Tegnap temették. Ezzel magyarázható, hogy a Népszavában nagyon szép írás jelent meg róla. Egyetemi évfolyamtársa, az évtizedek óta Londonban élő Gömöri György búcsúzott tőle. Megnyilvánulása kiemelkedik a nekrológok közül, van azonban egy mondata, mely pontosításra szorul. Szerinte Bölcs István „Egyetlen, hosszú, több mint fél évszázados házasságban élt feleségével, Ruszinyák Mártával.” A kitűnő költőnek nem rónám föl az ’egyetlen’ szót, és nem is akarom megbántani a nemrégiben elhunyt tanár, újságíró és szerkesztő özvegyét. A megírandó mozzanat azonban meghatározó jelentőségűnek bizonyult az életemben.
1960 áprilisában a testnevelő tanárunk indított a városi iskolabajnokságon. Hatvan méteren 7,8 másodpercet mért egy csinos néni, utána pedig nyakon csípett, és bemutatott az atléták edzőjének, Adamik tanár úrnak, aki később, a gimnáziumban négyszázas futót és országos bajnokot faragott belőlem. Majd a bemutatás után a testnevelő tanárnő belekarolt a férjébe, akit látásból ismertem. Általános iskolánk Kecskemét központjában, a Református Kollégium épületében kapott helyet. A másik részét a Bányai Júlia Gimnázium foglalta el, amelyben a szemüveges férj magyart tanított. Mellékesen a közeli Városi-moziban filmankétokat is vezetett.
Tetszett, amit láttam-hallottam. Hozzá is szóltam, és Bölcs tanár bácsitól kaptam egy ajándékkönyvet, amelyet máig őrzök. Akkor még nem tudtam, hogy javában ír egy filmesztétikai tankönyvet, de csatlakoztam a körülötte gyülekező filmrajongó diákokhoz. Tőle hallottam először a montázsról. Meg is mutatta, hogy az egymástól látszólag független snittek miként állnak össze meglepő, olykor meghökkentő jelentéssé. E felismerés a rendszerváltás után meghatározta felfogásomat a közéleti mondatok gyűjtéséről és az összeállítások közléséről a sajtóban, például az általa szerkesztett 168 Órában is.
De egyelőre ott tartunk, hogy mi, kecskeméti diákok a jóvoltából egyre többet tudtunk meg a filmezésről. Két év múlva azonban szülővárosából visszaköltözött az egyetemi tanulmányok színhelyére, Budapestre. Az ELTE gyakorló gimnáziumában tanított magyart és filmesztétikát. Ötödéves egyetemistaként érkeztem Debrecenből Budapestre, és a Magyar Ifjúság rádiókritikusaként kerestem meg Bölcs tanár urat, a Magyar Rádió ifjúsági osztályán. Körbe vitt, bemutatott néhány műsorkészítőnek, majd amikor átment a kulturális rovatba, részese lehettem a kísérleti stúdió világ-színvonalat súroló tevékenységének is.
Most már nem véletlenül, első felesége közreműködésével alakítgatta az életemet. Egyszer elmondta, hogy miért nem igazán jók a rádió-, tévé- és filmkritikáim. Azért, mert kíméletlen vagyok. S bár magyartanárként nem szívesen használt idegen kifejezéseket, ekkor a compliment sandwich csúszott ki a száján. A bók-szendvics vagy baráti kritika az ő értelmezésében azt jelentette, hogy csak arról érdemes írni, ami érték. Úgy kell bókolni az alkotónak, hogy megtisztelve érezze magát, ha felhívjuk a figyelmét egy-egy pontatlanságra vagy gondolati tisztázatlanságra. Aki éveken át olvasta a 168 Órában Erdélyi S. Gábor szelíd és velős könyvkritikáit, az tudja, hogy ez mit jelent. Én meg azt tudom, hogy Bölcs Pista édesanyjának Erdélyi volt a vezetékneve.
Ha az olvasó ismeri huszonegy évig írt Médianapló című blogomat, a legjobban sikerült bejegyzésekben szembesülhetett ama szerzői törekvéssel, hogy csak azzal vitatkoztam, akinek egyébként adtam a véleményére. Az a benyomásom, hogy nem látványos dolgokat tanultam Bölcs Istvántól. Olyasmit inkább, aminek a jelentőségére csak újságírói, szerkesztői, médiatanári pályafutásom érett szakaszában értettem meg. Az érték tiszteletét, a csöndes és kitartó figyelmet, a tanítványoknak kijáró érdeklődést, és igen, az útjuk egyengetését is.
Három évtizedet töltöttem a felsőoktatásban, és végigtanítottam a fél országot. Bölcs szerkesztő úr minden tanév végén megkeresett, és azt firtatta, akadt-e az évfolyamon olyan főiskolás vagy egyetemista, akiből jó újságírót lehet majd nevelni. Több nevet is említhetnék az immár közös tanítványok közül, de csupán egyet emelek ki. Nagy Jóska nálam kezdte, a szegedi egyetemen, a 168 Óra szerkesztőségében sajátította el a mesterségünk gyakorlati részét, mostanság pedig az úgynevezett életmű-interjú talán legjobb művelője. Kedves Bölcs tanár úr! Ez a mi sorsunk, a tanítványainkban élünk tovább.