Évente egyszer meg-megemlítem, hogy az egyik tanítványom kifogott a polgármesterén. A Miskolc közeli kisvárosban önkormányzati képviselő volt, és amit elmondott a testületi ülésen, azt szerette volna viszontlátni a helyi újságban. Ám a polgármester letiltotta a megjelenést. Ekkor rakta föl gondolatait a Facebook-üzenőfalára, és a bíráló szavakat mintegy háromezren olvasták el az 5661 lakosú településen. Nagyobb nyilvánosságot kapott, mintha hozzászólása az önkormányzati lapban jelent volna meg. 

Az esetet most már aligha érdemes ismételgetni, mert van egy hasonló ügy, amelyet Fekő Ádám bontott ki az Azonnali.hu digitális felületén. Mályiba invitálta az olvasókat, ugyancsak Miskolc mellé, ahol a polgármester egy 2016-os rendeletre hivatkozva igyekszik lehetetlenné tenni a 4016 helybéliből körülbelül 2500-at elérő Facebook-csoport működését. Úgy véli, hogy ha a község neve olvasható a csoportéban is, akkor neki kell engedélyt adni a használatra. Egyébként pedig azt kifogásolta, hogy a hozzászólók „olyan kérdéseket is feltesznek, amik nem relevánsak”. Az idegen szó ugyebár azt jelenti, hogy fontos, lényeges, meghatározó.

Nem vonom kétségbe, hogy a polgármesternek van köze a névhasználathoz. Mindazonáltal mulatságos, ha az információkhoz való hozzáférést úgy akarja megszűrni, hogy ő dönti el, mit kérdezhetnek tőle az emberek. A nyilvánosság fórumain ugyanis az a fontos, lényeges, meghatározó, aminek hírértéke van. Márpedig hírértéke annak van, amit el akarnak titkolni. A mályi elöljáró próbálkozása azért tünetértékű, mert ő már nem a tanácselnökből lett polgármesterek közé tartozik, akik nem értették a nyilvánosság működését. Ő érti, és vannak is eszközei a számára kínos információk kiszűrésére. Csakhogy a bírálói sem eszköztelenek.

Egy másik fiatal újságíró, Sarkadi Zsolt a 444.hu-n amerikai tanulmányt elemzett. Kiderült belőle, hogy a legutóbbi évtizedben 1800 helyi újság szűnt meg az Egyesült Államokban. Nehéz persze eldönteni, hogy ez sok-e vagy kevés a 330 milliós országban. A következtetés azonban elgondolkoztató: ahol megszűnt a helyi hatalmat ellenőrző sajtó, ott megdrágul az önkormányzat működtetése. Az olvasók fantáziájára bízom, hogy miért. De vajon megszűnőben van-e nálunk is a helyi sajtó? A hagyományos formái kétségkívül válságban vannak. A mellékelt példák mégis azt sejtetik, a világhálón felbukkanó közösségi oldalak alkalmasnak látszanak arra, hogy helyettesítsék őket.

Az akadémikusok közül sokan nem szavaztak Freund Tamásra. A Magyar Tudományos Akadémia némi többséggel mégis megválasztott elnöke most igyekszik maga mellé állítani őket is. Ezt a célt szolgálta interjúja a Magyar Narancs legutóbbi számában. Kiderült belőle, hogy nemcsak azért tekinti kevésbé hitelesnek a társadalomtudósok tevékenységét, mert kétségkívül egzaktabb (rengeteg kísérlettel dúsított) természettudományt művel. Azért is, mert két kifejezést valószínűleg félreért.

Szerinte „Egy társadalomtudós, ha nekimegy annak, ami Magyarországon történik, a gyengébb publikációjának, vagy inkább publicisztikájának is találhat olyan folyóiratot, amely ellenséges például az éppen uralkodó gazdaságpolitika iránt.” (2020. július 16.) Mintha bizonytalan volna a publikáció, illetve a publicisztika megítélésében. A publikáció valaminek a közhírré tételét, nyilvánosságra hozását jelenti, Másodsorban azonban van olyan jelentése is, hogy tudományos mű lát napvilágot. A publicisztika közéleti kérdések elvi alapú és irodalmi igényű értelmezése. Az utóbbi jelentőségére egy példa a szerkesztői gyakorlatomból.

Mezei András költő a múlt század nyolcvanas éveiben publicisztikát írt az ÉS-be Széles Lajos Naksol nevű találmányáról. A természettudományos élet néhány képviselője vitatta „a gyógyító borbély” sarlatán tevékenységét, felfogásukat legerőteljesebben Rényi Péter, a Népszabadság főszerkesztő-helyettese képviselte. Néhány napja láttam egy tévéreklámot, amely hirdette az Irixet, a Naksol továbbfejlesztett változatát. Elismerem, hogy nem lett belőle mindent gyógyító csodaszer, ennyiben igazuk volt a berzenkedőknek. De tapasztalatból tudom azt is, hogy ha az elektromos tűzhely forró platóján felejtettem az ujjamat, a kéznél lévő Irix mindig segített.      

Egy magára adó kormányzat azért nem lehetetleníti el az éppen uralkodó gazdaságpolitikáját bíráló társadalomtudományi értelmezéseket, mert mielőtt hatalomra került volna, ellenzékben esetleg ő is ezt a másféle gazdaságpolitikát hirdette. Vagy ha van is összefüggés ellenzéki és kormányzati gazdaságfilozófiája között, válság esetén jól jöhet neki a másféle gazdaságpolitika, ha ezzel fenntarthatja a hatalmát. Az akadémiai tudományok finanszírozása szempontjából tehát óvatosabban értelmezném a publikációt és a publicisztikát. Sosem lehet tudni, hogy elvi közelítésmódjával és irodalmi igényességével a publicisztika mikor segíti ki a tudományos publikációt.

Tamás Gáspár Miklóst 1974 óta tartom számon. Akkor jelent meg Kolozsvárott a Szövegek és körülmények, az elmélettel foglalkozó erdélyi fiatalok gyűjteményes kötete. Néhány év múlva áttelepedett hozzánk, és fontosnak véltem, hogy a tanítványaim meghallgassák. Nevének kezdőbetűi ugyanis fogalommá váltak, Hajós András pedig így jellemezte: „Magyarország öt legokosabb embere közül három TGM.” (168 Óra, 2019.09. 26.) Az elismerésből csipetnyi irónia is kiérezhető.

A háromnevű filozófust és közírót tegnap Bolgár György szólaltatta meg klubrádiós műsorában. A nyilvánosság aggasztó állapotát úgy vázolta Tamás Gáspár Miklós, hogy a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítványhoz „600” szerkesztőség csatlakozott, ráadásul a tulajdonosok „ingyen” ajánlották föl a portfóliójukat. A két idézőjelbe tett szót érdemes górcső alá venni. Már csak azért is, mert Dr. Varga István, a KESMA első kuratóriumi elnöke szerint „Újabb és újabb felajánlások jöttek.” (Behir.hu, 2019.02.04.) Ezt sulykolta a kormánypárti sajtó is. Egy médiakutató összeszámolta a bekebelezett szerkesztőségeket, és a 476-os szám jött ki.

Azóta másfél év telt el, és a 600 nemcsak azért indokolatlan, mert túl sok. Ennél nyomósabb okom is van. A koronavírus járványra hivatkozva a kesmás lapokat működtető Mediaworks a hét minden napjára jutó füzetek közül megszüntette az egészségügyi Jól vagyok-at, a gasztronómiai Mindmegette-t, a retro Népsport-ot és a lakberendezési Otthon vagyok-ot. E mellékletek családi jelleget kölcsönöztek a 18 megyei és 1 városi napilapnak. Vagyis ama bizonyos 476 aligha nőtt, inkább csak csökkent. Következésképpen az is elég, ha a kormányzati sajtó túlsúlyát 400 és 500 közé tesszük. 

Ami a csatlakozás önkéntességét és az ingyenes felajánlást illeti, van egy árulkodó mozzanat. Andy Vajna, az Amerikából hazatelepült filmproducer halála előtt néhány héttel interjút adott: „Én a Mediaworks-től kaptam egy ajánlatot a Lapcomra. Mivel én ezt üzleti vállalkozásnak tekintem, a felkínált összeget néztem, ami megfelelő volt ahhoz, hogy eladjam.” (Index.hu, 2018.12.10.) A gazdasági újságírók szerint 6 milliárd forintot értek a lapjai, a „megfelelő összeg”, amelyet kapott értük, nem lehetett sokkal kevesebb. Vajon ennek alapján elképzelhető, hogy a 20 millió forintos alaptőkével létrehozott KESMÁ-nak a 476 szerkesztőség hajdani tulajdonosai csak úgy felajánlottak 30 milliárd forintra becsült vagyont?

Nemcsak azért ódzkodom a reggeli tévézéstől, mert helyette inkább megírom a napi penzumot. Azért is, mert szakmai együttérzésből sajnálom a műsorvezetőket. Futószalagon érkeznek hozzájuk a vendégek, és általában egy nő meg egy férfi próbálja elhitetni velünk, hogy felkészült belőlük. Amit pedig láttam, hallottam, azt sem élő adásban kísértem figyelemmel, hanem felvételről. Azóta is foglalkoztat.

Az Erdélyből áttelepült Tompa Andrea egyre jobb regényekkel véteti észre magát. Most épp azt írta meg, amit csupán egy olyan emigráns vethet papírra, aki nem nyelvet, nem is hazát cserélt, hanem „csak” a határ másik oldalára költözött. A romániai és a magyarországi idegenségérzetet írta ki magából, és a Haza című könyve teremtett alkalmat egy jó kis beszélgetésre. Vele szemben foglalt helyet a régi bútordarab (Kárász Róbert) és egy nála talán ismertebb, de az ATV-nél nemrégiben kezdő riporter (Veiszer Alinda). Az utóbbi igyekezett feloldani az írónő szemmel látható feszültségét. Sikerült is neki, ezzel magyarázható, hogy elégedetten adta át a szót kollégájának.

A rutinos reggeli műsorvezető száját pedig ez a kérdés hagyta el: „Miről szól a regény?” Azért nem omlott össze bennem a világ, mert nyilvánvaló, hogy lehetetlen felkészülni az összes aznapi vendégből. Ez a kérdés azonban csak akkor marad ki az újságíró repertoárjából, ha legalább egy évtizede figyeli a vendég szépirodalmi tevékenységét. Nincs túl nehéz dolga, mert a jó írók nem föltétlenül arra törekszenek, hogy termékenyek legyenek. Tompa Andrea például 2010 óta négy regényt jelentetett meg, időrendben utolsó köztük a Haza.

A másik műsorvezető ekkor vette vissza a szót, és azt firtatta, mi a különbség a pesti meg a kolozsvári ivóvíz között. Az interjúalany arca földerült, mert megértette, hogy legalább az egyik újságíró olvasta a könyvét. Elmesélte, hogy a városi ivóvíz illatából, ízéből érzi meg, hol otthonosabb. Az ügyesen megválasztott kérdés csalogatta elő belőle azt a választ, amelyet akár át is emelhetnék a szállóigék gyűjteményébe: „Ma már naponta járhatok a hazáim között.” (ATV, 2020. július 13.)

Veiszer Alinda olyan finoman, gyengéden, kulturáltan szégyenítette meg az idősebb, tapasztaltabb, kiégettebb futószalag-szakmunkást, hogy az talán észre sem vette a szakmai megsemmisülést. Vajon fásultságából, tompaságából telt-e a felismerésre, hogy a körülmények ellenére is érdemes lett volna készülnie Tompa Andreából?    

A címbéli úr helyezkedik a médiapiacon. Alapít, ad, vesz, cserél. Legutóbb eladta cégét a 168 Óra tulajdonosának, aki felfogadta vezérigazgatónak. A hetilap néhány munkatársának például kifejtette, hogy kiegyensúlyozottabban kéne működni, máskülönben csak a baloldali és a liberális médiafogyasztók olvassák. Az elképzelés „némi meghökkenést” váltott ki. Pedig Milkovics Pál szándékának van előzménye.   

Mintegy két évtizede Orbán Viktor miniszterelnök tanácsadója, Elek István vitatkozott a Magyar Hírlap egyik munkatársával. Cikkét a főszerkesztő közölte, sőt felajánlotta a szerzőnek, hogy szívesen látja többi írását is a liberális napilapban. Felhorkantak a belső munkatársak, az értelmiségi holdudvar még a bojkottot is megpendítette. A főszerkesztő visszakozott. Másfél évvel később Kerényi Imre, a miniszterelnök tanácsadója portrékat vázolt, a sorozat első darabját a Népszava egyik publicistájáról írta. A baloldali lap főszerkesztője közölte a cikket, sőt rovatot is ajánlott a rendezőnek. Szándékát felzúdulás követte, még a bojkott is szóba került. A főszerkesztő visszakozott.

Vajon mi motiválta a két ellenzéki főszerkesztőt? Az alkalmazkodás kényszere? A nyitottság? Vagy csak az, hogy a tulajdonosok nyereséget várnak tőlük? Egy napilap akkor lehet nyereséges, ha egyre többen olvassák. Akkor nőhet a példányszám, ha az újság minél többféle véleményt közöl. Ha csupán liberális szerzők írják tele a Magyar Hírlapot, a nem liberális médiafogyasztók kevésbé olvassák. Ha csak baloldali szerzők írják tele a Népszavát, a nem baloldali médiafogyasztók kevésbé kísérik figyelemmel. Lám, az átlagos megyében egyetlen napilap jelenik meg, és a főszerkesztő igyekszik kiegyensúlyozni az újságját. Foglalkoztat egy konzervatív és egy szociálliberális publicistát, és az a „művészete”, hogy a különféle értékeket ügyesen keveri.

Évezredünk elején a politikailag tömbösödött országos napilapok veszteségesek voltak, a politikailag kiegyensúlyozottabb megyei napilapok azonban nyereségesek. Azóta úgy változott a helyzet, hogy a 2010-ben ismét hatalomra jutott miniszterelnök emberei felvásárolták a megyei sajtót, és a vidéki napilapok hasábjairól eltűntek a kormány tevékenységét firtató írások. Az országosok után a megyei napilapok is tömbösödtek, és elvesztették a példányszámuk felét, sőt olykor kétharmadát. Már nem az előfizetők és az utcai vásárlók teszik őket nyereségessé, hanem az állami hirdetések. Ez a sors vár a 168 Órára is?    

Korunk rögtönítélő bírósága a nyilvánosság. Bár ma már ritkán hirdetnek statáriumot a parlamentek, az olykor évekig húzódó igazságszolgáltatás próbára teszi a közvélemény tűrőképességét. Márpedig az állampolgárokat bosszantja, dühíti a késlekedés. Különösen akkor, ha végül is egy súlyos bűnügyben súlytalan ítélet születik. A Kaleta-féle gyermekpornográfia alkalom a felháborodásra.

A felfüggesztett börtönbüntetés általános elégedetlenséget keltett. Szülők és nagyszülők százai mentek az utcára még a koronavírus-utójárvány idején is, hogy hangot adjanak a felháborodásuknak. Nem csoda, hogy még az ellenzék is fölismerte, haszon húzható a volt perui nagykövet végre nyilvánosságra hozott szenvedélyéből. Pontosabban szólva nem is az ellenzék igyekezett kihasználni a gyerekek iránt érdeklődő diplomata ügyében rejlő kommunikációs lehetőséget. Az ellenzéki pártokat kísértette meg a politikai haszonszerzés gondolata. Tegnap három interpelláció is elhangzott az országgyűlésben.

Mesterházy Attila az MSZP nevében rótta föl a kormánynak, hogy a titkosszolgálatok nem vették észre a karrierdiplomata zsarolásra alkalmas szenvedélybetegségét. Demeter Márta az LMP képviseletében kérte számon, hogy a külügyminisztérium miért titkosította tíz évre a Kaleta-botrány részleteit. Ander Balázs pedig a Jobbik nevében követelte, hogy az állam regisztrálja a pedofilokat, akik nyilvánosan számon tartva kevésbé juthatnának a gyermekek közelébe. Kérdéseikre államtitkári szinten válaszolt a kormány, már ha az előre gyártott elemekből összerótt megnyilvánulásokat válasznak lehet tekinteni.

A kommunikációs akció hamvába holt, holott alkalmas lett volna arra, hogy szélesebb körben jusson el a nyilvánossághoz. A föltett kérdések mögött ugyanis nem rejlett ideológiai különbség, amely megosztotta volna az ellenzéki pártokat. A gyermekpornográfiát aligha értelmezik merőben ellentétesen. Ha politikai tőkét akartak volna csiholni belőle, és ha működne köztük valamiféle együttműködési mechanizmus, akkor egy A/4-es papírlapon, 20 sorban egységes keretbe foglalhatták volna a titkosszolgálati mulasztást, a kínos ügy titkosítását és a belőlük fakadó következtetés levonását.

Ezt elmulasztották az összefogásról papoló, de azt következetesen mellőző ellenzéki pártok. Noha közös fellépésüket már nem intézhette volna el államtitkári szinten a kormányzat, ráadásul a hangjuk is nagyobbat szólhatott volna.      

Vitapartnerem, T. G. újságíró, diplomata, egyetemi oktató - még Debrecenből ismerjük egymást. Nyitott vagyok az érveire, mert a magyar dzsessz egyik legjobb szakértője. Most azonban mintha azért szűkítené eszmecserénket a könnyűzenére, mert a „társadalmasitására” felkért kormánybiztos elképzeléseiről keveset tudunk.

Csábító lehet persze a Demeter Szilárd által beígért 25 milliárd forint. Különösen akkor, ha az Illés-együttes után néhány évtizeddel ismét akad valaki, aki magyar szövegekkel akarja felváltani a zenekarok angolságát. Engem viszont az is foglalkoztat, vajon ama könnyűzenei koncepció milyen összefüggésbe ágyazódik. Elvégre az Országos Széchényi Könyvtár sorsáért is Demeter úr felel, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója szintén ő, a Digitális Irodalmi Akadémiát is a szárnyai alá vette, és a könyvkiadók szintén vele egyeztetnek. Itt-ott elejtett szavaiból arra következtetek, hogy a PIM-nek helyet adó Károlyi-palotát a legszívesebben eladná, és az árából beszállna egy építkezésbe. Az új kulturális központban pedig elirányítgatná a múzeumot, a könyvtárat, a digitális, a kiadói és a könnyűzenei igazgatóságot.

Az egyik interjúban „eltartott kisujjú” értelmiségiekről beszélt, meg arról, hogy a kortárs irodalomnak „nagyobb a füstje, mint a lángja”. (Reaktor podcast, 20.07.08.) Bejelentette, hogy a járvány miatt elhalasztotta ugyan az országjárást, ősztől azonban adja majd a pénzt útiköltségre, napidíjra, máskülönben az írók-költők nem szembesülhetnek azzal, hogy amiért tapsot kapnak a Petőfi Irodalmi Múzeum belterjes rendezvényein, az unalomba fullad „Csajágaröcsögén”. Neki olyan irodalom kéne, mely kielégíti a professzorok esztétikai igényét, és szórakoztatja az asztalosinasokat. Ezt az elképzelést átéltem már a múlt század hetvenes éveiben. Az lett belőle, hogy a művészeti termékek szórakoztatták a professzorokat, és kielégítették az asztalosinasok esztétikai igényét.

Egy másik interjúban Demeter urat megkísérti a gondolat, hogy megbukhat, ha túl nagyra nő. Hát igen, előttem is kirajzolódik az Orbán-kormányokból Stumpf István, Lázár János és Navracsics Tibor sorsa. Korunk omnipotens kultúrpolitikusa számot vet azzal, hogy esetleg épp egy másik Erdélyből érkezett végrehajtó, Szakács Árpád támadja majd meg a kijelentésért, miszerint „A magyar kultúra akkor kerek, ha minden oldal benne van.” Hm. Talán arra utalt, hogy a rendszeren belül vita zajlik arról, kik lehetnek a nemzeti kultúra szerves részei?

Tíz mondat Demeter Szilárdtól

A magasirodalom lába nem ér le a földre. (Pestihirlap.hu, 2020. február 18.)

A korona után megváltozunk. (Hajónapló.ma, 2020. április 30.)

A magyar kultúra fejnehéz, Budapest-központú. (Népszava, 2020. május 6.)

Az én feladatom nem az, hogy tartalmi kérdésekben döntsek. Az én feladatom az, hogy infrastruktúrát építsek, és lehetőségeket biztosítsak. (Mandiner.hu, 2020. június 26.)

Elég nagy médiarendszer van a kormány kezében. (Reaktor podcast, 2020. július 8.)

Ma már információt 80 százalékban online szerzünk be. (Reaktor podcast, 2020. július 8.)

Online térfoglalást kell végrehajtanunk, tele kell spamelnünk a netet magyar tartalmakkal. (Reaktor podcast, 2020. július 8.)

/3 éves fiáról/ Azt szeretném, ha ő ugyanabban az anyanyelvi kultúrában nőne fel, ami engem a legvadabb Ceausescu-diktatúrában is megtartott. (Reaktor podcast, 2020. július 8.)

Számomra a magyar kultúra akkor kerek, ha minden oldal benne van. (Válaszonline.hu, 2020. július 9.)

Ebben a rendszerben is megbukhatok, ha túl nagyra növök. (Válaszonline.hu, 2020. július 9.)

A legutóbbi napokban Orbán gazdálkodott, Mészáros Lőrinc gazdagított, Kubatov futballozott, Nagy Feró dörzsölődött, Korda György hajazott, Karácsony pedig nem választott elő. Lefülelt mondatok.

Amúgy kulturált, művelt, tájékozott embernek ismertem meg. (Bródy János dalszövegíró Demeter Szilárd könnyűzenei kormánybiztosról, Válaszonline.hu, július 6.)

Ha működőképes rockzenét akarsz, annak valamilyen szinten dörzsölődnie kell a hatalomhoz. (Nagy Feró rockzenész, HVG, július 6.)

A hosszú élet titka a várólista. (Veress Jenő újságíró, Facebook.com, július 6.)

Hiába van 16 ezer lélegeztetőgépünk, szakemberhiány miatt nem tudunk megfelelősen lélegeztetni. (Dr. Svéd Tamás, a Magyar Orvosi Kamara titkára, Népszava, július 7.)

A markáns többség patriotizmus által vezérelve nem kér az anarchistákból, a külföldről fizetett ügynökszervezetekből és bértollnokokból. (Ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász, Demokrata, július 7.)

Demokrácia csak akkor van, ha úgy teszünk, mintha lenne. (Ungváry Krisztián történész, Azonnali.hu, július 7.)

Az Indexről már régen leválasztottak mindent, amiben pénz van. (Plankó Gergő újságíró, 444.hu, július 7.)

Festetlen hajjal sosem léptem közönség elé. (Korda György énekes, 24.hu, július 7.)

Tele kell spamelnünk a netet magyar tartalmakkal. (Demeter Szilárd Fidesz-kultúrpolitikus, Reaktor Podcast, július 8.)

A magyar férfiember archetípusa mégiscsak a gazda. (Orbán Viktor miniszterelnök, Miniszterelnök.hu, július 9.)

Az a tiltakozás, amely nem veszi célba az államot, nem ér semmit. (Tamás Gáspár Miklós filozófus, Magyar Narancs, július 9.)

Enyém a felelősség, de csapatban gondolkodom. (Rudolf Péter, a Vígszínház újdonsült igazgatója, Kultúra.hu, július 9.)

Annak örülnék a legjobban, ha volt futballistánk megvásárolná a Lokit. (Gondola Zsolt debreceni önkormányzati képviselő Dzsudzsák Balázsról, DigiSport.hu, július 9.)

A magyar futball rengeteget fejlődött, remek meccsek vannak. (Kubatov Gábor Fidesz-politikus, az FTC elnöke, Üllői út 129, július 10.)

Gyurcsányék a vörös sarok. (Kiszelly Zoltán politológus, Hír TV, július 10.)

Nem látom, hogy az ellenzék formában és lendületben lenne. (Böcskei Balázs politológus, ATV, július 10.)

Nem az újságírók lettek gyengébbek, hanem a kormány lett érzékenyebb a kritikára. (Hargitai Miklós, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöke, Magyar Hang, július 10.)

Mindenkit néznek valakik. (Forgács Iván tévékritikus, Népszava, július 11.)

Nem indulok az előválasztáson. (Karácsony Gergely budapesti főpolgármester az ellenzéki miniszterelnök-jelöltségről, Azonnali.hu, július 11.)

Lenne helye a válogatott csapatkapitányának az NB I-ben is, de a Debrecen nyilván érzelmi kérdés Dzsudzsáknak. (Szilágyi László újságíró, Magyar Nemzet Online, július 11.)

Ami itt létrejött, az az egész országot gazdagítja. (Mészáros Lőrinc, a felcsúti Puskás Akadémia kuratóriumi elnöke, Nemzeti Sport, július 12.)

Az újságíró szövetség szép kezdeményezése az Aranytoll. Évente idős tollforgatókat tisztel meg az életművüket elismerő kicsiny jelvénnyel. Elnökünk, Szále László honosította meg az Aranytoll-sztorikat, e sorozatban jelent meg A legendás sajtóhibák és sajtóhiba-legendák című visszaemlékezésem. A sajtóhiba-legendát egy szóbeszéd képviselte, melyhez figyelemre méltó utóhang fűződik.

Mi, a Magyar Ifjúság hajdani munkatársai ötévente találkozunk, és mindig szóba kerül az úgynevezett ebsztori. Története dióhéjban az, hogy Sztálin 1948-ban kitagadta Jugoszláviát a szocialista országok közösségéből. Vezetőjét, Tito marsallt pedig egy orosz közmondás alapján („Olyan igaz, mint a láncos kutya”, vagyis amire ráengedik, ahhoz láncolódik) az amerikai imperializmus kiszolgálójának titulálta. A Láncos kutya lett Tito eposzi jelzője, és a Szabad Nép meg a Ludas Matyi hasábjain rengeteg karikatúra jelent meg róla, amint Uncle Sam vasláncon vonszolja maga után.

E képzettársítást igyekezett elkerülni a Kádár-korszakbeli sajtó. Már csak azért is, mert 1956. november 3-án, Brioni szigetén, Tito és Hruscsov találkozóján dőlt el, hogy Kádár János lesz nálunk az első ember. Igen ám, de az ifjúsági hetilap oly nagy méretben látott napvilágot, hogy hosszú címek fértek ki az első oldalára. Például az, hogy „Tito hazánkba érkezett”. A gyanútlan tördelőszerkesztő pedig vele egy sorba biggyesztette a súlyemelő Európa-bajnokságot is. Némi rövidítéssel így: „Budapesten az EB.” A diplomáciai botrány miatt állítólag több munkatársat megbüntettek, csakhogy ennek részleteit egyelőre nem sikerült feltárni.

Visszaemlékezésem július 6-án jelent meg a Múosz.hu-n, és tegnap átvette az Újnépszabadság.com is. Hamarosan hozzászólt Kocsis Tamás. Szintén aranytollas kollégám kifejtette, hogy 1968-ban a Magyar Távirati Iroda tudósítójaként bejáratos volt a belgrádi nagykövetségre. Épp egy fehér szőrű kutyát hoztak ki láncra kötve az épületből, és mint megtudta, „Otthonról küldték, Titóé lesz.” Azonnal lehívatta Marjai József nagykövetet, és rámutatott a gyönyörű eb nyakában lógó vasláncra. Írását így fejezte be: „Tito persze már ékes bőrövvel kapta meg - Kádár János ajándékát.”

Azt már én fűzöm hozzá, hogy Marjait 1970-ben visszahívták Budapestre. Külügyminiszter-helyettes lett, 1978-tól pedig miniszterelnök-helyettessé nevezték ki. Vajon karrierjében milyen szerepet játszott, hogy a lánc kicserélésével megakadályozott egy diplomáciai botrányt?

Tegnap este rácsodálkoztam egy hírtévés vitaműsorra. Publi Café a címe, és a kormánypárti sajtóban meghonosodott kifejezések ritkán hangzanak el benne. Az ellenzéki politikusokkal szemben kultúremberek védelmezik a kormányt. A műsor egyik vendége volt Kiszelly Zoltán politológus, aki otthonosan mozog Nyugat-Európában, különösen német nyelvterületen. Volt egy eszmefuttatása, mely továbbgondolásra késztet. Azt állította az ellenzéki orgánumokról, hogy lemondtak a kormányzati reklámok közléséről. Kivételként a Népszavát említette.

Néhány napja terjedelmi okból nem tértem ki a patinás újság hirdetéspolitikájára, és azt ígértem az ezt kifogásoló olvasónak, hogy alkalomadtán visszatérek rá. Íme, itt az alkalom. Nem tudok arról, hogy az ellenzéki szerkesztőségek „lemondtak” volna a kormányzati reklámok közléséről. Azt viszont olvastam, hogy a Népszava főszerkesztője, Horváth Gábor interjút adott egy szaklapnak, és kifejtette, hogy szívesen közlik a kormányzati hirdetéseket, ő azonban megvétózhatja azokat, amelyek megítélése szerint nem férnek el a hatalom tevékenységét elemző, sőt bíráló újságban. Már nem ő a 147 éves napilap főszerkesztője. Lehetséges, hogy az utód nem örökölte a vétójogát?

Szegényes a felhozatal, hetek óta ugyanaz a kormányzati reklám jelenik meg. A sok portréval ellátott „A te országod, a te hangod”, amely szorgalmazza, hogy a Népszava olvasói válaszoljanak a nemzeti konzultáció kérdéseire. A mai számban a harmadik és a negyedik kérdés jelent meg, egy-egy oldalnyi terjedelemben. A kolumnányi hirdetés úgy egymilliót kóstál, a kiadóhivatal tehát naponta mintegy kétmillió forintnyi bevételt könyvelhet el. Sokkal többet aligha, mert mindössze egy-két apróhirdetés lát még napvilágot. Ama állami cégek ugyanis visszavonultak, például a Szerencsejáték Zrt és a Magyar Villamos Művek Zrt, amelyek semlegesebb tartalmú reklámokkal tartották életben az újságot.

Vajon érdemes-e közölni a képmutató nemzeti konzultációhoz kedvet csináló hirdetést naponta két újságoldalnyi terjedelemben? Nem venném magamnak a bátorságot, hogy ezt eldöntsem a kiadóhivatal helyett. Az a fránya kétmillió forint azonban legföljebb arra elég, hogy pótolja az immár egyetlen ellenzéki napilap napi veszteségét. A jóllakáshoz sok, az éhenhaláshoz kevés. A sors iróniája és a sajtótörténet fintora, hogy ezt a helyzetet már akkor is átélte a Népszava, mikor még Gyurcsányék kormányozták az országot.

Tíz mondat a Népszaváról

Amikor Gyurcsány Ferencet szembesítettem azzal, hogy a Népszavának valamilyen módon mégiscsak illene támogatást kapnia, azt mondta, nem adok nektek lopott pénzt. (Andrassew Iván újságíró, Balpart.hu, 2012. szeptember 3.)

A tény, hogy Simicska finanszírozta a lapot, az abszurditás végkifejlete. (Vásárhelyi Mária szociológus, Index.hu, 2014. július 10.)

A Népszava nem fog leleplezni repkedő bulibárókat, férjjellegüket elvesztő bankelnököket. Nincs rá erő, ember, pénz, tudás. (Dési János újságíró, a Népszava volt főszerkesztő-helyettese, B1, 2016. október 15.)

Az MSZP örült, hogy a Népszava nem az ő gondjuk, de azért úgy akarták használni, mintha az övék lenne. (Bartus László újságíró, Amerikai Népszava, 2016. október 22.)

Semmi kifogásunk az ellen, hogy mondjuk hirdetéseket helyezzünk el a Népszavában, ha mondjuk a Népszava új tulajdonosa ezt kéri. (Rogán Antal miniszterelnöki kabinetirodát vezető miniszter, ATV, 2016. november 8.)

Ha tartósan működtetni akarjuk, akkor ez üzleti vállalkozás. (Puch László szocialista politikus, a Népszava tulajdonosa, ATV, 2016. december 20.)

A Fidesz hirdetésekkel tartja lélegeztetőgépen a Népszavát. (Volner János Jobbik-politikus, ATV, 2017. június 19.)

Olykor van benne kormányzati hirdetés, ami javítja a kiadó mérlegét. (Horváth Gábor főszerkesztő, Népszava, 2018. január 29.)

Puch addig tartja életben a Népszavát, míg Orbán Viktornak tetszik. (Szele Tamás újságíró, FüHü.hu, 2019. január 10.)

Miközben önök egyfolytában sajtószabadságról papolnak, az ország legnagyobb példányszámú baloldali napilapját egy nagyvállalkozó, ahogy önök mondják: oligarcha tulajdonolja és tartja el. (Orbán Viktor miniszterelnök az országgyűlésben Leisztinger Tamásról, Mérce.hu, 2019. november 18.)