Néhány hete élénk visszhangot keltett a miniszterelnök egyik kijelentése. Egy német újságnak adott interjút, és ezt találta mondani: „Engem a média minden felületén élesen kritizálnak. Jó volna, ha egyszer hátszelem lenne a magyar sajtóban, mert most folyton ellenszélben haladok.” (Bild, 2019. május 24.) E mondat kulcsszava az ellenszél, amely kedvelt kifejezése Orbán Viktornak. Többször is használta, igaz, nem önmagára, hanem a kormányára és Magyarországra vonatkoztatva.

Idén azonban az ellenszélből fakadó lelkiállapotát meg is magyarázta: „Ha reggel megnézem a sajtót, akkor azt látom, hogy többen vannak ellenem, mint velem.” Majd hozzáfűzte: „Nem esik jól, ha rosszat írnak rólam, de tűröm.” (Hír TV, 2019. január 10.) Most nem azt furcsállom, hogy ama politikus, aki a legutóbbi kilenc évben átszabta a nyilvánosságot, miért akadt ki az elmarasztaló szavakon. Megnéztem inkább, vajon a rendszerváltás utáni miniszterelnökök közül a kilencvenes évekbeliek milyen szelet éreztek maguk körül kavarogni.

Antall József valamivel több mint három évéből 50 róla szóló mondatot gyűjtöttem össze. A dicsérő megjegyzések száma 11 volt. Horn Gyula a maga négy évében 12 elismerő mondatot könyvelhetett el a 98 jellemzés közül. A legjobb arányt Orbán Viktor mondhatja a magáénak. 1998 és 2002 között, a 60 megjegyzésből 18 méltányolta a tevékenységét. Mivel magyarázható, hogy az idén fél év alatt 91 szalonképes mondat hangzott el, jelent meg róla, és közülük 12 volt az elismerő? Alighanem a hatalomgyakorlás jellegében van különbség a régi és a mostani Orbán megítélése között.

Amikor először lett miniszterelnök, az erős ellenzék és a kisgazda púp a hátán arra szorította, hogy a rendszer keretein belül maradjon. Csakhogy 2010 óta harmadszor szerzett kétharmadot, és olyan alkotmányt írathatott, amilyet csak akart; úgy gyakorolja a hatalmat a Nemzeti Együttműködés Rendszerében, ahogy neki tetszik. Nem is igazán értem, miért véli ellenszélnek az őt bíráló kisebbség fürkésző tekintetét. Szerencsére Gyurgyák János történész-publicista közelről ismeri Orbán Viktort. Azt írta róla a Plusz-mínusz 30 című esszékötet egyik dolgozatában, hogy ha a miniszterelnök egy személyben gyakorolja a hatalmat, akkor a csip-csup ügyekben is neki tulajdonítják a döntéseket.

Okkal vagy ok nélkül? Abból a szempontból mindegy, hogy a nyilvánosság maradékában azokért az ügyekért is őt vonják felelősségre, amelyek egy normálisan működő országban nem rá tartoznának.    

Olvasom a nekrológokat Ungvári Tamásról. Az eddigi legterjedelmesebbről felötlik egy sajtótörténeti adalék. Friss Róbert írása a Népszavában ama szerkesztőségi megjegyzéssel kezdődött, hogy a szombaton elhunyt közíró „a Népszava volt rovatvezetője”. Erre másként emlékszem.

A múlt század kilencvenes éveiben, 1994 és ’96 között a Népszava hajdani tulajdonosa, az Amerikából hazatért Fenyő János vezető szerkesztőnek nevezte ki a szintén Amerikából hazatért Ungvári Tamást. Akinek a titulusa körülbelül azt jelentette, hogy a Vico-cégbirodalom feje a patinás napilap főszerkesztője mellé rendelt egy közismert személyiséget. Erről azonban többet tud Kereszty András, aki akkoriban főszerkesztette a Népszavát. Ezért nem is részletezném a körülményeket. Ha a sarzsikról pontatlanul fogalmaztam, bizonyára kiigazít majd Andris vagy Friss Robi - két régi kedves kollégám.

Mindezt azért hoztam szóba, mert Ungvári Tamás az átlagostól eltérő mandátumát arra használta, hogy meghonosítsa a magyar sajtóban az angolszász gyakorlatot. Azt ugyanis, hogy a hírek rovatát el kell választani a véleményekétől. Aki tehát hír-újságírásért kapta a fizetését, nem dolgozhatott a vélemények rovatába. Talán még így sem pontos a fogalmazás, mert az idő tájt Magyarországon működött például egy brit újsághálózat is, és a Lapcom korábban különböztette meg a hír- és a vélemény-újságírást. Csakhogy Ungvári Tamás ezen is túlment.

Elérte a tulajdonosnál, hogy a belső munkatársak nem írhattak publicisztikát a Népszavába. Ahhoz azonban, hogy rendhagyó (a szerkesztőség hangulatát korántsem javító) elképzelését megvalósíthassa, nemcsak hatalomra volt szüksége, hanem elkülönített honoráriumkeretre is. Amiből telt arra, hogy megfizethesse az ország legjobb publicistáit. Egy sajtótörténeti előadáshoz végigolvastam a Népszava rendszerváltás utáni évfolyamait, és megkockáztatom, hogy soha annyi jó publicisztika nem jelent meg benne, mint épp a kilencvenes évek közepén. Ehhez képest másodlagos, hogy ezt milyen eszközökkel érte el a vezető szerkesztő.

Manapság persze a smucig lapkiadók vigyáznak arra, hogy a véleményrovat szerkesztője ne rontsa a redakció hangulatát. Ritkán fordul elő, hogy külön keretet kap a kívülről jött szerzők honoráriumára. Leginkább a belső munkatársak írják a publicisztikákat - fizetésért. Vagy visszavonult politikusok, nyugalmazott orvosok és egyéb értelmiségiek, akik nem kérnek pénzt a véleményükért.       

Az online kommunikációban vertük a teljes ellenzéket. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, 24.hu, 2019. május 29.)

Magyarországon inkább ellenzékváltó hangulat van. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, 2019. május 31.)

Az ellenzékváltó hangulat ellenzékváltásba csapott át. (Farkas Örs politológus, ATV, 2019. június 4.)

Nem fogom hagyni, hogy bárki elcsessze az ellenzék esélyét a budapesti változásra. (Karácsony Gergely, az MSZP-Párbeszéd főpolgármester-jelöltje, Index.hu, 2019. június 11.)

Önkényuralmi rendszerben élünk, ahol az ellenzék nem nyerhet választást. (Bauer Tamás közgazdász, FüHü.hu, 2019. június 12.)

Az ellenzék arra hajt, hogy este behívják az Egyenes beszédbe vagy a Klubrádióba, ahol jól fel tud háborodni. (Hadházy Ákos volt LMP-politikus, Magyar Narancs, 2019. június 20.)

Az ellenzék leginkább panaszirodaként működik. (Révész Sándor újságíró, hvg.hu, 2019. június 20.)

Az ellenzék hosszú idő után tematizálta a közbeszédet. (Böcskei Balázs politológus, ATV, 2019. június 24.)

Hosszú idő után az ellenzék tematizálta a közbeszédet. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, Facebook.com, 2019. június 26.)

Az előválasztás kétségtelenül életet vitt az ellenzékbe. (Simon János politológus, Magyar Nemzet Online, 2019. július 1.)

Lapozgatom a Magyar Narancs legutóbbi számát. Az egyik legérdekesebb írásban Józsefváros polgármester-jelöltje adta közre csüggesztő tapasztalatait szakmájáról, az újságírásról. Átigazolását a politikába e mondattal indokolta: „Már nem volt elég, hogy csak pofázok meg kérdezek.”

A képviseleti demokráciában választottjaink, a politikusok döntenek helyettünk, szerencsére azonban a nyilvánosság képviselői indoklásra kényszeríthetik őket. De az újságíróknak van egy másik megnyilvánulási lehetőségük is: a ’pofázás’ glosszában, jegyzetben, publicisztikában, esszében. A legtöbben egy idő után megunják a kérdezősködést, és megpróbálnak áttérni az állításokra, a vélemény-műfajokra. Igazán kár, hogy a szakmán belüli váltás ritkán szokott sikerülni.

Pikó András 2007-ben szerzőtársam volt az Általános médiaismeret című tankönyvben. Szerkesztőként őt kértem föl a rádiós fejezet megírására. A legszínesebb részt adta ki a kezéből. Ha volt érzéke a véleményhez is, akkor mostanában nem föltétlenül az adottságaival gyűlt meg a baja, inkább a körülményekkel. Az interjúban ki is fejtette, hogy 2010 óta falra hányt borsó pofázni a nyilvánosság fórumain. Arra a következtetésre jutott, hogy az érdemi cselekvéshez át kell lépni a politikába.

A rendszerváltás óta megértem már néhány figyelemre méltó átlépést. Király Zoltán a szegedi tévéből igazolt át az országgyűlésbe, manapság biztonsági őrként dolgozik. Havas Henrik hat nap után vált meg az államtitkárságtól, mert a nyilvánosságot igyekezett képviselni a Horn-kormányban, nem pedig a Horn-kormányt a nyilvánosságban. Gál J. Zoltán szintén újságíróból lett államtitkár, és most egy kommunikációs cégnél múlatja az időt. A Demokratikus Koalíció gyűjti az újságírókat, és Gréczy Zsolt, Vágó István meg Kálmán Olga sorsa még nyitott.

S most itt van egy civil szervezetből az újabb politikusjelölt: Pikó András.Talán sikerülhet neki ama fővárosi kerületben, amelyben csaknem két évtizedig éltem. Józsefvárosi lakosként ismeri a helyzetet, újságíróként pedig sokat moderált. Nem az volt tehát a dolga, hogy kinyilvánítsa a véleményét, hanem hogy közvetítsen a különböző állásponton lévők között. Ha ősszel ő lesz a polgármester, szintén közvetítenie kell az önkormányzati testület pártos képviselőcsoportjai között. A moderálást begyakorolta már a Klubrádió műsoraiban és a Mozgó Világ című folyóirat Fapados szalonjában. Alighanem ez az egyetlen lehetőség, hogy politikusként is megmaradjon tanult szakmájánál, a kíváncsiság mesterségénél.              

A legutóbbi napokban az ellenzéki főpolgármester-jelöltek versengése uralta a nyilvánosság fórumait. Lefülelt mondatok.

Ünnepségeink mögött tragédiák vannak. (Medgyessy Péter volt miniszterelnök, Boom Magazin, június 23.)

Ma egy fiatalnak az állampárt a Fidesz hatalomgyakorlását jelenti. (Kiss Viktor politológus, Azonnali.hu, június 23.)

Lehet, hogy Tiborcz nem közszereplő, de közpénz-szereplő. (Karácsony Gergely, az MSZP-Párbeszéd főpolgármester-jelöltje, ATV, június 23.)

Az értelmiség nagyobb veszteség a Fidesznek, mint nekünk a Fidesz. (Pálinkás József atomfizikus, az MTA volt elnöke, Szemlélek.blog, június 24.)

Ha ezek azok az európai értékek, amelyeket a CEU Ignatieff alatt a diákok felé közvetít, akkor nincs helye nálunk. (Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója, Látószög.blog, június 24.)

Minden bántás nélkül mondom, hogy Tarlós István egy pojáca. (Vadai Ágnes DK-politikus, ATV, június 25.)

Az aktivistákkal van, a hivatalosnál, hogy úgy mondjam, eggyel lazább öltözékben. (Gréczy Zsolt DK-politikus Kálmán Olgáról, Azonnali.hu, június 26.)

Nincs egy rongyom, amit felvegyek. (Berkó Pál nyomdász az előválasztási eredményhirdetést kihagyó Kálmán Olgáról, Facebook.com, június 27.)

Nem sikerült elhitetnie Kálmán Olgának, hogy potens városvezető tudna lenni. (Pulai András szociológus, Hír TV, június 27.)

Karácsony ugyanolyan simán hozta (vissza) a szavazatokat, mint ahogy Dobrev Klára vitte. (Kálmán Attila újságíró, 24.hu, június 27.)

Szeretném kipróbálni, milyen az, amikor egy testületben nincs korrupció. (Pikó András újságíró, józsefvárosi polgármester-jelölt, Magyar Narancs, június 27.)

A Reggeli gyors nem állhat meg. Pikó után új mozdonyvezetőt keres. (Buják Attila újságíró, 168 Óra, június 27.)

Ha főpolgármester lennék, minden sarkon koncert volna. (Janicsák István táncdalénekes, Klubrádió, június 28.)

Budapesten tényleg itt van a leváltó hangulat. (Horn Gábor volt SZDSZ-politikus, ATV, június 28.)

Szanyi már nem kapitány. (Föld S. Péter újságíró a szocialista politikus felfüggesztéséről, Facebook.com, június 28.)

Ahhoz, hogy az ellenzék le tudja váltani 2022-ben az Orbán-rezsimet, a bázisuktól, az önkormányzataiktól kell megfosztani a helyi kiskirályokat. (Jakab Péter Jobbik-politikus, Magyar Hang, június 28.)

Az előválasztás többet is hozott, mint azt, hogy ki a masiniszta. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, Népszava, június 29.)

A város- és a műsorvezetés két gyökeresen eltérő műfaj. (Erdős Gergely politológus Kálmán Olgáról, Magyar Nemzet, június 29.)

Budapesten a Fidesz kevésbé népszerű, mint vidéken. (Tarlós István főpolgármester, PestiSrácok.hu, június 29.)

Jöhetett árvíz, vörösiszap vagy migránsáradat, a rendőrség mindig állta a sarat. (Orbán Viktor miniszterelnök, Miniszterelnök.hu, június 29.)

Az ellenzéki pártok legnagyobb problémája, hogy aszfaltpártok. (Galló Béla politológus, M1, június 30.)

Ha valaki a nyolcvankilencedik születésnapja előtt néhány héttel távozik az élők sorából, a róla szóló nekrológ címében fölösleges szépelgő szavakkal helyettesíteni a halált. Elvégre szép kort élt meg, amely egyébként tele volt üldözéssel. Tegnap, a halálát követő órákban tűpontosan fogalmazott Kornis Mihály a Facebookon: „Egész életében üldözték, …néha okot is adott rá.”

A zsidóságával nem adott okot, az üldöztetést „csak” elszenvedte a múlt század negyvenes éveiben. Műveltségével azonban annyira kiemelkedett a környezetéből, hogy ezt sokan tudálékosságnak tartották, és leplezetlen ellenszenvvel fogadták. Volt rangos szerzőm az Élet és Irodalom publicisztikai rovatában, és voltam szerzője az egyik napilap véleményrovatában, öregfiúként pedig elég gyakran futottunk össze a Szabó Ervin Könyvtárban. Két benyomás rögzült bennem. Az egyik az, hogy rögtönözve is nyomdakészen fogalmazott, a másik meg az, hogy ontotta magából a művelt ember kikristályosodott gondolatait.

Ezt tegnap a Médianapló olvasói is megtapasztalhatták, amidőn közre adtam tíz legjobbnak vélt mondatát. Volt miből válogatni, a legutóbbi három évtized sajtójából harmincegy eszmefuttatását vettem bele a Lefülelt mondatok című szállóige-gyűjteménybe. Ezzel második a szintén 1930-ban született Bodor Pál mögött (most már egyikük sem gyarapíthatja az ütős mondatok számát). E termékenység dühítő lehetett azok számára, akik egész életükben nem képesek egyetlen szellemes mondatot kipréselni magukból. Ha a heti összeállításban közöltem tőle valamit, sokszor tűnődtem, vajon minek is kéne nevezni.

Műfordítónak? Dramaturgnak? Irodalomtörténésznek? Rocktörténésznek? A zsidókérdés szakértőjének? Művelődéstörténésznek? Esetleg írónak? Bár többnyire nem szépirodalmi műfajokban dolgozott, írószemmel látta a világot, ami abban is megnyilvánult, hogy majd’ mindig drámaibbá sarkította, fiktív elemekkel dúsította a valóságot. Gyakran váltotta ki a tényekhez körmondatokban ragaszkodó szobatudósok utálatát. Pedig csak igazi műfaja az esszé volt, amelyet magyarul kísérletnek nevezhetünk. Átmenetnek a művészet és a tudomány között.

Miközben ötletesen kísérletezett az összefüggésekkel, fullánkos modorú emberként volt véleménye a koráról, a kortársairól. Ezt el is mondta, meg is írta rólunk - rajtunk köszörülte a nyelvét. Bosszantó, szórakoztató és tartalmas életművet hagyott örökségül. Halála után is lesznek olvasói.          

A történelmet a győztes írja, a törvénykönyvet a hatalom. (Magyar Hírlap, 1993. december 21.)

A színész nem más, mint két lábon járó hang. (Népszabadság, 1998. december 11.)

Amerika rémes, de működik. (Magyar Televízió, 2006. július 30.)

A demokrácia nem a többség uralma, hanem a kisebbség védelme. (168 Óra, 2008. január 3.)

A véletlennek is van tudománya. Úgy hívják, hogy statisztika. (Magyar Rádió, 2010.

december 7.)

A tapintat nem jó műsor. (ATV, 2013. szeptember 18.)

Politikában a szándék mindig hátsó. (ATV, 2014. augusztus 19.)

Az árnyaljuk szóban benne van a nyalás ára. (Klubrádió, 2016. június 14.)

A tudomány nehezen találja a szavakat. (Klubrádió, 2017. január 13.)

A túlélés a legnagyobb kunszt. (Facebook.com, 2018. július 25.)

Idestova fél évszázada, hogy fővárosi lakos vagyok. S mert igyekeztem megismerni a szűkebb környezetet, éreztem már magam zuglóinak, hűvösvölgyinek, terézvárosinak, józsefvárosinak és újlipótvárosinak is. Budapestinek még nem. Bizonyára ezzel magyarázható, hogy fejcsóválva olvastam egy megállapítást két hangszerelésben. A főpolgármesteri előválasztásról Böcskei Balázs politológus kifejtette: „Az ellenzék hosszú idő után végre tematizálta a közbeszédet.” (ATV, 2019.06.24.) Lendvai Ildikó, az MSZP volt elnöke pedig ezt írta: „Hosszú idő után az ellenzék tematizálta a közbeszédet.” (Facebook.com, 2019.06.26.)

Az egybehangzó mondatokban van igazság, mégis az a benyomásom, hogy a tematizálás eluralkodott a Budapesten szerkesztett ellenzéki médiumokon. Menedzsereiben, munkatársaiban (cikkíróiban és műsorvezetőiben) talán föl sem ötlött, hogy a befelé fordulás napjaiban megfeledkeztek a fővároson túli országról. A nyilvánosság nem kormánypárti fórumain szinte kizárólag a főpolgármesteri jelöltválasztás részleteit láthattuk, hallhattuk. Úgy rémlik, az ellenzék Budapestre költözött. Vagy ki se mozdult a fővárosból?

Lehet persze, hogy pártjai, egyesületei szervezik magukat és egymást a vidéki Magyarországon, ebből azonban gyakorlatilag semmi sem került be a média országos vérkeringésébe. A kormánykritikusba azért nem, mert elfoglalta magát a budapesti előválasztással, a kormánypártiba pedig azért nem, mert mindent bagatellizált, ami ellenzéki. Néha már azt érzékeltem, hogy két országban élünk. Van egy Magyarország nevű királyság, amelyet a budai Várból irányít egy kormányzó (erre volt példa a két világháború között is). S van egy Budapest nevű köztársaság, amelynek republikánus állampolgárai le akarják váltani a budai kormányzó Pestre telepített helytartóját.

A leváltás talán megtörténik ősszel, ebből azonban korántsem következik, hogy a köztársaság bekebelezi a királyságot. A kormányzó jól ismeri a fővároson túli országot, annak is a falusi fertályát, és minden eszköze megvan ahhoz, hogy fenntartsa a hatalmát. Az ellenzék ugyanis alig látszik a kisvárosokban, és egyáltalán nem látszik a falvakban. Értem, hogy jól esett neki önmagával foglalkozni, és a fővárosban összpontosulni. Elismerem, hogy erőfeszítései az országos politika részét alkotják De ha médiumai nem lépnek ki a központi buborékból, akkor a pesti republikánusok még sokáig nézhetik, hogyan integet nekik az uralkodó a Karmelita-kolostor erkélyéről.     

Budapesti főpolgármester-jelöltként divatba jött, tegnap ketten is interjút készítettek vele. Bolgár György délután legalább húsz percig faggatta, este pedig Rónai Egon „csak” tizenhét percig. Mindkét műsorvezetőt leginkább az foglalkoztatta, vajon a Demokratikus Koalíció támogatottja, aki Karácsony Gergely mögé szorult az előválasztáson, miért maradt távol az eredményhirdetéstől. E kérdést a fél ország latolgatja.

Engem azért érdekel, mert van egy szakmai mozzanata. A nemrég volt újságíró kérdezettként tapasztalta meg a kíváncsiság mesterségét. Bolgár György udvariasan, kulturáltan, a kolleginának kijáró tegeződéssel nyolcszor firtatta a távolmaradását. Rónai Egon kulturáltan, de ironikusan, a politikus interjúalanynak kijáró önözéssel kilencszer tudakolta a távolmaradás okát. A két újságíró világcsúcsot hozott össze, a BBC egyik műsorvezetője ugyanis csak tizenhatszor tette föl ugyanazt a kérdést egy verejtékező miniszternek. A magyar újságírást dicséri, hogy sorainkból akadt egy társ csúcstartó is.

Az Egyenes beszéd stúdiójában Kálmán Olga 2013. szeptember 2-án a Szigetszentmiklóson lezajlott időközi választásról faggatta Tóbiás Józsefet, az MSZP Pest megyei szervezetének vezetőjét. Az MSZP, a Bajnai-féle E14-PM és a DK közös jelöltje győzött, és a műsorvezető megemlítette, hogy Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció elnöke közös választási listát ajánlott az MSZP-nek, azon pedig közös listavezetőt, vagyis miniszterelnök-jelöltet. Először csupán utalt az ajánlatra, ezért interjúalanya körmondatokba bonyolódhatott, csak hogy kikerülje a választ. Másodjára is utalt a közös listára és a közös miniszterelnök-jelöltre, bár kevésbé finoman. S mert megint mellébeszélést hallott, firtatni kezdte, vajon „Lesz közös lista, lesz közös jelölt?”

Tóbiás József még tizenháromszor hallotta azt a fránya kérdést. Annyira rosszul szerepelt, hogy néhány hónap múlva megválasztották az MSZP elnökévé. Kálmán Olga csúcsteljesítménye lábjegyzet lesz a magyar sajtó történetében. Iskolapéldája annak, hogy az újságíró nem vonhatja kétségbe a választott politikusok döntéshez való jogát, indoklásra kényszerítheti azonban őket. A rámenős műsorvezető nem egészen hat évvel később, újdonsült politikusként, a kérdezett helyzetében épp úgy indoklásra kényszeríthető, mint hajdan Tóbiás József. Tegnap rosszul szerepelt. Vajon melyik párt elnökségét ajánlják föl neki?    

Csütörtök reggelenként a közeli Spar-boltban megveszem a Magyar Narancsot és a 168 Órát. Számomra ennyi maradt a kinyomtatott hetilapokból. A többit is olvasgatom persze, de inkább csak utólag, a Szabó Ervin Könyvtárban. A 700, illetve a 690 forint még nem terheli meg a pénztárcámat, de ha a többi hetilapot is meg kéne vásárolni, az már gondot jelentene.

Az árukhoz képest a két hetilap ott tartott ma reggel, hogy az úgynevezett előválasztáson „eddig” ötvenezer budapesti vett részt. Miközben már tudjuk, hogy a végeredmény 68363 érvényes szavazat volt, és a győztes főpolgármester-jelölt, Tarlós István ellenzéki kihívója Karácsony Gergely lett. Ám ennek semmi nyoma két kedvenc hetilapomban. Nem is nagyon lehet, mert amit írtak, az a hétfői állapotot tükrözi. Ha kedden még történt volna is valami lényeges, talán belekerül a papír alapú változatba. Mindez azonban mit sem változtat azon, hogy a szerkesztők látszólag nem dolgoztak meg a pénzünkért.

Ezért nem őket hibáztatom, hanem az előválasztás egyébként áldozatos munkát végző szervezőit, akik nem föltétlenül sajtóbarát megoldást választottak. Szerda délben zárták le a szavazást, hogy délután hatkor eredményt hirdethessenek. Bizonyára azért választották e két időpontot, mert hallottak valamit harangozni a napilapok lapzártájáról, és abból indultak ki, hogy ha az újságírók meghallgatják a Civil Választási Bizottság rögtönzött sajtótájékoztatóját, akkor lesz még három, esetleg négy órájuk is arra, hogy a másnapi újságba megfogalmazzák a beszámolójukat.

Vajon felemás (fogyatékos) sajtószemléletükből miért telt a napilap-igények kielégítésére? Miért nem telt arra, hogy figyelembe vegyék a hetilapok szempontjait is? Most, a XXI. század második évtizedében, a digitalizáció korában az a benyomásom, hogy a hetilap életképesebb, mint a napilap. A napilapok kullognak a világhálóra költözött szerkesztőségek mögött, a hetilapok viszont hátteret kölcsönözhetnek a napi információknak. De hogy ezt megtehessék, időre van szükségük.

Ha én volnék Magyar György sztárügyvéd, a CVB pillanatnyilag felemás módon sajtóérzékeny elnöke, nem a hét közepére tettem volna az előválasztás befejezését, hanem vasárnapra, legföljebb hétfőre. Akkor nemcsak arra jutott volna idő, hogy a másnapi újságok beszámoljanak a történtekről. Arra is, hogy a csütörtökön megjelenő hetilapok felvázolhassák az összefüggéseket, és levonhassák a kínálkozó következtetéseket.