Vajon holnap a riportot közel tudom-e vinni a nyíregyházi főiskolásokhoz? S bár ritkán szoktam személyes mozzanatot keverni az előadásba, talán most kivételt kellene tenni. Van valami, amit el kéne mesélni nekik, hátha így könnyebb lesz megértetni a valóságfeltárás XXI. századi esélyeit.

1968-ban jelent meg az Állóvíz című szociográfia a Szabolcs és Bihar csücskében megbúvó Penészlekről. A debreceni egyetemen ronggyá olvastuk a Valóságot, a nagy visszhangot kiváltó riport nyomán kibontakozó vitát pedig igyekeztünk figyelemmel kísérni. A botrányból lassanként kibontakozott, hol van a határ, ameddig egy magyar riporter a Csehszlovákia megszállása utáni helyzetben elmehet. A megyei pártbizottság első titkára, egy bizonyos Orosz Ferenc a szerzőt, Végh Antalt mindjárt ki is tiltotta a megyéből, amely egyébként mindkettőjük szűkebb pátriája volt.  

Sőt, a budapesti pártközpontban is följelentette a pályakezdő írót. Mit több: az  Írószövetségből is ki akarta záratni, ami akkor fölért egy katasztrófával. Írószövetségi ösztöndíjból élt, ráadásul egy frissiben kizárt írót aligha közöltek volna a hazai folyóiratokban. Az írószövetségi elnök, Darvas József azt mondta: kizárjuk, ha kiderül, hogy nem írt igazat. Hozzáfűzte azonban, hogy ez kiderüljön, el kell menni a riport színhelyére.

El is utazott Penészlekre, hajdani falukutatóként körülnézett, és megállapította, hogy bizony Végh Antal igazat írt. Ebből az úti élményből lett A térképen nem található című dráma, amelyet Miskolcon mutattak be 1969 januárjában. Épp akkor, amikor mi Debrecenben készültünk az egyetemi szigorlatra. Aztán túlestünk rajta, és a két szemeszter közti szünetben, február elején elhatároztuk, hogy átugrunk megnézni az előadást. Vagy tízen eredtünk útnak.

Hogy-hogynem, a nyíregyházi állomáson civil ruhás, de egyenruhához szokott férfiak szállták meg a vagonunkat. Leszállítottak bennünket, mondván, ha annyira fontos Debrecenből a miskolci színházba járni, induljunk el gyalog. Farkasordító hidegben álltunk ki az országút szélére, és stoppal jutottunk el Miskolcra. Voltak köztünk, akik nem is érkeztek meg időre, és csak a második felvonástól láthatták az előadást. A pénzünkből csupán a kakasülőre telt, az emelet azonban majd’ leszakadt, amikor tapsolás helyett az egyetemen elsajátított módon, lábdobogással fejeztük ki a tetszésünket.

A Szabolcs-Szatmár megyei pártbizottság első titkára, Orosz elvtárs nehezen viselte, hogy a penészleki ügyben Budapesten és Miskolcon vereséget szenvedett. A saját hitbizományában viszont ellentámadást indított. Egy Gesztelyi nevezetű nyíregyházi újságíróval íratott ellenriportot a Kelet-Magyarország című napilapba. Máig rögzült bennem a cikksorozat első mondata: „Akácillattól terhes a penészleki út…”

A helybéli riporter a hamis idillt írta meg, a megyéből Pestre „elfajzott” Végh Antal pedig a tetves fejű gyerekeket és a nohabortól elbutult felnőtteket. Az írószövetségi ösztöndíjból elkészítette a Nyíren, Erdőháton című szociográfiát a Magyarország felfedezése-sorozatba. De a kéziratot hiába adta le elsőként, csak a harmadik kötetként jelenhetett meg. Két évig hevert egy kiadói páncélszekrényben.

Néhány évtizeddel később, immár a nyíregyházi főiskola médiatanáraként megkérdeztem a Kelet-Magyarország idősebb munkatársait, vajon mi történt az ellenriport szerzőjével. Elmondták, hogy a máskülönben tehetséges újságíró rosszul viselte a számára kedvezőtlen helyzetet, a szociográfia országos fogadtatását. Ivásnak adta a fejét. A megyei pártbizottság első titkárát pedig olyan helyre küldték a följebbvalói, ahol kevesebb vizet zavart. Szófiában ő lett a Magyar Kulturális Központ vezetője.

Hát, körülbelül ezt kéne elmondani holnap a nyíregyházi főiskolásoknak, hogy testközelből ismerjék meg a valóságfeltárás félmúltját.