Az Újnépszabadság vitákat is szervez. Elhangzanak pro és kontra érvek, néhány perc múlva pedig értelmes hozzászólók is bekapcsolódnak az eszmecserébe. Tegnap a főszerkesztő vitatkozott a Márki-Zay féle stáb médiapolitikai felelősével. Az utóbbi, Polyák Gábor kitűnő jogász, két évtizede, pécsi tanársegéd kora óta ismerem. Az ELTE médiatudományi tanszékét vezeti, és most azt fejtette ki, hogy a közszolgálati médiának nincs szüksége sportcsatornára.

Kereszty András kitűnő újságíró, tudósítóként évekig élt külföldön. Vitacikkében azt írja: ha az ellenzék nagydobra veri Polyák elképzelését, akkor megnézheti magát a közelgő választáson. Az első vitakört követte a második. A beszélgetőpartnerek árnyalták ugyan az álláspontjukat, de nem jutottak közelebb egymáshoz. És megszólalt egy harmadik fél is. Negyedikként nem akarok döntőbíró lenni, javasolnék viszont egy másik nézőpontot. Kereszty András szeme előtt a BBC és a német ZDF meg ARD gyakorlata lebeg Attól tartok azonban, hogy a magyar politikai kultúrában nem az a kérdés, vajon közvetítsen-e az újjászervezendő közszolgálati média sportot, hanem hogy egyáltalán szükség van-e közszolgálati médiumokra.

A plurális rádiózást és tévézést megteremtő 1996-os médiatörvény óta ugyanis a politikai elit foggal körömmel ragaszkodik a közszolgálati zsákmányához. Zsarolási eszköze a közpénz, amelyet tetszés szerint vonhat meg tőle, és adhat neki. Az államilag finanszírozott rádió és televízió évente 130 milliárd forintból fújja a parlamenti többség nótáját. A prímás vonójába húzott bankó Medgyessy Péter országlása idején még 70 milliárdos volt. A két szám vásárlóereje nagyjából azonos, érte pedig silány portékát kaptunk és kapunk. A különbség az, hogy 2010 óta propaganda üzenetek is olvashatóak a csomagoláson.

Híve volnék a brit és német közszolgálati gyakorlat honosításának. Szívem csücske az ARD, mert összegyűjti a tartományi tévék legértékesebb műsorait is. De a magyar politikai kultúra kétségessé teszi, hogy a választási győzelem után az ellenzéki pártok vezetői lemondanának a közszolgálati médiumok befolyásolásáról. Eddig mindenről beszéltek, amit tenni szeretnének, a nyilvánosság kínálkozó kérdéseit azonban kerülték. Polyák Gábor megszólalásában az a pozitívum, hogy most már tudjuk: a médiapolitikáért is felel valaki. Csakugyan Valaki, aki a vita után talán tovább árnyalja az általa vezetett munkacsoport álláspontját.

Tíz mondat a közszolgálati médiumokról

Nem hiszek az igazságosan, pártatlanul működő közszolgálati médiumokban, ha monopolhelyzetben vannak. Erre csak akkor lehet rászoktatni őket, ha versenyhelyzet alakul ki. (Orbán Viktor Fidesz-politikus, Kritika, 1994/március)

A kereskedelmi televízió a fogyasztóknak csinál műsort, a közszolgálati televízió a polgároknak. (Szabó László Zsolt, a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap vezérigazgatója, Heves Megyei Hírlap, 1999. június 26.)

Közszolgálatinak azt fogadom el, ami pártok fölött van. (Horváth Ádám rendező, a Magyar Televízió volt elnöke, MTV, 2003. május 31.)

Egy közszolgálati médium legyen lojális a kormányhoz és tisztességes az ellenzékhez. (Belénessy Csaba, a Magyar Távirati Iroda vezérigazgatója, 168 Óra, 2010. december 9.)

A közszolgálati média működése a legfőbb érv a közszolgálati média azonnali megszüntetése mellett. (Pető Péter újságíró, Népszabadság, 2011. december 9.)

Az állami tévé paródiája a közszolgálatiságnak. (Csepeli György szociálpszichológus, HírKlikk.hu, 2019. december 27.)

A mai közszolgálat nem vállal semmi rizikót. (Szinetár Miklós, a Magyar Televízió volt művészeti vezetője, Válaszonline.hu, 2020. augusztus 24.)

A közszolgálati média egyértelműen pártadó. (Bolgár György műsorvezető, Klubrádió, 2022. január 28.)

A néhai MTV nem elégszik meg azzal, hogy lojális legyen a kormányhoz, az ellenzéket abajgatja hét ágra. (Balassa Tamás újságíró, Népszava, 2022. január 29.)

A magát közszolgálatinak nevező hecctelevízió. (Majtényi László alkotmányjogász, az Országos Rádió- és Televízió Testület volt elnöke, Facebook.com, 2022. január 29.)

„Ez a botrány kivégezheti a rendszert” - írta Lengyel László a Népszava 2015. április 4-i számában. Feltételezése nem vált valóra. Még a kimondhatatlan Quaestor szótól sem sikerült megválni. Pedig csak két hónap telt el az O1G óta, midőn a kormányzat befolyási övezetéből Simicska Lajos kivonta a gondjaira bízott médiabirodalmat. A nyilvánosság eltelhetett a piramisjátékkal, hét évvel később azonban meg kellett keresnem a világhálón, hogy Tarsoly Csabának hívják a lezáratlan ügy főszereplőjét. A többi botránynak már van személyhez kötődő neve.

A Kaleta-ügy nagykövet névadója meztelen gyermekekről gyűjtött képeket-filmeket, ám ezekből még nem szemelgettek a nyilvánosság munkatársai. A Borkai-ügy már berobbant, a győri polgármester (volt tornász olimpiai bajnok) kisportolt ülepén hüledezhettek az érdeklődők. A Szájer-ügy is „párosult” egy ereszcsatornával. A bejegyzésem utáni összeállításban olvasható, hogy egy szociológus szerint „A botrány nem maga a történés, hanem annak megjelenése és értelmezése a médiában.” Simicska Lajos 2018-as visszavonulásáig még volt lehetőség arra, hogy a megszemélyesített, névvel és képpel összekapcsolt botrány végigszáguldjon a hazai nyilvánosságon.

A kínosan érintett rendszer mégsem omlott össze. Miért épp most múlna ki, midőn a Völner-ügy nem is létezik a kormány uralta nyilvánosságban? A korrupcióval vádolt államtitkár lemondott ugyan, de minél több részlet derül ki a papírzacskós milliókról meg a felsőoktatási és buszsávos mellékszálról, annál inkább kész a parlamenti szavazásra. A kétharmad botrányhős zálogaival: Farkas Flóriánnal, Simonka Györggyel és Boldog Istvánnal együtt. S ha kirobban az a fránya botrány, előkerül a kormányzati páncélszekrényekből egy ellenzéknek kínos dosszié is. A rossznyelvek szerint azért, hogy a még bizonytalan választópolgárok az egyik kutya, a másik eb-elv alapján április 3-án elkerüljék a szavazófülkét.

E feltételezésben a Quaestor-botrány idején még volt logika, noha már akkor sem sikerült Tarsoly Csabáról elnevezni. Hiteles felmérés híján nem saccolom meg a kormányzati és a független nyilvánosság arányait. De most, hogy sikerült gyökeresen megváltoztatni a nyilvánosság szerkezetét, a megszemélyesített és képekkel is dúsított botrányok részleteiről nem értesülhetnek a médiafogyasztók milliói. Számukra csak a Karácsony Gergelyre kihegyezett Városháza-ügy és az MSZP-ből kizárt Bangóné diploma-ügye létezik.

Tíz mondat a botrányról

Végh Antal reklámfőnöke a botrány. (Bodor Pál író, Extra Vasárnap, 1992. június 28.)

Egy eleven demokráciától a botrányok soha nem idegenek. (Majtényi László alkotmányjogász, Népszava, 2010. február 15.)

Botrány az, amit a média annak gondol. (Marton István nagykanizsai polgármester, Zalai Hírlap, 2010. szeptember 27.)

A botrány nem maga a történés, hanem annak megjelenése és értelmezése a médiában és a szélesebb társadalmi nyilvánosságban. (Tamás Pál szociológus, Népszava, 2012. május 5.)

A magyar média elég erős ahhoz, hogy bármilyen botrányt kirobbantson, de nem elég erős ahhoz, hogy bármelyik botrányt végig is vigye. (Kéri László politológus, ATV, 2015. március 26.)

A botrány lett a politika alapegysége. (Jámbor András blogger, Mérce.hu, 2019. október 5.)

Minden botrány egy kicsit levesz a Fidesz táborából. (Urbán Ágnes médiakutató, Magyar Hang, 2019. október 25.)

Mi arra is vevők vagyunk, hogy botrány. Ez sajtót csinál nekünk, ismertséget hoz. (Szanyi Tibor ISZOM-politikus, 168 Óra, 2021. március 18.)

A politika rászokott a botrányokra. (Perlaky-Papp József kríziskommunikátor, ATV, 2021. május 24.)

A fülünk hozzákopik a sok botrányhoz. (Szakács László DK-politikus, ATV, 2021. szeptember 1.)

Dúl a harc két hírportál, a kormánypárti Origo és az ellenzéki Telex között. Az utóbbi előre megírt nekrológot közölt Covidban elhunyt tornász olimpiai bajnokunkról, Csollány Szilveszterről, az Origo pedig számon kérte rajta a nyilvánosságban szokatlan eljárást. Hanula Zsolt, a Telex önérzetes munkatársa válaszolt a politikai felhangú támadásra, mondván, hogy a digitálisan felgyorsult újságírásban szükség van az úgynevezett „nekrológalapra”, melyet a halálhír bejelentése után már csak egy-két friss bekezdéssel kell kiegészíteni. Példaként említette, hogy The New York Times archívumában 1600 „bekészített” nekrológ található.

Hegyi Iván vele vitatkozik a Népszava mai számában. Az egyik legszínesebb tollú sportújságíró kikérte magának, hogy az ifjú kolléga az egész sajtóra általánosítson. Ő úgy húzott le négy évtizedet a nyilvánosságban, hogy soha nem parentált el előre senkit, noha értesült arról, hogy X vagy Y volt élsportoló halálos betegséggel küszködik. Azt pedig én jegyzem meg öt évtizedes sajtógyakorlattal a hátam mögött, hogy a digitális újságíró akár még alá is támaszthatta volna az igazát, ha itthon néz körül. Mert bár soha nem írtam élő kulturális személyiségről nekrológot, ettől azonban a magyar nyelvű sajtóban még jelent meg előre gyártott búcsúztató.

Aki belenéz az Arcanum.hu archívumába, több száz példát talál erre. Móricz Zsigmondtól Illés Endréig jellemezték novellában, tárcában azt a „zugfirkászt” (a két világháború közti bulvársajtóban dolgozó, öreg és félretolt újságírót), aki abból tengődött, hogy szaglászott a kávéházakban, és ha tudomást szerzett arról, hogy egy híresség betegeskedik, akkor bizony”bekészítette” a nekrológját. Amíg le nem esett a lábáról, és a hullaházban kötött ki. A tárcaírók általában ugyanazzal a csattanóval fejezték be az alaptörténetet. Miután a szerkesztőség saját halottjának tekintette a zugfirkászt, meghalt egy pesti híresség. A figyelmetlen főszerkesztő pedig elővette a néhai kolléga által „bekészített” nekrológot.

Vagyis a névvel aláírt búcsúztató szerzője kinyúlt a koporsóból, hogy saját kezűleg köszönjön el ama celebtől, aki később halálozott el, mint ő. Az olvasmányos tárcákban senki sem hivatkozott konkrét újságra, de majd’ mindenki emlékezett egy-egy konkrét esetre. Köszönöm Hanula Zsoltnak és Hegyi Ivánnak a témát. Igyekszem feltárni a magyar sajtótörténet valószínű, bár egyelőre homályos pontját.   

Ma szerda van, és már alig beszélnek egy szombati produkcióról. Afféle mini botrány lett belőle, három napig tartott. A negyedik napon tűnődhetünk a tanulságon.

A Városligetben fölavatták a Magyar Zene Házát, az ünnepségen föllépett a józsefvárosi cigányzene koronázatlan királya is. De amit Szakcsi Lakatos Béla valójában előadott, arra senki sem emlékezett, vagy legalábbis nem beszélt róla. Majd’ mindenki arról morfondírozott a nyilvánosság fórumain, hogy a kitűnő művész felállt, meghajolt, köszönte a tapsot, és elindult, lefelé a pódiumról. Néhány lépés után azonban meggondolta magát, visszafordult, és anélkül, hogy leült volna a zongorához, csak úgy, állva pötyögtette a Piros volt a paradicsom kezdő motívumsorát. A válogatott (kormánypárti) közönség harsány nevetéssel fogadta a rögtönzést. Érteni vélte az utalást.  

Az egész jelenet 24 másodpercig tartott, és a 12 másodpercnyi rögtönzés bejárta a közösségi médiát. Boldog-boldogtalan kommentelte, jobbról és balról. Az ösztön-kiélésnek is nevezhető zsigeri megnyilvánulásoknak nem tulajdonítanék túl nagy jelentőséget, mindazonáltal Szakcsi Lakatos véleménye érdekelt. Segítségemre sietett szűkebb pátriája, a Józsefváros önkormányzati lapja. Hétfőn jelent meg benne interjú az amúgy is híres, de most különösen nagy hírre vergődött közreműködővel. Aki elmondta, hogy őt egy házavató ünnepségre hívták, és csak utólag tudta meg, hogy január 22-e egyúttal a Magyar Kultúra Napja is volt.

Így folytatta: „Nem azért játszottam be, mert ez a Fidesz kampánydala. Ha így akartam volna tenni, akkor csináltam volna a dalból egy nagy zongora-parafrázist.” Azt is hozzáfűzte, hogy a viccnek szánt pötyögtetést többször megcsinálta már, „jazzbe is átírtuk a Babossal” (a nemrégiben elhunyt gitárművészre utalt). Zavarta ugyan, hogy a zeneházi rögtönzést a miniszterelnök is föltette a fészbukos üzenőfalára, de ha már a választási kampány része lett, akkor íme, a lényeg: „Én már 79 éves vagyok, nemsokára meghalok, miért nem lehet az, hogy én jobban húzok a Fideszhez?” Méltányolom az őszinteségét.

Az interjút készítő újságírónak, Bújdosó Jánosnak pedig köszönettel tartozunk a gyorsaságért. Bár megjegyzem, hogy az idézett következtetés első és második része megállapítás. Vagyis az összetett mondat kijelentő, a miérttel kezdődő tagmondat után tehát pontot kellett volna tenni, nem kérdőjelet. Már csak azért is, mert a rögtönző botrányhős álláspontja nem kérdéses. 

Tíz mondat a művészetről

A művészet ma inkább kedélybetegség, amit a pénztelenség csak tovább ront. (Székhelyi József színész, Dunaújvárosi Hírlap, 1996. július 13.)

A művészet az elnyomott lényegességből a szabad lényegtelenség állapotába került. (Poszler György esztéta, Pécsi Campus, 1997. december 3.)

Minden művészet az egyensúly körül forog. (Orbán Viktor miniszterelnök. Magyar Televízió, 2012. május 30.)

Elegem van a Julianus barátokból, a Wass Albert-filmekből. Elegem van a fércművekből. Művészetet szeretnék látni. (Szörényi Levente zeneszerző, Heti Válasz, 2012. december 13.)

Arra való a művészet, hogy kibillentsen a kényelmi állapotból. (DrMáriás társadalomsebész és képzőművész, Origo.hu, 2015. február 17.)

A mai művészetben már több az ideológia, mint az esztétika. (Hanthy Kinga újságíró, Magyar Nemzet, 2019. július 20.)

A tudásból lesz művészet és hatalom. (Orbán János Dénes költő, Magyar Rádió, 2020. január 1.)

Ha a művészet pártos, akkor az propaganda. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök, atv.hu, 2020. augusztus 2.)

A művészet, hogy megvéded, amit gondolsz. (Fekete Ádám rendező, Magyar Narancs, 2020. október 8.)

Ennek a rendszernek a művészet a legnagyobb ellensége. (Rapai Ágnes költő, Facebook.com, 2020. október 25.)

Bencsik Gábor nem héja, hanem galamb. Ama kevesek közé tartozik, akiknek van szemük és fülük a másik oldal érveire. Adok a véleményére, bár tegnap mintha elvetette volna a sulykot. Üzenőfalán „gazembernek” nevezte egy fészbukos bejegyzés szerzőjét. Én se vagyok Gyurcsány-rajongó, újságíróként mégis óvakodom attól, hogy személyében minősítsem a volt miniszterelnököt. A nézeteit persze lehet, sőt szükséges minősíteni, még akkor is, ha most olyan témában nyilvánult meg, amelyet inkább továbbgondolni kéne.

A volt miniszterelnök tegnap "nem" a miniszter asszonyról tűnődött, akinek azonban a neve említése nélkül is tudjuk a nevét. Nemrégiben ugyanis Varga Juditot megvádolták azzal, hogy vonzódik a saját neméhez. Gyurcsány Ferenc megvédte politikai ellenfelét, mondván: „Ha igaz, hogy a magánélet nem része a közéletnek, akkor az általános szabály, és mindenkire vonatkozik.” Amennyiben Bencsik Gábor azt írta volna, hogy védjen meg téged „a” Gyurcsány, akkor elismerően mosolyognék az iróniáján. A legazemberezés azonban zsákutca, mert a „dörzsölt, okos, aljas, gátlástalan” DK-politikus azt firtatja, hol van a határvonal a magánélet és a közélet között. Okfejtése túlmutat a politikai osztályon.

Közszereplőnek vélem azokat is, akiktől interjút kérünk, és ilyenkor hajlamosak arra, hogy a magánéletükről is beszámoljanak. A bejegyzésem utáni összeállításból kiderül, hogy akadnak ismert emberek, akik belátják: ha mesélnek a magánéletükről, akkor nem érdemes csodálkozni azon, hogy az már közpréda. Varga Judit igazságügyi miniszter magánéletét is tiszteletben tartanám, ha néhány hónapja, amidőn a Balaton-parti házára fölvette a CSOK-ot, nem került volna szóba, hogy esetleg elválik a férjétől. Arra gyanakodtam, hogy formális válással mentené a házat. De mi van, ha a szándék mögött más ok húzódott meg? Vagy más ok is rejlett?

A szakmánkban van egy latin kifejezés, a pro domo. Azt jelenti, hogy belső használatra, és arra utal, hogy intim dolgot tudtunk meg, a beszélgetőpartnerünk azonban diszkréciót kér tőlünk. Jobban tesszük, ha hallgatunk rá. Nemcsak azért, mert így sportszerű. Ha elterjed a híre, hogy megírtuk a háttér-anyagnak szánt politikai vagy családi információt, a potenciális beszélgetőpartnerek szemében elveszítjük a hitelességünket. Másként fogalmazva nem állnak szóba velünk. Ez olyan téma, melyről a literátus hajlamú Bencsik Gábor akár könyvet is írhatna. Addig érjük be néhány ellentmondásos véleménnyel.

Tíz mondat a magánéletről

Ha elmeséli az ember a magánéletét, akkor az már nem magánélet. (Für Anikó színésznő, Pesti Műsor, 1992. szeptember 3.)

Politikailag anyázzuk egymást, és emberileg viszonyulunk egymáshoz a magánéletben. (Kulin Ferenc MDF-politikus, Vas Népe, 1995. október 31.)

Magyarországon nem illik a közszereplők magánéletében kutakodni. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, 2000. október 25.)

A bulvárújságírók a nappaliba még bejöhetnek, a hálószobába nem. (Vágó István műsorvezető, jelenleg DK-politikus, Vasárnap Reggel, 2003. június 22.)

A magánélet titkos, a közélet nyilvános. (Szilágyi Ákos költő, Népszabadság, 2005. március 26.)

A politikusok magánélete a modern politizálásban már nem magánügy: nem szabad titkolni. (Rogán Antal Fidesz-politikus, Magyar Narancs, 2007. február 15.)

Immár közvetlenül a magánélet felségterületén jár a kormány. (Bruck András író, hvg.hu, 2014. december 10.)

Minden tekintetben magánszemély vagyok, megillet a magánélethez való jog. Ennek tiszteletben tartását mindenkitől elvárom. (Szájer József volt Fidesz-politikus, Súlyegyen.hu, 2021. március 24.)

A lehető legritkábban szólunk bele polgáraink magánéletébe. (Schmidt Mária miniszterelnöki tanácsadó, a Terror Háza Múzeum főigazgatója, Látószög.blog, 2021. július 6.)

A magánélet védelmének joga szerintem azt is megilleti, aki ezt a jogot tagadja. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, Facebook.com, 2022. január 24.)

Most mindenki elhatárolódik tőle. Pártja tegnap rendkívüli elnökségi ülést tartott, és kizárta a soraiból. A hajdani pártelnök is fölírta a fészbukos üzenőfalára, hogy „B. Ildikó azonnal repült a pártból és a listáról.” Az ellenzéki miniszterelnök-jelölt szintén üdvözölte a döntést. Az egyik publicista pedig megjegyezte a világhálón, hogy „Az MSZP, illetve az ellenzék elveszített egy beszélő fejet, de a gyors reagálással csorbítja az ügy élét.”

Valaki azt is megfogalmazta, hogy Bangóné Borbély Ildikó a legkevésbé a fejéről tehet. Azt a tévés fodrászok varázsolták sokfélévé, arcára a tévés kozmetikusok helyeztek kenceficéket. Azt már én fűzöm hozzá, hogy a képernyőn a ruhája meg a cipője is látszott. Ha rosszmájú volnék, azt írnám, hogy a honanya milliós jövedelméből telt a Rothschild- vagy a Zoób-szalonra. De tudom, hogy vannak helyek a Parlament közelében, például a Pozsonyi úton, ahol bécsi konfekcióból megfizethető áron lehet öltözködni. Az egykori óvónő, aki most diploma-botrányba keveredett, simán fenntarthatta a látszatot. A megszólalásig hasonlított is egy decens úriasszonyhoz.  

Abban a közegben mozgott, ahol mindkét politikai oldalon lehet plagizálni, szakdolgozatot elveszíteni, diplomát füllenteni, vagyoni helyzetet hamisítani. Ő miért ne engedhetné meg magának? Vannak ugyan különböző, például nemzetbiztonsági vizsgálatot, amelyekből kiderül az igazság, ezek azonban nem föltétlenül a nyilvánosság számára készülnek. Inkább arra, hogy az épp hatalmon lévők kínos helyzeteket teremthessenek a hatalomba igyekvőknek. Bangóné időzített bomba volt, ezt a legutóbbi években többször is megírtam a Médianaplóban. Most csupán jelzem, hogy két napja jutott el az összes megyei napilap címoldalára. 260 ezer példányban, az online kiadások olvasóival együtt mintegy másfél millió ember értesülhetett a diplomás ügyéről.

A tőle megszabadult párt vezetése állítja, ám egyetlen politikusa sem állíthatja, hogy nem tudtak a tanügyi állapotáról. Holott debreceni párttársa, Pallás György már 2019. május 5-én nyilvánosságra hozta, hogy Bangóné „Diplomája olyan, mint Columbo felesége, még soha senki nem látta.” A nyilvánosságból frissiben eltávolított közéleti személyiség azzal vigasztalódhat, hogy 2014-től 2022 elejéig minden frizurát, kozmetikumot és ruhakölteményt kipróbálhatott, amelyekhez a fővárosi parlament közelében, viszonylag olcsón hozzájuthatott. Lesz miről mesélnie otthon, Kabán a nyugdíjasok klubjában.      

  Tíz mondat Bangóné Borbély Ildikóról

/”Képviselőkbe folytani a szót illendő?” (Bangóné Borbély Ildikó és Kunhalmi Ágnes szocialista országgyűlési képviselők, Hír TV, 2019. február 18.)/ Gondolom, rögtönzött akció volt, senki sem nézte meg rendesen. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, Facebook.com, 2019. február 19.)

Bangónének nem ez az első olyan mozzanata, ami bizonyítja, hogy alkalmatlan képviselőnek. (Jámbor András publicista, jelenleg közös ellenzéki képviselőjelölt, Mérce.hu, 2019. április 26.)

Bangóné az ellenzéki butaság, alkalmatlanság, szerencsétlenkedés reklámarca. (Pilhál Tamás újságíró, PestiSrácok.hu, 2019. április 28.)

Bangóné Borbély Ildikó a Magyar Szocialista Párt tagja, a magyar országgyűlési képviselőcsoport tagja és frakcióvezető-helyettese, és az is marad. (Tóth Bertalan, az MSZP elnöke, Facebook.com, 2019. április 29.)

Magánemberként, a közéleten immár kívül, mindenki a legjobbat fogja kívánni önnek, ha végre csöndben marad. (Tamás Gáspár Miklós filozófus, hvg.hu, 2019. április 29.)

A szocialista politikusok nem vették észre, vagy nem akarták észrevenni, hogy időzített bomba. Ha nem állítják le, a választási kampányban fel is robban. (Zöldi László újságíró, Index.hu, 2019. április 30.)

Ha a szemetelés szinonimájává válhatott a ráhelezés, az ostoba prolizásé simán lehet a bangónézás. (György Zsombor újságíró, Magyar Hang, 2019. május 3.)

Akinek vaj van a fején, legalább ne emlegessen patkányokat. (Szűcs Gábor Róbert volt diplomata, Facebook.com, 2022. január 23.)

Diplomát hazudni csalás. (Márki-Zay Péter ellenzéki miniszterelnök-jelölt, Facebook.com, 2022. január 23.)

B. Ildikó azonnal repült a pártból és a listáról. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, Facebook.com, 2022. január 23.)

A legutóbbi napokban Orbán Viktor pénzezett, Vona Gábor összevissza fogott, Toroczkai László latolgatott, Kovács Gergely márkizott, Magyar György pedig nerezett. Lefülelt mondatok.

A hatalmi viszonyoktól teljesen független újságírás napjainkban is csak álom. (Daniss Győző újságíró, Tinta.blog.hu, január 17.)

Nekik az a demokrácia, amikor ők vannak hatalmon. (Gajdics Ottó újságíró az ellenzéki pártokról, Hír TV, január 17.)

Facebook miniszter. (Vadai Ágnes DK-politikus Varga Juditról, Facebook.com, január 17.)

Márki-Zay nem egy piszi politikus. (Szöllősi Györgyi műsorvezető, ATV, január 17.)

Ma nem mondanám azt, hogy jól jártak Márki-Zay Péterrel. (Kovács Gergely kutyapárti elnök az ellenzéki pártokról, Telex.hu, január 17.)

Az összefogás vezetői egymás farkasai. (Vona Gábor volt Jobbik-politikus, Index.hu, január 18.)

Gyurcsányt játékban tartják. (Schiffer András volt LMP-politikus a Fidesz-kommunikációról, ATV, január 18.)

Mindig rosszkor hibáztunk. (Gulyás István, a férfi kézilabda válogatott szövetségi kapitánya, Népszava, január 19.)

Ahogyan lábbal, úgy kézzel sem megy. (Hegyi Iván sportújságíró a kézilabda válogatott Európa-bajnoki szerepléséről, Népszava, január 20.)

A Fidesszel lassú nemzethalál vár Magyarországra, a balliberálisokkal gyors. (Toroczkai László, A Mi Hazánk elnöke, Telex.hu, január 20.)

A „lepattanó” szavazók begyűjtésére az MKKP-nek van a legnagyobb esélye. (László Róbert választási szakértő a Magyar Kétfarkú Kutya Pártról, Magyar Narancs, január 20.)

Két vádlott és egy gyanúsított biztosítja a NER kétharmadát. (Magyar György ügyvéd Boldog, Simonka és Völner honatyákról, Magyarügyvéd.blog, január 20.)

Az a begyöpösödött és egy irányba húzó színházi világ, amelyik itt gyökeret vert, egy kicsit színesebb lett. (Szabó László musicalproducer a Színház- és Filmművészeti Egyetem átalakításáról, Index.hu, január 21.)

A magyarok közül sokan vagyunk, sokan vannak, akik kispénzűek. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, január 21.)

Én meg a többi magyar nem vagyunk politikusok, mi nem élünk meg abból, hogy az Orbán-rendszer ellenzéke vagyunk. (Puzsér Róbert publicista, Magyar Hang, január 21.)

Mintha kezdenék magukat összekapni. (Stumpf András újságíró az ellenzéki pártokról, ATV, január 21.)

Ha véletlenül nyer az ellenzék. (Kovács Zoltán újságíró, Klubrádió, január 22.)

Az ellenzék sokkal láthatóbb, mint eddig volt. (Magyari Péter újságíró, 444.hu, január 22.)

Az egységes rendszerigazoló kisebbséggel egy töredezett, szervezetlen, heterogén többség áll szemben. (Csepeli György szociálpszichológus, Népszava, január 22.)

Akinek vaj van a fején, legalább ne emlegessen patkányokat. (Szűcs Gábor Róbert volt diplomata az MSZP-ből kizárt Bangóné Borbély Ildikóról, Facebook.com, január 23.)

Az ismertség hamis támogató. (Mácsai Pál színész-rendező, Klubrádió, január 23.)

A jelek szerint véget ért a miniszterelnöki stábban dolgozó kommunikációs munkatársak szabadsága. Ismét dolgoznak, a szokásos péntek reggeli rádióinterjú leirata ugyanis már tegnap (szombaton) olvasható volt a Miniszterelnök.hu honlapon. Egy fáradt politikus beszélt, aki idestova két esztendeje próbálja elhitetni magáról, hogy képes kezelni a koronavírus-járványt.

Unalomig ismert gondolatokat ismételgetett. Szinte szó szerint fejtegetett olyasmit, amellyel egy hete, egy hónapja, egy éve is traktált bennünket. Jellemző, hogy a 28 perc alatt 32-szer használta a tehátot. Azt a kötőszót, amely az ógörög orego (felé) kifejezésből örökült át a latinba, és ergo-ként (valamire való tekintettel) lett a logikai levezetés kulcsszava, a következtetés levonása. Nem akarok tippeket adni a miniszterelnök kommunikációs munkatársainak, akik fölkészítik a váltakozó színvonalú interjúkra, de a tehát nyomasztó egyhangúságát csökkenteni lehetne a rokon értelmű szavakkal.

Ilyen például az azaz, az egy szó, mint száz, az egyszóval, az eszerint, az ezért, az ilyenformán, az így, a következésképpen, a mindent egybevetve és a vagyis. Hivatásos tollforgatóként gyakran élek a tehátban rejlő lehetőségekkel, és a változatosság kedvéért leginkább az egyszóvalt, az ilyenformánt és a következésképpent használom, de a többi szinonima se csökkenti a közszereplő nyelvi igényességét. A fáradtságot jelző szövegben egyetlen mondatot találtam, amely nem hatott önismétlésnek. Miniszterelnökünk kedvenc szavajárásával a magyarokat emlegette, akik „közül sokan vagyunk”…

Azért hagyom félbe az idézetet, mert ő már eljutott gondolatban a végkifejlethez, és értelmes emberként rádöbbent, hogy furcsa, meghökkentő, visszatetsző volna önmagát, az ország egyik leggazdagabb lakosát besorolni a filléres gondokkal küszködők közé. Ám a kimondott vagyunkat már nem szívhatta vissza, megtoldotta hát azzal, hogy „sokan vannak, akik kispénzűek”. A kommunikációs stáb becsületére válik, hogy az egyszerre hátborzongató és mulatságos, önleleplező és korrigáló (helyesbítő, javító, módosító) képességre utaló mozzanatot benne hagyták a jegyzőkönyvi hitelességű leiratban.

Ez adta az ötletet, hogy a bejegyzés utáni összeállításba válogassam Orbán Viktor anyagiakról vallott gondolatait. Akad köztük, amelyet fölvettem a szállóigék gyűjteményébe, de a kevésbé szellemesek is azt sejtetik, hogy amit a pénzről mondott, az sokat árul el róla.   

Tíz mondat Orbán Viktortól

A pénz nem olyan paripa, amely nyugodtan zabol az istállóban. (Magyar Rádió, 2000. október 3.)

Ahol pénz van, harc is van. (Magyar Rádió, 2000. november 22.)

Megpróbáltuk kinyitni az emberek szemét, de a kormány pénzen fújt buborékokkal elvakította őket. (Magyar Nemzet, 2006. május 6.)

Az embereket nem akkor kell megadóztatni, amikor dolgoznak, meg pénzt keresnek. Akkor kell begyűjteni az ország működéséhez szükséges pénzeket, amikor az emberek elköltik a jövedelmüket. (Magyar Rádió, 2013. március 1.)

„Zsugori” alak vagyok, ha az ország pénzéről van szó. (SzegedMa.hu, 2014. február 7.)

Az, hogy az emberek nagyobb kockázatot vállalnak valamivel több pénz reményében, senkit sem jogosít fel arra, hogy azt a pénzt ellopja. (Magyar Rádió, 2015. március 27.)

Nem tűröm, hogy ellopják a pénzt. (Baon.hu, 2016. december 24.)

A pénznek nincs szaga, de a tulajdonosának van. (Miniszterelnök.hu, 2017. február 28.)

Én csak annak akarok pénzt adni, aki csinál valamit. (Miniszterelnök.hu, 2019. május 1.)

A magyarok közül sokan vagyunk, sokan vannak, akik kispénzűek. (Magyar Rádió, 2022. január 21.)

Nem gondoltam volna, hogy a magyar kultúra napján a Fidesz első fülbevalós politikusáról kell tűnődnöm, Veres Gábor azonban gondoskodott erről. Az újságíró-vendég tegnap este, az ATV egyik vitaműsorában azt találta mondani, hogy „Deutsch Tamás diploma nélküli miniszter volt.” A műsorvezető nem reagált a nyilvánvaló tévedésre, a két másik stúdióvendég sem akadt fenn rajta. Szerencsére reklámszünet következett, és a szerkesztő rámondhatott valamit a műsorvezető fülére, aki a folytatásban már igyekezett helyére tenni a pontatlanságot.

A helyzet azért gondolkoztatott el, mert a diploma nélküli kinevezések felróhatóak ugyan az Orbán-kormányoknak, de speciel nem Deutsch Tamással kéne kezdeni a kétségkívül létező láncolatot. Ő ugyanis 1998-ban épp azért nem esküdhetett föl ifjúsági és sportminiszternek az első Orbán-kormányban, mert főnöke és harcostársa, a pályakezdő miniszterelnök ragaszkodott ahhoz, hogy előbb legyen meg a diplomája. Több mint fél évig államtitkár vitte az ügyeket, amíg D. T. megírta a diplomamunkáját, sőt meg is védte.

A pikantériája az volt hogy A magyar médiatörvény Európában lett a címe, és egyik legfontosabb megállapítása furcsán hat a mai fejlemények fényében. A miniszternek szánt szerző abban fedezte föl az állam funkcióját, hogy kötelessége megvédeni polgárait, ha a „döntéseiket akár politikai, akár gazdasági szervezetek a médiumokon keresztül tisztességtelen eszközökkel befolyásolják”. A tévedés és a pontosítás jót tett az élő adásnak, növelte az életszerűségét. Nem is tulajdonítanék különösebb jelentőséget neki, ha a Deutsch-jelenség nem volna a rendszerváltás óta eltelt több mint három évtized jellegzetes terméke.

Mindkét politikai oldalon akadnak rendszerváltó személyiségek, akik fontosnak bizonyultak a hatalomra jutás előtti küzdelmekben. Amidőn azonban intézményt bíztak rájuk, akkor kudarcot vallottak. Hiányzott hozzá a menedzseri tehetségük. Che Guevara például sokat segített Fidel Castrónak, hogy a kubai szigetországban átvehesse a hatalmat, országos vezetőként viszont kudarcot kudarcra halmozott. Nem lehet tudni, vajon magától vonta-e le a következtetést, vagy egykori harcostársa tessékelte ki Kubából. A lényeg amúgy is az, hogy visszament harcolni a dél-amerikai dzsungelbe.

Deutsch Tamás inkább a brüsszeli dzsungelt választotta (vagy választatták vele). Az Unió székhelyén szívós munkával elérte, hogy megfosztották ama jogától, miszerint az Európai Parlamentben bármilyen tisztséget betölthessen.

Tíz mondat Deutsch Tamásról

A megszólalásig vezető csupán. (Kolláth György alkotmányjogász, Sport Plusz, 2000. május 5.)

Kokárdával színezett liberális. (Für Lajos após, volt honvédelmi miniszter, volt MDF-politikus, Barikád.hu, 2008. május 5.)

A Fidesz mosdatlan szájú politikusa. (Gyuricza Péter újságíró, Népszabadság, 2011. augusztus 10.)

A Twitter-huszár. (Csányi Sándor bankár, a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke, Origo.hu, 2013. október 16.)

Deutsch egy vicc a mi pénzünkön. (Konok Péter történész, ATV, 2014. október 20.)

Minden helyzeten tud még rontani egy kicsit. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, Facebook.com, 2015. július 24.)

Deutsch Tamást is kiképezte a Soros Alapítvány, bár rajta nem látszik. (Kuncze Gábor liberális politikus, ATV, 2016. május 24.)

Csillogó, ám használhatatlan ékköve a Fidesznek. (Föld S. Péter újságíró, FüHü.hu, 2018. július 12.)

Hivatásos troll. (Gergely Zsófia újságíró, ATV, 2018. november 21.)

A külsejében is a szerepéhez torzult. (Kőszeg Ferenc liberális politikus, Átlátszó.blog, 2020. július 4.)

Tegnap este ezzel a kéréssel fordult Gyuricza Péter a fészbukos ismerősökhöz. Nemrégiben megjelent könyvét ajánlotta a figyelmünkbe. Az Így beszélnek ők a Sajtóklubban című esszében a Hír TV műsorát elemezte. S mert mindketten médiapolitikát tanítottunk évtizedekig felsőoktatási intézményekben, a kollégának kijáró érdeklődéssel vettem meg az érdekesnek ígérkező kötetet. Félig már el is olvastam, és ha írok róla, aligha árt, hogy elolvasom a szerzővel készített interjút, amely a Jelen című hetilapban látott napvilágot.

Csakhogy mifelénk nem kapható az immár harmadik évfolyamát jegyző közéleti magazin. Másfél kilométernyi sugarú körben van egy Spar, egy Lidl és egy Aldi, mindegyik árul újságokat, az említett hetilap azonban nem tartozik közéjük. Egyelőre nem tudom, vajon azért-e, mert ügyetlen a marketingese, vagy inkább az üzletláncok nem bíznak a portéka eladhatóságában. Adódik persze a harmadik lehetőség is, hogy a magyar állam jelenlegi működtetői nem veszik jó néven egy ellenzéki újság létezését, és ezt meg is üzenik a kereskedelmi cégeknek.

Egyébként a lakásom közelében található még két kiskereskedelmi vállalkozás is, mindkettő éjjel-nappal, három műszakban üzemel. A régiben január elsejével szüntették meg az újságárusítást, de amíg lehetett vásárolni, hetilapot akkor sem rendelt a tulajdonos. Az új üzlet tulajdonosa, egy hajdani focista alig várta, hogy a konkurenciánál megszűnjön az újságárusítás, és három hete kirakott egy állványt az utcára. Többször is végigböngésztem, de csak napilapokat és műsorújságokat találtam. Úgy rémlik, ezen a környéken csupán ezekre van igény.

A kép teljességéhez tartozik, hogy mintegy kilométernyire rejlik a megoldás. Az aluljáróban viszont nagy a forgalom, igyekszem is elkerülni, mert koronavírus-járvány idején valóságos fertőzési gócpont. Lehetőséget teremt erre, hogy fent, az úttesten zebrát alakítottak ki a várostervezők, hogy a mozgásukban korlátozottaknak ne kelljen lépcsőt járniuk. A lábammal nincs még gond, de ha óvatosságból elkerülöm azt a fránya aluljárót, aligha közelíthető meg a föld alatti kioszk, ahol az összes hetilap megvásárolható. Így aztán, ha enyhül a járvány, olvasom a Jelent, ha hullámzik, akkor pedig nem.

Most épp hullámzik, de ha megírom e bejegyzést, a kolléga úr iránti érdeklődéstől vezérelve elindulok, és vállalom a kockázatot. Az interjúban hátha lesz néhány szerzői szempont, amely megkönnyíti a kötetnyi műsorelemzés olvasását.