Volt egy barátom, akit korán temettünk el. Jól írt, kísérletezett novellával és irodalomtörténettel is, mellettük pedig kitűnően zongorázott. Telt-múlt az idő, dramaturgként kereste a kenyerét (mások írásait tévésítette), és fröccsözés közben kesergett. Műfaj nélküli művésznek nevezte magát. A negyvenedik születésnapján lett öngyilkos. Úgy érezte, hogy nem találta meg önmagát.

Eddigi alkotásai alapján ugyanilyen művésznek vélem a 46. életévét taposó Demeter Szilárdot, aki szintén nem találta meg a műfaját. A szellemi öngyilkosság sajátos formáját választotta, a kultúra menedzselésére adta a fejét. Ebben az értelemben a Petőfi Irodalmi Múzeum vezetői között voltak elődei. Horváth Márton, aki a Rákosi-korszakban töltött be jelentős szerepet az állami kultúrpolitikában, és „érdemei elismerése mellett” nevezték ki a PIM főigazgatójává. Raffai Sarolta kalocsai írónő - mellesleg anyám általános iskolai osztálytársa - is a PIM főigazgatójaként sertepertélt az országgyűlésben. Horváth Márton egyetlen regénye a lebukott kultúrfunkci szembenézése önmagával, Raffai Sarolta pedig a Rokkant-telepi kisemberekről írt vastag regényt.

Irodalmi igazgatóként egyikük sem tett szert akkora hatalomra, mint kései utódjuk, aki tárca nélküli miniszterként intézi a kultúra ügyeit. S mert tisztában van a művészeti teljesítménye és a hatalma közti ellentmondással, évenként kurjant egy nagyot. Most éppen kukázná a magyar irodalmat, gyűlöli a magyar színházat, és unja a magyar filmeket. A tőle függő és/vagy független művészek pedig felhorkannak. A nyilvánosság fórumain adnak hangot az ellenérzésüknek, nemtetszésüknek. A magyar kultúrát sok milliárd forintból igazgató Demeter Szilárd tehát nagyotmondásairól vált híressé, sőt hírhedtté.

Esetében a nagyotmondás azt jelenti, hogy adja a bankot. Fontoskodva állít valamit, ami borzolja a kedélyeket. Hantázik, henceg, hivalkodik, hűhót csap, kérkedik. Magas lóra ül. Mondandójának nagy feneket kerít, nagyra van magával, nagyzol. Van egy közmondás, miszerint „Olyat mondok, hogy magam is megbánom.” Nos, ez az, ami őt aztán nem jellemzi. Olyasmit mond, amivel hiteles művek híján hívja föl magára a figyelmet. Esze ágában sincs megbánni azt, amivel provokálta a magyar művészvilágot. Megnyilvánulásai azt sejtetik, hogy ha alkotóként nem is, nagy hatalmú kultúrfunkcionáriusként megtalálta a hangját.

Tíz mondat Demeter Szilárdtól

Eleve nem tartom magam írónak, az írás csak a hobbim és szenvedélyem. (Origo.hu, 2017. november 24.)

Döntéseket kell hoznom olyan témákban, amikhez vajmi keveset konyítok. (Előretolt Helyőrség, 2018. október 20.)

Senkiházizhat engem Radnóti professzor úr, ettől még minden papírt én írok alá. (Origo.hu, 2020. február 1.)

Én úgy vagyok zenész, mint ahogyan író. (Mandiner.hu, 2020. június 26.)

Az összes személyi ambíciómmal szembemegy az, amit éppen csinálok. (Reaktor podcast, 2020. július 8.)

Ebben a rendszerben is megbukhatok, ha túl nagyra növök. (Válaszonline.hu, 2020. július 9.)

Prózaíróként az engem gyalázó írók többségénél akkor is jobb novellát írok, ha éjszaka felébresztenek, és nem adnak kávét meg cigit. (Kontra.hu, 2020. november 7.)

A multikulturális nyitott társadalom kapszulájából árad a mérgező gáz, ami az európai életformára halálos. (Origo.hu, 2020. november 28.)

Ha rajtam állna, akkor a magyar irodalom 80 százalékát valószínűleg kukáznám. (Telex.hu, 2021. november 8.)

Gyűlölöm a színházat. (Telex.hu, 2021. november 8.)

Szakértői becslés szerint Magyarországon körülbelül harmincezer blogger van. Néhányan megalapították a Reaktort, amely annyit árult el magáról, hogy pályakezdők írják és szerkesztik, többnyire kommunikáció szakosok. Közülük Novák Dorka „Büfé” szakon és azután címmel adta közre a tapasztalatait.

Elég alaposan járta körül a témát, még egy meghatározással is szolgált. Íme: „Ezzel a gúnynévvel illetik az egyetemisták az olyan szakokat, amiket könnyebben, rövidebb idő alatt lehet elvégezni, és olyan szakterületen, ami viszonylag telített, vagy nem a legfontosabbak közé tartozik.” (Reaktor.hu, 2021.11.04.) 1993 szeptemberétől 2015 júniusáig tanítottam úgynevezett büfé szakon, és e gúnynevet sosem hallottam egyetemistától. Hallottam viszont a felsőoktatásban tanítóktól, meg azoktól, akik cikket írtak a jelenségről. Máskülönben a definíció elfogadható, még akkor is, ha a részleteit másként éltem meg.

Néhány év után épp azért váltottam egyetemről főiskolára, mert a fél évtizednyi stúdium túl sok volt tanításom tárgyának, az újságírásnak. Szakmánk annyira gyakorlatias, hogy tíz szemeszter helyett simán belefér nyolcba is. Büfének (felduzzasztott időtartamúnak) éreztem az egyetemen, és helyénvalónak a főiskolán. Ami pedig a büfé telítettséget illeti, az újságíróképzést 1958-ban megszüntették, és csak 1993 őszén hozták vissza az állami felsőoktatásba.

Az országgyűlés 1996-ban elfogadta a médiatörvényt, amely plurális nyilvánosságot hozott létre. A végzősök épp akkoriban kapták meg a diplomájukat, amikor felálltak a kereskedelmi televíziók és rádiók. Majd' mindenkit felszívtak, aki a nyilvánosság második és harmadik válfajában képzelte el magát. Az ezredfordulótól pedig az első válfajt, a hagyományos sajtót azért kezdtük offline jelzővel illetni, mert megalakultak az online szerkesztőségek, amelyek a „büfé” szakosok újabb százainak adtak munkalehetőséget.

E csúcs-időszakokban érdemes volt pénzt áldozni az újságíróképzésre, elvégre a második médiatörvényig, 2010 végéig az újságok, rádiók, tévék és portálok elhelyezkedéssel kecsegtették a friss diplomásokat. Napjainkra, nem egészen függetlenül az Orbán-kormány médiapolitikájától, a kommunikáció szak megszűnt a felsőoktatás „fejőstehene” lenni. Elapadtak a bevételei, az egyetemek és főiskolák már nem az ő pénzéből tartják el a veszteséges tanszékeiket. Funkciója gazdaságilag és ideológiailag elenyészett, a büfé felfüggesztette a működését.                 

A múlt század kilencvenes éveiben a szegedi egyetemen tanítottam. Azért vállaltam a sok utazással járó munkát, mert apám orvosa figyelmeztetett, hogy kevés időnk maradt a beszélgetésekre. Faggatóztam a családi gyökerekről, majd mentem tanítani, másnap pedig beugrottam Huszár Sándorékhoz is, a Fekete Sas utcai lakásba.

Ilyenkor A Hét című bukaresti magyar hetilap alapító-főszerkesztője elővette a mintegy tízezer lapnyira duzzadt naplójegyzeteit, és a frissiben írtakat a kezembe nyomta. A kilencvenes évek végén apám meghalt, nem sokkal később „Huszárúr” is, én meg átköltöztem a nyíregyházi főiskolára. Mostanában A Hét digitális utódja, az ÚjHét.com című marosvásárhelyi portál részleteket kezdett közölni Huszár Sándor naplójából. Kiderül belőlük, hogy nem egyszerűen a régi följegyzéseket vette elő, hanem amit 1956 nyarától papírra vetett, azt a magyarországi emigrációban értelmezte is. Reflektált hajdani önmagára, például ilyen mondattal: „A lejtőn felfelé nem volt számomra megállás.”

A Dermata-gyárból, a kolozsvári munkásság fellegvárából kiemelt fiatalembert jellemzi, akiből először újságírót, majd színházigazgatót csináltak, és úgy érezte, hogy a rendszernek meg kell hálálni a bizalmat. Így jutott el 1960-ban oda, hogy kifejtse: „Nemcsak újságíró voltam, de mint ilyen - ugye - pártember is.” Az a fránya ugye azt jelenti, hogy magától értetődőnek tartotta az újságírók alávetettségét a politikai széljárásnak. Erről később, már bukaresti főszerkesztő korában megváltozott a véleménye, de csak Szegeden írta ki magából a fejleményeket. Nálunk más volt a helyzet. A magu(n)kat baloldalinak vélő újságírók nyíltabban vallhatták meg a szemléleti változást.

De itthon körülnézve másban is látok különbséget. A jobboldali újságírók, akiktől egy percig se vonom meg az újságírói titulust, hozzánk képest jókora késéssel jutottak abba a helyzetbe, hogy a világnézetükhöz közel álló kormányzat szinte teljhatalmat gyakorolhasson. Márpedig a hatalom csúcsán lévők szemlátomást jó néven veszik tőlük az úgynevezett propagandisztikus újságírást. Vannak persze, akik kinőttek ebből, és a Válaszonline.hu digitális felületén meg a Magyar Hang hasábjain keresik a kenyérre valót, amelyet nagyon vékonyan kenhetnek rá. Tisztelem őket, hogy a nehezebbik utat választották.

A baloldali Huszár Sándor is hosszú és fájdalmas utat tett meg a kolozsvári újságíró pártemberségétől a szegedi író szellemi függetlenségéig.        

Tíz mondat az újságíróról

Arra számítok, hogy minden újságíró megkeresi a maga normáinak megfelelő fórumot. (Eötvös Pál újságíró, a Népszabadság című napilap főszerkesztője, Magyar Rádió, 1990. február 1.)

A független sajtót úgy képzelem el, hogy a lap független, de az újságíró rokonszenvezhet bizonyos pártokkal. (Balogh Ödön veszprémi újságíró, Napló, 1990. április 24.)

Az újságírónak nehéz az élete, mert minden tévedését nyilvánosan követi el. (Bodor Pál újságíró, a MÚOSZ volt elnöke, Esti Hírlap, 1996. október 1.)

Szerintem az újságírónak csatornának kell lennie, amin keresztülfolynak az infók az olvasóhoz. (Pocsaji Richárd békéscsabai újságíró, Békés Megyei Hírlap, 2003. március 22.)

Újságíró az, akit engednek, hogy az legyen. (Wisinger István újságíró, a MÚOSZ elnöke, Zalai Hírlap, 2004. január 12.)

A politika szeretné szolgálónak tekinteni az újságírót, pedig az újságíró nem személyzet. (Győrffy Miklós újságíró, Fejér Megyei Hírlap, 2004. március 14.)

Az újságírónak nem az a dolga, hogy egyik vagy másik fél oldalára álljon, hanem hogy mindkét fél álláspontjáról tájékoztassa az olvasót. (Zöldi László újságíró, Klubháló.hu, 2011. március 23.)

Az újságírónak mindig az igazságot, a törvényességet, a jogállamiságot és a demokráciát kell képviselnie, nem az ellentétes álláspontot. (Bartus László újságíró, Amerikai Népszava, 2012. május 20.)

Rossz szokás, hogy a jobboldali újságírók fillérekért dolgoznak. (Bencsik András újságíró, a Demokrata című hetilap főszerkesztője, Pesti TV, 2021. november 2.)

Nemcsak újságíró voltam, de mint ilyen - ugye - pártember is. (Huszár Sándor újságíró 1960. április 30-i naplójegyzetéből, ÚjHét.com, 2021. november 6.)

A legutóbbi napokban Orbán Viktor megvédett, Hajnal Miklós hullámzott, Darvasi László féltett, Puzsér Róbert fridizett, Bödőcs Tibor sokallt, Nagy Bandó pedig barátkozott. Lefülelt mondatok.

Radírozás dívik ideológiák zászlaja alatt. (Bánfalvi Eszter színésznő a kulturális életről, Színház.hu, október 31.)

Nagyon nem az én világom épül most itt. (Herendi Gábor filmrendező, 24.hu, október 31.)

Ideje lesz jövőre lehúzni a redőnyt, és bezárni a boltost. (Fábián András publicista a NER-ről, Újnépszabadság.com, november 1.)

Rossz szokás, hogy a jobboldali újságírók fillérekért dolgoznak. (Bencsik András újságíró, Pesti TV, november 2.)

A magyar nyelvű televíziózás megrontója. (Puzsér Róbert publicista Friderikusz Sándorról, Index.hu, november 2.)

Ha befejezi a gyurcsányozást, és nem ömleng a szeretetről, ha nem akarja uralni az összefogást, elmegyek szavazni. (Gusztos István tanár Márki-Zay Péterről, Facebook.com, november 2.)

Az a jó Márki-Zay Péterben, hogy rengeteget beszél. (Trombitás Kristóf publicista, Vasárnap.hu, november 3.)

Én a Fudannak is örülnék, ha ők fizetnék. (Soproni Tamás Momentum-politikus a kínaiakról, ATV, november 4.)

Az ellenzék remélhetőleg nem arra készül, hogy megint a Fidesz szerepeljen jól. (Keszthelyi András politológus, 168 Óra, november 4.)

A rezsim erőssége a nem létező ellenségek elleni küzdelem. Az a fránya vírus meg tényleg van. (Lakner Zoltán politológus, Jelen, november 4.)

A miniszterelnöknek olyan ellenfele van, akit nem ő talált ki. (Vauver Krisztina ügyvéd Márki-Zay Péterről, ATV, november 5.)

A Fidesz legfőbb politikai szövetségese a rövid emlékezet, a tájékozatlanság és a butaság. (Vásárhelyi Mária szociológus, Élet és Irodalom, november 5.)

Létrehoztak egy országot, ahol azok is félnek, akik a hatalmat bírják, azok is, akik kapnak a koncból, azok is, akiket semmibe vesznek. (Darvasi László író, Népszava, november 5.)

Azért vásárolták meg, hogy titokban bevessék a polgáraik ellen. (Szele Tamás újságíró a Pegasus lehallgató rendszerről, Forgókínpad.blog, november 5.)

Attól nemzeti egy kormány, hogy megvédi az embereket. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, november 5.)

A kormány csak a múlt héten vette észre, hogy megérkezett a negyedik hullám. (Hajnal Miklós Momentum-politikus, Magyar Hang, november 5.)

A haláltól nem félni kell, hanem megbarátkozni azzal, hogy én sem leszek kivétel. (Nagy Bandó András humorista, HírKlikk.hu, november 6.)

Orbán egy fáradt funkci benyomását keltette. (Bándy Sándor publicista az október 23-i beszédről, Népszava, november 6.)

Az úgy nem megy, hogy egyetlen kattintással tudni akarok mindent. (Aczél Petra médiakutató, Mandiner.hu, november 6.)

Polgármesterré választása éjszakáján odasúgtam neki: „Péter, a miniszterelnökségig meg sem állunk!” (Molnár Róbert kübekházi polgármester Márki-Zayról, hvg.hu, november 7.)

Én is soknak érzem magamat. (Bödőcs Tibor humorista, 444.hu, november 7.)

A Népszava főszerkesztőjének van egy szombati rovata. Pillantás a kilencedikről fejléc alatt fejti ki álláspontját, Németh Péter tegnap is ezt tette. Megakadtam egy félmondatánál, „a kormány tenyeréből fogyasztó orgánumoknál”. Vajon a sajátját hová sorolja? A hirdetési bevételek több mint a felét az Orbán-kormány utalja át a kiadóhivatal számlájára.

Ez az éhenhaláshoz sok, a jóllakáshoz pedig kevés. Ráadásul mostanában nem láttam benne kormányzati reklámot. Ez vagy „fojtónyakörvet” jelent, amit a bejegyzésem utáni összeállításban Hargitai Miklós állít. Vagy azt jelenti, hogy a nemrégiben kinevezett főszerkesztő nem tart igényt a kormányzati hirdetésekre, máskülönben nem szerezhetné vissza a Népszava függetlenségét. Erre utal, hogy egy héttel korábban figyelemre méltó interjú jelent meg a patinás újságban.

Haraszti Miklós liberális médiapolitikus járta körül a független sajtó ismérveit. Szerinte nem szerencsés „a legfontosabb tartalmakat” „fizetőfal mögé” rejteni az online felületeken, más támogatási lehetőségeket kéne keresni. Az egyiket részletezi is: „Esetleg közös finanszírozási és elosztási projektekkel is kísérletezhetnének a függetlenek, ami nem könnyű feladvány, mert most az egymás közti verseny is ez ellen hat.” E gondolatmenetben felismerni vélem a szemléletet, amely a nálunk szerencsésebb országokban sajtóalap létrehozásához vezetett.

A parlament pártokhoz nem köthető közéleti személyiségekből választ kuratóriumot, amelynek tagjai figyelik a nyilvánosságot, és a minőségi újságírással kecsegtető orgánumok veszteséges működését szolidan nyereségesre egészítik ki. Feltéve, hogy bizonyos bevételt a kiadóhivatalok is előteremtenek az előfizetésekből és a nem politikai, hanem kereskedelmi hirdetésekből. A szisztéma működik német nyelvterületen és Skandináviában, sőt nálunk is bekerült az MSZP 2002-es választási programjába. A koalíciós tárgyalásokon vérzett el, egy résztvevő szerint az SZDSZ „jóvoltából”. Ennek okát most nem firtatom.

De vajon a választási szövetségbe tömörült ellenzéki pártoknál miért nincs nyoma a független orgánumok iránti érdeklődésnek? Azt értem, hogy a DK fontosabbnak tartja a Nyugati Fény támogatását, az MSZP a HírKlikkét, a Jobbik az Alfahírét, az LMP pedig az Azonnaliét. Azt nem értem, hogy miközben az immár közös miniszterelnök-jelölt, Márki-Zay Péter bevitte a civilséget az ellenzéki pártok koalíciójába, a Nemzeti Sajtóalap civil logikáját miért nem próbálja érvényesíteni.

Tíz mondat a független sajtóról

Most üt vissza, hogy nem épültek ki a magyar sajtó független fórumai. (Mészáros Tamás újságíró, ATV, 2013. március 25.)

Mutatóba maradhat-e néhány független újság, televízió és rádió, amely elláthatja házőrző feladatát, ha a tűzhöz közel állók kilopják a szemünket? (Hollósi Zsolt szegedi újságíró, Délmagyarország, 2017. augusztus 7.)

Minden független nyilvánossággóc veszélyben van. (Bíró Marianna újságíró, 168 Óra, 2018. augusztus 9.)

A független sajtó az államhatalmon kívüli médiát jelenti. (chrisred kommentelő, Blog.hu, 2019. június 12.)

Vidéken szinte már elérhetetlen a független sajtó. (György Zsombor újságíró, Magyar Hang, 2019. július 5.)

Olyan nincs, hogy egy médium független. Eleve a tulajdonos is pontosan tudja, mit akar elérni. (Bencsik András újságíró, Azonnali.hu, 2020. január 28.)

Vannak még független szerkesztőségek, de döntő többségükre a kormány bármikor rá tudja rakni a fojtónyakörvet, ha sokat ugrálnak. (Hargitai Miklós újságíró, Index.hu, 2020. december 8.)

A rendszer szinte teljesen lemosta a független médiumokat. (Sükösd Miklós médiaszociológus, Klubrádió, 2021. május 10.)

2010-ben azért is veszített az akkori koalíció, mert magára hagyta a független sajtót. (Dési János újságíró, Klubrádió, 2021. szeptember 13.)

Esetleg közös finanszírozási és elosztási projektekkel is kísérletezhetnének a független médiumok. (Haraszti Miklós volt SZDSZ-politikus, Népszava, 2021. október 30.)

Tegnap este, az ATV-ben a stúdióvendégek fejtették ki álláspontjukat a Friderikusz-botrányról is. „Pszichológiai látleletnek”, „patologikus esetnek”, „hatalmas öngólnak” minősítették. Más a véleményem.

Október 26-án a műsorvezető sajtósa „kiflitolvajnak” nevezte ama nézőket, akik nem fizetnek a podkasztjáért. Egy portál kiderítette, hogy a „sajtós”, Csenterics Ágnes már nincs az élők sorában. Fridi bosszúhadjáratot emlegetett, a „sajtós” örökösei jogi eljárást fontolgattak, ő pedig bejelentette, hogy Vitray Tamás lesz a következő vendége. Majd a legnagyobb újságíró szövetség elítélte a sajtós trükköt, Friderikusz bocsánatot kért az örökösöktől, és a YouTube-n megjelentette a Vitrayval készített interjú előzetesét. November 4-én este el is hangzott a beszélgetés.

Innen visszatekintve megkockáztatom, hogy a műsorvezető botrányt csiholt, és bekalkulálta az esetleges bocsánatkérést is. Máskülönben mi, akik elárasztottuk értelmezéseinkkel a nyilvánosság fórumait, nem csináltunk volna neki ingyen reklámot. A Vitrayval készített másfél órás interjú megkoronázta az ügyesen előkészített és némi füllentéssel fűszerezett kampányt. A történteket úgy foglalnám össze, hogy Friderikusz sajtófőnöke állítólag Csenterics Ágnes volt, a reklámfőnöke pedig a botrány.

Egyébként a 89 éves Vitray Tamás elmesélte, hogy a múlt század hatvanas éveiben miért tekintette a szakma csúcsának Szepesi Györgyöt, és miként határozta el, hogy ledönti a trónjáról. Külföldről közvetítettek egy válogatott labdarúgó mérkőzést, ő a Magyar Televíziónak, Szepesi a Magyar Rádiónak. Elment a rádiósok összeköttetése, ezért elvették tőle a vonalat, hogy átadhassák az MTV-nek. A nézők Szepesi hangjával hallották a mérkőzés második felét. A nyilvános szakmai párviadal azzal fejeződött be, hogy Szepesi György kikérte magát az NSZK-ba, és 1975-ben ő lett a Magyar Rádió bonni tudósítója.

A mannheimi filmfesztiválnak helyet adó bokormozi előcsarnokában álldogáltam, amikor a bejáratnál feltűnt Szepesi. Azonnal társaságunk középpontjába került. Javában beszélgettünk, ekkor jött ki a mellékhelyiségből egy takarítónő, aki nemrégiben disszidált Magyarországról. Egyik kezében vödör, a másikban felmosó rongy. Meglátta karéjunkban az ismerős arcot, leejtette a vödröt és a rongyot, összecsapta a kezét, és így kiáltott fel: „Vitray úr!” Szepesi György befejezte a mondatát, és dolgavégezetlenül autózott vissza Bonnba.   

Tíz mondat Vitray Tamástól

Nyugodt családi hátteret én többször is teremtettem. (Képes 7, 1990. január 13.)

Friderikusszal kapcsolatban elégtételt adhat nekem, hogy amíg él, hiányozni fog neki, amit tőlem kaphatott. (Magyar Hírlap, 1994. február 5.)

A kommunikátor kellék, hogy a néző okosabbnak érezhesse magát. (Kurír, 1996. május 26.)

A ma televíziósa olyan, mint a biztosíték. Ha kiégett, kicserélik egy másikra. (Népszabadság, 2001. február 17.)

A mázli csak az esély. (Népszabadság, 2008. szeptember 20.)

Ha meg kellene nevezni valakit, aki jelenleg a szakmában a legjobbnak számít, az Friderikusz Sándor és Baló György lenne. (Bors Online, 2009. május 23.)

Nekem is megvolt a saját „Vitraym”, ahogy Friderikusznak én. Szepesi volt az etalon. (Lokál, 2018. január 25.)

A hiányom erősebben hat, mint a jelenlétem. (ATV, 2018. július 12.)

A televízió napról napra vereséget szenved az internettel szemben. (24.hu, 2020. február 19.)

Ma este befejeztem. (Friderikusz Podcast, 2021. november 4.)

A felségsértés sajátos formáját űzöm, elemzem a miniszterelnök rádióinterjúit. Azt vettem észre, hogy gyakran köszörüli a torkát, ami krákogásnak is nevezhető.

E beszélgetések péntek reggelenként 7.33-tól 7.59-ig tartanak. Idén június 11-én a 26 percre 24 torokreszelés jutott. Július 16-án 34, július 23-án csupán 8. Augusztus 22-én még kevesebb, 5, a beszélgetés azonban a Vasárnapi Újság című műsorban hangzott el. Október 15-én is sokszor krákogott a miniszterelnök, de nem számoltam. Ma reggel viszont 30-szor reszelte a torkát. Ez nem egyéni csúcs, ám ettől még elgondolkoztató.

Egy pszichológus egyetlen szóval intézte el a jelenséget: „tikkelés”. Kényszerű cselekvés, amelynek két fajtája van. A motorikus (mozdulatokban megnyilvánuló) és a vokális (hangadásos). Ez utóbbi lehet dörmögés, dünnyögés, kacarászás, lihegés, szipogás és torokköszörülés. De vajon országunk első embere miért reszeli a torkát? A kérdésre válasszal kecsegtet a ma reggeli beszélgetés témaköre.

Orbán Viktor négy témáról fejtette ki az álláspontját. A koronavírus-járványról szólván kétszer krákogott. Miközben a 200 ezer forintos minimálbérről beszélt, tízszer köszörülte a torkát. A rezsicsökkentés és az Európai Unió energiapolitikáját összekötve 12-szer krákogott. Amidőn pedig a migránsok közeledését ecsetelte, hatszor. Összefoglalom a lélektani jelenséget.

Ha a miniszterelnök szinte nyomdakészen fogalmaz, mint amikor a covidos járványról százszor kimondott szavakat ismételgeti, alig kényszerül a tikkelésre. Ha viszont új témát dob be a köztudatba, mint például a minimálbér 20 százaléknyi emelését, vagy egy régit melegít föl, mint a rezsiharcot és a migrációt, ráadásul mindkettőt összeköti a brüsszeli „bürokratákkal”, akkor kevésbé számíthat a múlékony gondolati beidegződésekre.  

A mai témakör megmagyarázza a műsorvezető visszafogottságát is. Azonos azzal, ami az országgyűlési választás kampányában vár ránk. A közszolgálatinak nevezett állami rádió főmunkatársa péntek reggelenként csak azt hozhatja szóba, amit a kormányzati stáb előír neki. Egyébként a mai beszélgetésben öt mondatot találtam, amely érdemes a följegyzésre.

A Magyar Hang múlt heti számában interjú jelent meg Bödőcs Tiborral. A mondataiból 12-őt húztam alá. Az a benyomásom, hogy nincs lényeges különbség a miniszterelnök és a humorista intellektusa között. A különbség abban rejlik, hogy a hetilap munkatársa azt firtatta, ami érdekelte.

Öt mondat Orbán Viktortól (Magyar Rádió, 2021. november 5.)

Attól nemzeti egy kormány, ha megvédi az embereket.

A legfontosabb védelmi intézkedés az oltás.

Az oltottak nincsenek veszélyben, az oltatlanok viszont életveszélyben vannak.

A járványok és a migráció korát éljük.

/Az Európát vírussal megfertőző migránsokról/ A sok variáns mindig így jön be.

Fénykép a Népszava mai számában. A szerkesztőség nem tüntette föl, hogy ki készítette. Talán a patinás napilap fotóriportere, talán a Magyar Távirati Irodától vásárolták. A lényeg azonban az, hogy öt ellenzéki miniszterelnök-jelölt tesz hitet az együttműködés mellett. Szándékukat azzal fejezik ki, hogy egymásra helyezik a lefelé fordított tenyerüket. Olyan gúlát alkotnak, hogy eltartanának egy kisgyereket a Gólya viszi a fiát-lányát játékban.  

A legmagasabb közülük Karácsony Gergely (KG) a maga 197 centijével. A többiek a válláig sem érnek, talán csak Fekete-Győr András (FGYA) súrolja a 190-et. Feltűnik, hogy Dobrev Klára (DK) alig alacsonyabb, úgy 180 körüli, mint a maradék kettő. Igaz, hogy magas sarkú cipőben érkezett a közös fellépésre. S bár szeret a nyilvánosság előtt nadrágban mutatkozni, ezúttal egybe szabott, halványpiros ruhát visel. Jó lába van.

A „fiúk” kivétel nélkül zakóban feszítenek, a sötét szín megannyi árnyalatát választották. Ketten, KG és Márki-Zay Péter (MZP) nyakkendőt is viselnek hozzá. Egyaránt kéket, amely ugyebár a hódmezővásárhelyi polgármester szerint a korrupció elleni harc színe. Ők ketten a hagyományos öltözékkel megadják a módját, noha KG elfelejtette begombolni a zakóját. Csakúgy, mint Jakab Péter (JP) és FGYA is, akik azonban azzal érzékeltetik az egységen belüli különállásukat, hogy még nyakkendőt sem öltöttek.

Úgy látszik, hogy közös ellenfelük, a jelenlegi miniszterelnök által meghonosított „rogyasztott pantalló” (Fábián András publicista találó megállapítása) divatot teremtett az ellenzéki politikusok körében is. A jelek szerint KG szintén konfekcióból öltözik, és a főpolgármesteri fizetéséből nem telik igazításra. A nadrágszár szolidan buggyan a fekete cipő orrára. MZP pedig mintha KG-től kért volna kölcsön egy pantallót. FGYA nadrágja tulajdonképpen rendben is volna, ha a fekete és sportos cipőjének a talpa nem fehérlene. JB azzal lóg ki a társaságból, hogy farmert húzott a kigombolt zakójához és a világos színű, szintén fehérlő talpú sportcipőjéhez.

Ami a kezeket illeti, DK, MZP és JP úgy nyújtja a jobbját, hogy a tenyerek engedelmesen simulnak egymásra. E háromemeletes gúlához kapcsolódik a jobb szélen álló FGYA jobbja. Felülről, mintegy áldását adja a rétegezett szövetségre. Érdekesebb a bal szélen álló KG balja. A legmagasabbként is alulról közelíti a tenyereket, és a leghosszabb ujjával éppen csak a gúlához ér. Ha nézem az arcvonásait, például a kényszeredett mosolyát, az a benyomásom róla, hogy lélekben már nincs is ott.

Tíz mondat az ellenzéki miniszterelnök-jelöltekről

Legyen sok alkalmas jelölt, aztán győzzön a jobbik! (Jakab Péter Jobbik-politikus, ATV, 2021. január 26.)

Fekete-Győr jelentkezését most még viccnek gondolom, de 2036-ra biztosan beérik. (Kéri László politológus, Magyar Hang, 2021. február 26.)

Mindegyik jelölt Döbrögi ellen megy. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, ATV, 2021. március 2.)

Karácsony a legrosszabb választás - kivéve az össze többit. (Béndek Péter publicista, Újnépszabadság.com, 2021. május 16.)

Karácsony Dobrev Kláránál népibbnek, Jakab Péternél városibbnak, Márki-Zay Péternél simulékonyabbnak, Fekete-Győr Andrásnál tapasztaltabbnak igyekezett mutatkozni. (Lakner Zoltán politológus, Jelen, 2021. május 20.)

Van egy főszereplő, ez Gyurcsány Ferenc, ő mindig megmondja, hogy mi a pálya. Van egy mellékszereplő, ez a főpolgármester úr. Van egy feleség, aki európai dimenzióban értelmezi a költségvetést. És van egy bohóc, akinek fogalma sincs szakmai kérdésekről, de ügyesen vet bukfencet. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, 2021. május 21.)

Az ellenzéki szavazótábor elég sok messiást fogyasztott el. (Lakner Zoltán politológus, ATV, 2021. október 8.)

Csipkedjétek magatokat! Egymást kevésbé, ha kérhetem. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, Népszava, 2021. október 9.)

Dobrev az ellenzék tyúkanyója, Márki-Zay Péter az ellenzék buldózere. (Vona Gábor volt Jobbik-politikus az előválasztás második fordulójáról, Index.hu, 2021. október 13.)

Lehet, hogy az egyikkel nehezebb győzni Orbán ellen, a másikkal viszont nem érdemes. (Föld S. Péter újságíró Dobrev Kláráról és Márki-Zay Péterről, Facebook.com, 2021. október 13.)

A véletlen úgy hozta, hogy néhány napon belül másodszor szembesültem ugyanazzal a kérdéssel. Idéztem, illetve idéznék a Lefülelt mondatok című összeállításban két gondolatot, amelyek régen láttak napvilágot, annyira időszerűek azonban, hogy nem hiányozhatnak a közhangulatot jelző válogatásból.

Az ÚjHét.com című marosvásárhelyi portál folyamatosan közli A Hét című bukaresti magyar hetilap alapítójának a naplójegyzeteit. Huszár Sándor főszerkesztő 1956 nyarán kezdett naplót írni, majd amikor áttelepült Magyarországra, utólag értelmezte hajdani gondolatait. Közéjük tartozott ez: „A világot vezérlő elv és a vezér elvi világa között szakadék van.” Az ÚjHét.com 2021. október 24-i számában jelent meg. Úgy véltem, hogy eleget tesz a szállóigére oly jellemző ismérveknek, és úgy fejezi ki a Gheorghiu-Dej nevéhez köthető diktatúra hangulatát, hogy kínosan időszerű a 2021-es Magyarországon is.

Két kollégám tette szóvá, hogy találó ugyan az idézőjelbe foglalt megállapítás, de nem volt szerencsés az idézés módja. Elvégre a szöveg évtizedekkel korábbi, amire egyébként utaltam is az idézet lábjegyzetében. Ettől azonban a kritika még szöget ütött a fejembe. Mielőtt betettem volna egy másik régi gondolatot a következő Lefülelt mondatokba, elküldtem egy harmadik kollégának, aki a barátom is. Tegnap láttam a Pesti TV-n egy filmet Bencsik Andrásról, a  Demokrata című lap főszerkesztőjéről, ezt sugározta most a PestiSrácok.hu csatornája. Ama korszakot tükrözi, amikor a Fidesz-közeli újságírók éppen csak kikecmeregtek a 2002-től 2010-ig tartó és nyolcra nyúló hét szűk esztendőből.

Bencsik kijelentése így hangzott: „Rossz szokás, hogy a jobboldali újságírók fillérekért dolgozzanak.” Érdekesen hat ez 2021-ben, Orbán Viktor egybefüggő kormányzásának 11. esztendejében, amidőn a kormánypárti nyilvánosság évi százmilliárd körüli összegből építheti a hadállásait. Barátom szerint az áthallás miatt lehet éppen idézni, de jelezni kéne, hogy valójában mikor is hangzott el. Tőlem függetlenül jutott tehát ugyanarra a következtetésre. Mégsem a megerősítés miatt szánom a következő összeállításba. Azért inkább, mert amikor elindítottam a Lefülelt mondatok című rovatot, elhatároztam, hogy a korhangulatot árasztó gondolatok forrását úgy tüntetem föl, ahogy olvastam, ahol hallottam.

Így lehet élővé tenni a 2005-ben elhunyt Huszár Sándor és a jobboldali újságírás nagy öregjének számító Bencsik András figyelemre méltó gondolatát.       

Néhány napja írtam egy jegyzetet Ballai József készülő könyvéről, benne a Kecskeméten eltöltött évekről. Jóska kitette a fészbukos üzenőfalára, így jutott el tegnap Király Zoltánhoz. A magyar politika egykori fenegyereke ezt fűzte hármónk közös élményéhez, a helybéli újsághoz: „Én meg 14 évesen írtam meg az első (sport)tudósításomat, amit aztán nagy élvezettel láttam a Petőfi Népében.”

Úgy robbant be az országos nyilvánosságba, hogy egy világbankos kölcsön fejében Kádárék vállalták: az országgyűlési választáson meghonosítják a többes jelölést. Szeged egyik körzetében pártfunkcionáriusi indítottak, a látszat kedvéért vetélytársa lett a Hazafias Népfront jelöltje. Király Zoltán, a szegedi tévé népszerű műsorvezetője úgy elverte a megyei pártbizottság első titkárát, hogy csak na. A nyolcvanas évek végén úgy kapta ismét szárnyára a hír, hogy a parlamentben felszólalt a nagymarosi vízlépcső ellen. Ki is zárták érte az MSZMP-ből.

A rendszerváltás után ő lett a szociáldemokrata párt elnöke. Kísérlete a patinás párt életben tartására nem sikerült. Egyszer talán megírja, hogy miért nem. Az is érdekelne, vajon 1998-ban miért nem választották be Kecskeméten az országgyűlésbe. Talán azért nem, mert gyüttmentnek tekintették? Zoli ugyanis kettővel alattam járt a Katona József Gimnáziumba, és reggelente a vasutas-gyerekek árvaházából indult az iskolába. Ama bizonyos sporttudósítását biztosan olvastam, mert mindent elolvastam a Petőfi Népe sportrovatából. Közölte az atlétikai versenyek eredményeit, köztük az enyéimet is, néha még Tóth Sanyi bácsi, a kitűnő fotóriporter fényképet is készített rólam.

Az újság egyik vezető munkatársa, Hatvani Dániel szociográfiát írt a szülőfalumról, később ő egyengette utamat a sajtóban. Heltai Nándor helytörténész-újságíró még tanított is. Sztrapák Ferenc, a nyolcvanas évekbeli főszerkesztő pedig a helyettesével, Ballai Józseffel a megyei napilap talán legjobb korszakát hozta össze. Igaz, a körülmények is kedveztek nekik, mert éppen akkoriban változott előnyére a magyar sajtó. Az a benyomásom, hogy Ballai Jóska, Király Zoli és én aligha lettünk volna újságírók a Petőfi Népe nélkül. Olyan városban éltünk, ahol majd’ mindent Katona Józsefről neveztek el. Szinte egyetlen kivétel akadt, a költőről elnevezett újság. Ezzel magyarázható, hogy mindhárman inkább Petőfi köpönyegéből bújtunk elő..

Tíz mondat Király Zoltántól

Inkább ügyeket vállaltam, nem annyira szervezeteket. (Népszabadság, 1990. március 27.)

Nem szeretnék olyan dolgokról újságírónak beszélni, amiket aztán nem látok szívesen nyomtatásban. (Délmagyarország, 1991. január 14.)

Túlsúlyos a kormány, súlytalan az ellenzék. (Képes Extra, 1991. március 15.)

Megválasztásommal 30 milliót nyert az MSZDP, mert nem kellett ennyi pénzt elkölteni, hogy Király Zoltánt megismertesse az országgal. (Vas Népe, 1993. december 1.)

Az igazságérzetem mindig nagyobb volt, mint a karrierigényem. (Népszava, 1994. február 17.)

Nem a gazdagság, hanem a szegénység ellen vagyunk. (Zalai Hírlap, 1994. április 27.)

Közkívánatra nem születhet igazság. (Új Magyarország, 1994. április 29.)

Ha az ember vállalja, hogy háttérbe vonul, nem helyes, ha mégis igyekszik mutogatni magát. (Kisalföld, 1995. november 18.)

A gimiben volt egy politikai kör, írókat, művészeket, tanácselnököket, pártvezetőket hívtam meg. (Mandiner.hu, 2019. szeptember 11.)

Két parlamenti cikluson keresztül a történések alakítója voltam, 1994 óta pedig inkább csak szemlélője. (Index.hu, 2021. március 26.)