Tegnap délután véletlenül hallgattam bele a Művészbejáró című klubrádiós műsorba. Nem is az elején, amikor Bóta Gábor nyilván bemutatta két vendégét. Az egyiket adás közben Beának nevezte, és a bábosokról faggatta, a másikat Verának, és a dramaturgiáról beszélgetett vele. S mert az adás végén elfelejtett elbúcsúzni tőlük, nem tudom, vajon melyikük mondta azt, amiről most tűnődöm.
Talán a bábos fejtegette, hogy a közelmúltban kétszer is volt köze Petőfihez. A születésének 200. évfordulója alkalmából kiírt pályázatoknak köszönhető, hogy volt egy előadásuk a „barguzini” (állítólag hadifogolyként Szibériába hurcolt) Petőfiről, ráadásul ismert egy színészt, aki a segesvári csatában megölt és a „román” tömegsírba temetett Petőfit is megjelenítette. A két kedves és hasonló hangfekvésű ifjú hölgy életkorából telik arra, hogy Bem „apó” 1849-es hadjáratát Romániában helyezzék el. Csakhogy szakmailag is foglalkoztak Petőfivel és korával, nehéz róluk elképzelni, hogy komolyan gondolták a román tömegsírt.
Egyikük száján véletlenül csúszott ki a jelző, és már nem lehetett visszaszívni. Pedig csak a románt az erdélyivel kellett volna helyettesíteni, és akkor megspórolta volna a tévedést. A tapintatos pontosítás a műsorvezető dolga lett volna, ezt azonban elmulasztotta. Mindenesetre az elszólásról eszembe jutott valami. Petőfi Sándor utolsó 48 órájáról a legtöbbet ama kutatásból tudjuk, amelyet 1956 augusztusában szervezett a magyar és a román tudományos akadémia.
Barta János professzor vezette a csapatot, akinek kitűnő irodalomtörténeti előadásait a múlt század hatvanas éveiben még hallgattam a debreceni egyetemen. De az emlékút szakmai főnöke nem ő, hanem Dienes András Petőfi-kutató volt. Pándi Pál a budapesti egyetemről is sokat foglalkozott a költővel, ezért lett az expedíció tagja. A két hétből néhány napot velük töltött Szabédi László professzor is a kolozsvári egyetemről. A román felet pedig Alexandru Culcer segesvári orvos képviselte, maga is Petőfi-kutató.
A Petőfi emlékút hangulatát stílszerűen az Utunk című kolozsvári hetilap örökítette meg 1956. augusztus 31-én. A riport szerzője Bárdos B. Arthur 34 éves újságíró volt, akinek akkoriban már verseskötetei is jelentek meg. Kívülről érkezett a csapatba, nem lehetett szerepe a kutatásban. Mégis találtak neki helyet, ő lett Petőfi. A helyén vacsorázott puliszkát bivalytejjel és túróval a marosvásárhelyi fogadó tölgyfából faragott asztalánál. Másnap helyette állt az Ispánki-kút kávájánál, figyelve a közeledő kozák pikásokat. Helyette feküdt a tömegsírban is, a csata többi halottja között.
A sorsa kalandosan alakult, de most nem térek ki rá. A lényeg az, hogy a Német Szövetségi Köztársaságban telepedett le. Ruhr-vidéki (dortmundi) lakásában mesélte el, hogy a legutóbbi Petőfi-helyettesítés sokkot váltott ki belőle. 1944 végén, 1945 elején a bergen-belseni koncentrációs táborban csontra soványodott hullákat kellett cipelnie a tömegsírba. Egy sor halott, köztük a fogolytársai és a bajtársai. Meszet öntött rájuk, hogy ne törjön ki a járvány. Újabb és újabb sornyi hulla, megint rétegnyi mész.
Alig több mint tíz évvel a második világháborús tömegsír után, Petőfi helyén feküdve az erdélyi tömegsírban, nem vigasztalta az a tudat, hogy akik 1849 forró nyarán, a csatatéren eltemették Bem tábornok többnyire magyar katonáit, velük együtt bizonyára a muszka pikásokat és valószínűleg néhány román halottat is, szintén a járványt akarták megakadályozni. Petőfi sokkolt helyettese életének nyolcvankilencedik évében, 2011-ben halt meg. A baráti köréből mi ketten, Novák Ferenc koreográfus és e sorok írója kerestünk új gazdát a legendás könyvtárának.
Összegyűjtötte az erdélyi és az emigrációs magyar költészet legjelentősebb műveit, és a mintegy másfél ezer válogatott kötet Szamosújvárott, a magyar tannyelvű gimnázium kollégiumában kapott helyet. Az iskolát működtető Téka-alapítvány pecsétet csináltatott. Minden könyvben olvasható, hogy „Bárdos B. Arthur erdélyi költő hagyatékából való”. Ez is költősors, nemcsak az általa helyettesített Petőfié.
