Tegnap este rácsodálkoztam egy hírtévés vitaműsorra. Publi Café a címe, és a kormánypárti sajtóban meghonosodott kifejezések ritkán hangzanak el benne. Az ellenzéki politikusokkal szemben kultúremberek védelmezik a kormányt. A műsor egyik vendége volt Kiszelly Zoltán politológus, aki otthonosan mozog Nyugat-Európában, különösen német nyelvterületen. Volt egy eszmefuttatása, mely továbbgondolásra késztet. Azt állította az ellenzéki orgánumokról, hogy lemondtak a kormányzati reklámok közléséről. Kivételként a Népszavát említette.

Néhány napja terjedelmi okból nem tértem ki a patinás újság hirdetéspolitikájára, és azt ígértem az ezt kifogásoló olvasónak, hogy alkalomadtán visszatérek rá. Íme, itt az alkalom. Nem tudok arról, hogy az ellenzéki szerkesztőségek „lemondtak” volna a kormányzati reklámok közléséről. Azt viszont olvastam, hogy a Népszava főszerkesztője, Horváth Gábor interjút adott egy szaklapnak, és kifejtette, hogy szívesen közlik a kormányzati hirdetéseket, ő azonban megvétózhatja azokat, amelyek megítélése szerint nem férnek el a hatalom tevékenységét elemző, sőt bíráló újságban. Már nem ő a 147 éves napilap főszerkesztője. Lehetséges, hogy az utód nem örökölte a vétójogát?

Szegényes a felhozatal, hetek óta ugyanaz a kormányzati reklám jelenik meg. A sok portréval ellátott „A te országod, a te hangod”, amely szorgalmazza, hogy a Népszava olvasói válaszoljanak a nemzeti konzultáció kérdéseire. A mai számban a harmadik és a negyedik kérdés jelent meg, egy-egy oldalnyi terjedelemben. A kolumnányi hirdetés úgy egymilliót kóstál, a kiadóhivatal tehát naponta mintegy kétmillió forintnyi bevételt könyvelhet el. Sokkal többet aligha, mert mindössze egy-két apróhirdetés lát még napvilágot. Ama állami cégek ugyanis visszavonultak, például a Szerencsejáték Zrt és a Magyar Villamos Művek Zrt, amelyek semlegesebb tartalmú reklámokkal tartották életben az újságot.

Vajon érdemes-e közölni a képmutató nemzeti konzultációhoz kedvet csináló hirdetést naponta két újságoldalnyi terjedelemben? Nem venném magamnak a bátorságot, hogy ezt eldöntsem a kiadóhivatal helyett. Az a fránya kétmillió forint azonban legföljebb arra elég, hogy pótolja az immár egyetlen ellenzéki napilap napi veszteségét. A jóllakáshoz sok, az éhenhaláshoz kevés. A sors iróniája és a sajtótörténet fintora, hogy ezt a helyzetet már akkor is átélte a Népszava, mikor még Gyurcsányék kormányozták az országot.

Tíz mondat a Népszaváról

Amikor Gyurcsány Ferencet szembesítettem azzal, hogy a Népszavának valamilyen módon mégiscsak illene támogatást kapnia, azt mondta, nem adok nektek lopott pénzt. (Andrassew Iván újságíró, Balpart.hu, 2012. szeptember 3.)

A tény, hogy Simicska finanszírozta a lapot, az abszurditás végkifejlete. (Vásárhelyi Mária szociológus, Index.hu, 2014. július 10.)

A Népszava nem fog leleplezni repkedő bulibárókat, férjjellegüket elvesztő bankelnököket. Nincs rá erő, ember, pénz, tudás. (Dési János újságíró, a Népszava volt főszerkesztő-helyettese, B1, 2016. október 15.)

Az MSZP örült, hogy a Népszava nem az ő gondjuk, de azért úgy akarták használni, mintha az övék lenne. (Bartus László újságíró, Amerikai Népszava, 2016. október 22.)

Semmi kifogásunk az ellen, hogy mondjuk hirdetéseket helyezzünk el a Népszavában, ha mondjuk a Népszava új tulajdonosa ezt kéri. (Rogán Antal miniszterelnöki kabinetirodát vezető miniszter, ATV, 2016. november 8.)

Ha tartósan működtetni akarjuk, akkor ez üzleti vállalkozás. (Puch László szocialista politikus, a Népszava tulajdonosa, ATV, 2016. december 20.)

A Fidesz hirdetésekkel tartja lélegeztetőgépen a Népszavát. (Volner János Jobbik-politikus, ATV, 2017. június 19.)

Olykor van benne kormányzati hirdetés, ami javítja a kiadó mérlegét. (Horváth Gábor főszerkesztő, Népszava, 2018. január 29.)

Puch addig tartja életben a Népszavát, míg Orbán Viktornak tetszik. (Szele Tamás újságíró, FüHü.hu, 2019. január 10.)

Miközben önök egyfolytában sajtószabadságról papolnak, az ország legnagyobb példányszámú baloldali napilapját egy nagyvállalkozó, ahogy önök mondják: oligarcha tulajdonolja és tartja el. (Orbán Viktor miniszterelnök az országgyűlésben Leisztinger Tamásról, Mérce.hu, 2019. november 18.)

Asztaltársaságban gyakran kerül szóba a miniszterelnök. Vajon szerepet játszik-e, amikor a keresztény hitvallásra és életformára buzdít? Az a benyomásom, hogy Orbán nem keresztény, hanem keresztyén politikus. Az ipszilon nélküli jelzőt csak azért használja, mert Magyarországon több a katolikus, mint a református. Az ipszilonos jelző azonban belülről jön. A betűnyi különbséget Max Weber dolgozta ki. A német szociológus és történetfilozófus arra építette máig ható okfejtését, hogy a katolikusok a túlvilágon akarnak boldogulni, a protestánsok viszont még az életükben.

Márpedig a protestáns etika óriási gazdasági föllendülést eredményezett. Ezzel magyarázható, hogy például az apai rokonságban, a református ágon csupa gazdaembert tarthatok számon. Kevés készpénzük volt, de elég sok ingó és ingatlan vagyonelemre tettek szert. Anyai (katolikus) ágon be kellett érnem zsellérekkel és kubikusokkal, akik képtelenek voltak egyről a kettőre vergődni. Ha anyámon múlt volna, én meg a húgom aligha szereztünk volna diplomát. Miniszterelnökünk az atyai ágról ismerős gazdatípust testesíti meg. Egy mezőgazdaságról szóló könyv bemutatóján tegnap ki is fejtette, hogy szerinte „A magyar férfiember archetípusa mégiscsak a gazda.”

Azt már én fűzöm hozzá, hogy láttam, amint a gazda ősformája, az „archetípus” reggelente körüljárja a birtokát, vajon a vadállatok nem rongálták-e meg a kerítést, a cigánygyerekek nem dézsmálták-e meg a cseresznyefa termését. A kertből látta el a konyhát, a házat saját kezűleg húzta föl, legföljebb a szomszédok segítségét vette igénybe, a disznót is maga vágta le, és dolgozta fel. A miniszterelnök egyik, május közepi megjegyzéséből pedig  megtudhattuk: Karácsony Gergelyt, választott ellenfelét még arra sem tartja képesnek, hogy megállja helyét a falusi disznóvágáson.

Szüleim ellentétes életfelfogásából azt a következtetést vontam le, hogy csak úgy kerülhető el a gazdaemberi mindenhez konyítás, ha olyan mesterséget választok, amelyet alaposan kitanulok. A szakértelemért kapott pénzből pedig megfizetem ama szakemberek szolgáltatásait, akik komfortosabbá teszik az életemet. Jobban járok, mintha mindent magam bütykölnék meg. Elismerem, hogy nehezen képzelhető el olyan magyar miniszterelnök, aki előnyben részesítené a városi polgárokat és a szolgáltatóiparban dolgozókat. Olyan már inkább, aki a szociálpolitika révén egyről kettőre juttatná a szegényeket. Az viszont kifejezetten elvárható a mindenkori miniszterelnöktől, hogy ne tekintse uradalomnak az országot.  

Figyelemre méltó jelenséget tűzött tollhegyre a Népszava egyik munkatársa. Varga Péter azt írta meg a mai szám utolsó oldalán, ahol a bulvárosabb jellegű cikkek látnak napvilágot, hogy az amerikai sajtóban feltűnt egy Raphael Badani nevű újságíró. Némi sztárkodás után derült ki róla, hogy voltaképpen szélhámos.

Hozzáértésről árulkodó okfejtéseit a közel-keleti helyzetről konzervatív értékrendű újságok közölték, mondandója ugyanis illett a vonalvezetésükhöz. A szerző hitelességét egy pillanatig se vonták kétségbe a szerkesztők, bár utólag bebizonyosodott, hogy fényképét egy kaliforniai startup-cég honlapjáról kölcsönözte, és azok a felsőoktatási intézmények sem tartották számon a diákok között, amelyeket hajdanában állítólag megtisztelt a jelenlétével. Jellemző a nemzetközi karrierjére, hogy a Jerusalem Post is szívesen közölte a cikkeit. Leleplezése után a Twitter felfüggesztette a fiókját, tizenöt másik, leginkább a digitális sajtóban garázdálkodó ál-újságíróéval együtt.

A jelenségen azért nem lepődtem meg, mert az újságíró szemináriumon minden évben levetítettük A hazugsággyáros című filmet, amely a kommunikáció szakos diákok körében nagy visszhangot váltott ki. A forgatókönyvet Billy Ray rendező írta egy brutálisan őszinte önéletrajzi regényből. A történet dióhéjben, hogy a múlt évezred utolsó éveiben már akadt digitális szerkesztőség az Egyesült Államokban, ahol az online újságírók alig várták, hogy leleplezhessék a papír alapú sajtót, amely lassú, mint a tetű, és szétterül a nyilvánosságban, mint a köd.

Véletlenül pattant ki, hogy a menő hetilapnál nem stimmel valami. Lassanként kibontakozott, hogy a legolvasottabb cikkekből egy szó sem igaz. A gyanútlan szerkesztőségben elképesztő fantáziájú tehetség tobzódott, aki a legapróbb részleteiben is elhitette a meg nem történt eseményeket. A film végén megszégyenítették a húsz év körüli álriportert, aki bánatában íróságra adta a fejét, elvégre épp ama adottságokra volt szüksége a szépirodalmi érvényesüléshez, amelyek miatt kirúgták a sajtóból.

Azóta fordult a kocka. A hagyományos sajtó haldoklik, a digitális pedig kattintásvadászatból éldegél. A szerepcseréből adódik a lehetőség, hogy a papír alapú sajtó munkatársai végre visszaadják a több mint két évtizede kapott „kölcsönt”. Vajon elképzelhető-e, hogy nekidurálják magukat, és külön rovatot nyitnak az online sajtóban elharapózott fake news-jelenség leleplezésére?

Tíz mondat az újságíróról

Amíg a Fidesz a parlamentben van, nem kell félniük az újságíróknak. (Orbán Viktor Fidesz-politikus, Népszabadság, 1992. február 7.)

Az újságíróknak minden reggel egy csepp mézet kell csepegtetniük a nemzet kávéjába. (Katona Tamás MDF-politikus, Népszabadság, 1993. október 16.)

Az újságírók korán halnak, kivéve azokat, akik túlélik önmagukat. (Gyarmati Béla miskolci újságíró, Észak-Magyarország, 1996. július 27.)

Az újságírónak nehéz az élete, mert minden tévedését nyilvánosan követi el. (Bodor Pál újságíró, Esti Hírlap, 1996. október 1.)

Az újságíró csak két esetben kerülhet konfliktushelyzetbe: ha hazudik, és ha igazat ír. ( Donát Róbert veszprémi tanár, Napló, 1998. december 30.)

Az újságíró csatorna, amin keresztülfolynak az infók az olvasóhoz. (Pocsaji Richárd békéscsabai újságíró, Békés Megyei Hírlap, 2003. március 22.)

Az újságíró nyilvános számonkérő. (Holoda Attila energetikai szakértő, ATV, 2019. október 15.)

Az internet, a Facebook és a Twitter segítségével már mindenkiből egy pillanat alatt újságíró lehet. (Kovács Zoltán nemzetközi kommunikációért felelős államtitkár, hvg.hu, 2019. november 26.)

Ami az egyik embernek álhír, az egyik másiknak - például egy újságírónak - eltitkolt hír is lehet. (Sajó András alkotmányjogász, a Facebook működését ellenőrző tanács tagja, Népszava, 2020. május 21.)

Újságíró az, akinek van véleménye. (Juszt László újságíró, 168 Óra, 2020. június 11.)

Létezik egy magát civilnek mondott szervezet, amely a kormányzatot káder-utánpótlással kecsegteti. Az Alapjogokért Központot néhány éve pályakezdő jogászok alapították, és a szervezetükből most vált ki a stratégiai igazgató (vagy csak úgy tett, mintha kivált volna). Kovács István hozta létre a Megafon jobboldali hangosbeszélőt, és beköszöntőjében kifejtette: „Egyfajta balliberális véleménycunami jön velünk szembe a közösségimédia-felületeken.” (888.hu, 2020. július 4.)

Ama bizonyos tenger alatti földrengés 2004. december 26-án az Indiai-óceán térségében rombolt. A halottak számát 230 ezerre becsülték, a sebesültekét 110, az eltűntekét 80 ezerre, a hajléktalanná váltakét pedig 1 és háromnegyed milliónyira. A több emeletnyi tengerár például szállodák százait sodorta el, és a karácsonyi nyaralók közül csupán azok maradtak életben, akik épp kirándultak a közeli hegyekbe-dombokra. A cunami ellen nincs menekvés, Kovács István mégis mozgolódik. Talán nem is indokolatlanul. A nyilvánosságból hatalmas részt hasított ki ugyan a kormányzat, a nehezen ellenőrizhető világhálón azonban korántsem eszköztelen az a fránya ellenzék.

Ennek okaira most nem térek ki, mert kell a hely ahhoz, hogy megírhassam: a megafonos kezdeményezés annak beismerése, hogy az úgynevezett KESMA-jelenség, vagyis a médiumok központosítása nem oldotta fel a kormányzati nyilvánosság egyik ellentmondását. Arra talán alkalmas, hogy az újságok, portálok, rádiók és tévék egymásra való hivatkozásai a hatalom közelében tartsák a kevésbé iskolázott választópolgárokat. Ám a legutóbbi néhány hónapban olyan sok réteget sikerült megsérteni az iskolázottabbak közül, hogy magasabb helyen szükségét érzik egy olyan közvetítő és közvetlen meghatározó médiumnak, amely fölerősíti a kormány hangját.

E célra a Mandiner.hu aligha alkalmas. Olyan utánközlő portál, amely kormánykritikus szövegek révén igyekszik a kiegyensúlyozottság látszatát kelteni. A Megafon dolga pedig épp az volna, hogy a bíráló szavak közlése helyett leordítsa a másik Magyarország fejét. A déli Földtekét elárasztó cunami emlegetése talán távoli képzettársítás volt, de azért figyelmeztető jel lehetne, hogy a jobboldali hangosbeszélő alaphangját Tarlós István adta meg. Az önkormányzati választás előtti hetekben a legnagyobb visszhangot az váltotta ki, hogy a budapesti főpolgármester Tordai Bence ellenzéki politikus arcába nyomta a véletlenül magával hozott megafont. El is vesztette a hivatalát.

A Népszava mai számában Pápai Gábor megrajzolta a csúcstalálkozót. Karikatúráján nem a középütt álló kormánybiztos hitelesítette Bródy Jánost és Szörényi Leventét, hanem a nehézsúlyú könnyzenészek hitelesítették az egyelőre könnyűsúlyú Demeter Szilárdot. Az elmarasztaló véleményeket Bródy a közösségi üzenőfalán így rázta le magáról: „Volt, amiben egyetértettünk a basszusgitáros kollégával, és volt, amiben nem.” Kiérzem az iróniát.

A vendéglátónak 25 milliárdnyi érve volt a beszélgetésre. Ha jut belőle nemzeti rockoperánk, az István, a király előadásaira, már érdemes volt találkozni a legjobb basszusgitárossal az írók között, vagy a legjobb íróval a basszusgitárosok között. Demeter Szilárd valószínűleg nem azt fogalmazta meg, miként lehetne földbe döngölni a fülbemászó zenével kacérkodó fiatalokat. Bár nincsenek illúzióim a hatalom természetéről, mégis szerencsésebb volna, ha várnánk az ítélkezéssel. Demeter „kolléga” megnyilvánulásaiban ugyanis találtam egy érdekes mozzanatot. Erdélyi előéletéről elmesélte, hogy kiket látott értéknek az itteni szépirodalomban. Amikor áttelepült, döbbenten fedezte föl, hogy a másik táborba tartoznak.

Nehéz megérteni, hogy egy erdélyi értelmiségi nem föltétlenül az önkényúrt látja Orbán Viktorban, hanem az anyaország első emberét, aki óvodákat építtet a magyar gyerekeknek, magyarlakta települések templomait újíttatja föl, és székelyföldi foci- meg jéghoki-akadémiákat támogat. Az a benyomásom, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, a könnyűzene „társadalmasításával” megbízott káder politikailag már döntött az értékválasztásban. Azt azonban még nem döntötte el, hogy a kulturális intézmények építésében igénybe veszi-e a másik táborba soroltak, például Bródy János segítségét is.

Erdélyben minden elmagyarosodott svábot, zsidót és örményt magyarnak tekintenek a kultúraszervezők, mert szükségük van az értékgyarapításra. De ha ezek az emberek megunják a kisebbségi létet, és áttelepülnek ide, az új környezetük már nem a magyart látja bennük, hanem a svábot, a zsidót vagy az örményt. Van olyan Erdélyből érkezett lapmenedzser, aki azért csinálta a legjobb vidéki napilapot, mert nála mindenki labdába rúgott, aki számított a megye szellemi életében. Már nem ő a főszerkesztő, a vidéki sajtó „társadalmasításakor” rúgták ki. Messengeren szívesen küldöm el a nevét, ha Demeter Szilárd vele is megvitatná, miként lehetne jobbítani a magyarországi kultúrát. 

A Klubrádiót nappal ritkán kísérem figyelemmel. Ennek oka, hogy a minőségi műsorok el-eltűnnek a kommerszek tengerében. Ráadásul a nappali adásnak tökéletes hangzást kölcsönöz a számítógépem, éjszaka viszont a párnám mellé helyezett japán zsebrádió recsegése a Szabad Európa retro zörejével kecsegtet. A harmadik ok korántsem prózai. A nappal szigorúan betartott 60 perces idősávot két hírblokk szakítja meg, ezek az információk azonban éjszaka nem hangzanak el. Az ismétlések közti öt-hatperces szüneteket pedig szövegileg is érdekes zeneszámok töltik ki. Most két hölgy jóvoltából álmosan írom ezeket a sorokat.

Éjfél után utcai kurjongatásra ébredtem, mellettem is szólt a nyitva felejtett zsebrádió. Balla Zsófiát épp akkor mutatta be a műsorvezető Váradi Júlia. A verseit ismerem, nagyon jó költő, aki a félbe vágott életéről beszélt. 1993-ban települt át Erdélyből. S bár beszámolt az itteni éveiről is, azon tűnődtem el, amit a szüleiről mondott. A második világháború után divatos illúzióba ringatták magukat, hogy háborítatlanul lehetnek magyar nemzetiségű, zsidó vallású román állampolgárok. E téveszme őt már nem gyötörte, amit azonban most nálunk tapasztal, azt már átélte Ceausescu Romániájában. A militarizálódást, a bezárkózást, a kultúra alábecsülését. Akár még tovább is állna, ha az írósága nem ragasztaná az anyanyelvéhez.

Hodosán Róza nem polgári környezetből érkezett Budapestre, hanem egy 12 gyerekes bihari parasztcsaládból. Egyetemistaként a Solt Ottília-féle SZETÁ-hoz, majd a szamizdat-mozgalomhoz kapcsolódott, az utóbbinak egyébként két férjet is köszönhet Demszky Gábor és Magyar Bálint személyében. Helyzetéből fakad, hogy a rendszerváltást felszabadulásként élte meg, noha szociológusként érzékelte, hogy a következményeit sokan szenvedhetik meg. S bár a 2010 utáni fejleményekről nem kérdezte a műsorvezető Szénási Sándor, az utalásokból azért kisejlett, hogy ami a legutóbbi évtizedben történt, annak megítélésében egyetért az előtte szóló költőnővel.

Az ismétlés szeszélye persze véletlenül sodorta egymás mögé a két asszonyt, ők talán nem is hallották egymást. Nekem azonban feltűnt, hogy nem gurguláztak, nem nyögtek, nem öööztek. A sódert se nyomták előre gyártott kódszavakkal, amelyek arra valók, hogy elfedjék a gondolataikat. Amiről kérdezték őket, arra gördülékenyen, kiforrott gondolatokkal válaszoltak. Hatásuk abban nyilvánult meg, hogy éjszaka elhangzott szavaik még sokáig ébren tartottak.             

A legutóbbi napokban Orbán lánchidazott, Vona bemutatkozott, Lendvai szajkózott, Szikora orbánozott, Schilling pedig vidnyánszkyzott. Lefülelt mondatok.

Az Index nevű hírportálból lóderék vastagságban dől a liberális szenny. (Franka Tibor újságíró, Magyar Nemzet Online, június 28.)

Kovászos uborkát és lélegeztetőgépet exportálunk a jövőben Afrikába. (Rab László újságíró. VárosiKurir.hu, június 28.)

Butaság alapból azt mondani, hogy minden rossz, amit a kormány csinál. (Nemény András szocialista politikus, szombathelyi polgármester, Nyugat.hu, június 28.)

Számomra a nacionalizmus az identitást, a szocializmus a jólétet, a liberalizmus a szabadságot, a konzervativizmus a rendet jelenti. (Vona Gábor volt Jobbik-politikus, Magyar Nemzet Online, június 29.)

A Lánchíd felújításához nem a pénz hiányzik, hanem a szakértelem. (Orbán Viktor miniszterelnök, Hír TV, június 29.)

Szerencsére ez az istenáldotta tehetség vezeti az országot. (Szikora Róbert zenész Orbán Viktorról, 24.hu, június 29.)

Vidnyánszky hogyan lehet a színházi életben az, ami Orbán a politikában? (Schilling Árpád rendező, HírKlikk.hu, június 30.)

Ennek az országnak és ennek a kormánynak úgy van szüksége az Indexre, ahogy van. (Erdélyi Superman Zsolt reklám-szakember, Karantén a kanapén, július 1.)

A középrétegeknél lejjebb csak elvétve akad meg a politikusok tekintete. (Háy János író, 168 Óra, július 1.)

A könyöklés még nem kultúra. (Hatos Pál történész, Válaszonline.hu, július 1.)

Ilyen sok ponttal még senki sem esett ki az NB I-ből. (Szima Gábor, a DVSC focicsapatának tulajdonosa, Hajdú Online, július 1.)

Nagy pénzből kis foci. (Bősz Anett liberális politikus, ATV, július 2.)

Nincs szándék második Origót csinálni. (Vaszily Miklós médiabefektető az Indexről, 444.hu, július 2.)

A Kossuth adón semmi szükség műre, elég oda a sorvezető is. (Szele Tamás újságíró a miniszterelnöki interjúkról, Forgókínpad.blog, július 2.)

Most mindenhol baj van, ahol nem lehet az asztalfióknak dolgozni. (Ascher Tamás rendező, 24.hu, július 3.)

Miért neki kell ennyi mindenhez értenie a hivatalban lévő kulturális államtitkár, amúgy Fekete Péter helyett? (Pápay György publicista Demeter Szilárd Fidesz-kultúrpolitikusról, Magyar Hang, július 3.)

Ha csőre volna, a megszólalásig hasonlítana egy szajkóra. (Lendvai Ildikó szocialista politikus Hollik Istvánról, a Fidesz kommunikációs igazgatójáról, Facebook.com, július 3.)

A külsejében is a szerepéhez torzult. (Kőszeg Ferenc liberális politikus Deutsch Tamásról, Átlátszó.blog, július 4.)

Nehéz lehet nem fontos embernek lenni. (Szalai Anna újságíró Tarlós István volt budapesti főpolgármesterről, Népszava, július 4.)

Egyfajta balliberális véleménycunami jön velünk szembe a közösségmédia-felületeken. (Kovács István, a Megafon jobboldali hangosbeszélő alapítója, 888.hu, július 4.)

A propaganda csak kiszolgál, az irodalom viszont megváltoztat. (Erdős Virág költő, 24.hu, július 5.)

Nem irigylem a közvélemény- és médiakutatókat. Azt várjuk tőlük, hogy mutassák ki a politikai befolyás mértékét. De ahhoz, hogy hitelesen láttassák a médiapiacot, mintegy 8000 terméket kellene vizsgálniuk. Beérnénk persze a közéleti jellegű médiumokkal is, ám ezekből is több száz akad. Amelyik felméréssel mégis számolhatunk, az hitelesnek tekinthető ugyan, de csak egyetlen metszetben jellemzi az eltorzított médiapiacot. A reklámköltés szempontjából.

A Mérték Médiaelemző Műhely munkatársai szerint az állami reklámköltés 78 százaléka a kormányhoz közel álló kiadóhivatalok számláján landolt. Ez a 2017-es arány volt. 2018-ban, az országgyűlési választás évében nyilván nem adta alább a kormányzat, erről azonban nincsenek megbízható adataink. Ami friss fejlemény, az a Kantar Hungary összehasonlító elemzése. 2019 első öt hónapját vetette össze 2020 első öt hónapjával. Tavaly január elejétől május végéig az állami reklámköltések 66 százaléka kötött ki a kormány közeli médiacégeknél, az idei öt hónap aránya 84 százalék volt. A különbség vajon miből fakad?

A témával foglalkozó gazdasági újságírók vették észre azt az ellentmondást, hogy miközben a koronavírus-járvány idején a politikai (közéleti) reklámköltések 7,4 százalékkal estek vissza, az állami átutalások 11 százalékkal nőttek. A kormány üzeneteit hirdetésként is közlő médiumok óhatatlan veszteségeit tehát az állami költségvetés igyekezett pótolni a mi pénzünkből. Hogy érzékeljük a különbséget, 2019-ben a nettó 30 milliárd forintnyi reklámbevételből 20 milliárd vándorolt a kormány befolyási övezetébe tartozó kiadóhivatalok számlájára, az idén pedig január elejétől május végéig a nettó 35 milliárdnyi összbevételből 30 jutott a kormányhoz közel álló médiacégeknek.

Figyelemre méltó a hirdetési bevételek megoszlása a politikától látszólag mentes média-válfajok között is. A tavalyi első öt hónapban a napilapok 45 százaléknyi részesedése az idén 60-ra ment föl. (Kakukkfióka a Népszava, amelynek hirdetési viszonyaira ezúttal nem térek ki.) A rádióknál 35-ről 40-re, a tévéknél 20-ról 35-re, az internetnél 8-ról 11-re ment föl az a fránya százalék. Egyetlen médiumnál esett vissza az állami reklámköltés, a közterületi hirdetésnél 70-ről 50-re. A járvány három hónapja alatt ugyanis a karantén (a kijárási korlátozás és az állampolgári félelemérzet) miatt szinte elnéptelenedtek az utcák. Kidobott pénz lett volna óriásplakátokon hirdetni a kormányzat üzeneteit.            

Mára szinte mindegyik ellenzéki párt felismerte, hogy 2022-ben szükség lesz a közös fellépésre, máskülönben nincs esély a Fidesz legyőzésére. Ehhez képest az ellenzéki politikusok úgy szólalnak meg a nyilvánosság fórumain, hogy kérdés nélkül is elmondják, az ő pártjuk miként képzeli el a változtatásokat. Mindig számíthatunk arra, hogy ahányan vannak, annyiféle hangsúlyt használnak. Itt van például a 2021-es költségvetés, amelyet a kormánypártok a kétharmadukkal tegnap emeltek törvényerőre.

Orbánék 2,9-cel belül maradtak a maastrichti 3 százalékos államháztartási hiányon. Ezzel is magyarázható, hogy elutasították az ellenzéki pártok 807 (!) módosító javaslatát. Varga Mihály, a költségvetést kidolgoztató miniszter indoklása szerint „árgus szemekkel figyelték” ugyan, de nem találtak elfogadható javaslatot a módosításokban, amelyek egyébként 6400 milliárd forintra, tehát 17 százalékra növelték volna az államháztartás hiányát. (Magyar Távirati Iroda, 2020. július 3.)

Nem szép a Fidesztől és kapcsolt részeitől, hogy immár sokadszor szavazták le a parlamenti ellenzék javaslatait. Mégis felkaptam a fejem, amikor tegnap este az ATV műsorvezetője elárulta, hogy a műsor előtt kifaggatta Varju Lászlót, a költségvetési bizottság elnökét. Azt firtatta, vajon a 807 módosító között hány volt a közös. „Négy”- tolmácsolta a DK-s politikus válaszát Krug Emília. Azaz félszázaléknyi. A vele szemben ülő interjúalany pedig nem tiltakozott, ezzel ismerve el a meghökkentő információ hitelességét.

Mielőtt fölháborodnánk a kormánypártok rutinos eljárásán, érdemes volna eltűnődni azon, hogy az együttműködésre törekvő ellenzéknek miként kellett volna a módosításokat beterjeszteni. Ha kiválasztotta volna a legfontosabb elképzeléseket, és közösen vállalta volna fel a képviseletüket, akkor például belül maradhatott volna az Európai Unió által igényelt 3 százalékos hiánycélon. A kormánypártok pedig a javaslatokat nem söpörhették volna le az asztalról arra hivatkozva, hogy csaknem hatszorosára növelték volna az államháztartási hiányt.

Bizonyára találtak volna más kifogást, mégis az a benyomásom, hogy ha az ellenzéki pártok együtt nyújtják be az egyeztetett, alaposan megfésült és maastrichti szempontra fazonírozott módosításokat, akkor nehezebb lett volna a kukába hajítani őket. Ráadásul az ellenzéki politikusok a nyilvánosság fórumain bizonyíthatták volna, hogy nemcsak szavalni akarnak az együttműködésről.  

A legolvasottabb hírportál körüli purparlé nem enyhül. A politikai indítékot tagadják persze a kormánypárti orgánumok. Szinte varázsütésre sugallják, hogy a régi és az új indexesek csapnak össze. Bennem azonban fölmerült, hogy az Index mostani revolverezése, szorongatása, zaklatása, zsarolása mögött több is rejlik, mint csupán gazdaságossági számítás.

A nyilvánosság eszközrendszerében, a médiában a digitális sajtó az egyetlen, amelyben az ellenzék versenyképes. Ha eszközállományából kiesik, kiszorul az Index, akkor mind a négy médiumban (a hagyományos sajtóban, a rádióban, a tévében és a világhálón) érvényesülhet a kormányzati befolyás. A vitában sok mozzanat tárult föl a kulisszatitkokból, mégsem állítható, hogy mindent értek a fejleményekből. A tapasztalatokról már bátrabban számolhatok be. A legutóbbi fél évtizedben 5 milliónál több olvasója volt a Médianaplónak, és ebből mintegy 4 millió az Indexnek köszönhető. Legalábbis ezt hittem sokáig.

Lassanként bontakozott ki egy furcsa munkamegosztás. Igaz ugyan, hogy körülbelül ezer cikkem jelent meg az Index fejléce alatt, a Fórum-rovat közéleti alrovatában, ám ezeket a bejegyzéseket nem az Index.hu Zrt munkatársai választották ki, hanem a vele közös háztartásban lévő Indamedia Sales Kft szerkesztői. A félreértést az táplálta, hogy egyik céggel se tartottam a kapcsolatot, csupán tudomásul vettem, hogy nagyjából minden második bejegyzésem számot tart az érdeklődésükre. Egy idő után hirdetések is feltűntek a bejegyzések mellett. Bár egy fillért se kaptam értük, két szempontból mégis hasznosnak bizonyultak.

Az egyik az, hogy az Index bejáratott márka a hazai nyilvánosságban. Az olvasók számtalanszor meg is dicsértek - vagy ledorongoltak - a címoldalán megjelent cikkeimért. Azt azonban soha nem mondta senki, hogy gratulál vagy gyűlöl, mert az Indamediában publikáltam. Ez a márka ugyanis hivatkozási alapként nem létezik. A másik haszon hozott valamit a konyhára. Az Index-név jóvoltából oda is meghívtak, ahol fizettek az előadásomért, és ott is kértek tőlem cikket, ahol fizettek a közlésért.

Hálatelt szívvel gondolok az Indamedia szerkesztőire, akik fölfedezték az írásaimat. Zavar viszont, ha a menedzserei azzal érvelnek, hogy mintegy kétszer annyi a bevételük, mint az Indexnek. Természetesen jár a gratuláció az Indamedia ügyes hirdetésszervezőinek. De amit saját bevételként könyvelnek el, ahhoz vajon nincs némi köze az Index fejlécének is?