Régebben is próbálkoztam naplóírással, médiaélményeimet mégsem sikerült huzamosabb ideig rögzíteni. Terjedelmesen fogalmaztam meg a mondandómat, akadt olyan nap, amikor négy-öt flekket is írtam. Ráadásul esténként, már fáradtan jegyeztem föl a nap közben tapasztaltakat. Most reggel hatkor kelek, a körülmények kényszerítenek erre.

Lent, a lépcsőházban valaki feltörte a postaládámat, és kivette belőle mind az öt napilapot. A szürkés egyendobozok untattak, naná, hogy pirosat vettem. Csakhogy olyan postaládára tettem szert, melynek belül rövid a nyelve, és egy erélyes mozdulattal föl lehet tépni. Ezt használta ki a tolvaj, aki szeret újságot olvasni, csak nincs rá napi négy-ötszáz forintja. Kitoltam vele. Ő még szendereg, amikor fölhozom a Nemzeti Sportot, a Magyar Nemzetet, a Népszabadságot, a Népszavát és a Magyar Hírlapot.

Azért ebben a sorrendben, mert a sportújság fontosságához kétség sem férhet. A politikai napilapok közül pedig a Magyar Nemzetet böngészem először. A kormányzati állásfoglalásokhoz érdemes mérni az ellenzéki lapokban megjelent véleményeket. Utána a számítógéphez ülök, a házi archívumba beírom a lefülelt mondatokat, majd nekikezdek a médianaplónak. Itt van például tegnap esti hiányérzetem. Miközben lapozgattam a Magyar Hírlap 1991-es évfolyamát, a szeptember 21-i számban találtam egy Vágó István-interjút.

Az akkor még műsorvezető ezt nyilatkozta: „Ne a riporter, hanem a riport legyen politikaformáló hatású!” Igaza van, mégis a politikai újságíró, ha számítani akar Magyarországon, előbb-utóbb csatlakozik az egyik vagy a másik politikai táborhoz, nemegyszer valamelyik politikus udvartartásához is. Afféle lejbzsurnalisztaként feladatokat hajt végre. Az ügyesebbje ezt úgy képes megvalósítani, hogy szolgálatát csak a dörzsöltebb olvasók veszik észre. Az angolszász újságírásban másként alakultak a hagyományok.

Az elnök emberei című film az újságírás speciálkollégiumon a legnagyobb érdeklődést szokta kiváltani. A kommunikáció szakos diákok meglepődnek, amikor elmesélem, hogy a Nixont lebuktató két amerikai riporter huszonéves, pályakezdő újságíró volt. Hallottak a washingtoni városházán egy kósza pletykát, majd a rovatvezetőjüktől kaptak néhány hónapot, hogy kinyomozzák a Watergate-házban észlelt betörést. Fél év is eltelt, mire az első cikkük megjelent. Két évig nem szálltak le az ügyről, majd az Egyesült Államok elnöke lemondott.

A két riporter közül az egyik Nixon pártjával rokonszenvezik. Mégis úgy véli, ha az elnök disznóságot csinál, például betörésre ad utasítást, akkor a The Washington Post olvasóinak joguk van ahhoz, hogy tudomást szerezzenek róla. Vajon Magyarországon melyik az a konzervatív újságíró, aki szívesen szegődne Schlecht Csaba, Varga Tamás vagy Simicska Lajos nyomába, hogy leleplezze a hatalmon lévők üzelmeit? És melyik az a szociálliberális újságíró, aki beleásta magát a Tocsik- vagy a Nyírfa-ügybe, esetleg a Gresham-palota körüli rejtelmekbe?

Ha akadnának is oknyomozó riporterek, vajon volna-e olyan lapkiadó, aki fél évre mentesítené őket a szerkesztőségi rutinfeladatoktól?

Gondolataimat nem a vérmérsékletemből szoktam levezetni. (168 Óra, 1994. július 12.)

Én már viszonylag régóta ismerem, és elég jól megszoktam magamat. Nem tűnök magamnak olyan furcsának, mint másoknak. (24 Óra, 1995. május 17.)

/Miért vonult vissza a politikusi pályától?/ A rendszerváltás során elég ismertté váltam, már nem lehetek közlegény, vezetőnek viszont nem vagyok alkalmas. (Zalai Hírlap, 1995. október 31.)

/Miért nem maradt politikus?/ Ha valamilyen probléma fölmerül, akkor egy demokratikus politikus összehív egy értekezletet. Én meg kihúzom a telefont, és leülök az íróasztalomhoz. (Fejér Megyei Hírlap, 1995. december 9.)

Nem kell magamat elhelyezni. Én én vagyok. A nézeteim világosak, meg szoktam őket írni. (Hetek, 2003. március 14.)

Marxista vagyok, és maradok is. (Jobbklikk.hu, 2012. október 8.)

Főhivatású radikális vagyok. (YouTube.com, 2012. december 20.)

Még mindig én vagyok az egyik leghatékonyabb értelmiségi Magyarországon. (888.hu, 2016. július 8.)

Én arra vagyok ítélve, hogy mindig kisebbségben legyek. (Index.hu, 2018. november 20.)

Egy gyógyíthatatlan betegség a gondolkodásban nem zavar. (Partizán Podcast, 2022/október)

A Népszava főszerkesztőjének van egy heti rovata. Szombatonként jelenik meg Pillantás a kilencedik emeletről címmel. Németh Péter ebben fejti ki véleményét a kilátásról, sőt a kilátásokról. Például a Nemzeti konzultációról, amelynek ügyesen megfogalmazott kérdéseire állítólag 1,4 milliónyian válaszoltak. Róluk mondta a miniszterelnök, hogy a magyarok 97 százaléka ellenzi az Oroszország-ellenes uniós szankciókat.

A fél ország tudja, hogy a mintegy 8 millió szavazásra jogosult állampolgár közül csak minden ötödik válaszolt. Álláspontjukat elég nehéz azonosítani az itthon élő magyarokéval. Eme ellentmondást a Népszava főszerkesztője is feszegeti. Ezt írta: „Ennyire még soha nem kezelt bennünket alul a kormány, ennyire még nem nézte ostobának a magyar embereket.” És ezt is: „Soha, de soha nem volt ennyire eltalált hirdetése a kormánynak, soha, de soha nem mutatta meg még a maga meztelenségében, hogy mit gondol rólunk.” Meg ezt is: „Ez a plakát … megkoronázása az elmúlt tizenhárom évnek.”

Mondatok egy sokat tapasztalt, magát baloldali értékrendűnek valló újságíró tollából. Az  elhatárolódás félreérthetetlen jelei. Ma, a tizenharmadik oldalon látott napvilágot az immár csak egyetlen ellenzéki napilapban egy újságoldalnyi terjedelmű hirdetés, „Készült Magyarország Kormánya megbízásából”. A szövege pedig ez: „A magyarok döntöttek: 97% nem a szankciókra.” Alatta körben szedve a „nemzeti konzultáció”, és a kör közepén a piros-fehér-zöld zászló lengedez.

Lehetséges, hogy a Népszava főszerkesztője szombaton még nem tudta, mi jelenik meg a lapjában hétfőn reggel? Vagy annak tudatában kelt ki szombaton a valósághamisító plakát ellen, hogy a következő számban egymillió forint körüli pénzt utal át érte a Rogán-féle propaganda minisztérium a patinás újság kiadóhivatalának?       

 Készülök a második félévre. Februárban az Antall-kormány médiapolitikájával kezdem, ezért Kónya Imre híres dolgozatáért beültem a Szabó Ervin Könyvtár olvasótermébe. S bár annak idején vihart kavart az MDF-frakcióvezető zárt körben elhangzott előadása, most böngészve a Magyar Hírlap 1991. szeptember 9-i számában megjelent gondolatait, a szöveg csalódást keltett. Nem is annyira botrányos, mint amilyennek értelmezték akkoriban.

A kommunikáció szakos diákok számára úgy foglalom majd össze, hogy Antall József bizalmi embere egyévi kormányzás után áttekintette a helyzetet, és az értékelést megosztotta az MDF parlamenti képviselőivel. A médiaháború éleződő viszonyaival magyarázható, hogy a sajtóról szóló elmélkedést felhördülés fogadta. Mert mit is mondott a szakállas politikus az 1991. augusztus 24-25-i frakcióülésen? Szerinte a diktatúra médiafelfogását „ellenőrzött és irányított nyilvánosság” jellemzi.

Azt már én firtatom, vajon melyik az a kormányzat (végrehajtó hatalom), amelyik ne akarná ellenőrizni és irányítani a nyilvánosságot. A polgári demokráciában két hatalmi ág, a törvényhozás és az igazságszolgáltatás ellenőrzi a végrehajtó hatalmat. Manapság épp az a gond, hogy a Fidesz szervezte adminisztráció igyekszik háttérbe szorítani a másik két hatalmi ágat, ettől azonban a rendszer még nem lesz diktatórikus. Ahhoz, hogy diktatúra alakulhasson ki, meg kell szüntetni a hatalmi ágak megosztását. A diktatúra tehát a hatalmi ágak egyesítése, a demokrácia pedig a hatalmi ágak szétválasztása.

Ha a háttérbe szorított, de meg nem szüntetett törvényhozás, illetve a költségvetési eszközökkel megszorongatott igazságszolgáltatás kevésbé képes ellenőrizni a végrehajtó hatalmat, akkor ellenőrző szerepüket óhatatlanul a média veszi át. Mai szemmel olvasva Kónya Imre megállapítását, nem botránkoznék meg, legföljebb eltűnődnék rajta. Az MDF vezetői ugyanis rádöbbentek, hogy kicsúszott markukból a média, és megpróbálták legalább arra rátenni a kezüket, amelyet még befolyásolhattak. A frakcióvezető szerint „Az írott sajtónál összehasonlíthatatlanul fontosabb a rádió, és különösen a televízió.”

Ha e textust belehelyezem a kontextusba, akkor az MDF politikusai úgy gondolkodtak, hogy az MSZP kiprivatizálta alóluk a megyei lapokat. Ha pedig meg akarják tartani a hatalmat, legalább az úgynevezett nemzeti médiumokat, a Magyar Rádiót, a Magyar Televíziót és a Magyar Távirati Irodát kéne kormányzati befolyás alá vonni. Meglepett, hogy a korabeli sajtóból milyen kevesen reagáltak a frakcióvezető elgondolkoztató mondatára, amelyet nemcsak a dolgozatában írt le, hanem egy interjúban is kifejtett. Ezt szintén a Magyar Hírlapban találtam, az 1991. szeptember 7-i számban: „Azoknak a lapoknak kell információt adni, amelyek azt a valóságnak megfelelően közlik.”

Igen ám, de ki dönti el, hogy milyen a valóságnak megfelelően közölt információ? Csak tán nem a végrehajtó hatalom képviselője? A gyermeteg, naiv és őszinte Kónya-dolgozatban azt látom, hogy a rendszerváltás utáni első kormányzat emberei még nem értették a médiaviszonyokat. Ebben különböznek az Orbán-kormány kommunikációs szakembereitől.

A legutóbbi napokban Orbán Viktor hungarikumozott, Ungár Péter orbánozott, Dobrev Klára átigazolt, Vona Gábor ingázott, Toroczkai László pedig égett. Lefülel mondatok.

Előadja a nép egyszerű gyermekét, miközben az ország egyik leggazdagabb embere. (Ungár Péter LMP-politikus Orbán Viktorról, Jelen.media.hu, január 22.)

Tudok olyat mondani, hogy egy-két embernek meginogjon a széke. (Völner Pál korrupcióval vádolt volt igazságügyi államtitkár, Blikk.hu, január 23.)

Ő volt az egyetlen kormányfő, aki nem osztogatott legalább ejnye-bejnyéket a sajtónak. (Kocsis Tamás újságíró, a Képes 7 volt főszerkesztője a 75 éves Németh Miklósról, Facebook.com, január 24.)

Nem a szó jön át, hanem az, amibe csomagolják. (Ránki Sára nyelvész, Youtube.com, január 24.)

Soros úr és üzenőfüzete, a 444. (Apáti Bence publicista, Origo.hu, január 24.)

A civilek jelentik az országot. (Fábri Ferenc sajtólevelező, Népszava, január 24.)

Aki uralja egy adott ország médiáját, az uralja annak az országnak a gondolkodását, és azon keresztül az országot. (Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója, Magyar Távirati Iroda, január 25.) 

A vármegyézés a politikai B-középnek szól. (György Zsombor újságíró, Klubrádió, január 25.)

Én nagyon büszke vagyok arra, hogy jönnek az emberek. (Dobrev Klára DK-politikus, árnyék-miniszterelnök az átigazolt ellenzéki politikusokról, ATV, január 25.)

Az európai egyesült államok fedőszerve. (Bán Károly újságíró a DK-ről, Magyar Hírlap Online, január 26.)

A három ciklust már megélt rezsim újabb négy évet nyert arra, hogy örök időkre bebetonozza magát. (Várhegyi Éva közgazdász, Magyar Narancs, január 26.)

Az erő mindig lentről felfelé születik, a felelősség fentről sugárzik lefelé. (Vona Gábor volt Jobbik-politikus, Index.hu, január 26.)

Cenzúra, mikor valamit titkolnak, és propaganda, ha valamit sulykolnak. (Szele Tamás újságíró, Forgókínpad.blog, január 26.)

A nemzeti konzultáció hungarikum, nem csinálják máshol. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, január 27.)

A Fidesz minden kihívót igyekezett összegyurcsányozni, de hát Gyurcsányt nem lehet. (Tóta W. Árpád publicista, hvg.hu, január 27.)

Meddig borulnak még az állítólag legkülönbözőbb elveket valló állítólag politikusok a Demokratikus Koalíció kebelére? (Dévényi István publicista, Magyar Hang, január 27.)

Mi vagyunk az ellenzék. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök, Facebook.com, január 28.)

A sorok között találom meg az igazságot. (Veres András, a katolikus püspöki kar elnöke, Népszava, január 28.)

Nem a papír hiányzik, hanem az illat. (Keleti Éva 92 éves fotóriporter a sajtóról, Klubrádió, január 28.)

Úgy ne járjunk, mint Bős-Nagymarossal: a Dunát is elterelték, és az áramtermelés hasznából sem jutott nekünk. (Krebsz János publicista a debreceni akkumulátor-gyár elleni tiltakozásról, ÚjHét.com, január 29.)

Égő fáklyaként kell mutatnunk az utat az egész világ számára. (Toroczkai László Mi Hazánk-politikus, 444.hu, január 29.)

 Fölhívott Ónodi György, a Heti hetes szerkesztője. A közéleti kávéház egyik állandó vendége, Havas Henrik szerint a búcsúzó évből nekem bizonyára vannak „lefülelt” mondataim. A törzsasztalnál ülők jól kapcsolódhatnának hozzájuk. Akár örülhettem is volna, csakhogy Gyuri kevésnek érezte a bejelentést, mert kifejtette: ő szintén szokta olvasni ezeket az összeállításokat a Tallózóban.

Ebből derült ki, hogy ritkán veszi kézbe a Magyar Hírlapot, ahol csaknem másfél éve jelenik meg a Lefülelt mondatok című rovatom. Legföljebb megbüntetem - gondoltam -, és a fölajánlott honorárium helyett többet kértem. Azonnal beleegyezett. Ilyenkor röstellem magam, ezért a különbözetet anyámnak vagy a még gimnazista lányomnak adom. Föl is hívtam Zsuzsit, hogy kerestem neki egy kis pénzt. Épp akkor lopták el táskáját a spórolt háromezer forintjával együtt.

Azért kíváncsiságból belenéztem az RTL Klub adásaiba. Például sugárzott egy átverős műsort. Egy Lázár nevű szinkronszínész rajzfilm-figurának kölcsönzi a hangját, és szemlátomást fogalma sincs arról, hogy az üvegfal másik oldalán ülő rendező azért olyan szőrszálhasogató, mert őt kell kihozni a sodrából. Borzalmas instrukciókat ad neki, többször meg is szégyeníti. Már rég asztalt borítottam volna a fölbérelt „rendezőre”, a színész azonban tűr. Kell neki a munka.

A másik mozzanat pedig az, hogy egy Farkasházy nevű színésznő fotózásra vár. Bentről furcsa hangok szűrődnek ki. Mintha szeretkeznének, egy nő és két férfi. Mi, nézők, látjuk persze, hogy csak imitálják az „édeshármast”, ez azonban az előszobában várakozó hölgy kellemetlen érzésein mit sem változtat. Ráadásul mellette üldögél egy tíz év körüli gyerek. Állítólag a fotós lánya, és intim kérdéseket tesz föl a szexről. Aztán megkérdi, hogy a néni szokott-e meztelenül fényképezkedni. Mire az ifjú és üde színésznő hallhatóan, de csak magának mormolja, hogy eddig még nem csinálta.

A szinkronszínész jókora késéssel lázadt föl, a színésznő még csak föl sem lázadt. Ha megkérdeznék az újságírással kacérkodó diákjaim, hogy ajánlanék-e munkát a kereskedelmi televíziókban, vajon mit válaszolnék nekik? 

Ötven fölött az ember nem hipochonder, hanem beteg. (RTL Klub 2001. március 17.)

Szeretem az okos nőket. Persze, csak ha szépek. (24 Óra, 2001. augusztus 5.)

/Hernádi Juditról/ Felrúgja a szabályokat, és mindent másképp gondol. (Terasz.hu, 2009. június 19.)

Ami jó, az sosem fárasztó. (RTV-Tipp, 2010. december 6.)

Az a szórakoztató, ami nem unalmas. (Origo.hu, 2016. január 24.)

A Heti Hetes ellenzéki műsor volt.  (24.hu, 2017. március 21.)

Mindig kitalálok magamnak valamit, de ha mégsem, akkora semmittevéssel foglalkozom. (Index.hu, 2020. október 25.)

Rémes egy alak vagyok, de speciel hűségesnek hűséges. (InfoRádió, 2022. augusztus 27.)

Ha egy színésznek van neve, elvárják, hogy hű legyen hozzá. (Art7.hu, 2022. szeptember 21.)

Akik művészettel foglalkoznak, szólni akarnak valakihez. (Színház.hu, 2022. október 2.)

Régi kedves szerkesztő kollégám, Kereszty András újabban e-könyveket ad ki. Megállapodtunk egy Orbán-idézeteket tartalmazó digitális kötetről. Néhány hét múlva küldtem neki a kéziratot, amelyet elfogadott, bár egy-két helyen változtatást kért.

Firtatta például, vajon a jelenlegi miniszterelnök száját mikor hagyta el ama bizonyos csuhás mondás, amelyet publicisztikákban, közösségi kommentekben így szoktak idézni „Csuhások! Térdre, imához!” Megnéztem a parlamenti jegyzőkönyvet, és mindössze azt találtam benne, hogy Andrásfalvy Bertalan néprajz-kutató, az Antall-kormány kultuszminisztere 1992. február 25-án, egy interpellációra válaszolva imigyen utalt rá: "Amikor a kereszténydemokrata oldalról valamilyen vallásos vagy az egyházzal kapcsolatos megnyilvánulás hangzik el, akkor itt, mögöttem a frakcióvezető elkiáltja: imához, vagy énekeljük el a Himnuszt."

A Fidesz maroknyi képviselőcsoportja üldögélt mögötte, amelynek vezetőjét Orbán Viktornak hívták. Annak azonban semmi nyoma, hogy a szállóigeként elterjedt és neki tulajdonított mondatot csakugyan ő ejtette volna ki a száján. Nem is tettem bele az Idéző című kötetbe. Döntésemet a kiadó elfogadta.

 2010-ben térdre, imára állapotban volt az ország.

Nem fogom hagyni, hogy a nukleáris energiát is bevonják a szankciók körébe.

Ütnek, vernek, rúgnak, harapnak bennünket.

Nemcsak dollárbaloldal, hanem dollármédia is van.

Nyilván a pénzek forrásánál meg fogjuk találni derék magyar honfitársunkat, Soros Györgyöt.

A nyugati világban egyszínű a média.

A nemzeti konzultáció hungarikum, nem csinálják máshol.

A napi realitás a boltok polca.

A valóság a magas ár.

Az infláció közellenség.

Vártam egy napot, hogy árnyaltabban fogalmazhassak egy hétfői eseményről. Az ATV késő délutáni adásában a műsorvezető egy kormányzati ellentmondást feszegetett, majd utalva a háttérben látható táblázatra, „vármegyei bontásban” értelmezte a százalékos megoszlást.

Azért nem hegyezem ki a szóhasználatot Krug Emíliára, mert lebecsülném a munkahelyét, ha nem feltételezném róla, hogy miután a parlament törvényerőre emelte a vármegyei rendszert, a tévé vezetése úgy döntött: ahol régebben megyét kellett mondani, ott immár hozzá kell biggyeszteni a vár kiegészítést is. Ebben nem látom a Hit Gyülekezetét irányító és mostanában kormánypárti Németh Sándor befolyását. Ráadásul ismerem a fiát, Németh S. Szilárdot, aki az ATV vezérigazgatójaként képes felelősen dönteni. Nem egyszer kifejtette, hogy az általa vezetett médium nem kormánypárti, de nem is ellenzéki, hanem mindenkit megszólít, aki számít ebben az országban.

Ez normális újságírói álláspont, értelmezésével mégis vártam egy napot, mert tegnap, kedden a Magyar Újságírók Országos Szövetségében vitát rendeztek arról, vajon mihez kezdjünk azokkal a szavakkal, amelyeket a Nemzeti Együttműködés Rendszere próbál ránk kényszeríteni. A vita előzménye egy jegyzet volt, amely a vármegyézésről jelent meg a Magyar Hang című hetilapban. Olyan konzervatív értékrendű újságírók vállalkozásában, akik kiábrándultak Orbánék hatalomgyakorlásából. Az újság MÚOSZ-ba meghívott főszerkesztője a radikális álláspontot képviselte, mint ahogy a vita Klubrádióban dolgozó moderátora is. Azt hangoztatták: őket senki sem kényszerítheti arra, hogy átvegyék a hatalmon lévők nyelvezetét. Egyetértek velük.

A megyei sajtó elemzőjeként eszem ágában sincs a továbbiakban vármegyei sajtóval foglalkozó szakemberként feltüntetni magam. Mindazonáltal a folyamatos hatalomgyakorlás tizenharmadik évében egy magát függetlennek vélő intézmény munkatársai nem tekinthetik-e magukat törvénytisztelő állampolgároknak? Különösen akkor, ha ebből anyagi hasznuk is származik, például a médiapiac legjelentősebb hirdetőjétől, a miniszterelnökség propaganda részlegétől. Ráadásul ez a gond nemcsak az ATV-t gyötri, hanem az Indexet is. És uram bocsá’: a Népszavát is, amely ellenzékinek nevezi magát, bár a legutóbbi hetekben negyvenkétszer közölte a kormány legvadabb  hirdetését, az uniós szankciókat kárhoztató, bombás óriásplakátot.

Vajon lehet-e még őket függetlennek nevezni? Idáig jutottam a tűnődésben, amidőn tegnap délután figyelemmel kísértem a Magyar Hang és a Klubrádió munkatársait. A konzervatív hetilap és a liberális rádió fikarcnyi hirdetést sem kap Rogán Antaltól. A két orgánum az olvasók előfizetési díjából és a hallgatók adományaiból tengődik. Hja kérem, így könnyű figyelmen kívül hagyni az állami nyelvhasználatot.