Két nap múlva új kiállítás nyílik az Ernst Múzeumban. A régit tehát ma láthatom utoljára. Kár lett volna kihagyni. Kávéillat fogadott, nem a presszók verítékkel dúsított szaga. A friss pörkölés illata alatt zsákokban braziliai, kolumbiai, costaricai kávészemek. Felötlik, amit Jürgen Habermas ír a társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása című monográfiájában: a XVII. század közepén került kávécserje a brit gyarmatbirodalomból Angliába. A kávéház akkor lesz a nyilvános okoskodás színhelye.
Egy levantei kereskedő kocsisa alapította az első kávéházat Londonban, ezt követte még vagy háromezeré. A polgárfeleségek pedig kiáltványt jelentettek meg a kávéházak ellen, mert hátrányt szenvednek „a kiszárító és elgyengítő folyadékok” túlzott használata miatt. Zavarta őket, hogy a férjük több időt tölt a kávéházban, mint a családi tűzhelynél. Elhanyagolja például a házastársi kötelességét. Eme anekdotikus mozzanattól függetlenül is érdekes, hogy Franciaországban a szalonból és Angliában a kávéházból miként bontakozott ki a polgári nyilvánosság szervező ereje, a közönség.
Például Voltaire vagy Diderot írt egy-egy izgalmas levelet valamelyik felvilágosult uralkodónak, ezt vitatták meg a francia szalonokban. Vagy Harley whig politikus mondott valami hatásosat a parlamentben, ezt vitatták meg az angol kávéházakban. Sőt még azt is, amit Harley vélemény-nyilvánításra szerződtetett pamfletszerzője, egy bizonyos Daniel Defoe írt. Igen, a Robinson Crusoe későbbi írója, az első mai értelemben vett újságíró. A whigek az uralkodó hatalmát akarták korlátozni, a toryk viszont ragaszkodtak az uralkodó korlátlan hatalmához. A torykat konzervatívnak nevezték, a whigeket liberálisnak.
Angolszász nyelvterületen kristályosodott ki, hogy a végrehajtó hatalmat korlátozza a törvényhozás és az igazságszolgáltatás. Ha pedig a másik két hatalmi ágat mégis sikerül háttérbe szorítani, akkor az ellenőrző feladatkört átveszi a sajtó. A hatalom megosztása a kávéházakban kezdődött. Nálunk elég későn, mintegy száz évvel később. Az Ernst Múzeum kiállítása az 1914-1941 közötti kávéházakat mutatja be. Akkoriban 366 volt belőlük a 800 ezres Budapesten. Nádkeretbe fűzött újságok egy-egy Ady-, Molnár Ferenc-, Krúdy-, vagy éppen Bálint György-cikkel. Az Est-logóval ellátott sótartók és gyufásdobozok, az elbarnult fényképek és a tonett-székek ötlöttek szembe.
Hajdan készítettem egy életmű-interjút Pach Zsigmond Pállal, az Országos Széchényi Könyvtár Oral History-sorozatába. Az öreg történész mesélte, hogy apja egy kereskedelmi bank levelezője volt, és vasárnap délelőttönként a nyolcvan nagykörúti kávéház valamelyikébe vetette be magát. Végre elolvashatta a Zürcher Zeitungot és az Observert, amelyekre kispénzű hivatalnok lévén nem fizethetett elő. Az olvasottakat megvitatta, értelmezte a hasonszőrű polgárokkal együtt. Ezt az életformát robbantotta szét a második világháború. A zsidó polgárokat munkaszolgálatra vitték, és aki megmaradt közülük, azt a keresztény polgárokkal együtt 1950 táján szorították ki a kávéházakból.
Az újságírók a XIX-XX. század fordulóján szorultak a kávéházba. Foglalkozásuk megvetettnek számított, ezért nem kereshettek annyi pénzt, hogy önálló lakásuk legyen. Ősztől tavaszig kinek van kedve fagyoskodni a hónapos szobában? A kávéházat viszont fűtik, éjjel-nappal nyitva, a főpincér szó nélkül teszi eléjük a vizeszsömlét és kávét. Gábor Andortól olvastam a kiállításon, hogy az irodalmi hajlamú pincér (”főúr”) büszkén vágta ki azokat a cikkeket, amelyeket az adósai vetettek papírra. Azaz kutyanyelvre.
A hosszában félbevágott, A/4-es formátumú papírlapra, amelyet a nyomdaszolga egyesével szedett össze a márványasztalnál körmölő hírlapíróktól, hogy levigye az épület alagsorában dolgozó nyomdászoknak. Ez az életforma 1914 és 1941 között már foszladozott. A társadalom kezdte elismerni és megfizetni az újságírókat, akadt már pénz a saját lakásra. Írógépet is vehettek, és hangzavarhoz vezetett volna kávéházi márványasztalon püfölni az emeletes Remingtont.
A Rákosi-korszak nem kényeztette el a hivatásos véleményformálókat. Az emiatt emigrált Márai Sándor szerint a kávéházat helyettesítő presszó már nem epikus műfaj. Kicsi az asztal, fél fenéken ülve nem lehet megírni egy regényt. Legföljebb egy röpke, vonalas cikket. Oly sok gondolatot váltott ki belőlem a Budapest Nagykávéház-kiállítás, hogy talán visszaszokom a kávéra.
