Ma iktatják hivatalába az új amerikai elnököt. Ebből az alkalomból jelentetett meg tegnap a Népszavában egy figyelemre méltó cikket Hegyi Gyula. Mielőtt a szerző politikára adta volna a fejét, kulturális újságíróként dolgozott. Sok filmfesztiválon vettünk részt együtt, és ha műveltségét meg angol nyelvtudását ugyanolyan ambícióval gyakorolta Brüsszelben is, akkor politikusként nagy hasznára vált a pártjának. Nemrégiben megválasztották az MSZP alelnökévé, ebbéli minőségében is taglalta Biden és a baloldal ellentmondásos kapcsolatát.

Óv bennünket attól, hogy túl sokat várjunk tőle. Szerinte „Az új amerikai adminisztráció azzal nyújthatja a legnagyobb segítséget, ha jelentős anyagi és technikai támogatást ad a független média megerősítéséhez.” Nos, az amerikai külügyminisztérium még Trump országlása előtt 700 ezer dollárt ajánlott fel a független magyar média támogatására. A 210 millió forint sosem érkezett meg. A független magyar médiára támogatást kértünk egy amerikai magánalapítványtól is, amely elküldte területileg illetékes megbízottját, a nyugat-balkáni igazgatót. A harmadik mozzanat egy tévképzet cáfolata.

A közhiedelemmel ellentétben az Orbán-kormánynak nem kellett megzsarolnia a külföldi médiabefektetőket, akik között leginkább németek voltak, de akadt amerikai is. Örültek, hogy végre megszabadulhatnak balkáni beruházásaiktól. Bulgáriában, Romániában, Szerbiában, Horvátországban és Magyarországon sokallották az alkotmányos költségnek nevezett korrupciót. Ők bizony kivonultak, és még pénzt is kaptak érte. Ha Bidenék fölmérik a helyzetet, megkérdik majd tőlünk, miért támogassák anyagilag és technikailag a független magyar médiát, ha a magyar ellenzéki pártok is elmulasztották a támogatást.

Tavaly október 13-a óta az ellenzéki polgármesterek 3 millió emberről próbálnak gondoskodni. Eközben annak árán teremtették meg a hangsúlyozottan saját sajtójukat, hogy elzárkóztak a tőlük és a Fidesztől is függetlentől. Nem azért, mert a központi kormányzat elvonta az önkormányzati bevételek jelentős részét, elvégre már október 14-től szűkmarkúnak bizonyultak, és akkor még Orbánék nem véreztették ki őket. Megtisztelne hajdani kollégám, Hegyi Gyuszi, ha beszámolna arról is, vajon a Fidesz-KDNP ellen közösen fellépő hat ellenzéki párt milyen nyilvánosságot képzel el.

Hat pontban foglalták össze a programjukat, hogy mindegyik témakörnek legyen párt-felelőse. A nyilvánosság azonban hiányzik a nyilvánosan meghirdetett elképzeléseikből. Vajon miért?        

Tíz mondat a független médiáról

Az Orbán-kormánynak vannak olyan törekvései, hogy fel akarják számolni a független médiát. (Simicska Lajos üzletember, Átlátszó.hu, 2015. február 6.)

Mutatóba maradhat-e néhány független újság, televízió és rádió, amely elláthatja házőrző feladatát, ha a tűzhöz közel állók kilopják a szemünket? (Hollósi Zsolt szegedi újságíró, Délmagyarország, 2017. augusztus 7.)

A magyarországi nyilvánosságban már alig van független szereplő. (Urbán Ágnes médiakutató, Mértékblog.hu, 2018. július 12.)

A médiatulajdonosok nem pártatlanságot és függetlenséget várnak el, hanem a saját nézeteik hatékony és erőteljes képviseletét. (Halmágyi Miklós szombathelyi újságíró, Nyugat.hu, 2019. április 1.)

Vidéken szinte már elérhetetlen a független sajtó. (György Zsombor újságíró, Magyar Hang, 2019. július 5.)

Ott maradt a Fidesz, ahol nincs független hírforrás. (Csordás Gábor irodalomtörténész, Facebook.com, 2019. október 15.)

Ellenzéki lapok ellenzéki politikusok ellen indítanak lejárató akciókat. (Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármester, Index.hu, 2019. december 9.)

/”Elfogadja, hogy ez a lapszám nem kiegyensúlyozott?”/ El. (Pikó András józsefvárosi polgármester, Facebook.com, 2019. december 17.)

Egyelőre megmaradt az a rendszer, hogy a helyi televízió, rádió, online média a polgármester hangerősítője. (Majtényi László alkotmányjogász, az Országos Rádió és Televízió Testület volt elnöke az ellenzék irányította városok nyilvánosságáról, 168 Óra, 2020. november 6.)

Ma már van felület, ahol a polgármesterek elmondhatják a véleményüket. (Gémesi György gödöllői polgármester, ATV, 2020. december 21.)

Eperjes Károly ezt fejtegette a kaposvári újságban: „Egész életemben az orosz szisztéma alapján voltam beoltva mindenféle ellen. Ezért az orosz vakcinát választom, ha megengedik.” Tanítványom pedig, aki Nyíregyházán újságíróként keresi a kenyérre valót, hozzászólásában azt idézte, amire tegnap beszélte rá a Magyar Rádió egyik megszólaltatottja: „A Pfizer vakcinája olyan, mint egy elektromos autó, az orosz meg olyan, mint a benzines. Ugyanoda visznek.” Tanítványom szerint „A vodkából jó az orosz, a kocsiból pont nem.”

Megtisztelő, hogy firtatja a véleményem, de azt válaszolom, hogy a szovjet gépkocsikat elkerültem. A Polski Fiattal meg a felforrt hűtővizű Skodával gyűlt meg a bajom, és amikor már megtehettem, inkább a Volkswagent választottam. Ami pedig Eperjest illeti, 1986 óta ismerem, azon a nyáron együtt töltöttük az időt a San Sebastian-i filmfesztiválon, a világ egyik legszebb városában. Akkoriban lett tagja a budapesti Katona József Színháznak, és frissiben kapta meg a Jászai Mari-díjat. Erdőss Pál filmjében, a Visszaszámlálásban ő játszotta Sanyi, a buszvezető főszerepét, aki a Kádár-korszak utolsó évtizedében megvette a téesz teherautóját, és magánvállalkozásra adta a fejét.

Sorsa tragédiába fordult, ami megérintette ugyan a zsűritagokat, akik azonban a maguk kapitalista észjárásával nem értették, miért baj, ha valaki magánvállalkozó lesz. Egy keletnémet kritikussal mi értettük, és kiharcoltunk egy díjat a ma is dokumentum értékű játékfilmnek. Eperjes „Szamocával” pedig végigbolondoztam a két hetet, egy baszk kocsmában még be is rúgtunk. Azóta ahányszor csak összefutunk valahol, úgy folytatjuk a beszélgetést, mintha mi sem történt volna a legutóbbi három és fél évtizedben.

Eperjes Károly életművét Kossuth-díj koronázta, szerintem megérdemelten. Az Orbán-rendszer egyik ikonja lett, aki a többivel együtt most arra buzdít bennünket, hogy a Volkswagen (a félig német Pfizer) helyett inkább azt a fránya Moszkvicsot válasszuk. A kormányzat propagandisztikus húzása arra késztette Sándor Erzsit, hogy ő is hozzászóljon a kaposvári újságban megjelent mondathoz. Kedvenc írónőm színésznőként kezdte, és ezt válaszolta hajdani játszótársának, a gyermekkorában szovjet védőoltásokra kárhoztatottnak: „Ha ez lett az eredmény, akkor komolyan kell aggódni az orosz vakcina miatt.” (Facebook.com, 21.01.18.)

Ütős és találó mondat, talán még az önkritikától sem idegenkedő Szamócát is megmosolyogtatja.

Tíz mondat Eperjes Károlytól

A világtörténelem egyetlen olyan országa vagyunk, amelyet saját korábbi maga vesz körül. (Kisalföld, 1996. január 6.)

A szerep a sorok között van, a jellem meg a gerincben. (Heves Megyei Nap, 1997. július 21.)

Nem a politika osztja meg az embereket, hanem az emberek osztják meg a politikát. (Magyar Rádió, 2002. április 29.)

Volt időszak ’94-98 között, amikor bárhová szerződtem, év végére megszűnt a színház. (Zalai Hírlap, 2003. március 1.)

Egyedül soha nem lehetek, mert hívő emberként hiszem, hogy jelen van az Isten. (Magyar Hírlap, 2003. április 26.)

Csak az lehet igazi ikonfestő, aki maga is ikon. (Népszabadság, 2008. április 10.)

Olyan ökomenikus vagyok, aki tudja, hogy ő katolikus. (Napló, 2009. december 24.)

Nem kell mindent tudni. Mindent szeretni kell. (InfoRádió, 2019. március 12.)

Én például nem vagyok értelmiségi. (InfoRádió, 2019. március 12.)

Egész életemben az orosz szisztéma alapján voltam beoltva mindenféle ellen. Ezért az orosz vakcinát választom, ha megengedik. (Sonline.hu, 2021. január 17.)

Fekete-Győr András a kormánypárti sajtó célkeresztjébe került. Meghirdette, hogy közpénzből adjunk százezer forintot azoknak, akik oltakoznak. Majd megrótta a miniszterelnököt, hogy a fiát közpénzből taníttatja egy brit katonai akadémián. S mert kormánypárti politikusok is megszólták, fogta magát, és Németh Szilárdot kihívta futóversenyre. A harmincéves az elhízott ötvenest.

Javaslatai közül kettő populista jellegű, amelyek azonban illenek egy pályakezdő politikushoz, aki szeretné fölhívni magára a figyelmet. A kormánypárti politikusok és publicisták igazán tudhatnák, hogy pályakezdőként Orbán Viktor sem idegenkedett a nagy visszhangot kiváltó megnyilvánulásoktól. A harmadik esetben, Orbán Gáspár ügyében tegnap én is megszólaltam. Miközben elégedetten vettem tudomásul, hogy a közéleti kommunikációból F. Gy. A. majd’ mindent megtanult, a szemére hánytam, hogy a gondolatait még nem képes röviden, szellemesen és ütősen megfogalmazni. Erre mondta egyik ismerősöm a telefonba, hogy együtt üvöltöttem a kormánypárti hiénákkal.

Az egybeesés véletlen, Fekete-Győr Andrást ugyanis nem tartom kártékonynak. Egyébként pedig nem szoktam üvöltözni. Olyan jegyzeteket írok, amelyeket az angolszász sajtóban compliement sandwich-nek hívnak. Bók-szendvicsnek, ami azt jelenti, hogy csak azzal vitatkozom, akiben értéket fedezhetek föl. Megadom neki a vitapartnernek kijáró tiszteletet, de szóba hozom azt is, amiről gyökeresen másképp vélekedem. Attól tartok, hogy módszeremről Dippold Pál gyökeresen másként vélekedik. A Magyar Hírlap mai számában F. Gy. A.-t „balliberális ifjoncnak”, ’főprovokátornak”, „vakcinakupecnek” és „egyszemélyes csőcseléknek” nevezte.

Aki figyelemmel kíséri a pályafutását, az tudja, hogy ennél cifrább szavakkal is illette a másik politikai táborba tartozókat. Pedig hajdan egész jó novellákat olvastam tőle, reményekre jogosító írónak tartottam. Aztán történt vele valami, mert megvadult. Tragikai vétségét abban látom, hogy megvádolta Esterházy Pétert, amiért álbetegségre hivatkozva távol maradt egy nemzetközi összejöveteltől. Később elnézést kért az épp akkoriban rákkal diagnosztizált írótól, de az igaztalan váddal kigolyózta magát az irodalmi életből. Azóta szakmányban írja a libernyákokat ostorozó cikkeket, és nem spórol a durva minősítésekkel.

Talán most is kapok egy telefont, hogy kár belé a szendvics. Mégis sajnálom Dippold Pált. A szépirodalomban talán többre vihette volna, mint a csúnya publicisztikában.

Tíz mondat Dippold Páltól

A világhírnévre pipiskedő művész valószínűleg posztmodernül krétát kajált, amitől lázat tudott előadni, így hiányzása igazolt. E. P. stréber. (Magyar Hírlap Online, 2015. szeptember 26.)

Kedves Péter, nem tudtam bajodról. Ha bántottalak, bocsáss meg. (Magyar Hírlap Online, 2015. október 9.)

A Momentum napjaink szellemi Munkásőrsége. (Magyar Hírlap Online, 2017. május 25.)

George Soros arcmása kikerült az óriásplakátokra, Bokros gazdavédelmi kaffogásba kezdett. (Magyar Hírlap, 2017. július 5.)

A némelykor szivárványkoalíciónak nevezett ellenzék lételeme a rombolás. (Magyar Hírlap Online, 2019. december 30.)

Nehogy már hisztérikus senkiháziak, boszorkányok és kanboszorkányok mondják meg, hogy veszélyhelyzetben mennyi az annyi. (Magyar Hírlap Online, 2020. március 30.)

A disznószemű Jakab Péter. (Magyar Hírlap Online, 2020. augusztus 31.)

Ascher Tamás, a teátrumok Lenin-fiúja. (Magyar Hírlap Online, 2020. szeptember 7.)

/Soros Györgyről/ A tőzsdegörény ránk szabadította a civil szervezeteknek nevezett martalóc osztagait. (Magyar Hírlap Online, 2020. október 5.)

Az egyszemélyes csőcselék azzal az ötlettel állt elő, hogy a magyar kormány fizessen mindenkinek százezer forintot azért, hogy minél többen oltassák be magukat. (Magyar Hírlap Online, 2021. január 18.)

 A legutóbbi napokban Orbán vakcinázott, Deutsch és Márki-Zay fideszezett, Kunhalmi kormányozott, Békesi pedig rezsimezett. Lefülelt mondatok.

Remélem, hogy a Covid megy, én meg jövök. (Voith Ági színésznő, Rúzs, január 11.)

Ma bizonyos dolgok ellen nem viccelni, hanem tüntetni kell. (Hajós András youtuber, Spirit FM, január 11.)

Az orbánizmus egy vallás. (Szénási Sándor műsorvezető, Klubrádió, január 11.)

Már most kijelenthető, a Fidesznek nem lehet többé kétharmada. (Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármester, Szeged.hu, január 11.)

A következő 10-15 évben kompromisszumos kormányzás várható. (Kunhalmi Ágnes szocialista politikus, Debreciner.hu, január 12.)

Olyan országban szeretnék élni, ahol nem a Szájer-ügybe bukik bele a kormány, hanem a kórházak állapotába. (Molnár Gyula szocialista politikus, ATV, január 12.)

Számomra Orbán Viktor a világ egyik legnagyobb élő politikusa. (Szikora Róbert zenész, Mandiner.hu, január 12.)

A Fidesz nem egy párt, hanem egyenlő Orbán Viktorral. (Stumpf András újságíró, ATV, január 13.)

A Fidesz politikai és nem vallási közösség. (Deutsch Tamás Fidesz-politikus, Neokohn.hu, január 13.)

Ott korlátoznak és tiltanak minket, ahol csak tudnak. (Bohár Dániel magát jobboldalinak valló újságíró, Origo.hu, január 13.)

Az ellenzéki pártoknak le kell nyelni azt a békát, hogy a Jobbikkal is szövetkezni kell. (Szelényi Iván szociológus, HírKlikk.hu, január 14.)

Minden pártban beárazták, hogy ha a teljes ellenzéki összefogás sem működik, akkor a napjaik meg vannak számlálva. (Kálmán Attila újságíró, 24.hu, január 14.)

Mi abban vagyunk mások, hogy nem tartunk ki a rossz döntéseink mellett. (Nemény András szocialista politikus, szombathelyi polgármester, Vaol.hu, január 14.)

A napfényes, pasztellszínű epilógus illatos lólábként lóg ki a nyomasztóan szürke filmből. (Bacsadi Zsófia kritikus, Magyar Narancs, január 14.)

Nekem ne mondja meg egy görög biztos, hogy én mit csináljak. (Orbán Viktor miniszterelnök a brüsszeli bürokratákról, Magyar Rádió, január 15.)

Lehet, hogy vannak érvek a kínai vakcina mellett, de ezeket a nemzet miniszterelnöke olyan sikeresen titkolja, hogy még senki sem hallott róluk. (Föld S. Péter újságíró, Facebook.com, január 15.)

Orbán hazudik, mint a vízfolyás. (Csillag István volt gazdasági miniszter, hvg.hu, január 15.)

Orbán orrhosszal jobb, mint a kihívói. (Pityinger „Dopeman” László rapper, Mandiner.hu, január 15.)

Az ember nagyobb szolgálatot tehet az életével, mint a halálával. (Balássy Fanni 22 éves írónő, Népszava, január 15.)

Nincs esély arra, hogy 2022-ben a rezsim megbukjon. (Békesi László volt pénzügyminiszter, HírKlikk.hu, január 16.)

Ez a Sas legyeket fog. (Sándor Erzsi író Sas Józsefről, Facebook.com, január 17.)

A kabaré az aznap művészete. (Nógrád Megyei Hírlap, 1995. július 10.)

Politikai kabaré az, amit az egyik idióta jobbról támad, a másik meg balról. (Ludas Matyi, 1996. május 29.)

Miután kiderült, hogy apró hibák vannak, és hiányosságok, befizettem azt a majd’ húszmillió forintot az állam felé. (Stop.hu, 2008. március 10.)

/A Kossuth-díj elmaradásáról/ A döntést tudomásul vettem, magam jeleztem az államfőnek és a kormányfőnek, hogy nem jogerősen felfüggesztett büntetést kaptam. (Story.hu, 2008. március 15.)

Az utóbbi években annyi méltatlanság és támadás ért, hogy sok mindentől elment a kedvem. Persze a játéktól nem. (Hetek, 2009. február 27.)

Színház az, ami tele van. (Népszava, 2011. május 20.)

Azt tanultuk, hogy elhal az állam, Nem halt el. Fölkopik. (tv2, 2012. március 16.)

Ma nincs szükség arra a kabaréra, aminek van véleménye. (ATV, 2012. december 28.)

/A Mikroszkópról/ Komlós János egy pódiumból és egy újságból csinált színházat. (Hír TV, 2016. december 8.)

A kabaré soha nincs kész. (FüHü.hu, 2018. április 22.)

A címben föltett kérdésre a legkézenfekvőbb válasz, hogy azért nem olvasható, mert általában is igaz, hogy a papírra nyomtatott újságok egyre kevesebb emberhez jutnak el. Eme állítást bizonyítani is tudnám, ezúttal mégse róla tűnődnék. Arról inkább, hogy a hagyományos sajtó kormánykritikus része még meg is nehezíti a cikkek megértéséhez nélkülözhetetlen olvasást. A jelenséghez két példa a legutóbbi napok terméséből.

Ónody-Molnár Dóra a fiatal újságíró nemzedék egyik legtehetségesebb tagja. A Népszabadság megszüntetése után jutott el a 168 Óra hasábjaira, majd a hetilapnál kitört válság sodorta a tavaly nyáron alapított másik hetilaphoz, a Jelenhez. Érthető, hogy érzékeny a nyilvánosság hátborzongató változásaira, a legutóbbi számban két cikket is szentelt nekik. Az egyik, amelyben a Független Médiaközpont alapítóit szólaltatta meg, könnyen olvasható. A fehér alapon jól hatnak a szürke betűk. A másik cikk alapszövege - egy kormányzati karaktergyilkosság elemzése - szintén olvasható, a keretbe zárt háttér-anyagok közül az egyikkel azonban meggyűlt a bajom.

A szürke alapra nyomtatott fehér betűk összefolytak a szemem előtt. Félő, hogy a tördelő és a munkáját ellenőrző szerkesztők fontos információtól fosztottak meg. Egyre inkább az a benyomásom, hogy a Jelen a kormánykritikus sajtó legkevésbé átgondolt színvilágú, de úgy is fogalmazható, hogy csiricsáré vállalkozása. A napilapok közül viszont a Népszava a magyar sajtó legpatinásabb vállalkozása, elvégre hamarosan másfél száz éves lesz. Jól jött neki, hogy a Népszabadság megszüntetése óta az ellenzéki értelmiség gyűjtőhelye lett.

A hétvégi szám utolsó oldalán található melléklet, a PINK például görbe tükörben mutatja a közéletet. A humoros összeállítás címe betűszó, a politikailag inkorrekt rövidítése. Angolul pedig rózsaszínt jelent, átvitt értelemben „kicsit balost” is. Illik a Népszavához, amelynek tördelője és szerkesztői nem vették észre, hogy a pink betűk rúzsfolt képzetét keltik a szürke alapon. Némi silabizálás után fölsejlik, hogy a kormánypárti sajtóból talán mintha Szikora Róbertet és Gajdics Ottót akarták volna pellengérre állítani. Nem igazán sikerült.

Nyilvánvaló, hogy manapság, kormányzati pergőtűzben nem könnyű a hatalmon lévők tevékenységét bíráló lapot csinálni. Olvasói tapasztalatom, hogy ha a tartalmi profizmus formai amatörizmussal párosul, akkor még nehezebb.            

Nem szeretek sokadik lenni, ezért föl se merült, hogy írni kéne Orbán Gáspár nagy visszhangot keltett katonáskodásáról. A London melletti akadémián kilenc hónapig időző fiatalember borsos ösztöndíja voltaképpen lerágott csont. Bár meglep, hogy még az se derült ki, vajon a magyar honvédelmi minisztérium 30, 34, 38 vagy 40 millió forintot utalt-e át a sandhursti Royal Military Academy számlájára. Igyekszem ugyan távol tartani magamtól a miniszterelnök családját, mégis foglalkoztat valami a kacifántos ügyben.

A Momentum nevű párt elnöke, Fekete-Győr András is kifejtette álláspontját Orbán Viktor fiáról, 27 sornyi eszmefuttatása a közösségi üzenőfalán látott napvilágot. Ezt írta: „Egy politikus bűnök tucatjait elkövetve százmilliárdossá válik, de még a fia taníttatására sem ebből a rengeteg pénzből költ - hanem azt is velünk fizetteti ki.” (Facebook.com, 2021. január 14.) Első ránézésre közepes hosszúságú, összetett mondat, az elmarasztaló bejegyzés gerince, párlata, sűrítménye. Egy ellenzéki politikus véleménye az ország első emberéről. Okkal vagy ok nélkül, ezt most ne firtassuk, mert nem a tartalom foglalkoztat, hanem a megírás módja.

Fekete-Győr András fészbukos bejegyzéseit 40 ezren követik (Orbán Viktorét több mint milliónyian). A 31 éves politikus már megtanulta, hogy az áttekinthetőség kedvéért két bekezdés között érdemes üres sort hagyni. Azt is eltanulta a hivatásos tollforgatóktól, hogy vessző nélkül nem lehet hogyozni. Elismerem, hogy ügyesen kezeli a hazai nyilvánosság talán leghatékonyabb fórumát, nem vette azonban észre a kínálkozó lehetőséget. Idestova négy éve tevékenykedik a nagypolitikában, mégse tanulta meg, miként kell ütős, szellemes, rövid mondattal a lényegre tapintani. Mondandóját más foglalta össze.

A Mandiner.hu tegnap megjelentette a „felségsértő” megnyilvánulást, és egy magát meg nem nevező szerkesztő úgynevezett kopf-fal, angolosabb nevén lead-del harangozta be az ellenzéki politikus álláspontját: „Orbán még a fia taníttatását is velünk fizetteti ki.” Hát bizony ez a lényeg. A lötyögés, a moralizálás, a civil felháborodás helyett Fekete-Győr Andrásnak valahogy így kellett volna összefoglalni a politikai ellenfeléről alkotott véleményét. Kérdés persze, hogy ha már a névtelen szerkesztő az ellenzéki politikus helyett fogalmazta meg az értékítéletet, vajon a társszerzőséget megbocsátják-é neki a mégiscsak kormánypárti szerkesztőségben.  

A terjedelmes cikk néhány napja jelent meg az Azonnali nevű portálon. Bárdossy Lászlóról írta Bárány Balázs abból az alkalomból, hogy a Szovjetuniónak és az Egyesült Államoknak hadat üzenő magyar miniszterelnököt 75 éve, 1946. január 10-én végezték ki. A szerző egyik mondata némi latolgatásra késztet. 

Bárdossy ugyanis családostul Svájcba menekült, ám „Ezt követően Németország amerikaiak által megszállt zónájába toloncolták vissza, ahonnan végül kiadták Magyarországnak.” Azt már én fűzöm hozzá, hogy Fiala Ferenc nyilas újságíró emlékiratában szót ejtett egy Gheorge nevű román tábornokról, aki szerint Ötzl osztrák faluban Bárdossytól „Egy OSS-hadnagy elvette utolsó aktatáskáját is, amelyben borotvakészlete és egyéb toilette cikkei voltak.” Információja tehát közvetett, ettől azonban még igaz lehet. Ugyancsak ő írta, hogy „öt-hat magyarul is jól beszélő pesti fiatalember” kereste a bujkáló döntéshozókat a 170 ezer négyzetkilométernyi amerikai zónában.  

Az amerikai hadsereg titkosszolgálata, az OSS több ezer európai emigránst képezett ki Maryland állambeli táborában. Például azt a hét magyar zsidót is, akik a háború befejezése után Martin Himler (Márton) őrnagy vezetésével kutatták végig az amerikai zónát. Két hadnagy is akadt köztük: a pesti Odense kávéház tulajdonosának, Grósz „papának” a fia, aki Granville-ként szerepel az OSS nyilvántartásában és George Gerbner (György), akivel 1999-ben találkoztam egy szegedi tudományos konferencián.  Gerbner professzor mesélt a katonai pályafutásáról, de azt nem mondta, hogy ő fogta el Bárdossy Lászlót.

Csak feltételezhetem, hogy vagy ő, vagy Granville hadnagy kobozta el ama bizonyos toilette cikkeket. Arról viszont tanúskodik a Magyar Filmhíradó tudósítása, hogy egy Douglas repülőgéppel ő hozta haza 1945. október 3-án a háborús bűnösök első csoportját. Három volt miniszterelnököt is: Bárdossy Lászlót, Sztójay Dömét és Szálasi Ferencet. Ekkor nyilatkozta Gerbner hadnagy, a budapesti Eötvös Gimnázium hajdani diákja: „Elfogunk mindenkit, akinek része van az ország feldúlásában.” (Fényszóró, 1945. október 10.) A kiszolgált bombázó karácsonykor szállt le utoljára a mátyásföldi repülőtéren, Gerbner hadnagy pedig itthon maradt.

A háborús győzteseket képviselő Szövetséges Ellenőrző Bizottság amerikai tagjának, Key tábornoknak lett a segédtisztje. 1947-ben tért vissza az Egyesült Államokba, hogy befejezze egyetemi tanulmányait, és világhírű médiatudós legyen belőle.        

A Médianapló olvasói ismerős mondatokkal szembesülhettek 2021 első tizenkét napján. A vasárnaponként megjelenő válogatásokból, ötvenkétszer 21 (1092) „lefülelt” mondatból emeltem ki azokat, amelyek érzékeltették a véleményformálók erőteljes, kifejező álláspontját. Minden napra jutott egy-egy korjellemző idézet, a február 29.-kel együtt 366 mondat.

Előnyben részesítettem az ütős, szellemes vagy „csak” politikai döntéshozó szájából elhangzott, tollából kicsordult gondolatokat. Ezek számunkra akkor is jelentenek valamit, ha néhány hónap múltán elfelejtettük, hogy annak idején mihez kapcsolódtak. Vagyis elhanyagoltam az amúgy is homályba vesző utalásokat. Íme, a tízes élmezőny. Facebook.com: 56 mondat, ATV: 48, Népszava: 27, Klubrádió: 23, HírKlikk.hu: 15, Magyar Rádió: 14, 24.hu: 14, Magyar Nemzet: 10, Magyar Hang: 10 és hvg.hu: 10. Mindez 227, minden ötödik mondat tehát az élmezőnyben lévő szerkesztőségek kínálatából való. (Egyébként 72 redakció terméséből idéztem.)

A Facebook első helye azért nem lepett meg, mert üzenőfalán élik ki magukat a kormányzati tényezők és az ellenzéki politikusok, az első (hivatalos, félhivatalos) meg a második (ellenzéki pártokhoz kötődő) nyilvánosságból kiszorult véleményformálók. Az ATV igyekszik szóhoz juttatni mindkét oldal képviselőit. A Népszava átvette a Népszabadság gyűjtőhely-szerepét, a Klubrádió pedig fölerősítette a kormányt bíráló értelmiségiek hangját. Meglepett viszont az MSZP holdudvarába sorolt  HírKlikk.hu mondattermő képessége.

A Magyar Rádió nem került volna az élmezőnybe a miniszterelnök pénteki megszólalásai nélkül. A 24.hu-tól többet vártam a véleményben (de kevesebbet a hírben). A Magyar Nemzet mint a kormány félhivatalos szócsöve hozta ugyan a vezető politikusok megnyilvánulásait, elmaradt azonban hagyományos publicisztikai színvonalától. A Magyar Narancs előbbre kerülhetett volna, ha figyelemre méltó szerkesztői jegyzetei névvel látnak napvilágot. A Magyar Hang pedig begyűjtötte a kormány hatalomgyakorlásából kiábrándult konzervatív publicistákat.

Vajon levonható-e a következtetés, hogy a kormánypárti fórumokon megszólalók kevésbé képesek érzékeltetni a közhangulatot? Talán képesek volnának, mindazonáltal kevésbé egyénien láttatják, mint az ellenzék szétszóródott szószólói. Meg kell ugyanis várniuk, amíg az ország első embere mondattá formálja a kulcsszavakat. Az a benyomásom, hogy ezektől akkor sem térhetnek el, ha másként élik meg a valóságot.         

Mindig méltányoltam a Facebook erényeit. De ha ellenségesen viseltettem volna is iránta, most, a koronavírus-járvány kellős közepén felülvizsgálnám a kedvezőtlen értékítéletet. A karantén idején jól jönnek a digitális ismerősök, akik benépesítik a szobámat. Például hajdani professzorom a debreceni egyetemről, O. István, aki megosztott az üzenőfalán egy fényképet.

Szemüveges, idősebb tanítónő áll a pulpituson, az íróasztal mögött. Előtte felhalmozott bizonyítványok, kezében kihajtva az egyik, hogy tanulmányozhassa az érdemjegyeket. Dicséri vagy korholja az előtte álló kisgyereket, aki vigyázzban, hátratett kézzel, megszeppenve hallgatja. Professzorom indított egy játékot, azt firtatván, vajon hogyan hívták az első tanítónkat. Sokan nevezték meg, köztük egyetemi évfolyamtársnőm. M. Mari is. Márpedig ha ő megírta, hogy 68 éve ismerkedett meg a sajátjával, akkor én szintén.

A tanító néni neve kiment ugyan a fejemből, de a legutóbbi költözködés során előkerült a bizonyítványom, amelyből sikerült kisilabizálni, hogy Póczik Máriának hívták. Van egy fényképem is róla meg mögötte, mellette, előtte a kiskőrösi Petőfi Sándor általános iskola összevont első osztályáról. Nem a költő szülőházával szemközti központi épületben kaptunk helyet, hanem a katolikus templom mögötti nagyterműben. Túl sokan voltunk a szokványos osztálytermekhez képest, ahol negyvennél több kisdiák nem fért el.

A vándorfényképész elég rosszul öltözött, már-már rongyos nebulókat örökített meg. Mi voltunk az úgynevezett háborús gyerekek. Apáink valahogy hazakeveredtek az amerikai vagy a szovjet hadifogságból, és gondoskodtak az utánpótlásról. Fogalmam sincs, vajon a harminc körüli, alacsony termetű, némi súlyfölösleggel küszködő tanító néni hogyan bírt velünk. Nehéz dolga lehetett, mindazonáltal a fényképen látható népes társaságban is megtanított írni-olvasni. Közvetlenül mellette állok, és majdnem olyan magas vagyok, mint ő. A másik oldalról T. Jani fogja közre, aki nálam is magasabb volt.

Nézegetés közben felötlik, hogy a szomszédos házban lakott, és a közös kerítésen átrúgott labdából tudta meg, hogy apám fűzős bőrlabdát hozott Budapestről. Fölajánlotta, hogy ha játszhatnak vele, akkor bevesz a csapatába, amelyben ő volt Grosics az olimpiai bajnokságot nyert válogatottból. Belőle NB I-es focikapus lett, én pedig tollforgató, aki most megírhatja, hogy hajdani professzorom előcsalogatta az emlékezet mélyéről első tanítóm nevét. Elleszek vele egy darabig ebben a fránya karanténban.