Még nincs kialakult elképzelésem az MSZP újdonsült elnökéről, de a Médianaplóban találtam egy régi bejegyzést róla. 2015. augusztus 27-én jegyeztem föl néhány benyomást a hirtelen fölbukkant szocialista politikusról. Íme.

xxx

Baloldali értékrendű olvasók firtatják, miért foglalkozom Tóth „Berci”-vel, ha az MSZP amúgy sem hirdetett miniszterelnök-jelölti kasztingot. Elismerem, hogy nem hirdetett, ettől azonban még van eredménye. Talán a szocialista párt kezdeményezte, talán valamelyik rosszakarója tulajdonítja neki a kasztingot, mindazonáltal tény, hogy az érdeklődés középpontjába csöppent egy ismeretlen politikus.

A pécsi Tóth Bertalan lefogyva, kecskeszakáll nélkül, fiatalosabb hajviselettel jelent meg az országos nyilvánosság előtt, és tucatnyi interjút adott. Két mozzanat rajzolódott ki belőlük. Cáfolta, hogy a pártja országos funkcióra szánja. Azt is cáfolta, hogy Puch László baranyai illetőségű volt párt-pénztárnok állná az újrafazonírozás költségeit. De mi a csudát akarhat, ha nem áll mögötte senki, és saját bevallása szerint az óvónőként dolgozó felesége ad neki sztájliszt-tanácsokat? Megjelent vagy elhangzott interjúiban ugyanis egyetlen mondat sem akadt, amelyet fölvennék a szállóige-gyűjteményembe.

Ebből arra lehet következtetni, hogy a körülötte (nem) lévő stábtagoknak semmi sem ötlött fel. Mert ha eszükbe jutott volna, kihegyezik a mondandóját. Ő azonban úgy nyilatkozza tele a nyilvánosság fórumait, hogy véletlenül se mondjon valamit. Ezt olvastam a legutóbbi interjújában: „Az MSZP-nek nyitottnak, együttműködőnek és kezdeményezőnek kell lennie.” Ha egy politikai szervezetnek az ellenzékiség hatodik évében ennyire telik az elképzeléseiből, akkor csakugyan baj van vele. Ezt is olvastam tőle: „Hálózatot kell építeni mindenütt az országban.” Dettó, bár ebből kiindulva Tóth Bertalan akár meg is magyarázhatná az ismeretlenségből való kiemelkedést.

Például úgy, hogy a pártelnök Tóbiás József az MSZP újraszervezésével foglalkozik, és nem akarja olyasmivel tölteni az idejét, ami 2015-ben még nem időszerű. A választmányi elnök, Botka László pedig stratégiai ügyekkel foglalkozik, és szegedi polgármesterként a dél felől érkező menekültek is lekötik a figyelmét. De mert 2018-ra mégiscsak készülné kéne, az elnökség megbízta Tóth Bertalant azzal, hogy vegye kézbe a még nem sürgős, de már az országgyűlési választással kapcsolatos teendőket. Ez nem föltétlenül miniszterelnök-jelöltség, bár lehetőség arra, hogy végiggondolt, ráadásul közfogyasztásra alkalmas mondatokkal kecsegtesse azokat a fránya újságírókat. Ha már valamilyen rejtélyes okból megrohanták interjúkészítés céljából.   

1992 óta van rovatom valamelyik újságban, a nyilvánosság fórumairól gyűjtöm a hét legérdekesebb mondatait. Ez adta az ötletet, hogy az MSZP tegnap befejeződött tisztújítása után megnézzem a számítógép merevlemezén, vajon a szocialista politikusok milyen mértékben foglalkoztak a pártjukkal. Önmagában is meglepő szám rajzolódott ki: csak az idén 81-szer jellemezték, értelmezték, dicsérték vagy éppen elmarasztalták a pártjukat. Úgy foglalkoztak a belső ügyeikkel, hogy kibeszélő párt képzetét keltették.

Figyelemre méltó, hogy az országgyűlési választásig visszafogták magukat. Mindössze 12-szer nyilvánítottak véleményt az MSZP-ről, azt is tapintatosan mondták el. A megalázó választási vereség után pedig hallgattak, mint hal a szatyorban. A zsilipet május közepén húzták föl, amidőn kezdetét vette a belső kampány. A tisztségre pályázók igyekeztek megkülönböztetni magukat a versenytársaktól, eközben számtalan fórumon fejtették ki, hogy milyen pártot vezetnének elnökként, elnökhelyettesként, alelnökként, választmányi elnökként. Egy hónap alatt 64-szer szólaltak meg. Utána még az újdonsült elnök is jellemezte néhányszor a majdani MSZP-t.

Érdekesek a belső arányok is. Tóth Bertalan 15 értelmezéssel vette ki részét a kibeszélésből, Mesterházy Attila 13-mal, Kunhalmi Ágnes 10-zel, Szanyi Tibor 9-cel, Ujhelyi István 6-tal. Az április 8-án este lemondott pártelnök, Molnár Gyula viszont annyira visszafogta magát, hogy a vereség után már csak kétszer szólalt meg. Kíváncsiságból megnéztem a Fidesz adatait is, nos, a kormánypárti politikusok az idén mindössze 9-szer jellemezték a pártjukat. Orbán Viktoré a pálma öt Fidesz-értelmezéssel. A maradék négy párttársából három szintén nem fukarkodott a dicsérettel, csak Lázár János egyik mondatában lelhető fel némi elhatárolódás. Ő is csupán egy helyi portálon állapította meg óvatosan, hogy „Előbb vagyok vásárhelyi, mint fideszes.” (Promenád.hu, 2018. április 3.)

Tanácstalan vagyok. Vajon értelmiségi önreflexiónak vélhető-e, hogy a szocialista politikusok nyilvánosan is bírálták a pártjukat? Vagy bosszankodjunk inkább, hogy helyezkedési okból bele-belepiszkítottak a fészkükbe? Vajon méltányolhatók-e a Fidesz-politikusok, mert fegyelmezetten összezártak, és a világ minden kincséért sem teregetnék ki a szennyest? Vagy inkább borzadjunk el, hogy az értelmiségiekre jellemző önreflexiónak szinte nyoma sincs a megnyilvánulásaikban?

Pintér Bence április 10-én izgalmas gondolatmenettel vétette észre magát. A Facebookon fejtette ki álláspontját a sajtó felemás szerepéről a választási kampányban. Szerinte a fővárosi sajtó azzal fokozta le magát, hogy önkezűleg vágta le vidékre kiterjesztett szárnyait. Tudósítói hálózat híján szűnt meg országos jellegű lenni. Okfejtéséhez csupán ketten szóltak hozzá érdemben. E sorok írója április 18-án A vízfejű sajtó címmel, most pedig kéthónapnyi késéssel Pápay György az Azonnali.hu című portál június 14-i számában Sajtó ellenzék nélkül, ellenzék sajtó nélkül címmel.

Álláspontom bárki számára hozzáférhető, ezért inkább a másik véleménnyel foglalkoznék. Pápay György kitűnő publicista, eddig a Magyar Nemzet és a Heti Válasz hasábjain szembesültem a cikkeivel. Április 8. óta mindkét újság megszűnt létezni, erre írta: „A választás után nem általában az ellenzéki sajtót érték érzékeny veszteségek, hanem annak nem baloldali részét.” A helyzetet már bonyolultabban vázolta fel, ezért a saját szavaimmal foglalom össze, talán nem torzítom el a mondandóját. Ama ellentmondást bontotta ki, hogy vannak ellenzéki pártok a saját sajtójukkal, amely azonban nem lát bennük távlatot, és vannak ellenzéki pártok, amelyekben fölsejlik a távlat, bár nincs sajtójuk.

Véleményét abban a portálban adta közre, amelyet nemrégiben tőkésített föl Ungár Péter, az LMP milliárdos politikusa. Aki ugyan közölte, hogy nem szól bele az online újság vonalvezetésébe, de fél évszázados szerkesztői pályafutásom alatt még nem találkoztam olyan tulajdonossal, aki betartotta volna az ígéretét. Egyszerűbben szólva Pápay György a pártsajtót hiányolta. Ami ellen elvileg van ugyan kifogásom, gyakorlatilag azonban elismerem, vagy legalábbis tudomásul veszem, hogy bizonyos helyzetekben nem vonható kétségbe a létjogosultsága. Ehhez persze érdemes olvasni Engels és August Bebel levelezését.

Az Angliában élő Engelsnek nem volt ellenére, hogy a német szociáldemokraták vezetője megvásároltatja a szocdem szellemiségű újságokat, elvégre hálózatba akarta tömöríteni az egymástól elszigetelt szerkesztőségeket. Mégis azt írta barátjának, hogy ha már Bebelék bejutottak a parlamentbe, akkor nem szektaként kéne viselkedniük. Jobban járnának, ha igényt tartanának a hasonló értékrendű, de kötetlenebbül gondolkodó értelmiségiek véleményére, akár kritikájára is, máskülönben zárvánnyá válnak. Ahogy elnézem, ez megtörtént a Fidesszel is, amelyből egyébként Pápay György már kiábrándult.

Álhírek mindig voltak. Akkor is, amikor még nem fake news-nek hívták őket. Újdondász koromban, a puha diktatúra kellős közepén is bocsánatos véteknek számított, ha április elsején belecsempésztünk egy-egy mulatságos álhírt az újságba. Akadtak olvasók, nem is kevesen, akik komolyan vették. A szociálpszichológus Krekó Péter az álhír trumpizálódásából bontotta ki a hazai gyakorlatot: az álhír államosítását.. Sőt, a Népszava mai számában azt is fejtegette, hogy alkalmazása nélkül a magyarországi ellenzék aligha lesz versenyképes.

Sajnos van benne valami. Április 8-a óta például a vereségmagyarázatokat a többségi toposz uralja. Mi, ellenzékiek többségben voltunk, csak a torz választási rendszer fosztott meg bennünket a győzelemtől. Többen szavaztak ránk, mint Orbánékra, csak éppen pártokra morzsolódtunk szét. Ilyen és ehhez hasonló mondatok hagyták el Barabás Richárd, Gulyás Balázs, Gyurcsány Ferenc, Hadházy Ákos, Horváth Csaba, Kunhalmi Ágnes, Niedermüller Péter, Tóth Bertalan száját. E rovatban már többször is idéztem az Országos Választási Bizottság adatsorát az országgyűlési választás végeredményéről. Most csak a lényeget foglalom össze, a Fidesz-KDNP 2.819.846 szavazattal nyert az ellenzéki pártok 2.815.600 voksával szemben.

Szűk a különbség, és kétségkívül Orbánék felé lejt a választási rendszer. Amire egyebek közt az is utal, hogy hivatalosan 4246 szavazatnyi különbséggel tettek szert kétharmados parlamenti többségre. Ez önmagában is felháborító, visszafogottabban fogalmazva országos csúcs. Ezért nehéz megérteni, mi szükség van arra, hogy ellenzéki politikusok maguknak tulajdonítsák a társadalmi többséget. Ha csak az nem, hogy nem tudják (vagy nem akarják) feltárni, milyen okok vezettek a vereséghez - a torz választási rendszeren és az ellenzéki szétforgácsoltságon kívül.         

Nincs minden részletre kiterjedő magyarázatom a nyilvánvaló kudarcra, de annyi azért kiderül az ellenzéki szavazók „többségéről”, hogy két feltételezés tapad hozzá. Az egyik az, hogy az ellenzéki politikusok egyelőre a többségi álhír révén próbálnak lelket lehelni az urnához járult állampolgárok felébe, pontosabban szólva majd’ minden másodikba. A másik feltételezés megalázó volna az említett politikusokra nézve. Kínos elképzelni róluk, hogy mielőtt megemlítették volna állítólagos társadalmi többségüket, elfelejtették megnézni az Országos Választási Bizottság adatsorát. Pedig a világhálón játszi könnyedséggel férhető hozzá. 

A mai Népszava legérdekesebb cikkét Nagy Attila Tibor írta. A szerző nem tartozik a divatos politológusok képernyőről ismert szektájához, de ha hébe-hóba megszólal a nyilvánosság fórumain, akkor érdemes odafigyelni a mondandójára. Ezúttal a tisztújító kongresszusra készülő MSZP-ről fejtette ki az álláspontját. Leginkább az előválasztás elmaradását fájlalta.

Azt firtatta, hogy ha a francia szocialisták és az angol munkáspártiak kivitték a szélesebb nyilvánosság elé az elnökjelöltek vitáját, akkor a magyar szocialisták miért zárkóztak a maguk belső köreibe. Az öt elnökjelölt úgy járta végig a regionális központokat, hogy válogatott közönség előtt mondták el, miként képzelik a pártjuk megújulását. Az alig nyilvános összecsapásokon nem voltam jelen, ezért nem tudhatom, hogy pontosan milyen kifejezést használtak az MSZP életre keltésére. A megújulást mégis azért használtam, mert Nagy Attila Tibor szóvá tette: „Az MSZP elnöki posztjára, illetve választmányának vezetésére jelentkező politikusok nem igazán hordozzák a gyökeres megújulás ígéretét.”

Az, hogy a megfelelő embereket választják-e meg vasárnap a kongresszusi küldöttek, csak néhány hónap múlva derül ki. A politológus okfejtése azonban ama ötletet adta, hogy megnézzek valamit a számítógép merevlemezén. Vajon a megújulás szót hányszor használták a szocialista politikusok az MSZP megalakítása, 1989. október 7-e óta? Harminchatszor. Azokat nem említem, akik csupán egyszer ejtették ki a szájukon biztatás gyanánt, ám a csúcstartó Mesterházy Attila tizenhat megújulással. A második Lendvai Ildikó néggyel, még ha olykor azt is megfogalmazta, hogy nem tetszik neki a passzivitást jelző kifejezés. A harmadik pedig kettővel a politizálástól idén, a megalázó választási vereség után visszavonult Bárándy Gergely.

Nincs ezzel különösebb baj, azon kívül persze, hogy a megújulás értelmezésem szerint azt jelenti: jó volna, ha történne valami. Esetleg azt, hogy majd csak történik valami, ami a pártunk (közösségünk) javára válik. Ellenpárja a megújítás, amely viszont aktivitást, cselekvési szándékot, tettvágyat sejtet. Arról árulkodik, hogy aki részt vesz benne, az alkot is valamit. A nekigyürkőzésre utaló fogalmat nem egészen három évtized alatt összesen hét szocialista politikus nyolcszor emlegette. Hiller István kétszer is szóba hozta. Talán azért, mert ő tanárember, és tanítás közben megtanulta, hogy mi a különbség a megújulás és a megújítás között.

Tegnap az MSZP kommunikációjáról írtam az egyik elnökjelölt, Kunhalmi Ágnes ürügyén. A hozzászólók közül sokan minősítették a hölgyet (a többség keresetlen szavakkal), ám az egyik kommentelő engem is megtalált, mert „a szegény magyar média második számú tanárurának” nevezett.

Hangvételét nem kifogásolom. Tőlem sem áll távol az irónia, illő hát elviselni, ha valaki hasonló stílusban csipkelődik. Ráadásul csakugyan valaki. Becsületére válik, hogy vállalja is a nevét, Róna Gyuriként mutatkozott be a nyilvánosságnak. A Kanadai Magyar Hírlap tanúsága szerint okleveles matematikus, ráadásul nemzedéktársam, néhány hónappal fiatalabb nálam, a glosszáit (széljegyzeteit) pedig szösszenetnek nevezi. Kulturáltan fejtette ki a rosszallását, bár azt nehéz megítélni, hogy hányadik „tanárúr” lehetek a kétségkívül áldatlan állapotban lévő hazai nyilvánosságban. A hozzászóló valószínűleg Havas Henriket vélte az elsőnek.

Az említett úrral nem beszélgettem erről, azon azonban nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy hozzám hasonlóan Henrik sem követelte magának a tanárurazást. Egyszerűen ránk ragadt. Vele kapcsolatban meghonosodott a közbeszédben, nyilván a Heti hetes és egyéb tévéműsorok miatt, velem kapcsolatban pedig szűkebb körben vált elismeréssé vagy elmarasztalássá. 1993 szeptembere óta dolgozom a felsőoktatásban, és korábban is hajlottam a távolságtartásra meg a precizitásra. Nem csoda, ha tanáruras hírem kerekedett. Az már a sors iróniája, hogy voltaképpen a másik „tanárúr” jóvoltából.

Ezúttal nem részletezném Havas Henrik fogyatékosságait, inkább a legfőbb erényét emelem ki. Szakmánk ama képviselője, akinek rengeteg ötlete van, és ha jó munkatársakat fog ki, képes is megvalósítani őket. Talán legnagyobb ötlete az volt, hogy a rendszerváltás táján kirúgott főszerkesztőket szerződtette a szegedi egyetem budapesti tagozatára. Abból indult ki, hogy ha a múlt század nyolcvanas éveiben jó újságot csináltak, akkor az újságírást is képesek megtanítani.. Ezzel létrehozta a médiaoktatás legszínvonalasabb tantestületét. A legutóbbi két évtizedben végigtanítottam az egész országot, és higgye el az olvasó, hogy van összehasonlítási alapom.

Mellesleg azért sincs okom tiltakozni az ironikusnak szánt tanárurazás ellen, mert papírom van arról, hogy az vagyok. 2009-ben a kommunikáció szakos diákok megválasztottak a legjobb médiatanárnak. Lehetséges, hogy a csipkelődő Róna Gyuri matematikus csupán a számozásban tévedett?       

Pedig nem is akartam Kunhalmiról írni. A magánemberrel ugyanis semmi bajom, csupán az MSZP két lábon járó kommunikációs félreértése foglalkoztat. Most elnöknek jelentkezett a pártjában, és egy belső közvélemény-kutatás szerint esélyes is. Népszerű a párttagok körében, mert „tökös lány”, ahogy egy tisztességben megőszült ismerősöm mondta. Engem épp ez zavar benne.

Nem tehetek róla, de ha hallom és látom, mindig Marianne jut az eszembe. A francia szabadság-eszme megszemélyesítője Delacroix 1831-ben készült híres festményéről. Az allegorikus nőalak hercig kis piros sapkával a fején, jobb kezében a trikolór rúdjával, baljában a szuronyos puskával vezeti népét a végső harcra. Magyar hasonmása pedig azt mondta a pártelnökségről, hogy „Kifelé szóló kommunikációs szerep.” (ATV, 2018.04.25.) A szüfrazsetthez illő lelkesítés ereje kétségkívül sugárzik belőle, és ez talán elég is, hogy a megalázó választási vereség után lelkesítse a pártját. Ám ahhoz, hogy kifelé is hasson, olyan adottságokra volna szükség, amelyek egyelőre hiányoznak belőle.

Nem olyan üzembiztos, mint két korábbi pártelnök, Kovács László vagy Lendvai Ildikó volt. A műveltségükből, nyelvtudásukból, feszültségtűrő képességükből telt arra, hogy nyilvános helyzetekben kibeszéljék magukat a csapdákból. Kunhalmi Ágnesnél azonban számtalanszor tapasztalhattuk, hogy furcsán reagál a feszültségekre. Ilyenkor nem ura a szavainak, és elszólásait kajánkodva emlegetik a másik szekértáborban. Neki pedig marad az egyébként rokonszenves önkritika, miszerint „A kuncogásom is én vagyok.” (24.hu, 2015.12.24.)

Nem vonom kétségbe, hogy vannak helyzetek, amikor egy elöregedett pártnak jól jön a fiatal nő, aki tartja benne a lelket. De ha én volnék az MSZP, és kinéztem volna Kunhalmi Ágnest a szüfrazsetti szerepkörre, már régen elküldtem volna az NSZK-ba, a Friedrich Ebertről elnevezett szocdem alapítványhoz, ahol idegen nyelveket, történelmet, politológiát és nemzetközi kitekintést tanulhatott volna, hogy itthon ne kelljen az elszabadult hajóágyú hálátlan szerepét eljátszania. Elismerem, hogy néha jól jönnek az olyan politikusok, akik a vereségből is vigasztaló üzeneteket olvasnak ki, figyelmeztető jel azonban egy választmányi ülés. 2014. október 19-án, egy másik megalázó vereség után arról számolt be az Index, hogy Botka László, az MSZP-parlament akkori elnöke megunta Kunhalmi lelkesítő szavait, és így fordult hozzá: „Legyen már világos, Ági, nem győztünk!”

Alapos portrét olvastam az LMP üdvöskéjéről. Kiderült belőle, hogy a 27 éves politikusnak, a magyar országgyűlés legfiatalabb tagjának 15 milliárd forintja van részvényekben. Családi örökségből duzzadt ennyire, bár a tőzsdei ingadozások miatt változik az értéke. Szegény gazdag fiú azonban mindössze 80 millióhoz férhet hozzá, ennyiből nem is tudta megvenni a Magyar Nemzetet Simicska Lajostól. Be kellett érnie az Azonnali.hu-val, és meg is ígérte, hogy nem szól bele a szerkesztésébe. Sokat kell még tanulnia, hogy igazán távol tarthassa magát a portál vonalvezetésétől.

Egyik mondatából azt olvasom ki, hogy fogalma sincs a hazai média valóságáról. Szerinte „Semmilyen más hang nincs vidéken, csak a Fidesz. Online nincs, print nincs, semmi sincs.” (Index.hu, 2018.06.11.) A rádiók lehetőségei kétségkívül beszűkültek a vidéki Magyarországon, de nem úgy, ahogy Ungár Péter elképzeli. Például a Klubrádiónak szívós munkával sikerült besugároznia a országot, legföljebb a határszéli megyék maradtak ki a vonzásköréből. 2010-től szinte az összes frekvenciáját elvette az Orbán-kormány, mindössze Budapest és környéke maradt meg neki. Mindazonáltal interneten az egész országban fogható, sőt a határon túlról is, olykor még Amerikából is bejelentkeznek telefonálók. Akik otthonosan mozognak a digitális kultúrában, ráadásul igénylik a sokoldalú tájékoztatást, a Fidesz harsány hangján kívül éppenséggel meghallhatják a más nézeten lévők hangját is.

„Online nincs” - utalt a digitális sajtó sivár helyzetére Ungár Péter. Velem szemben a monitor felső részébe telepített menüsor. Íme, a cáfolat, a híreket másként értelmező vidéki források: Fehérvár-kukac.hu (Székesfehérvár), Kultúrszalon.hu (Nyíregyháza), Nyugat.hu (Szombathely), Szabadpécs.hu, Szeged.hu, Vagy.hu (Debrecen), Veszprémkukac.hu. Vannak kisvárosiak is, amelyeket a tanítványaim szerkesztenek, néha még tulajdonolnak is. Nem nevezném őket ellenzékinek, hangvételük mégis más, mint a kormány nótáját fújó portáloké.

Ami pedig azt a fránya "print"-et illeti, talán nem is olyan nagy baj, hogy kritikus hangvételű alig létezik a vidéki Magyarországon. A papír alapú sajtó megyei részére rátenyerelt ugyan a kormány, és a kormányhoz lojális polgármesterek a helyi lapokat is uralják, de ha nekem volna 15 milliárd forintom, föl sem ötlene, hogy konkurenciát teremtsek nekik. Ahová ugyanis beágyazódott a kormánypárti sajtó, a falvakba, ott sosem lesz erős az LMP nevű városi párt.            

2001 őszén ezzel a címmel írtam egy könyvecskét az MSZP kommunikációjáról. Az érintettek közül elég sokan sértődtek meg, holott az autizmus furcsa állapot. Zsenik is leledzenek benne, akik emberfeletti teljesítményre képesek. Az a bajuk, hogy önmagukkal vannak elfoglalva, és idegenül mozognak a társadalomban. Ha akkor a szocialista politikusok odafigyelnek az első, riasztó jelekre, most aligha kéne ama kongresszusra készülniük, amely talán megállítja a sokat megélt pártot abban, hogy jelentéktelenné váljon.

A Népszava figyelemmel kíséri a kongresszus előtti megnyilvánulásokat, és a mai számban idézte Ujhelyi István bejegyzését. Az Európa-parlamenti képviselő tegnap azt fejtegette a Facebook-on, hogy „az erős MSZP megépítéséhez” … „kell egy csapat a mozgalmon belül, mely egymás közti hatalmi játszmák nélkül csatárláncba állva  lebontja a romokat és a horni cölöpökre új baloldalt épít”. A szerkesztő nyelvtanilag pontosította az eredeti bejegyzést, amelyben még „Horn-i” olvasható. De ha már belekezdett a javításba, akkor a "romokat” meg az „és” közé egy vesszőt is ki kellett volna tennie.

A gondolatmenet azért késztet tűnődésre, mert miközben a bejegyző politikus elítéli a hatalmi játszmákat, meg is nevezi a csapatot, amely a június 17-i kongresszuson átvehetné a hatalmat. Tóth Bertalan majdani elnököt, Ujhelyi István majdani elnökhelyettest, Kunhalmi Ágnes majdani választmányi elnököt, Harangozó Tamás és Komjáthi Imre majdani elnökségi tagot. Még szerencse, hogy utálja a hatalmi játszmákat, ezért inkább helyezkedik. Elemezhetném persze a csatárláncot is, amelyet úgy képzelek el, hogy a libasorban állók szétszedik a használhatatlan épületet, és kézről kézre adogatják a téglákat. De mellőzöm a hasonlat további értelmezését, mert a téglának más jelentése is van a hatalmi játszmákban.

Egyébként Ujhelyi István okfejtése azt sejteti, hogy a kongresszusra készülő politikusok a megalázó választási vereség után is önmaguk pozicionálásával vannak elfoglalva. Majdnem hozzáfűztem, hogy mint annyiszor, de visszafogtam magam, mert ezt bizonyítani is kellene. Aminek azonban nincs akadálya, elvégre 1989. október 7-e, az MSZP alakulása óta 300 oldalnyi idézet gyűlt össze a számítógépem merevlemezén. Be is írtam a keresőbe, hogy belső harc, és 52 idézet jött ki. A szocialista politikusok ennyiszer állapították meg a pártjukról, hogy most már elég a befelé fordulásból, és végre a társadalom irányába kéne kanyarodni.             

Minden évben beleszagolok az Ünnepi Könyvhét levegőjébe. Az idén esőhöz öltöztem, de sikerült megúszni a nyári zuhét. Tömeg préselődött a Vörösmarty-téren fölállított kiadói standokhoz, könyökök sűrejében araszolgattam. Ilyenkor megnézem ama kiadók kínálatát (a Magvetőét, a Kossuthét meg az Ob Ovoét), amelyekhez szerzőként vagy munkatársként közöm volt. Ezúttal azonban konkrét célom is akadt.

Verebes István Tólig című készülő könyvéből elég sok részletet olvastam a világhálón, amelyek fölhívták magukra a figyelmet. Érdeklődésemnek van személyes oka is. Vagy húsz éve azért is szegődtem a nyíregyházi főiskolához, mert Verebes jó színházat csinált a városban. Kár, hogy mire aláírtam a szerződést, ő már továbbállt. Azóta is látom benne az üzembiztos rendezőt, mégis az a benyomásom róla, hogy sokféle adottságát leginkább regényben vagy színdarabban aknázhatná ki. Talán majd most, a hetvenedik évében. Miközben kerestem a kötetét, hatalmas választék tárult a szemem elé. Káprázatosan döglődik a magyar könyvkultúra.

A Tinta Kiadónál például Tótfalusi István Vámmentes gondolatok című könyvére bukkantam, amelyben összegyűjtötte 344 neves személy 838 szállóigéjét. Megvettem Bárdosi Vilmos és Kiss Gábor Szólások című „dióhéj”-szótárát is, mindkettőre szükség lesz, amikor e rovatban egy-egy szállóige művelődéstörténeti előzményeit bogarászom. Végre kezembe került Vida Gábor marosvásárhelyi író Egy dadogós története című regénye is. Csupa jót olvastam róla, de nemcsak ezért érdekel. Ugyanoda valósiak vagyunk, ám az ő családja kisjenői, az enyém meg erdőhegyi. A két település egymással szemben terül el a Fekete-Kőrös két partján, az egyikben leginkább katolikusok laknak, az én falumban viszont reformátusok. Ebből az évszázadok alatt rengeteg feszültség származott. Ő vajon hogyan dolgozta fel a partiumi magyarság eme kettősségét?

De találtam még egy vékony könyvecskét is, amelyet másnak szánok. Unokám nemrég töltötte be a tízet, most lesz fogékony Lénárt Krisztina Offline kalandra kattanva című történetére. Panna készül a nyári táborra, a vékony, mindössze kilencvenoldalnyi könyvecske pedig arról szól, hogy mihez kezdjen egy kiskamasz, ha abban a fránya táborban nincs internet. Egyébként a Verebes-kötetet nem találtam meg. Vagy ki sem vitték a Vörösmarty-térre, vagy már elfogyott. Az utóbbira gyanakszom, de sebaj, legföljebb holnap az Ünnepi Könyvhéten szokásos kedvezmény nélkül veszem meg.