A valóságfeltárásról tartott előadásomat a nyíregyházi főiskolások érdeklődéssel fogadták. Tetszett nekik a sok helyi vonatkozás és a személyes hangvétel. A múlt század nyolcvanas éveiben születtek, nem is nagyon tudtak arról, hogy tájegységükön egy falu (Penészlek) néhány hónapra országos nevezetességre tett szert.
Egyikük a végén odajött hozzám, és azt kérte, hogy a jövő heti előadásban bontsam ki az árnyalatokat is. Azt válaszoltam, hogy a riport műfaját szerettem volna közelebb vinni hozzájuk, ehhez pedig ennyi elég volt a Végh Antal-féle Állóvíz című szociográfiából. Abban persze egyetértek vele, hogy hajlamosak vagyunk az utókorból egyneműnek, egyszínűnek látni a Kádár-rendszert. Akik viszont felnőtt fejjel éltünk benne, érzékeltük az árnyalatokat is. Például az állampárton belüli rétegződéseket.
Átmeneti megoldást javasoltam neki. Amúgy is szoktam küldeni a szeminárium résztvevőinek negyven-ötvensornyi szövegeket, afféle gondolatébresztőket, hogy otthon vagy a kollégiumban tűnődjenek rajtuk, esetleg nézzenek utána az őket érdeklő részleteknek. A vitára szánt kétszer negyvenöt percben együtt bonthatnánk ki az árnyalatokat, megbeszélhetnénk az irodalmi botrány fejleményeit. Azóta megírtam, és el is küldtem az újságírással kacérkodó szeminaristáknak ezt a kisesszét. Íme:
„1968 őszén vagyunk. A penészleki kiruccanásból a fővárosba visszatért írószövetségi elnököt, Darvas Józsefet elkapta az ihlet. Drámán dolgozik. A Térképen nem található című darabot 1969. január 10-én mutatták be a miskolci színházban. Javában próbáltak a színészek Nyilassy Judit rendező vezetésével, amikor figyelemre méltó cikk jelent meg a Népszabadság karácsonyi számában. Az egész oldalnyi, vagy ahogy mi, újságírók mondjuk, kolumnányi kerekasztal-beszélgetés címe ez volt: Pártmunkások és írók együttműködéséről, az objektív, pártos valóságábrázolásról.
A vita résztvevői: Darvas József hajdani miniszter, jelenleg a magyar írók főnöke. Erdei Ferenc, a Hazafias Népfront főtitkára, szintén hajdani miniszter. Mindketten a falukutató népi írók köréből indultak, és jelentős közéleti szerepet játszottak a Kádár-korszakban. Győri Imre, az MSZMP Csongrád megyei első titkára. Orosz Ferenc, a Szabolcs-Szatmár megyei első titkár, Végh Antal kitiltója kettejük szűkebb pátriájából. Végh Antal, Sipos Gyula és Urbán Ernő írók. Pándi Pál, a napilap kulturális rovatának vezetője és Gosztonyi János, a Népszabadság főszerkesztője.
Az alaphangot a vendéglátó ütötte meg, Gosztonyi kifejtette: „Nekünk, pártmunkásoknak arra kell vigyáznunk, hogy különbséget tudjunk tenni a rendszerellenes támadások és a kritikai észrevételek között.” Végh Antal valóságfeltáró riportját a kritikai észrevételek közé sorolta. Orosz Ferenc kivételével a beszélgetés többi résztvevője is elismerte az írói látásmód létjogosultságát. Ennek hatására a szabolcs-szatmári pártvezető háttérbe húzódott, és a kerekasztal-beszélgetés további részében már nem is szólalt meg.
A vita tanulságát most, a kétezres évek elején abban látom, hogy 1968 végén a véleménynyilvánítás jogáról nem is annyira a pártfunkcionáriusok és az írók között húzódott a határvonal. Inkább az MSZMP ortodoxai és reformerei között. Ha nevesíteni kellene, akkor a Biszku Béla, illetve az Aczél György vezette csoportosulások, platformok harcoltak egymással. A kettő között egyensúlyozott Kádár János, aki Aczél kezdeményezésére az Írószövetségbe látogatott el, hogy békét teremtsen. Ha úgy tetszik: megteremtse az istenek békéjét.
A korabeli „sztárok” közül elbeszélgetett Veres Péterrel, Szabó Pállal, Illyés Gyulával és Déry Tiborral. A Népszabadság 1968. június 9-i tudósítása szerint ezt mondta: „A szocialista konszolidációt nálunk a fejlődés jellemzi, és nem a tespedés.” Az ország első embere tehát úgy foglalt állást, hogy a Penészlek-szerű zárványokat föl kell számolni. A zárvány kifejezés értelmezésem szerint azt jelentette, hogy a penészlekeket nem a rendszer szerves részének tekintette, hanem a múltból örökölt jelenségnek.
Kádár értékelése nyomán a hetvenes évek elején például szűkebb pátriámban, a Bács-Kiskunban elsőtitkároskodó Romány Pál kötelezte a járási párttitkárokat, hogy olvassák el az Állóvíz című szociográfiát, és dolgozzanak ki intézkedési tervet az esetleges zárványok felszámolására. Épp ellenkezőleg reagált a szabolcs-szatmári politikai elit. Kétségbeesetten védte a megyéből elszármazott Végh Antallal szemben a mundér becsületét.
Az a benyomásom, hogy nemcsak az MSZMP ortodoxai és reformerei között dúlt a harc, hanem a vidéki Magyarországon dolgozó funkcionáriusok között is. A pártvezetés például Orosz Ferencet eltávolította Szabolcs-Szatmárból, Romány Pált pedig kinevezte Bács-Kiskunba.”
Az iménti kisesszé elég rövid ahhoz, hogy lehessen róla vitatkozni. Tudtam azonban, hogy az újságíró szeminárium résztvevői kedvelik, ha válaszolok a Mi történt velük? kérdésre is, és bemutatom az egyéni sorsokat. Ezért élő szóban két megjegyzést fűztem hozzá Az egyik az volt, hogy az akkor 57 éves Darvas József részt vett a miskolci próbákon, és megismerte a rendező Nyilassy Juditot. Annyira megkedvelte a csaknem két évtizeddel fiatalabb hölgyet, hogy feleségül vette. Vagyis tulajdonképpen Végh Antal hozta össze őket. Olyannyira, hogy a két család közösen épített házat Budán, a Lipótmező egyik mellékutcájában.
A másik megjegyzés, hogy amikor meglátogattam a kecskeméti rokonokat, mindig bementem a Petőfi Népe című napilap szerkesztőségébe. Megkérdeztem a főszerkesztő Sztrapák Feritől és a helyettesétől, Ballai Jóskától is, vajon emlékeznek-e Romány Pál „eligazításaira”. Nem vonták kétségbe az agrár-közgazdászból lett pártfunkcionárius reformizmusát, de egymástól függetlenül tették hozzá, hogy Romány szemléletét a bajai tanácselnökből lett megyei tanácselnök, Gajdócsi István helyismerete egészítette ki. Nélküle kevésbé lett volna hatékony a megyei első titkár kezdeményezése.
