Úgy vettem észre, hogy Orbán Viktor legutóbbi rádióinterjúja az érdektelenségbe fulladt. Majdhogynem szó szerint, de erről majd később. Akadt ugyanis még két figyelemre méltó mozzanata.
Miniszterelnökünk úgy jött haza a NATO-csúcsról, hogy a magyar közönség számára nem volt érdemi mondandója a svéd-török feszültségről, és a magyar kormány ebben játszott szerepéről. Igaz, hogy a Magyar Rádió műsorvezetője nem is erőltette a témát, holott a neves interjúalany bizonyára szívesen számolt volna be a vilniusi fejleményekről, például a magyar diplomácia világra szóló sikeréről. A második mozzanatot már nem lehet ilyen röviden elintézni.
A miniszterelnökünk elárult valami jellemzőt és fontosat a munkamódszeréről. Kormányunk erőfeszítéseit az Európai Unióban így jellemezte: „Részben halogatjuk, késleltetjük a döntéseket, részben folyamatosan próbálunk szervezni egy-egy kérdésben ellenálló csoportokat, hogy a jogalkotási folyamat valahol megakadjon.” Majd egy törmelékmondat után levonta a tanulságot: „Van még lehetőség arra, hogy a botot bedugjuk a küllők közé.” Ezt már korábban is fejtegette, nem is egyszer. S hogy pontosan értsük a hasonlatot, a biztonság kedvéért hozzáfűzte, hogy az Unió számára tüske vagyunk a köröm alatt.
A harmadik mozzanatnál előre kell bocsátanom egy technikai észrevételt. A péntek reggeli interjút a rádiónál ülve hallgattam, és amikor két nap múltán előkerült a YouTube-on is, azt hittem, a késedelmes másodközlés oka, hogy miniszterelnökünk okfejtését a kommunikációs stáb meghamisította. Kiszedte belőle a krákogásokat, amelyek rossz színben tüntették volna fel a kormányfőt. 8 perc 30 másodpercig ugyanis Orbán egyszer sem köszörülte a torkát. Holott pénteken reggel már az első percekben is hallani véltem az interjút kísérő mellékzöngéket.
Elnézést a rosszhiszeműségért, elvégre 8 perc 31 másodperctől megindult a krákogás. Márpedig olyan nincs, hogy a Főnök mondatait „megtisztítják” 8 és fél percig, utána azonban megunják az aprómunkát, és hagyják a csudába az egészet. A kilencedik percben történhetett valami, mert a maradék csaknem húsz perben Orbán harmincszor köszörülte a torkát. A harminc krákogás korántsem egyéni csúcs. A rekordot 2021 novemberében, az utolsó pénteken állította fel; 7.33 és 7.59 között 36 krákogással. Mostani teljesítménye azért figyelemre méltó, mert 19 perc alatt produkálta azt a fránya harmincat..
A krákogás a tikkelés sajátos formája, a tikkelésnek pedig két válfaja van. Az egyik a motorikus, amikor idegrendszeri okból a páciens mozdulatokkal szórakoztatja, rémisztgeti a környezetét. Rángatózik, tikkel a szemével, satöbbi. Egyik látványosabb és tragikusabb, mint a másik. Ettől országunk első emberét a sors megkímélte. A másik válfaj a verbális (hangadásos) tikkelés. Miközben beszélünk valamiről, sokféleképpen kereshetjük a mondatunk következő szavát.
Vannak olyan nyilvános szereplők, például Krug Emília műsorvezető vagy Spiró György író, akik a szókereső pillanatokat ő-vel töltik ki. Spiró gyakran meg is találja a gondolatmenethez illő kifejezést. Vannak olyan közéleti személyiségek is, akik úgy tesznek, mintha angolszász nyelvterületről érkeztek volna, és am-ozva keresik a következő szót. Vannak tizenéves unokáim, akiknél megfigyeltem, hogy gyakran használják, látszólag funkciótlanul az igazából kifejezést. A 15 éves Panna azt válaszolta, hogy azért használják, mert jól hangzik, és elég hosszú ahhoz, hogy kitalálja közben, miként folytassa a mondatot.
Orbán Viktor a magyaros és férfias krákogást választotta. Hosszú évek munkájával művészi tökélyre is fejlesztette. A szóban forgó interjú azért lendített tovább a szemléleti holtpontról, mert a soproni kormányülés miatt a Magyar Rádió műsorvezetője elutazott a nyugati határszélre, és ideiglenes stúdióban rendezkedett be. Ennek folytán a látható változatban Orbán Viktor premier plánban, leginkább hozzánk beszélt. A verbális tikkelés akkor sűrűsödött, amikor a kérdés előtt vagy után a riporter kispublicisztikában értelmezte a helyzetet.
Ezzel nemcsak az a baj, hogy az értelmezés inkább a publicisták dolga, és nem szerencsés, ha a két újságírói műfaj keveredik. Sajnos a műsorvezető kormánypárti érveléssel boldogította a kormányfőt, aki az okfejtést nyilván nem tőle hallotta először. Ilyenkor kiült Orbán arcára az unalom és a türelmetlenség. A verbális tikkelés különböző válfajaival kísérletezett: cirákolt, harákolt, hertyegett, kerregett, köhécselt, köhintett. Köszörülte, sőt reszelte is a torkát.
Majd’ elfelejtettem, a podcastosított rádióinterjúban feltűnt valami, amit péntek reggelenként, a rádió mellett ülve eleve nem láthattam. Miniszterelnökünk ötször ivott vizet. Egyszer pedig utánpótlást kért, amelyet egy előzékeny kéz a félig üres poharába öntött. Ezzel is telt az idő. Szerencsére a véleményét sem rejtette véka alá. Akit érdekel, annak javaslom, hogy a 27 perc 45 másodpercnyi beszélgetés utolsó pillanatát nézze meg. Orbán Viktor kinéz a képből, a kommunikációs stáb irányába. Az ajakbiggyesztése és az arckifejezése mindent elárul ezekről a péntek reggeli interjúkról.
