Orbán Viktor kikötőrészt vásárolt az Olaszországhoz tartozó Triesztben. Háromszáz méternyi partszakaszt, jó sok pénzért. Szándékát kutatják az újságírók, magyarázzák a szakértők. Olvastam olyan cikket is, amelynek szerzője azt fejtegette, hogy a magyar állam eddig a szlovéniai Koper kikötőjét részesítette előnyben, de most, a trieszti üzlettel lőttek a tervezett és Zalaegerszegről induló vasúti vonalnak. Az értelmezések közepette érdekes művelődéstörténeti mozzanatok is felbukkantak.

Az egyik portál szerzője ezt a címet adta okfejtésének: Tengerre!, ami utalás Kossuth Lajos híres szállóigéjére. Egy másik cikk szerzője pedig hivatkozott is a XIX. századi politikusra. Csakhogy a kétségkívül Kossuthnak tulajdonítható Tengerre magyar!  nem így látott napvilágot a Pesti Napló 1841-es évfolyamában. A vezércikk írója szerint érdemes volna Pestről Fiuméig kiépíteni a vasútvonalat, és az Adrián keresztül a világ kikötőibe eljuttatni a magyar gabonát. Nem idézem a cikk hosszú és cirkalmas szövegét, csupán egyetlen mondatát: „Tengerhez magyar, homokod porából, a fekete sarad ragadalmaiból!” Kossuth a modern kor közlekedési eszköze révén emelné ki hazáját a több évszázados tespedésből, és a fiumei kikötő által kötne össze bennünket, magyarokat a világgal.

Vannak olyan szállóigéink, amelyek inkább csak tulajdoníthatók közéleti személyiségeknek, nehezen bizonyítható azonban, hogy a közismert formában ők mondták vagy írták volna. Majtényi László alkotmányjogász nemrégiben bizonyította a Mozgó Világ című folyóiratban, hogy nem találta nyomát ama szállóigének, amelyet a sajtószabadság értelmezői Deák Ferencnek tulajdonítanak, miszerint Nem szabad hazudni. Annak sincs nyoma, hogy Antall József 1957 elején azt mondta vagy pláne írta volna a Kádár-rendszerről: Alámerülünk, és kibekkeljük. Azt sem tudni pontosan, vajon Kovács László mikor és miként mondta a neki tulajdonított szállóigét: Nem közvélemény-kutatást, hanem választást akarunk nyerni. Kósáné Kovács Magda is csak annyira emlékszik, hogy a Tocsik-botrány után, egy délelőtti rádióműsorban mondott valami ilyesmit: Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani.

A jelenségre nem találtam elnevezést a szórványos szakirodalomban. Magyarázattal is csak Tóth Béla szolgált. A szállóigék legjobb magyar kutatója 1901-es keltezésű könyvében írta: „A szájrul szájra járó idézeteket a közönség szereti átalakítani, főképpen pedig megrövidíteni.”            

Túl vagyunk a Gyulai Memorial-on. A tegnap délután öttől este nyolcig közvetített verseny elég jól sikerült az M4-en. Az Európában túrázó sztáratléták, köztük olimpiai- és világbajnokok két Gyémánt Liga-rendezvény között kiruccantak a kimondhatatlan nevű városba, Székesfehérvárra. A szokásos kánikula helyett huszonöt fokot fogtak ki, ami csak azért nem eszményi körülmény, mert a szél erősebb volt a kelleténél. Ezzel magyarázható, hogy távol- és hármasugrásban, illetve a rövid futótávokon az eredmények egy része nem hitelesíthető. Ez azonban nem csökkentette a látvány értékét.

De vajon miért kellett hirdetési blokkal többször is megtörni a közvetítést? Ezzel az erővel az évi kilencvenmilliárd forintnyi közpénzzel kistafírozott közszolgálati televízió akár szponzorálhatta is volna az ország legrangosabb atlétikai versenyét. Érteni vélem persze, hogy valamiből fizetni kellett a neves külföldi fellépőknek. De a magyar állam annyi mindenre költ fölöslegesen, hogy a majdan Budapesten megrendezendő atlétikai világbajnokság reményében akár föl is vállalhatta volna a néhai rövidtávfutó, tévériporter és sportdiplomata, Gyulai István emlékének szentelt versenyt.

A közvetítés megítélésében kettéválasztanám a riporteri teljesítményeket. A külföldi atlétákkal villáminterjúkat készítő újságíró jól beszélt angolul, de rosszul magyarul. Elismerem, hogy nem könnyű két-három perc alatt értelmes gondolatokat kihúzni olyan sportolókból, akik esetleg nem is az anyanyelvükön szólalnak meg. Mindazonáltal a magyar beszélgetőpartnerük esetlennek, ügyetlennek bizonyult. Kollégája, aki a versenyszámokat közvetítette, szakmailag felkészültebbnek hatott, teljesítménye mégis a szürke zónában rekedt. Talán tőle függetlenül. Amelyik tévé ennyire elhanyagolja a sportok királynőjét, az nem teremt lehetőséget arra, hogy atlétikára szakosodott riportere rutinra tegyen szert a munka nyilvános részében.

Vannak rutinosabb, oldottabb hangvételű sportriporterek is Magyarországon. Például Gyulai István egyik fia, a sprinter Miklós, valamint két hajdani társa a válogatottból, egy gátfutó meg egy távolugró. Olyan tévéknél dolgoznak, amelyek rendszeresebben sugároznak atlétikát. Ők azonban nem szabad vegyértékek, aligha lehet őket alkalmilag foglalkoztatni a köztévénél. Nekik még az is megbocsátható, hogy élményszerű közvetítéseiket hirdetési blokkok szakítják meg. A kereskedelmi tévéknek ugyanis a piacról kell megélniük.         

Németh Péter a Népszava tiszteletbeli főszerkesztője. Nyugdíjazása után is visszaír a régi újságjába, figyelemre méltó jegyzetei a patinás napilap szombati számaiban jelennek meg. Legutóbb eme bejelentéssel kezdte: „Jó szériája van Matolcsy Györgynek: a Debreceni Egyetem díszdoktori címe után - Vlagyimir Putyint követte - most a Kaposvári Egyetem tiszteletbeli doktora lett.”

Okkal kifogásolta, hogy a Magyar Nemzeti Bank elnöke végighaknizza az országot, és a vidéki felsőoktatási intézményekből begyűjti a közgazdaság-tudományi munkásságát túlméretező díszdoktori címeket. Az idézet két gondolatjel közti részével azonban van egy kis gond. Matolcsy György nem követte, nem is követhette Vlagyimir Putyint a díszdoktorságban. Az orosz elnököt ugyanis a cívis város egyetemi szenátusa mindössze díszpolgári (civis honoris causa) címre terjesztette föl. A Népszava hajdani főszerkesztője tévedett tehát, nincs ezzel egyedül a szerkesztőségben.

A Médianaplóban eddig négyszer kellett szóvá tenni Putyin hibásan, pontatlanul megfogalmazott kitüntetését. 2017. szeptember 9-én, 2017. november 27-én, 2019. május 23-án és 2019. július 5-én. Mindannyiszor az újság északkelet-magyarországi tudósítója, Doros Judit volt a ludas, aki ötször kölcsönzött díszdoktori (doctor honoris causa) címet az orosz elnöknek. A jelek arra utalnak, hogy következetessége megtetszett Németh Péternek, máskülönben a Népszava tiszteletbeli főszerkesztője július 6-án nem tisztelte volna meg Putyint a tiszteletbeli doktorsággal.

Vannak ilyen becsípődések, beidegződések. Ha például Felcsút szokatlan kiváltságairól tűnődtek a népszavás szerzők, sokáig Orbán Viktor szülőfalujának vélték a Fejér megyei települést. Holott a jelenlegi miniszterelnök Székesfehérvárott született, és csupán a választott faluját tisztelte meg egy kacsalábon forgó stadionnal. E téves rögzülésről azonban lassanként leszoktak a kormányfő tevékenységével foglalkozó cikkírók. Gondolom, előbb-utóbb megszabadulnak Putyin díszdoktorságától is. Rajtam nem múlik. E szakmai rovatban lankadatlanul hirdetem, hogy az orosz elnököt „csak” díszpolgárságra terjesztette föl a debreceni egyetem szigorú szenátusa.

Lehetséges, hogy épp ezzel sikerült megsérteni Putyin hiúságát? Mindmáig nem talált ugyanis alkalmat arra, hogy meglátogassa a cívis várost, és átvegye a több mint másfél éve megítélt kitüntetést. Ez szintén megérne egy cikket, mindjárt ajánlanék is két szerzőt a Népszava szerkesztőségéből.        

Aki tanít, az tudja, hogy egyenlő mértékben kéne kiporciózni a tételeket. Ha nem lesznek hasonló terjedelműek, előnyös vagy hátrányos helyzetbe kerülhetnek a diákok. A magyarországi médiapolitika elmúlt száz évéről írott jegyzetben ezért lett fontos számomra az egyik korszakhatár. Nem mindegy, vajon 1989-ben vagy 1990-ben volt-e a rendszerváltás. Erről emlékezetpolitikai vita bontakozott ki az országgyűlés két rangidős pártja között.

Az ellenzékbe szorult MSZP bágyadtan mondogatja, hogy 1989-ben volt a rendszerváltás, elvégre akkoriban ő kezdeményezte a fejleményeket. Az MSZMP jogutódjaként tárgyalt az Ellenzéki Kerekasztal résztvevőivel, köztük a macskaasztalnál ülő Fidesszel is, máskülönben a piacgazdaság nem jöhetett volna létre békés körülmények közepette. A hatalmon lévő Fidesz szerint viszont a rendszerváltás 1990-ben ment végbe.A párt az első szabad országgyűlési választás nyomán került a parlamentbe, és vált az alkotmányos demokrácia egyenértékű, sőt már-már meghatározó alkotójává.

Mindkét emlékezetpolitika kidolgozói és hirdetői szállítják az érveket, amelyek azt bizonyítják, hogy csak ’89-ben, vagy csak ’90-ben lehetett a rendszerváltás. (Eltérő szóhasználattal a rendszerváltozás, sőt a rendszerváltoztatás). Mi pedig, akik felnőtt fővel éltük át az izgalmas éveket, kapkodjuk a fejünket. Tanácstalanságomban a médiapolitikai jegyzet írásakor nem is foglaltam állást, fölvázoltam inkább az emlékezetpolitikai vitát, érzékeltetendő a késhegyig menő küzdelmet a múltért. A Magyar Nemzet hétvégi száma végre olyan érvet szolgáltatott, amely eldöntheti a nemzetünk sorsára kiható vitát.Bár nem biztos, hogy a patinás napilapot működtető kormánybarát cég örül a legújabb bizonyítéknak. Én is csak akkor írhatom bele a médiapolitikai jegyzetbe, ha a sejtelmes fogalmazást sikerül egy újságnévvel pótolni.

Mielőtt a szerző, Ballai Attila a kormánypárti napilap főszerkesztésére adta volna a fejét, sportújságíróként szerzett magának nevet a szakmában. Most politikai publicisztikát írt a Magyar Nemzetbe, arra emlékeztetvén bennünket, hogy épp harminc esztendeje halt meg a mögöttünk hagyott rendszer névadója, Kádár János. Így jellemezte a helyzetet: „1989. július 6-án egyik vezető napilapunk szerkesztője azonnali hatállyal megszüntette a sakkrovatot.” Ennek alapján elég könnyű megjósolni, hogy mikor lesz nálunk rendszerváltás. Akkor, ha a Nemzeti Sport első oldalán egy sor sem jelenik meg a magyar fociról.           

Ezekben a napokban a nyilvánosság fórumain többnyire azok szólaltak meg, akik polgármesterek, vagy azok szeretnének lenni. Lefülelt mondatok.

A testsúlyomat londoni lábamra helyezem át. (Nádasdy Ádám nyelvész és műfordító, Forbes Magazin, július)

Nem tányérból, hanem tenyérből eszünk. (Föld S. Péter újságíró, Facebook.com, július 1.)

A nadrágos nők mögé bújt. (Simon János politológus Gyurcsány Ferencről, Magyar Nemzet Online, július 1.)

Karácsony Gergelyt fontos tényezővé avatták a fővárosiak. (Závecz Tibor szociológus, ATV, július 2.)

A legzüllöttebb magyar. (Gábor György vallástörténész Orbán Viktorról, Facebook.com, július 2.)

Orbán rendszere zsarnokság. (Heller Ágnes filozófus, Neokohn.hu, július 2.)

A vízilabdában nevet sem tudtunk adni a csapatnak, annyi kft-t tettek tönkre. (Kubatov Gábor Fidesz-politikus, az FTC elnöke, 24.hu, július 2.)

Ismerte a fél világot, és soha nem mulasztotta el a világ másik felével is közölni, hogy ismeri az egyik felét. (Fáy Miklós kritikus Ungvári Tamásról, Blog.hu, július 2.)

Elszántuk magunkat a hosszú menetelésre, hogy létrejöjjön egy vörös-zöld politikai szövetség. (Szekeres Imre szocialista politikus a környezettudatos szociáldemokráciáról, Népszava, július 3.)

Orbánon vagy Gyurcsányon keresztül nézzük az Európai Uniót. (Kerpel-Fronius Gábor Momentum-politikus, ATV, július 3.)

Ha Orbán egyszer kolostorba vonult, hogy a fenébe járkálhat ki-be? (Léderer Pál újságíró, Facebook.com, július 3.)

A Fidesz nem ismeri el a rendszer szintű problémákat. (Lattmann Tamás nemzetközi jogász, ATV, július 4.)

Paradox módon nem a vereségtől tartok, hanem a győzelemtől. (Lázár János Fidesz-politikus a hódmezővásárhelyi polgármesterségről, Délmagyarország, július 4.)

Gergőből a finisben Gergely lett. (Tamás Ervin újságíró Karácsony előválasztási kampányáról, 168 Óra, július 4.)

Vidéki könyvtárak nem mernek hívni. (Peer Krisztián költő, Magyar Narancs, július 4.)

Vidéken szinte már elérhetetlen a független sajtó. (György Zsombor újságíró, Magyar Hang, július 5.)

Fontosabb attitűd az ellenzékiség, mint a nemzeti radikalizmus. (Molnár Zsolt szocialista politikus a Jobbikról, InfoRádió, július 5.)

Tarlós István ne bújjon a Fidesz szoknyája mögé! (Barabás Richárd Párbeszéd-politikus, ATV, július 5.)

Soha nem beszélt Nagy Imréről. (Thürmer Gyula, Kádár János volt munkatársa, Mandiner.hu, július 5.)

A Kádár-rendszer lényege az volt, hogy nem a Rákosi-rendszer. (Deutsch Tamás Fidesz-politikus, Magyar Nemzet, július 6.)

Szabadságból kevesebbet ad, mint az 1989-es alapzatú rendszer, Kádárénál azonban többet enged. (Tömpe István közgazdász a NER-ről, hvg.hu, július 7.)

Tegnapi bejegyzésemet csak néhány százan olvasták el, mégis örültem a megszokottnál csekélyebb érdeklődésnek. Több hajdani atlétatársam tisztelt meg a véleményével, közülük az egyik felhívta a figyelmet pillanatnyilag „legeladhatóbb” atlétánk felemás helyzetére.

Márton Anita fedett pályás világbajnokunk megszólalt a Nemzeti Sport tegnapi számában. Elmondta, hogy megérti a Gyémánt Liga-szervezőbizottság döntését. Az első két versenyre még meghívták ugyan, miután azonban a nem is oly régen húsz métert ostromló (19.87-ig eljutott) súlylökő Sanghajban 17.65 métert dobott, Stanfordban pedig 17.46-ot, Oslóba és Lausanne-ba már nem utazhatott el. Így a zürichi döntőben sem vehet részt. Jelenleg a ranglista tizenkettedik helyén áll, márpedig csak az első nyolc-tíz helyezettet hívják meg az elit világ körüli versenysorozatába.

Rajta kívül még két atlétánk van, aki az idei eredményeivel akár utazhatott is volna. Igazán kár, hogy a kalapácsvető Halász Bence és a hétpróbás Krizsán Xénia száma nem szerepel a Gyémánt Liga naptárában. A világháló jóvoltából néhány órás késéssel mi is láthatjuk a világ legjobb atlétáit a YouTube-on. A legtöbbször esti fényben versenyeznek, amikor a kánikula visszafogja magát, a fényárban úszó stadiont átlengi a szellő, és a zsúfolt lelátok is arról árulkodnak, hogy ráérnek a nézők.

Mi szintén rendezünk egy majdnem világversenyt. A Gyulai Memorial a hajdani négyszázas, aztán sportriporter, élete végén pedig az atlétikai világszövetség főtitkáraként dolgozó Gyulai István nevét viseli. Két Gyémánt Liga-verseny között elég jó mezőny szokott összegyűlni Székesfehérvárott, ahol a magyar elit végre összemérheti tudását a külföldivel. A külsőségek szinte mindenben hasonlítanak az első osztályú versenyekre, kivéve az esti világítást. Reménykedem, hogy az idén megkíméli őket az időjárás. Nem a tűző napon, a negyven fokos hőséggel kell megküzdeniük az atlétáknak.

Az egyik olvasóm érdeklődött a tegnapi bejegyzésben említett személyes mozzanat iránt. Messengeren válaszoltam neki, az viszont illik a mai bejegyzésbe, hogy 14 éves koromban a Kecskeméti Dózsa serdülő focicsapatában jobbhátvédként őriztem a balszélsőket. Mindig lefutottam őket, de az kevésbé tetszett az edzőnek, hogy a labdát is lehagytam. A füves pályát övező salakon köröztek az atléták, és az edzőjük elkért a fociedzőtől. Így lettem négyszázas. Az Orbán-kormány megoldotta a magyar atlétika utánpótlását: az újonnan épített focistadionokban van esti világítás, de nincs futópálya.        

Mr. Algoritmus figyelmes vendéglátó. Észrevette, hogy a YouTube-on atlétikai versenyekre kattintok. Azóta kiszolgál. Nem tudhatja persze, hogy érdeklődésem oka évtizedekre nyúlik vissza. Országos középiskolai bajnokságot nyertem négyszázon, és olimpiai bajnoknak készültem. Tervem nem sikerült, a futás iránti rajongás azonban megmaradt. Tegnap este például az Eugene-i Gyémánt Liga-verseny 56 percnyi összefoglalóját néztem.

A villámgyors kaliforniai pályán fiatal tűzgolyók száguldoztak. Mostanában amúgy is képben lehetek, ma reggel például a YouTube megkínált Noah Lyles tegnapi futásával. Az amerikai sprinter alig múlt húsz, de a svájci Lausanne-ban 19.50-et futott kétszázon (húsz másodpercen belüli az élmezőny). Két éve 31.87 másodpercet ért el háromszázon, ami azt sejteti, hogy ha négyszázra készülne, közel lehetne a világcsúcshoz. A világháló jóvoltából egyre inkább tudható, vajon ő és a többi ifjú milyen közegből érkezett a nemzetközi versenyekre. Mr. Algoritmus behozza nekem a középiskolai bajnokságokat is.

 Fölfedeztem egy Sha’Carri Richardson nevű lányt (2000.03.25), aki 10.75-öt repesztett százon. Még nála is fiatalabb Briana Williams (2002.03.21), aki 10.94-gyel szintén a nők számára bűvös tizenegy másodperc alá került. Nem is szólva a Matt Boling nevű tinédzserről (2000.06.20.), aki 10.13-at futott százon, de van egy hátszeles 9.98-a is. Négyszázas váltóban pedig 44.75-öt mértek neki, ami nem is olyan rossz teljesítmény egy fehér fiútól. Az összes többi megnevezett reménység ugyanis fekete, átlagostól eltérő izomszerkezettel és robbanékonysággal.

Azért követem érdeklődéssel a tizenéves atléták helyzetét, mert az eredményeik még tiszták. Fejlődésben lévő szervezetüket békén hagyják az ambiciózus edzők és a pénzéhes sportorvosok. A Nemzeti Sport szórványos beszámolóiból és a megyei napilapok rendszeresebb tájékoztatásaiból kirajzolódik, hogy nálunk is vannak tehetségek. Berobbanásukhoz azonban hiányzik a középiskolai versenyrendszer, a jó pálya, a jó szerelés, a szülők tömeges szurkolása, a kiemelkedő tehetségek gondosan szerkesztett közösségi oldala, a tévéközvetítés és persze Algoritmus Úr figyelme is.

Mindezzel magyarázható, hogy a hazai tehetségek épp úgy eltűnnek a süllyesztőben, mint e sorok írója. De most, évtizedekkel később szóba hozhatom a mai tizenévesek helyzetét. Hátha egyszer mégis eljutnak a rugalmas alapú futópályára Eugene-ben, vagy legalábbis a közeli Lausanne-ban.

Úgy beszél, ahogy ír, és úgy ír, ahogy beszél. (Spiró György író, Könyvesblog.hu, 2015. szeptember 18.)

Imádja mutogatni szellemi bicepszeit. (Végh Alpár Sándor közíró, Heti Válasz, 2016. január 7.)

Egész életében üldözték, néha okot is adott rá. (Kornis Mihály író, Facebook.com, 2019. június 29.)

Újabb szörnyű veszteség. (Karácsony Gergely Párbeszéd-politikus, Facebook.com, 2019. június 29.)

Szerette, hogy fontos, vigyázott rá, hogy megkerülhetetlen legyen. (Sándor Erzsi író, Facebook.com, 2019. június 29.)

Nemcsak ahhoz volt tehetsége és tájékozottsága, hogy a világot átlássa, hanem hogy erről a világról közérthetően tudjon beszámolni. (Friss Róbert újságíró, Népszava, 2019. július 1.)

Ismerte a fél világot, és soha nem mulasztotta el a világ másik felével is közölni, hogy ismeri az egyik felét. (Fáy Miklós kritikus, Blog.hu, 2019. július 2.)

A magyar polgári értelmiség bátor és elkötelezett képviselőjeként vált a magyar és az egyetemes kultúra történetének nemzetközi szinten is elismert krónikásává. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Távirati Iroda, 2019. július 3.)

Ha Nobel-díjas íróvá válik is, nekem mindig a zeneprofesszorom marad. (Korbely György orosházi újságíró a Rock, rock, rock című könyv szerzőjéről, Alföldi blog, 2019. július 4.)

Lázadónak tartották, pedig csak „szabálytalan” volt a Kádár-rendszerben. (Karácsony Ágnes újságíró, 168 Óra, 2019. július 4.)

A patinás napilap becsületére válik, hogy több évnyi bezápulás után igyekszik végre kitörni a karanténból. Akciórádiusza már nemcsak Budapestre és a főváros vonzáskörzetére terjed ki, a tudósítói révén egyre gyakrabban jut el messzebbre is. Munkatársai közül ezúttal ketten fogtak össze. A kaposvári Vas András írt cikket a tegnapi számba Matolcsy György díszdoktori kitüntetéséről. Csípős mondandóját az északkelet-magyarországi tudósító, Doros Judit keretes anyagban egészítette ki a jegybank-elnök debreceni kalandjával.  

A két írás egységet alkot. Azt sugallja, hogy a Magyar Nemzeti Bank nyereségéből nemcsak palotákra, festményekre, hangszerekre és egyetemek alapítására telik, hanem arra is, hogy lassanként díszdoktori oklevelekkel tapétázzák ki az elnök dolgozószobáját. Az alapcikk szerzője körüljárja a doctor honoris causa ismérveit, és érzékelteti a kaposvári egyetem felemás hangulatát. Ki-ki elmondta a véleményét arról, vajon megérdemli-e Matolcsy a díszdoktori címet, a vezetéknevét azonban senki sem vállalta. Zoltán diák sem, aki állításával kissé kilógott a társaságból, mert azt fejtegette, hogy „Ha Putyin díszdoktor lehetett Debrecenben, akkor már semmin sem csodálkozik az ember.”

Az orosz elnök aligha lehetett díszdoktor Debrecenben. Putyint kétségkívül megtisztelte a cívis város egyetemi szenátusa, de még nem vette át a kitüntetését, amely tudományos tevékenység híján nem is a díszdoktori volna, hanem a díszpolgári (civis honoris causa). A kaposvári egyetemista tévedésén nem csodálkozom, mert Zoltán valószínűleg a Népszavából tájékozódott, amely következetesen Putyin debreceni díszdoktorságáról számolt be. Ezt néhányszor szóvá tettem a Médianaplóban. Alighanem ezzel magyarázható, hogy tegnap ama keretes anyagban az északkelet-magyarországi tudósító érdekes következtetésre jutott.

A saját szavaival imigyen foglalta össze a gazdaságtudományi kar ajánlását: „a jegybank-elnök díszpolgári címe hozzájárulhat ahhoz, hogy az intézmény ’komoly támogatóra, kiterjedt kapcsolatrendszerre és erős szakmai háttérre’ találjon”. Csakhogy a magyar közgazdaságtudomány unortodox megújítását a debreceni egyetem szenátusa díszdoktori címmel méltányolta. Ezért aztán az a benyomásom, hogy bár a Népszava tudósítói hálózata szinte kifogástalanul működik, a díszdoktorságot és a díszpolgárságot sikerült összekutyulni. Talán önkritikának is felfogható, hogy a közös cikknek ez a címet adták a szerzők: „Honorisz micsoda?”     

Timothy Garton Ash brit történész többször is kifejtette az álláspontját Orbán Viktor hatalomgyakorlásáról. Legutóbb a The Guardian hasábjain bírálta az „illiberális demokrácia” magyar változatát. Van egy nemzetközi kommunikációra szakosodott államtitkárunk, Kovács Zoltán, aki ilyenkor olvasólevélben teszi helyre a dolgokat. Szösszenete tegnap jelent meg a patinás brit napilap online kiadásában.

Az egyik mondata így látott napvilágot: „Stridently critical news portals in Hungary attact a larger daily readership.” A hvg.hu fordításában: „A harsányan kritikus hírportálok Magyarországon több olvasót vonzanak.” Ehhez annyit fűznék hozzá, hogy az eredeti szövegben napi olvasóközönségről van szó. Árnyalatnyi a különbség, látszólag nem is lényeges, de mindjárt érthető lesz, hogy miért hangsúlyozom. Az olvasólevél mindössze 21 sornyi. A szerző eleget tesz a rövidség kívánalmának, egyúttal azonban föl is menti magát az alaposabb érvelés alól. A hazai médiából kiválasztja azt a szeletet, amely hatékonyságban fölveszi a versenyt a kormánypártival, a többi összefüggést azonban homályban hagyja.

Forrása a Médianéző Központ egyik elemzése 2018 végéről, amidőn a kormány szolgálatában álló szellemi műhely meghatározta a KESMA (Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány) helyzetét. Eszerint az alapítvány létrejötte „ugyan első ránézésre jelentős médiapiaci átalakulást feltételez, ám a közéleti hírek eljuttatása szempontjából az erőviszonyokat nem változtatja meg”. A Médianéző részletezte az arányokat is. A tévéknél a kormányt kritikával illető híradóknak 55 százalékuk van, a kormánybarátoknak 45. A rádióknál az ellenzéki médiumok már kisebbségbe szorultak a maguk 47 százalékával. A nyomtatott sajtónál pedig nyomasztó a kormánypárti beállítottságú lapok 71 százaléknyi aránya.

A hírportáloknál viszont a kormánykritikus szerkesztőségek 74 százaléka áll szemben a kormánybarátok 26 százalékával. Az elemzés szerint a kormánykritikus hírportálok napi 3762132 olvasója szembesíthető a kormánybarát hírportálok 1323337 olvasójával. Ezúttal nem firtatom, vajon mennyire hiteles az adatsor. Csupán egyetlen összefüggést ajánlok az érdeklődők figyelmébe. Mi van, ha a kormányzat a médiának (a nyilvánosság eszközrendszerének) másik három válfaját épp azért összpontosította a KESMÁ-ban, mert a befolyási övezetébe vont tévék, rádiók és újságok elérik azokat a választópolgárokat is, akiket a digitális sajtó nem ér el?