlotta fel 1949. december 5-én a magyar államnak, Sztálin 70. születésnapja alkalmából (amely egyébként egy évvel korábban volt)”. A zárójeles félmondatot kifogásolta, fejtegetvén, hogy egy német és egy angol lexikonban azt olvasta, Sztálin 1879-ben, Gori városában született.

A bejegyzés számomra kötelező 2500 karakterébe az idézett mondatnál több nem fért bele Sztálin születésnapjáról. Azért köszönöm a szelíd korholást, mert ma újabb 2500 karaktert szentelhetek az érdekes témának. A Sztálinról megjelent lexikoncikkek ugyanis vegyes tartalmúak. Hol 1879-et, hol 1878-at tüntetik föl születési évként. Az újabbak a korábbi időpontot, és akad néhány, amely az ellentmondást is feszegeti. Ráadásul konzultáltam két szovjet-specialista újságíróval is, akik árnyalták a képet. Megpróbálom összefoglalni, amit olvastam és hallottam.

Örkény István úgy akart megszabadulni a családi örökségtől, amit amúgy is államosítottak volna, hogy némi haszna legyen belőle. Ezért ajánlotta fel a patikát Sztálin közelgő hetvenedik születésnapjára. Ő nem tévedett, elvégre akkoriban mindenki úgy tudta, hogy a Szovjetunió vezetője 1879. december 6-án született. Legalábbis a Julián-naptár szerint, amelyet Julius Caesarról neveztek el, és az időszámításunk előtti 45-től használták. Ezt változtatta meg XII. Gergely pápa 1582-ben, a Gregorián-naptárt azonban a keleti pátriárkák nem fogadták el. A különböző országok fokozatosan álltak át az új időszámításra, például Oroszország 1918. január 31-én. Másnap már február 14-e volt. Ezzel magyarázható, hogy nálunk 1949. december 21-én ünnepelték Sztálin születésnapját. De vajon a hetvenediket?

A haláláig, 1953-ig senki sem vitatta az 1879-es dátumot. Utána viszont fel-felbukkantak dokumentumok Sztálin múltjából, és egy orosz történész megtalálta a gori székesegyház anyakönyvében a bejegyzést, hogy a későbbi diktátor 1878. december 6-án született - az ortodox kereszténység időszámítása szerint. Arról azonban nem olvastam-hallottam meggyőző magyarázatot, hogy politikus korában miért fiatalította meg magát egy évvel. A címben föltett kérdésre tehát egyelőre nincs válaszom, de talán akad valaki az olvasók közül, aki felvilágosít. Előre is köszönöm.      

Ez egy új SZDSZ. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, 2017. február 24.)

Nem látom bennük az embert. Csak politikai terméket látok. (Orbán János Dénes publicista, Magyar Idők, 2017. május 22.)

A Momentum nagy csalódást okozott azzal, hogy elzárkózik mindenféle együttműködéstől. (Bojár Gábor üzletember, a Momentum egyik szponzora, 168 Óra, 2017. október 6.)

Momentumból majdnem mementó lettek. (Kuncze Gábor volt SZDSZ-politikus, FüHü.hu, 2018. május 26.)

Angolul tudnak, de magyarul nem. (Faragó Zsuzsa dramaturg, Facebook.com, 2018. november 16.)

A világos nyelvezet és a kemény munka kifizetődik. (Techet Péter publicista, Azonnali.hu, 2019. május 27.)

Talán már az új generáció pártja. (Petrasovits Anna szociáldemokrata politikus, Magyar Hírlap Online, 2019. július 27.)

A Momentum mindenféle degradálás nélkül liberális párt. (Ungár Péter LMP-politikus, Népszava, 2019. november 9.)

Most már bűzlenek a gyurcsányizmustól. (Kövér László Fidesz-politikus, az országgyűlés elnöke, Magyar Rádió, 2019. november 10.)

Orbán nélkül a Fidesz olyan lett volna, mint most a Momentum: nyálas zsizsegés. (Lovas Zoltán újságíró, 24.hu, 2020. január 23.)

Az Index kiemeli a digitális temetőből azokat a cikkeket, amelyeket utólag is fontosnak tart. Ma reggel így csodálkoztam rá Örkény István a családi gyógyszertárat adta Sztálin születésnapjára című írásra. Eredetileg napra pontosan egy éve jelent meg, de elkerülte a figyelmem. Ha nem kerülte volna el, néhány hete másként írtam volna meg azt az esszét, amely az ujiras.hu digitális folyóiratban látott napvilágot. Kolozsi Ádám, a cikk szerzője Magos Gergely kutatásai alapján foglalt össze egy immár hét évtizedes történetet.

A főváros pesti részén, a Nagykörút és a Rákóczi út kereszteződősénél található ma is egy patika. Ennek volt a tulajdonosa Örkény István. Valójában persze az apja irányította, de a kora miatt - Ö. Hugó akkoriban töltötte be a hetvenet - átíratta a fiára. Akivel két egyetemet is elvégeztetett, a gyógyszerészeti kart és a vegyészmérnökit, hogy egyszer majd átvehesse a patikahálózatot, amelynek ékköve a Csillag volt. Ezt ajánlotta fel Örkény István 1949. december 5-én a magyar államnak, Sztálin 70. születésnapja alkalmából (amely egyébként egy évvel korábban volt). Ami érdekessé teszi számomra a cikkét, az a Sztálin-motívum.

Valószínűleg a születésnapi felajánlás hozta meg Örkénynek a levelet, amelyben meghívták a Dunapentelén épülő Sztálinváros Sztálinról elnevezett vasművébe. Egy íróküldöttség tagjaként álldogált, és hallgatta a párttitkárt, aki épp azt ecsetelte, hogy a felépítendő kohóban hamarosan acél fog folyni. A vendéglátó szeme azonban megakadt egy ismerős arcán. Folytatta ugyan a dicshimnuszt, de amikor a látogatás befejezéséhez közeledett, odament Örkényhez, és megkérdezte tőle, vajon honnan ismerheti. Amikor megtudta a nevét, elmesélte neki, hogy a harmincas évek végén segédként a Csillag-patikában dolgozott. Majd átkarolta az író vállát, és a fülébe súgta: „Lófasz fog itt folyni, nem acél.”

Miskolczi Miklós író, Dunaújváros krónikása összegyűjtötte az ilyen és ehhez hasonló történeteket. A Kacagtató Sztálin-városi anekdoták című könyve 2013-ben jelent meg, és a Mi fog itt folyni? című szösszenetben két ponton változtatott. Az íróküldöttséget nem a párttitkár, hanem a főmérnök kísérte, aki néhány órával később, a Béke téri Késdobálóban összefutott Örkény Istvánnal. Két rum között kiderült, hogy a Csillag-patikából ismerik egymást. Ekkor árulta el neki bizalmasan azt, amit az imént idéztem, de kulturáltságból kifolyólag most már nem ismételnék meg.

A budapesti főpolgármester tegnap este, száz nappal a megválasztása után ült be először a Magyar Televízió stúdiójába. Azóta a huszonöt perces vágatlan interjú bejárta a fél országot. Akik elmarasztalták, nem akartak hinni a fülüknek. A kérdező Mészáros Kata ugyanis szakmai felkészületlenségével írta be magát a magyar média legújabb kori történetébe. S mert az értelmezők gyorsabbak voltak nálam, beérem azzal, hogy nem akartam hinni a szememnek.

A stúdióban úgynevezett dohányzóasztal választotta el egymástól a beszélgetőket. Az újságíró 170 centi körüli hölgy, akit megtanítottak arra, hogy a szoknyából kilógó lábait oldalvást vesse át, egymáshoz simítva, ahogy illik. Akár divatlapban is megjelenhetett volna. Szemlátomást jól érezte magát a törpe asztalhoz méretezett, csőlábú ülőkében, amelyet széknek túlzás volna nevezni. Vele szemben a három centi híján kétméteres ellenzéki politikus feszengett, izgett-mozgott, mocorgott, vackolódott. Úgy ücsörgött az alacsony csőszéken, mintha sámlin gubbasztana. Karácsony Gergely nem tudott mit kezdeni a lábával. Fészkelődött erre, fészkelődött arra, végül keresztbe rakta egyiket a másikon, és vízszintesen elhelyezkedő felső lába magasabban volt annál a fránya asztalnál. Kényelmetlenül érezte magát, holott a műsorvezető még föl sem tette az abszurd, zsibbasztó kérdéseit.

A kínos helyzetről beugrott egy régi fénykép, amely még 2005-ben, a Magyar Hírlap hasábjain látott napvilágot. A miniszterelnök Gyurcsány Ferenc és az ellenzékbe szorult Orbán Viktor épp vitatkozott rajta. A nyurga kormányfő az egyik parlamenti teremben fogadta az ellenzéki vezért. Már ül a két politikus, Gyurcsány magyaráz és gesztikulál, Orbán pedig figyel. Párnázott, magas támlájú székben foglalnak helyet. A 190 körüli miniszterelnök kényelmesen dől hátra, elvégre mindkét talpa a szőnyegen helyezkedik el. Orbán jobb lába teljes talppal érintkezik ugyan a szőnyeggel, a bal viszont már nem ér le oda. S bár a talp felső része érinti a szőnyeget, a sarokrész lóg a levegőben. A kényelmetlen tartás feszélyezi, és egyre kevésbé képes összpontosítani a vetélytárs szavaira.

Nem vagyok híve az összeesküvés-elméleteknek, mégse lepődnék meg, ha egyszer kiderülnének a két forgatás figyelemre méltó körülményei. Bár a széket úgy kell megtervezni, hogy mindenki jól érezze magát benne, félő, hogy vannak találkozók, amikor szerkesztői szempont kényelmetlen helyzetbe hozni az ellenzéki politikusokat.

A csótány peckesen üldögél egy gyufás skatulyán. Ezt kérdi a nagy orrú, Soros-ügynöknek is nézhető szemüveges úrtól: „Mégis, mekkora kártérítést kaphatok, ha bejuttat egy túlzsúfolt börtönbe?” Pápai Gábort, a Népszava mai karikaturistáját talán nem pereli be Csuka Tamás református lelkész. A volt tábori püspök ugyanis a múlt hét végén ezt találta mondani a kismarosi templom szószékén:… Itt most lélegzetet kell venni, mert két változat kering a nyilvánosság fórumain.

A Magyar Távirati Iroda tudósítása nem idézhető, mert volt már példa arra, hogy digitális megosztókat rabosítottak. Csuka tábornok úr szerint az állam hírügynökség ”kiforgatta” a szavait, hisz’ nem a Helsinki Bizottság csempészett be csótányokat a börtönbe, hogy a rabok beperelhessék az államot. A hiteles változattal a Váci Mérték tegnap állt elő. A videófelvételen ez hallható: „’90 óta járok a váci egyházba, és amikor a Helsinki Magyar Bizottság látogatóba jött, akkor nevetve mesélték, hogy gyufás skatulyákban kértek be csótányokat, és egymásnak adogatták a zárkában, így bizonyítva, hogy milyen nehéz körülmények között élnek”.

Ki az alany? A Helsinki Bizottság csakugyan nem lehet, mert egyes számban leledzik, a rejtett alanyok pedig többes számban meséltek. A rabok? De mi értelme annak, hogy a csótányokat egymásnak adogatták a zárkában? Nem a másik zárkába kellett volna átcsempészniük a rovarokat, hogy onnan is perelhessenek a fogvatartottak? Tudósító legyen a talpán, aki a laza szövetű idézetből kisilabizálja, hogy mit akart mondani a tábori püspök. Egyetlen szónoktól se várható el, hogy nyomdakészen fogalmazzon, de a papoktól ki kéne telni annyinak, hogy közérthető mondatokban adják közre az álláspontjukat.

Megelégedéssel tölt el, hogy sikerült viszont föllelni a csótányok iránti ellenszenv forrását. Egy interjúban Csuka tiszteletes úr kifejtette, hogy az országgyűlés a múlt század utolsó évtizedében az egyházi szolgálatot ismét meghonosította a hadseregben. Csakhogy a minisztérium méltatlan körülmények között helyezte el a három (katolikus, protestáns és izraelita) tábori püspököt. Bezzeg a katolikust később kiemelték közülük, és „rezidenciát” kapott, ő meg maradt a régi helyen. Épp beszélgetett két angol ezredessel, amidőn „a hátuk mögött egy egér sétált”. Az interjú a Demokrata című hetilapban jelent meg, ám a dátum nem található a világhálón. Reménykedem azonban, hogy a csótány és az egér közti kontinuitást Csuka tábornok úr mégse tekinti képzeletem termékének.