Régebben is próbálkoztam naplóírással, médiaélményeimet mégsem sikerült huzamosabb ideig rögzíteni. Terjedelmesen fogalmaztam meg a mondandómat, akadt olyan nap, amikor négy-öt flekket is írtam. Ráadásul esténként, már fáradtan jegyeztem föl a nap közben tapasztaltakat. Most reggel hatkor kelek, a körülmények kényszerítenek erre.

Lent, a lépcsőházban valaki feltörte a postaládámat, és kivette belőle mind az öt napilapot. A szürkés egyendobozok untattak, naná, hogy pirosat vettem. Csakhogy olyan postaládára tettem szert, melynek belül rövid a nyelve, és egy erélyes mozdulattal föl lehet tépni. Ezt használta ki a tolvaj, aki szeret újságot olvasni, csak nincs rá napi négy-ötszáz forintja. Kitoltam vele. Ő még szendereg, amikor fölhozom a Nemzeti Sportot, a Magyar Nemzetet, a Népszabadságot, a Népszavát és a Magyar Hírlapot.

Azért ebben a sorrendben, mert a sportújság fontosságához kétség sem férhet. A politikai napilapok közül pedig a Magyar Nemzetet böngészem először. A kormányzati állásfoglalásokhoz érdemes mérni az ellenzéki lapokban megjelent véleményeket. Utána a számítógéphez ülök, a házi archívumba beírom a lefülelt mondatokat, majd nekikezdek a médianaplónak. Itt van például tegnap esti hiányérzetem. Miközben lapozgattam a Magyar Hírlap 1991-es évfolyamát, a szeptember 21-i számban találtam egy Vágó István-interjút.

Az akkor még műsorvezető ezt nyilatkozta: „Ne a riporter, hanem a riport legyen politikaformáló hatású!” Igaza van, mégis a politikai újságíró, ha számítani akar Magyarországon, előbb-utóbb csatlakozik az egyik vagy a másik politikai táborhoz, nemegyszer valamelyik politikus udvartartásához is. Afféle lejbzsurnalisztaként feladatokat hajt végre. Az ügyesebbje ezt úgy képes megvalósítani, hogy szolgálatát csak a dörzsöltebb olvasók veszik észre. Az angolszász újságírásban másként alakultak a hagyományok.

Az elnök emberei című film az újságírás speciálkollégiumon a legnagyobb érdeklődést szokta kiváltani. A kommunikáció szakos diákok meglepődnek, amikor elmesélem, hogy a Nixont lebuktató két amerikai riporter huszonéves, pályakezdő újságíró volt. Hallottak a washingtoni városházán egy kósza pletykát, majd a rovatvezetőjüktől kaptak néhány hónapot, hogy kinyomozzák a Watergate-házban észlelt betörést. Fél év is eltelt, mire az első cikkük megjelent. Két évig nem szálltak le az ügyről, majd az Egyesült Államok elnöke lemondott.

A két riporter közül az egyik Nixon pártjával rokonszenvezik. Mégis úgy véli, ha az elnök disznóságot csinál, például betörésre ad utasítást, akkor a The Washington Post olvasóinak joguk van ahhoz, hogy tudomást szerezzenek róla. Vajon Magyarországon melyik az a konzervatív újságíró, aki szívesen szegődne Schlecht Csaba, Varga Tamás vagy Simicska Lajos nyomába, hogy leleplezze a hatalmon lévők üzelmeit? És melyik az a szociálliberális újságíró, aki beleásta magát a Tocsik- vagy a Nyírfa-ügybe, esetleg a Gresham-palota körüli rejtelmekbe?

Ha akadnának is oknyomozó riporterek, vajon volna-e olyan lapkiadó, aki fél évre mentesítené őket a szerkesztőségi rutinfeladatoktól?