A szokásos akadékoskodás, fontoskodás, hepciáskodás, kekeckedés, kötözködés, szószaporítás. Nem ezt kellett volna megírni, hanem azt, hogy… (És kifejti a hozzászóló.) Ezt kellett volna megírni, de nem így, hanem úgy… (És ő is kifejti.) Ama újságírók közé tartozom, akiknek több témájuk van, mint amennyit képesek megírni. Leginkább ezért lettek szerkesztők. Megköszönöm hát a javaslatokat, de maradnék a magam témájánál és fogalmazásmódjánál. E rovatban immár tizenhat és háromnegyed éve.

A tegnapi bejegyzés nyomán kiderült, hogy nem értek a sajtóhoz, értek ugyan, de csúsztatok, továbbá „ex katedra” osztom ki a kommentelőket, felsőoktatásban dolgozó médiatanárként ugyanis felülről nézem őket, mert nem akarok vitatkozni velük. Ebből annyi kétségkívül igaz, hogy három évtizedig álltam a katedrán, és bocsássanak meg a hozzászólók, ha nem vitatkozom olyasmivel, aminek az ellenkezője kristályosodott ki a szakirodalomban. Arra viszont vevő vagyok, amit újságírói pályafutásom első évtizedében tanultam nálam felkészültebbektől.

Sok interjút készítettem társadalomtudósokkal, elsősorban történészekkel, akik tekintélyt szereztek maguknak a szakmájukban. Felnéztem rájuk, és tisztelettel faggattam őket. Egy idő után azt vettem észre, hogy szívesen beszélgetnek velem, és nem értettem, hogy miért. Egymástól függetlenül ugyanazt válaszolták: unják már a szakmában honos evidenciákat, és elgondolkoztatja őket, ha egy kívülálló olyasmit firtat, amelyet nem lehet beidegzett gondolatmenettel elintézni. Ezt egy életre megjegyeztem.

Amióta tanítok, vizsgáztatóként nem azt méltányolom, hogy előadásaimat, jegyzeteimet mennyire pontosan adják vissza a kommunikáció szakos főiskolások és egyetemisták. A saját álláspontomat elég jól ismerem, ezért inkább az érdekel, hogy felkészülés közben mire jutottak, milyen következtetéseket vontak le. A digitális sajtóban is publikáló újságíróként-médiatörténészként ugyanezt várom a kommentelőktől. Hátrányukra válik persze, hogy nem készülhettek föl a médiapolitikai jegyzetemből, az Általános médiaismeret című tankönyvből, a sajtótörténeti tanulmányaimból; mindabból tehát, amelyet életműnek lehet nevezni.

A tegnapi bejegyzés utáni vitában csupán egyetlen hozzászólást olvastam, amely elgondolkoztatott. Nick papagiorgo-nak köszönöm, hogy a papír alapú sajtó túlélési esélyeit merőben másként értelmezte. A többi kommentelőtől pedig elnézést kérek, de időhiány miatt nem vállalkozhatom ismeretterjesztésre.        

A Magyar Hang legutóbbi számában figyelemre méltó elemzés látott napvilágot. A Magyar Nemzet romjain alapított hetilap szerzője, Balogh Roland nemzetközi összefüggésbe ágyazta a nyomtatott sajtó egyre sanyarúbb állapotát. Elsősorban angolszász nyelvterületen nézett körül, és elborzasztó adatokat talált. Amiből az a következtetés vonható le, hogy csak idő kérdése, mikor szűnik meg az utolsó napilap. (Egy amerikai médiakutató szerint 2043-ban.)

A cikkíró két nemrégiben megszüntetett újsággal jellemzi a hazai sajtó túlélési esélyeit. Anyalapja, a Magyar Nemzet egy évtizede még 65 ezer példányban jelent meg, az utolsó száma viszont 13-14 ezerben. A Népszabadságnál 120 ezer aránylik a 37-hez. Azt már én fűzöm hozzá, hogy ha visszamennénk a rendszerváltásig, akkor a Magyar Nemzetnél 200, a Népszabadságnál pedig 385 ezer eladott példányt találnánk. A visszaesés aránya tehát nem egészen három évtized alatt több mint tíz az egyhez. E folyamat felgyorsult a kétezres években, amikor az online sajtó a papír alapú mellé érkezett, sőt azóta már el is hagyta. Mindazonáltal a világtendenciát színezi egy hungarikum.

A politikai tömbösödés azt jelenti, hogy bizonyos szerkesztőségek közvetlenül kötődnek politikai értékrendhez, közvetve pedig még párthoz is. Ennek folytán óhatatlanul leválasztják magukról a másik szekértáborban tartózkodó olvasókat. Anélkül, hogy a jelenséget kihegyezném a Magyar Nemzetre és a Népszabadságra, e tömbbe sorolnám a fővárosban szerkesztett és országos terjesztésű napilapokat. Velük ellentétben alakult át a megyei sajtó. A külföldi tulajdonosok szerkesztési gyakorlata sok szempontból tért el, ám abban azonos álláspontot képviseltek, hogy kisebb-nagyobb távolságot tartottak a magyar belpolitikai küzdelmektől. Kimondva vagy kimondatlanul családi lapot készítettek, sok melléklettel. Ezért aztán kevésbé taszították el maguktól az olvasókat, bár a példányszám 1,2 millióról 400 ezerre csökkent. Vagyis 2016-ig „csak” kétharmadot veszítettek.

Ebből azt a következtetést vonnám le, hogy miközben a papír alapú sajtó nálunk is követi a világtrendet, a benne tapasztalható politikai tömbösödés katalizátorként gyorsította fel a haldoklás folyamatát. Erre utal az is, hogy amióta a megyei sajtó kormány közeli kezekbe jutott, még nem szűnt meg ugyan a családi jellege, de a példányszám-csökkenése már fokozódott.                  

A hozzászólók között mindig akadnak, akik témát rendelnek. Nem kell minden ajánlatot komolyan venni, Leponexét azonban érdemes. Tegnap azt fejtegette, hogy „a médiamunkásoknak … kamaratagsággal lenne lehetőségük felelősséget is vállalni magukért, a leírt, kimondott szavak hitelességéért”. Ilyesmiről nem olvastam-hallottam a kormány által tervezett Nemzeti Sajtókamarával kapcsolatban.

Még ott tartok, hogy a miniszterelnök a Facebook-on megjegyezte: „A Facebook kommunista közösségi oldal lett sajnos.” (2018.03.16.) Azt is mondta a Hír TV-ben, hogy „Mindenki újságíróvá vált.” (2018.04.10.) Tusványoson pedig intézkedéseket ígért szeptemberre. Lehetséges, hogy hamarosan megszűrik mindazokat, akik rendszeresen közölnek a nyilvánosság fórumain? Tételezzük fel, hogy az álnév mögé bújó hozzászóló fején találta a szöget. De ha a Nemzeti Sajtókamara elválasztja a tüdőt a májtól, akkor mi lesz a kormánypárti nyilvánosságban dolgozó „médiamunkásokkal”? Vajon vállalják-e a felelősséget „magukért, a leírt, kimondott szavak hitelességéért”?

A kormánypárti médiumok sorra veszítik el a sajtópereket, mert a választási kampányban olyasmit állítottak pártokról, ellenzéki politikusokról, civil aktivistákról, amelyek nem feleltek meg a valóságnak, rontották a kormány tevékenységét bíráló szervezetek és emberek hitelét. Leponex talán azt feltételezi, hogy a Nemzeti Sajtókamara ötletét azért dédelgeti a kormányzat, mert ellenszenvvel figyeli a hozzá húzó újságírók propagandisztikus teljesítményét? Egyébként nem gondolom, hogy minden kormánypárti szerkesztőségben dolgozó médiamunkás csúfot űz a mesterségéből.

Azért nem kedvelem az afféle okoskodást, miszerint nem is újságíró az, aki rokonszenvezik a konzervatív értékrenddel, mert a jobboldali, katolikus, református, ökumenikus újságíró szövetséghez tartozó tollforgatók is végezhetik tisztességgel a munkájukat. Aki dolgozott már szerkesztőségben, tudja, hogy kik azok, akik kaphatóak a frontharcos szolgálatra, és kik teszik még ma is élvezhetővé a Magyar Rádió, a Magyar Televízió bizonyos műsorait. Kik azok, akik a megyei lapoknál ma is érdekes riportokat, interjúkat készítenek, akik még a Magyar Idők Lugas című hétvégi mellékletében is továbbgondolásra késztető cikkekkel vétetik észre magukat.

Ők azok, akiket kevésbé fizetnek meg, mert nem lépnek túl a szakújságírói kereteken. Nyugodtan vállalhatnak felelősséget magukért, a leírt, kimondott szavak hitelességéért.       

Drizari félreértette tegnapi bejegyzésemet, amelyben arról tűnődtem, hogy sajtónak nevezhető-e a propagandalap. Miközben tisztáztam, hogy nemcsak az Orbán-kormányhoz közel álló szerkesztőségekre gondoltam, hanem a Kádár-korszakbeli sajtóra is, a kommentelő bedobta a Hírlapkiadó Vállalat nevét. Ez volt az a cég, amely megjelentette a 19 megyei napilapot, és a nyereségükből eltartotta az MSZMP központi napilapját, a Népszabadságot.

Az állampárt lapkiadói gyakorlatára hajazik a Fideszé. Csak most Mediaworksnak hívják, és 19 helyett 13 megyei napilapot működtet, hogy eltarthassa a kormánypárt központi napilapját, a Magyar Időket. De a pártelnök-miniszterelnök Tusványoson beígérte a változtatásokat, és az egyelőre más cégekhez tartozó maradékból (öt megyei napilapból) újabb hármat irányítanak majd át az immár holdinggá „korszerűsített” Lapkiadó Vállalathoz. Ebből azonban nem azt vonom le, hogy az Orbán-rendszer egyre inkább hasonlít a Kádár-rendszerre. A fene tudja, mire hasonlít.

Tájékoztatáspolitikájában fölfedezem a Gömbös-kormány gyakorlatát a Horthy-korszakból. Erőszakosságában a Rákosi-korszakéra ismerek (mínusz fekete kocsi és Recsk). Ami pedig a Kádár-korszakkal való összehasonlítást illeti, legföljebb arra gyanakszom: ha egy politikai elit eljut az abszolút hatalomhoz, a nyilvánosságban hajlamos ugyanazokat a módszereket alkalmazni. Az említett rezsimeknél a közös nevezőt abban látom, amelyet Szilágyi Ákos költő-esztéta így fogalmazott meg a Népszabadság 2005. október 8-i számában: „A nem demokratikus rendszerekben csak hivatalos nyilvánosság létezik.” De akkor mi lesz a nem hivatalos nyilvánossággal?

Az lesz, hogy az első nyilvánosság mellett létrejön a második nyilvánosság is. Volt már erre példa a Kádár-korszakban. A szamizdat kitalálói úgy szerkesztettek, hogy az impresszumba beleírták a nevüket, a lakcímüket és a telefonszámukat. Úgy tettek, mintha jogállamban élnének, bár elég sok szerző álnéven írt nekik, mert tartott a hatalom retorziójától. Most kezdünk ugyanitt lenni. A tervezett Nemzeti Sajtókamarának azok lehetnek a tagjai, akik a hivatalos nyilvánosságban dolgoznak. Akiket pedig nem vesznek majd föl (vagy elvi okból nem is jelentkeznek), névvel, lakcímmel és telefonszámmal szerkesztik a portálokat, amelyekben álneves bloggerek fejtik ki az álláspontjukat.

De hogy az Orbán-rendszer nyilvánosságát ne azonosíthassuk a Kádár-rendszerével, a mostani második nyilvánosságot nevezzük el szanyizdatnak.       

Mostanában a legizgalmasabb eszmecserék a Facebook-on bontakoznak ki. A digitális ismerősök zárt kört alkotnak, és villámgyorsan esnek egymásnak. Lakner Dávid szóba hozta tegnap, hogy Vágó Gábor LMP-s politikus bement ugyan a Hír TV-n újjáélesztett vitaműsorba, a Szabadfogásba, a honoráriumát azonban felajánlotta a televízióból kiebrudalt szabadfogásosok Kötöttfogássá átnevezett vitakörének.

Leginkább azt pedzegették a hozzászólók, vajon sajtóterméknek nevezhetőek-e a kormánypárti lapok, tágabb értelemben az Orbán-kormány tevékenységét támogató újságok, rádiók, tévék és portálok. Oresztész Fokasz szociológus azt az álláspontot képviselte, hogy „A propaganda is sajtó.” Az ezzel ellentétes felfogást hangoztatók szerint a G-nap előtti Magyar Nemzet még nem számított sajtóterméknek, mert az Orbán-kormány nótáját fújta. Csakugyan fújta, mindazonáltal az államapparátustól szerzett információkat sajtószakmailag hibátlanul dolgozta fel cikknek, és olyan olvasószerkesztőt alkalmazott, aki még a karaktergyilkosságot is olvashatóvá varázsolta.

A szerkesztőség műfajilag és nyelvhelyességileg eleget tett az újságírás követelményeinek. Nem volt szép tőle, hogy közben frontszolgálatot teljesített. Erényei 2015. február 6. után is megmaradtak, ráadásul a kormány tevékenységét bíráló írásokkal párosultak. Minőségileg magasabb szintű újságírást művelt, amely például az MSZP felől nézve mégsem hatott igazi újságírásnak, mert a megújult Magyar Nemzet Simicska Lajos nótáját fújta. Ez ugyebár a Jobbik felkarolását is jelentette. Sajnos azonban az újságírás politikaérzékeny. Politikus és újságíró kapcsolata kutya-macska barátság. A politikusnak nyilvánosságra van szüksége, az újságírónak információra.

A kapcsolat sokféle lehet. Propaganda akkor lesz belőle, ha utasítások érkeznek a pártközpontból. De árnyaltabb és közvetettebb, ha a laptulajdonos/főszerkesztő olykor együtt ebédel a pártvezetővel, és megfontolja, hogy mit és miként ad tovább a munkatársainak. Rudolf Augstein, a Der Spiegel legendás kiadója havonta találkozott Willy Brandt kancellárral, és beszélgetéseik nem csorbították a hírmagazin tekintélyét az olvasók körében. Nem árt tehát, ha gyanakodva figyeljük az átszervezett Hír TV szárnypróbálkozásait, a Kötöttfogás éhkoppon tengődő szervezőinek és közreműködőinek mégis azt javaslom, hogy fogadják el Vágó Gábor honoráriumát. Amennyiben persze az LMP politikusa a Szabadfogás című műsorban elmondja, hogy mi baja van az Orbán-kormánnyal.          

Tegnap nyomogattam a tévés műsorkereső gombjait. Soha nem tudom meg, hogy miről szólt az egyik sorozat epizódja, mert épp hirdetések tűntek föl a képernyőn. Egymás után kettőben is szerepelt a mint szócska.

Az egyikben gyógyszert hirdettek, és az ajánlott tablettáról, amelyet nem neveznék meg, mert akkor bejegyzésem „termék-megjelenítést” tartalmazna, azt írták a reklámozók, hogy „több, mint C-vitamin”. Utána gyönyörű szempillát láttam, amelyet egy kecses női kéz valamilyen fekete rudacskával pöndörített. Majd azt olvashattam, hogy „több mint…”, és a reklámozók nem szert vagy eszközt neveztek meg, hanem nyomatékosították a szemöldökpöndörítő hatását. Hogy is van ez? Az egyik hirdetésben kiteszik a mint elé a vesszőt, és rögtön utána a másikban nem teszik ki? Az egyik hirdető érti a reklámozás csínját-bínját, a másik meg nem érti? De melyik igen, és melyik nem?

A középiskolában állítólag azt tanultuk, hogy a mint elé ki kell tenni a vesszőt. Ezt azonban rosszul tanultuk meg. Mert csak akkor kell kitenni, amikor a mintet kötőszóként használjuk. Amidőn például az összetett mondatban két tagmondatot köt össze, vagyis az összehasonlítást szolgálja. Ilyen volt az első hirdetés szövege, akkor az általam meg nem nevezett gyógyszert hasonlították a C-vitaminhoz. Nem kell azonban kitenni a vesszőt, ha a mint korántsem kötőszó, hanem állapothatározó. Erre most találtam ki egy példamondatot, amely így hangzik: „H. Bianka, egyik kedves tanítványom nyelvtanárként dolgozik Debrecenben.” A mondatot úgy is írhattam volna, hogy „H. Bianka mint nyelvtanár dolgozik Debrecenben.” Ebben az esetben az a fránya mint a -ként toldalékot helyettesíti.

De van egy másik eset is, amikor a mint elé nem kell kitenni a vesszőt. Ilyen a második hirdetés szövege, ekkor ugyanis a „több mint” kifejezés a reklámozott portéka alapjelentését erősíti, fokozza, hangsúlyozza, nyomatékosítja. Ilyesmire utal a bejegyzés címe is, amelyben megelőlegezem, hogy a kommentelők között bizonyára akad majd legalább egy, aki az álnév rejtekéből indulatosan üzeni meg, hogy amit csinálok, az több mint arcátlanság, több mint pofátlanság, több mint szemtelenség. Kedvenc kifejezésüket használva: „nyelvtannáciság”.

A Médianaplót 2002. január elseje óta írom a kommunikáció szakos főiskolásoknak és egyetemistáknak. Ezúttal például azoknak, akik nem újságíróként (nem mint újságírók) dolgoznak, hanem a reklámiparban helyezkedtek el. Hátha nekik hasznukra válik e bejegyzés.

Nem tartozik a legolvasottabbak közé. Három napja jelent meg, négyezren olvasták, ez átlagosnak mondható. Ám a hozzászólások száma meglepett, mert 215 nem szokott lenni. A kenderesi Horthy-emléknap viszonylag szűk körben keltett érdeklődést, megmozgatta viszont az érdeklődőket.

Nincsenek illúzióim. Ha az adai Rákosi-emléknapról tűnődtem volna, a kapolyi Kádár- vagy az alcsúti Orbán-emléknapról, hasonló mennyiségű hozzászólást könyvelhetnék el. A bejegyzés inkább csak alkalmat adott arra, hogy ki-ki elmondhassa a maga árnyalt vagy indulatos álláspontját a korszaknak nevet kölcsönző politikusról. Úgy rémlik, a két világháború közti Horthy-korszak mély nyomot hagyott az utókorban, mert sok minden bugyogott fel a vitában. Esővíz, talajvíz, szennyvíz - el is áztatták az érveket.

Történelemtanár vagyok, évtizedekig dolgoztam a felsőoktatásban, főiskolai jegyzetet írtam a magyar médiapolitika legutóbbi száz évéről, külön fejezetet szenteltem benne a Horthy-korszak sajtóviszonyainak. Ebből a nézőpontból figyeltem az álneves hozzászólásokat. Akadt köztük kifogástalan érvelésű, nem is egy, mindazonáltal a legtöbb kommentben feltűnt a pontatlanság, a forráskritika hiánya. A hozzászólók olyan könyvekből, cikkekből idéztek, amelyek nem érik el a tudományosság mércéjét. Olyan közhelyeket ismételgettek, amelyek a különböző korok eltorzult Horthy-értelmezéseiből örökültek át. Például le sem írták a történész Romsics Ignác, Ablonczy Balázs, Turbucz Dávid vagy a sajtótörténész Sipos Balázs nevét, akik a legutóbbi években tisztogatták a Horthy-képre rakodott porcicákat. A kommentekben 52 olyan hibaforrást fedeztem föl, amelyet érdemes lett volna pontosítani.

A vitában tetten érhető a digitális eszmecsere talán legsebezhetőbb pontja. Ha feltételezzük, hogy nemcsak elmebetegek szólnak hozzá, hanem a téma iránt érdeklődő, de szakértelem híján manipulált olvasók is, akkor érdemes volna élni a kínálkozó ismeretterjesztési, szemléletformálási lehetőséggel. Csakhogy kinek van erre energiája? Ki az, aki átnyálazza a szakirodalmat, és idézi a cáfoló passzusokat? Aki a biztonság kedvéért végigtelefonálja a szakértőket, hogy ellenőrizze önmaga ismereteit, mielőtt tapintatosan kiigazítaná a hozzászólók vélt vagy valós tévedéseit? Pedig az a benyomásom, hogy a pontosításnál, kiegészítésnél jobban bántja a hozzászólókat, ha úgy érzik, hogy a posztoló nem akar szóba állni velük. Holott csak nincs elég ideje a bejegyzés utóéletére.  

A találkozó harmadik órájában már anekdotáztunk. A Kossuth-díjas író például elmesélte, hogy hol volt az Új Írás szerkesztősége, ahová pályakezdőként invitálták. Ekkor csapott valaki a homlokára. Miért kínlódunk a címadással, amikor itt ül a körünkben Farkas László? A hajdani Új Írás főszerkesztői jöttek-mentek, Laci azonban maradt, és szerkesztette az irodalmi folyóiratot. Ha annak idején az Új Írás azért jött létre, hogy fiatal írókat fedezzen föl, akkor az online Új Írás miért ne fedezhetne föl fiatal írókat?

Egy picit tévedtünk. Épp Farkas László bizonyította be a Deres március című, 2016-ban megjelent visszaemlékezésében, hogy 1959-ben Holnap lett volna a fiataloknak szánt havilap címe. E gondolatcsírából lett egy évvel később az Új Írás. A mi digitális folyóiratunknak is más címe lett volna, ám a következő órában egyre gyakrabban emlegettük a régi Új Írás kifejezést. Elképzelésünk szerint kiforrott írók pátyolgatták volna a pályakezdőket, márpedig az új címjavaslat még nyomatékosítaná is a fölfedező szándékát. (E sorok írója azért kapott meghívást az írók közé, mert médiatanárként kiterjedt kapcsolatrendszerre tett szert a fiatal újságírók körében, akik közül sokan kísérleteznek a szépirodalmi műfajokban.)

Mindenki azzal kelt föl a belvárosi presszó kényelmetlen székéről, hogy érdemes kacérkodni az Új Írás címmel. Már van egy szerkesztője, aki mindent tud a régiről, a papír alapúról, és van egy új eszköz, a világháló, amelynek révén a lapzártás világot ki lehetne tágítani a pályakezdő irodalmárok irányába. Nekem még annyit mond az Új Írás, hogy 1964 februárjában, kecskeméti gimnazistaként pirosló füllel olvastam - és a kollégiumi szobában fel is olvastam - Weöres Sándor zseniálisan pornográf versét, az Antik eklogát. A tervezett Új Írás online viszont csakugyan újdonsággal kecsegtetné a szerzőket és olvasókat, mert megváltozott jelentést kölcsönözve a folyóirat intézményének.

Az eredetileg folyó irat állandósult szókapcsolattá válva rendszeres időközönként, például negyedévenként, kéthavonként vagy havonként megjelenő művet jelentett. Mára eltűnt belőle a papír és a periodicitás. Az online kifejezésnek megfelelően folyamatosan lát napvilágot, a világhálón terjed, és bárkihez eljuthat, aki netezik. Ha sikerülne összehozni - amit remélek -, akkor nemcsak a pályakezdő írók tanulhatnának az Új Írásban fölfedezett mai Kossuth-díjasoktól, hanem az öreg írók is a digitális nemzedéktől.            

A tegnapi bejegyzést olvasván többen is firtatták, miért nem neveztem meg a kenderesi Horthy-emléknapról tudósító újságírót. Voltak, akik arra gyanakodtak, hogy tapintatból hallgattam el a nevét. De olyan is akadt, aki a vidéken dolgozó újságírók nevében kérte ki magának a „pesti lekezelést”.

Magam is megyei lapnál kezdtem az újságírói pályát (Zalaegerszegen és Debrecenben), majd médiatanárként csaknem harminc évet töltöttem Szeged, Nyíregyháza, Eger, Székesfehérvár és Szombathely felsőoktatási intézményeiben. Ráadásul a szolnoki újságíró nevét nem azért mellőztem, mert a hiányos tudósítás okán megsajnáltam volna. Nevének „elhallgatása” sokkal egyszerűbb: nem tudtam elolvasni, vajon ki írta a tollhegyre tűzött élménybeszámolót. Régi gond ez a színes sajtóban, még a papír alapúból örökült át a digitálisba.

Az említett cikk fölött egy fénykép látható. Szabadtéren készült, a háttérben fordított V alakú villanypózna, az előtérben sok bajszos férfi sujtásos, egyenruhaszerű öltözékben. A Vitézi Rend tagjai vagy hajdani tengerészek, a nagyon idősek talán az ellentengernagy-kormányzó testőrgárdájához kötődtek. A jobb szélen egyetlen civil ruhás, akire azért figyeltem föl, mert zakó nélkül, fehér ingével kirí a fekete ruhás tömegből. A fénykép bal felső sarkába belóg a kékesszürke ég egyik darabja. A szerkesztőség erre írta föl az újságíró nevét fehér, esetleg bézs színű betűkkel.

Alig látszanak, ha meresztem a szemem, talán a Daróczi rajzolódik ki, a keresztnévből azonban végképp semmi sem látszik. Felhívtam az egyik tanítványomat, aki rendszergazda egy információs cégnél, ő fiatalabb és jobb a szeme. A keresztnévből kisilabizálta, hogy „bet”. Összeraktuk, hogy a kenderesi temetőben valószínűleg Daróczi Erzsébet képviselte a szolnoki szerkesztőséget, bár ebben nem lehetünk biztosak. Abban viszont igen, hogy olvasóként könnyebb dolgunk volt a fekete-fehér sajtóban, ott ugyanis még kontrasztos betűkkel dolgoztak a nyomdászok.

Máskülönben azért se neveztem meg a tudósítót, mert a jelenség nemcsak az Új Néplap online változatára, a Szoljon.hu-ra jellemző. Típushiba, gyakran fordul elő mind a tizennégy Mediaworks-napilapnál. Leginkább ama fotóknál, amelyek kint vagy bent készültek, és a kékesszürke égi hátteret vagy a fehér falat mutatják. Na, erre kellene a világos színektől elütő sötét, lehetőleg fekete betűkkel nyomtatni az újságíró nevét. Hogy ha a cikk fölkeltette a figyelmünket, akkor megtudhassuk, vajon ki írta.

Sem a születése, sem a halála nem esett szeptember második napjára. Szülőhelye talán mégis azért emlékezett meg róla tegnap, mert az őszi politikai szezon az ő említésével kezdődhetett. A megyei újság Horthy emléknapot tartottak Kenderesen címmel számolt be a fejleményekről.

A temetőben Kovács Sándor beszélt, ő az illetékes országgyűlési képviselő. Alkalmas lehet a kormánypárti álláspont kifejtésére, mert civilben rehabilitációs szakember. A kétezres évek elején a nyíregyházi főiskolán is tanult, és talán tanítottam. Ebben az esetben elnézést kérek tőle; mentségemre szóljon, hogy túl átlagos a neve. A tudósító ezt a gondolatát emelte ki: „Ne feledjük, hogy a Trianon utáni csonka Magyarország fennmaradása Horthy Miklósnak, Bethlen Istvánnak, Klebelsberg Kúnónak és társainak köszönhető.” (Betűhív idézet.) Kovács képviselő úr nem lépett túl a számára megszabott kereteken. Orbán Viktor ugyanis a Miniszterelnök.hu tanúsága szerint ezt mondta tavaly, június 21-én: „Hogy mégsem temetett bennünket maga alá a történelem, azt néhány kivételes államférfinek köszönhetjük. Horthy Miklós kormányzónak, Bethlen István miniszterelnöknek és Klebelsberg Kunó miniszternek.”

A szolnoki újságíró egyébként megfeledkezett a délutáni eseményekről. Holott a művelődési házban megrendezett tudományos konferencia 14.30-kor kezdődött, az ő tudósítását pedig 15.25-kor hozta nyilvánosságra az Új Néplap online változata, a Szoljon.hu. Kíváncsi lettem volna legalább az első előadó, Prof. Dr. Habil Szakály Sándor álláspontjára. Vajon a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója miként vélekedik a kutatási témájáról? A fővárosban szerkesztett portálok digitális felületén olvastam ugyan, hogy szerinte Horthyt nem kell rehabilitálni, mert akit a bíróságok nem ítéltek el a második világháború után, azt fölösleges fölmenteni. Ez azonban csupán tömörítés. Többet értenénk az Orbán-rendszer Horthy-kultuszából, ha a habilitált főtörténész hitelesített mondandóját összevethetnénk a rehabilitációs szakember véleményével.  

A szolnoki újságíró hiányos tudósítását némi változtatással közölte a többi Mediaworks-lap (a Zalai Hírlap, a Vas Népe, a veszprémi Napló, a tatabányai 24 Óra, a Fejér Megyei Hírlap, a Dunaújvárosi Hírlap, a Tolnai Népújság, a pécsi Dunántúli Napló, a Somogyi Hírlap, a kecskeméti Petőfi Népe, a Békés Megyei Hírlap, a Heves Megyei Hírlap és a Nógrád Megyei Hírlap) is. Azzal a különbséggel, hogy Horthy és az emléknap közé kötőjelet tettek.