Miközben az elemzők latolgatják az országgyűlési választás eredményét, többé-kevésbé egyetértenek abban, hogy az úgynevezett vidék magatartása nagy súllyal esett a latba. Vita legföljebb abban van, hogy a megyei napilapok állami bekebelezése milyen szerepet játszott a Fidesz kétharmadában. Most fordítsuk meg a távcsőt, és az országos terjesztésű médiumok nézőpontjából vegyük szemügyre a vidéki Magyarországot! Alkalmat teremt erre Nagy Attila Tibor politológus, aki figyelemre méltó elemzéssel vétette észre magát. Ezt írta április 19-én: „A vidék az országos médiumokban többnyire nem látszik.”

Állítja ezt ama Népszavában, amely egyszerre siralmas és vigasztaló példa. Mielőtt a kormányzatnak sikerült volna megszüntetnie a Népszabadságot, a második számú baloldali napilapként szorult vissza Budapestre és annak vonzáskörzetébe. Bár a terjesztési adatok hadititoknak számítanak, az egyik megyében mégis sikerült szóra bírni egy szakembert, aki megsúgta, hogy naponta 368 példányban kél el. Ha ezt átlagnak vesszük, és megszorozzuk a megyék számával, akkor hétezer példány jön ki. Budapest és környéke épp annyi Népszavát olvasott, amennyit a többi hétmillió.

Azért számolok be múlt időben erről, mert a legutóbbi másfél évben megváltozott a helyzet. A szerkesztőség munkatársa lett Doros Judit és Boda András, akik a néhai Népszabadság regionális tudósítói voltak. Hozzájuk csatlakozott a szintén népszabadságos Ungár Tamás a dél-dunántúli körzetből, továbbá a Somogyi Hírlaptól kirúgott Vas András, a kitűnő kaposvári riporter. Egyszeriben kinyílt a Népszava, most már félig-meddig országos újságnak is nevezhető. A tudósítói hálózat jelenléte meglátszik a példányszámán, mert több mint húszezerben fogy el. (Azért kíváncsi volnék a főváros-vidék arányra.)

A rádiókban és tévékben viszont rengeteg a stúdióbeszélgetés, és elenyésző mértékben tűnik föl vidéki vendég. Ami nemcsak arról árulkodik, hogy a legolcsóbb megoldást választják a menedzserek. Arról is, hogy a riporterek ritkán mozdulnak ki az épületből, de ha kilépnek is a kapun, hanyagolják a fővároson túli országot. A digitális napilapoknál, a portáloknál azért jobb a helyzet, mert majd’ mindegyikben akad egy fiatal újságíró, aki monitoron olvasgatja a megyei napilapok online kiadását, hátha „átigazolhat” egy-egy szaftosabb ügyet. Szórványos érdeklődésükből előbb-utóbb telik a vidéki Magyarország fölfedezésére is. 

A választási győzelem óta mondott ezt-azt. De csak ma reggel fogalmazta meg részletesen az álláspontját a Magyar Rádió stúdiójában. Bizonyára vitatkozunk az elképzeléseiről, most inkább egy mellékesnek látszó megjegyzését emelem ki: „A falu legutolsó házába is százszor, ezerszer el kell juttatni azt, amit gondolunk.” A úgynevezett migránsveszélyt tehát, amelyre a választási kampányt építette. Be is jött neki.

Voltak hozzászólók, akik szerint tévedtem, amidőn a kétharmadot a Fidesz kisfalvakban kifejtett tevékenységének tulajdonítottam. Annyiban igazuk van, hogy a kormánypárt Budapest kivételével minden településtípusban győzött, kampánya mégis a csekély lélekszámú községekben hatott átütő erejűnek. A magyarázat Orbán Viktor és a magyar falu bensőséges viszonyában keresendő. A szűkebb pátria lapjának mindig szívesen adott interjút, és a Fejér Megyei Hírlapban gyakran beszélt Felcsútról is. Nem nehéz feltételezni róla, hogy ismeri a falu legutolsó házában élők helyzetét. Nem dobja fel őket a pénz, ezért minden állami gesztusért (tűzifáért, Erzsébet-utalványért, nyugdíj-emelésért) hálásak. Különösen akkor, ha a kormányzat a közszolgálati Magyar Rádió és Magyar Televízió után megszerezte a megyei napilapokat is.

Lehet persze azon kajánkodni, hogy a XXI. században olyan miniszterelnököt fogtunk ki, aki digitális bevándorolt, ha úgy tetszik: maga is migráns. Anyanyelvi szinten kétségkívül nem beszéli a számítástechnika nyelvét, azzal azonban tisztában van, hogy a világtól elzárt emberek számára mit jelentenek a megyei napilapok. Bár a rendszerváltás óta elvesztették a példányszámuk kétharmadát, és már „csak” 400 ezerben jelennek meg, a fiatalok nem is nagyon olvassák, az idősebbek azonban még mindig az elsődleges hírforrásuknak tekintik őket, elhiszik például minden sorukat.

Orbán Viktor első miniszterelnöksége idején, 1999. július 1-én ezt nyilatkozta: „Gratulálok a Fejér Megyei Hírlapnak és mindenkinek, aki Székesfehérváron a nyilvánosságban dolgozik. A gratuláció alól csak kevesen kivételek, de ők tudni fogják majd, hogy rájuk gondoltam.” Emlékszik ama mozdulatra, mellyel szülei és nagyszülei lapozgatták a megyei újságot, és nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy felötlött benne, hogy a látszólag elavult médiafogyasztási szokás még mindig felhasználható egy választási kampányban. Ráadásul már tizenkilenc éve is tudta, hogy mihez kezd a nyilvánosság okvetetlenkedő képviselőivel, ha kétharmados hatalmában áll korlátozni őket.  

Ogli dzsi hozzászólását betűhíven közlöm. „Én komolyan nem tudom ki veszi be azt a mesét hogy a nyomtatott sajtó bármit is számít 2018ban.” Voltaképpen nem is kéne rá felelni, mert egy másik kommentelő (Emmett Brown) ezt írta neki: „Ha nem számítana, akkor nem lenne Lőrincé az összes megyei napilap.”

Április 8. választ adott arra, vajon az ország sorsát utoljára dönti-é el a hagyományos sajtó, vagy először a digitális. Orbán Viktor a papír alapút szorgalmazta azzal, hogy megvétette a megyei napilapokat. Ráadásul miniszterelnöki megbízottjával, Deutsch Tamással a választás utánra halasztatta a vidéki digitalizáció felgyorsítását. Nem akarta esélybe hozni az ellenzéket, amely a személyes jelenléttel szemben a világhálós tájékoztatást részesítette előnyben. A kormány leginkább a kisfalvakban nyerte meg a kétharmadot. Ott, ahová az ellenzéki képviselőjelöltek alig tették be a lábukat.

Ismerek olyan falut, amely digitalizációban megelőzi a kilenc kilométernyire lévő várost. A leleményes polgármester az elöregedett település üresen maradt házaiba invitálta a fiatal párokat, akik nem képesek megfizetni a városi telekárat. Arról is tudok, hogy a 2,7 millió nyugdíjasból 600 ezren használják a számítógépet. Csakhogy elenyésző hányaduk él ezernél csekélyebb lélekszámú településen, amelynek koros lakói évtizedek óta ragaszkodnak a néplapnak vagy népújságnak becézett megyei napilaphoz. Igaza van tehát Emmett Brown-nak, aki helyettem is felvilágosította a tájékozatlan Ogli dzsit.

Szavaihoz legföljebb azt fűzném hozzá, hogy nem Mészáros Lőrincé az összes megyei napilap. A felcsúti polgármester „mindössze” a Zalai Hírlapot, a Vas Népét, a Naplót (veszprémi újság), a Fejér Megyei Hírlapot, a 24 Órát (Tatabánya), a Somogyi Hírlapot, a Dunántúli Naplót (Pécs), a Tolnai Népújságot, a Petőfi Népét (Kecskemét), az Új Néplapot (Szolnok), a Heves Megyei Hírlapot, a Nógrád Megyei Hírlapot és a Békés Megyei Hírlapot vásárolta meg. A miniszterelnök bizalmi köréből Andy Vajnáé lett a győri Kisalföld és a szegedi Délmagyarország, Heinrich Pecináé pedig az Észak-Magyarország, a Kelet-Magyarország és a Hajdú-bihari Napló.

Ezt azonban már nem a kommentelők kedvéért rögzítem, hanem mert tegnap este Hadházy Ákos LMP-politikus azt állította az ATV-ben, hogy „A megyei lapokat Mészáros Lőrinc vette meg.” A hozzászólókon aligha érdemes számon kérni a helyzetismeretet, egy hivatásos politikustól viszont elvárható, hogy eligazodjon a vidéki nyilvánosságban.            

Pintér Bence napra, sőt percre kész újságíró. Átlátja az összefüggéseket, jó publicista lesz belőle. A jellemzést korántsem vállon veregetésnek szánom, hanem egy öreg szerkesztő szakmai értékítéletének. Amikor lapját, a Magyar Nemzetet megszüntette a tulajdonos Simicska Lajos, ifjú pályatársam elemezte a helyzetet. Fölírta a Facebook üzenőfalára, hogy az ellenzék választási vereségében szerepet játszott a sajtó is. Szerinte a Budapesten szerkesztett országos sajtó munkatársai nem ismerik a vidéki Magyarországot.

De nemcsak az ellenzéki lapokat marasztalta el, hanem a kormánypártiakat is. Hozzáfűzte azonban, hogy „a Fidesz agytrösztje” annál jobban ismeri a fővároson túli országot, elvégre „a fiúk” onnan érkeztek, hogy aztán meghódítsák Budapestet. Épp attól váltak sebezhetővé (manipulálhatóvá) a vidéki választópolgárok, hogy „Az elmúlt két évtizedben a fővárosi sajtó elveszítette, leépítette és lemetszette a regionális és helyi riporteri bázisát.” Helyzetértékelése pontos, továbbgondolásra késztető. Azzal egészíteném ki, hogy a megyei sajtóban ugyanez a jelenség játszódott le.

A külföldi, túlnyomórészt német tulajdonosok nem értették a magyarországi valóságot, valószínűleg nem is nagyon érdekelte őket. Az újságkészítést kizárólag gazdasági vállalkozásnak fogták föl, és azzal is faragtak a költségeken, hogy eljelentéktelenítették a tudósítói hálózatot. Vagy megváltak a helyi munkatársaktól, vagy továbbra is számítottak rájuk, de megszüntették a javadalmazásukat. Ugyanaz a vízfej-helyzet jött létre, mint az egész országban, ahol a csaknem kétmilliós főváros háttérbe szorította a nyolcmilliós vidéket. A regionális változatban a megyeszékhely játszotta Budapest szerepét, és egy település minél távolabb esett tőle, annál kevesebb esélyt kapott arra, hogy az eseményei bekerüljenek a megyei napilapba.

Amidőn a miniszterelnök bizalmi emberei (Mészáros Lőrinc, Andy Vajna és Heinrich Pecina) felvásárolták a 18 napilapot, olyan emberekre bíztak 400 ezer példányt és másfél millió olvasót, akik értik a dolgukat. Pénzt különítettek el a tudósítói hálózatra, régi munkatársakat vettek vissza, vagy újakat vettek föl, és azóta a megyei napilap hasábjain a legeldugottabb faluban élők is találkozhatnak életük eseményeivel. Eme változást örömmel élik meg, ennek fejében elviselik, hogy a központi (budapesti) szerkesztőségből elárasztották őket a kormány üzeneteivel. Az eredményt április 8-án este ismertük meg.           

Hegyi Gyula kitűnő kulturális újságíró volt. Sokszor múlattuk együtt az időt külföldi filmfesztiválokon. Aztán fölcsapott szocialista politikusnak, és lehúzott néhány évet az európai parlamentben. Talán még most is Brüsszelből küldte figyelemre méltó cikkét, amely tegnap látott napvilágot a Népszavában. Azt fejtegette benne, hogy az MSZP csak akkor újulhat meg, ha visszatér baloldali önmagához.

Hasonló húrokat pengetett Szanyi Tibor is, aki szintén Brüsszelből küldte haza a tízoldalnyi elemzését. Jellemző az itthon maradt szocialisták belső viszonyaira, hogy a friss kudarcról úgy hallgatnak, mint hal a szatyorban. Még a múlt szombati választmányi ülésüket is elhalasztották, nehogy híre keljen, hogy esetleg magukban is keresik a bukás okait. Ám a brüsszeliek nem tartoznak az illetékességi körükbe, ezért az MSZP fenegyereke, Szanyi Tibor így foglalhatta össze a pártja helyzetét: „Most még átestünk a küszöbön, de üszkös végtagokkal, és élősködőkkel a nyakunkban.”

Az MSZP egymás után hat választást veszített el. Országgyűlésit és önkormányzatit 2010-ben, négy év múlva megismételte ezt a teljesítményt, aztán az unióst, néhány napja pedig megint az országgyűlésit. Politikusai adósak maradtak a szembenézéssel. Ez nem én állítom, hanem Kovács László volt pártelnök, aki ma reggel vonta el eme következtetést a Magyar Rádióban. Kijelentését úgy árnyalnám, hogy a legutóbbi nyolc évben megválasztott elnökök közül egyetlen akadt, Tóbiás József, aki azzal kezdte a tevékenységét, hogy kijelentette: „Meg kell értenie az MSZP-nek, hogy nem nagy párt.” (Népszava, 2014. június 20.)

Ezt aligha értette meg az MSZP, mert úgy viselkedett, mintha nagypárt volna. Ahhoz nem volt elég ereje, hogy a demokratikus ellenzék elfogadja irányítónak. Ahhoz viszont a kamarillapolitikában elég gyakorlatot szerzett, hogy háttérbe szorítsa a még nála is kisebb pártokat és az okvetetlenkedő (másféle ellenzékiséget képviselő) civileket. Miközben jelenlegi vezetői csak odáig jutottak, hogy másokban keressék az idei vereség okát, pártjuk a mélyponton találta magát. 1990-ben, a 386 főnyi országgyűlésben 534898 szavazattal és 33 mandátummal foglalt helyet, most a Párbeszéddel együtt kapott 682602 voksa a 199 főnyi parlamentben 20 mandátumot ér ugyan, ám ebből négyet átadott másoknak.

Szanyi Tibor ezzel fejezte be idézett gondolatmenetét: „Alig maradt vesztenivalónk.” Ebben a helyzetben talán mégis érdemes volna végre szembenézni a hat történelmi vereség tanulságaival.    

Hivatalosan február 17-én kezdődött a választási kampány. Az ellenzéki politikusok nyakukba vették a lábukat, és végigjárták az országot. Kétségkívül kampányoltak, majd’ belegebedtek, mégis az a benyomásom, hogy amit három év és tíz hónap alatt elmulasztottak, azt aligha lehetett nem egészen két hónap alatt bepótolni. Ez persze az egyéni véleményem, és vagy elfogadja az olvasó, vagy nem. Van azonban egy módszer, amely tárgyilagosabb következtetést tesz lehetővé.

Összegyűjtöttem néhány mondatot a február 17. és április 8. közti megnyilatkozásokból, talán érdemes a kétharmados Fidesz-győzelem tükrében szemlélni őket. Íme Szél Bernadett: „Le akarjuk váltani a kormányt, jobban, mint bármelyik párt.” (ATV, 02.17.) Vona Gábor: „A Fidesz az összeomlás szélére jutott.” (Index.hu, 02.20.) Gyurcsány Ferenc: „Több mint kétszer annyi szavazónk van, mint az MSZP-nek.” (FüHü.hu, 03.16.) Karácsony Gergely: „A kormányt le lehet váltani balról.” (Népszava, 03.19.) Hadházy Ákos: „Határ a csillagos ég.” (ATV, 04.08.)

Vajon az LMP társelnöke csakugyan le akarta-e váltani a kormányt, ráadásul egyedül? A sors iróniája, hogy vezetőtársa még a szavazás napján is a csillagos égről álmodozott. Becsületére válik, hogy még aznap este bejelentette a lemondását. Vajon a Jobbikot elnöklő Vona Gábor miből gondolta, hogy az összeomlás szélére jutott a Fidesz? Igaz, ő is lemondott, sőt kivonult a politikából. A Demokratikus Koalíció politikusai végigkampányolták az országot, hogy félmillió szavazójuk van, sőt elnökük még ezt is überelte, mondván: „Amit gondolok erről a világról, az 700 ezer embernek fontos.” (FüHü.hu, 03.16.) Ehhez képest a DK 308068 szavazatot kapott, még a felét sem az MSZP 682602 voksának. Sőt Gyurcsány Ferenc sikerként könyvelte el, hogy pártja az országgyűlési mandátumok számát megkétszerezte, ezért nem is mondott le. Az MSZP-Párbeszéd miniszterelnök-jelöltje se távozott a politikából, holott április 8-án bebizonyosodott, hogy balról nem lehet megnyerni a választást. Az MSZP utoljára 1990-ben kapott még ennél is kevesebbet: 534898 voksot.

Tisztában vagyok azzal, hogy a potenciális szavazókban tartani kellett a lelket. Azzal mégsem lehet kampányolni, hogy nincs esélyünk a győzelemre, ezért jobban tennénk, ha csak a Fidesz kétharmadát próbálnánk megakadályozni. De utólag azért eltűnődhetek: vagy az említett politikusok elemzőképességével volt baj, vagy a nyilvánosság előtt nem bontották ki a valóság minden szeletét.   

„Simicska Lajos üzletileg racionális döntést hozott” - fejtegette Urbán Ágnes. A  médiakutató előtte sajnálkozott persze a patinás napilap sorsán, de végül is eljutott az idézett megállapításig. Azon tűnődöm, vajon mennyi az a veszteség, amennyit egy tulajdonos képes elviselni, ha nem gazdasági, hanem politikai befektetésként tekint a válságos helyzetbe sodródott újságjára.

Egy napilap körülbelül 310-szer jelenik meg (365 nap mínusz 52 vasárnap, továbbá néhány államilag szentesített munkaszüneti nap). Kiadóhivatali szakemberektől tudom, hogy a 10 és a 20 ezer eladott példány közti sávban minimum napi egymillió forintnyi veszteséggel lehet számolni. Urbán Ágnes a G-nap (2015. február 6.) utáni első teljes évre, 2016-ra 700 millióban határozta meg a Magyar Nemzet veszteségét (ATV, 2017.04.11.). Ebben azért lehet valami, mert Szalay Dániel fiatal újságíró, aki beleásta magát a hazai sajtó gazdasági viszonyaiba, 762 millióról számolt be (24.hu, 2018.04.13.) Bolgár György, a tapasztalt műsorvezető viszont egymilliárd forintról beszélt (Klubrádió, 2018.04.14.). Elképzelhető, hogy neki van már 2017-es adata is?

A vevőjelöltek közül leginkább Ungár Péter neve forog. Az értelmezők részletezték, hogy Schmidt Mária miniszterelnöki tanácsadó fia, és családi vagyonuk része a Figyelő című hetilap, amely az úgynevezett Soros-zsoldosok listáját közölte. De hadd legyek jóhiszemű, és ezúttal azt veszem figyelembe, hogy a milliárdos fiatalember az LMP-ben politizál, ő irányította például a párt választási kampányát. Vezetőtársai szerint a stratégia és a program is helyesnek bizonyult, bár mondandójuk hatását jócskán gyöngítette, hogy médiafelület híján nem jutott el a választópolgárok tömegeihez. Szél Bernadett miniszterelnök-jelölt meg is fogalmazta, hogy saját médium kéne nekik.

A Magyar Nemzet szerkesztősége az utolsó számban hat közéleti személyiséget szólaltatott meg. Közülük Schiffer András ügyvéd alapította az LMP-t, Lányi András ökofilozófus szerkesztette az LMP programját, Róna Péter közgazdász elnökölte az LPM alapítványát, Kukorelly Endre költő az LMP parlamenti frakciójában múlatta az időt. Már visszavonultak a napi politizálástól, de a Lehet Más a Politika támogatói közé tartoznak. Most nem pedzegetném a pártsajtó intézményét, hogy 2018-ban vajon érdemes-e lapot vásárolni. Nyilvánvaló azonban, hogy minél több pénzt emlegetnek a nyilvánosság fórumain, annál kevésbé vonzó a Magyar Nemzet vesztesége.       

Jó, hogy tegnap nem írtam a haláláról. Csak fölöslegesen bántottam volna a Népszavát, hogy megfeledkezett róla. Holott akár büszke is lehetne, hogy a neves újságíró, író, közíró onnan indult. A szerkesztőség mégis megfeledkezhetett erről, mert bár a mai számban öt és fél sort szentelt neki, Péter jellemzéséből kimaradt, hogy évekig a Népszava munkatársa volt. Lehetséges, hogy akik manapság szerkesztik az újságot, nem tudják ezt?

1981-ben azt a feladatot kaptam Jovánovics Miklóstól, az Élet és Irodalom főszerkesztőjétől, hogy keressek fiatal és tehetséges munkatársakat. Első számú jelöltünk Szántó Péter lett. A szürke és unalmas szakszervezeti lap hasábjain feltűnt az íráskészsége és az ötletgazdagsága. Ama szemlélet, amely a literátus újságírókat jellemzi: írószemmel látják a világot, de még keresik a műfajukat. Egy másik fiatalemberrel, Széky Jánossal együtt érkezett az ÉS-hez, és amikor Váncsa István abbahagyta a tévékritikát, ők örökölték. Új színt hoztak a szakmába.

Arra is emlékszem, hogy Péter mikor értette meg az irodalmi hetilap szellemiségét. Győrött mutatták be az első darabját, és véletlenül derült ki, hogy nem otthon nyomta a betegágyat, hanem a színházban dekkolt. Korholtam, hogy nekünk is megtiszteltetés, ha íróvá avatják, és amennyiben szüksége volt arra, hogy beüljön a próbákra, nyugodtan elutazhatott volna Győrbe. (S hogy csökkentsem a gesztus érzelmi értékét, nem fűztem hozzá, hogy fizetjük a szállásköltséget.) A rendszerváltás után, amikor az ÉS válságát már csak kívülről láttam, Péter kamatoztatta a menedzseri tehetségét is. Talán ekkor ötlött fel benne, hogy válságmenedzserként van keresnivalója.

Így lett kríziskommunikátor, szakmai berkekben egy ismert cég alapítója, nemzetközi díjak elnyerője. Nemrégiben vonult háttérbe, hogy végre befejezhesse apja regényét, amely nemcsak a pécsi folyóirat hajdani szerkesztőjéről szól, hanem Péter apahiányáról is. Néhány fejezetét olvashattuk napilap hétvégi mellékletében, hetilapban és folyóiratban. Jó könyvnek ígérkezik, amely megkoronázná az életművét, ha a részeket összesimítaná egy szerkesztő.

Mielőtt hat évvel fiatalabb kollégám és barátom keringése összeomlott volna, telefonon beszélgettünk. Jó egészség helyett jó betegséget kívántunk egymásnak, és öreguras viccelődés közben hoztam szóba, ha történne velem valami, vállalná-e a búcsúztatást, tetszene ugyanis a stílusa. Humorral ütötte el a választ, most pedig már nem is tehet eleget a fölkérésnek.  

Néhány napja tévedtem egyet. A közelgő országgyűlési választás hitelességéről tűnődtem, és azt találtam írni, hogy április 8-án 10286 szavazókör vár bennünket. Kiderült, hogy csak 10285. S mert az ellenzéki pártok körönként akár két emberüket is küldhették volna, 20572 helyett csupán 20570 ellenőrizhette volna a körülményeket. A pontosításra az ad alkalmat, hogy tegnap este az ATV-n Tóth Bertalan beszélt a múlt vasárnapi szavazást övező csalásokról. Amikor átkapcsoltam a Hír TV-re, az egységes kommunikáció jegyében Kunhalmi Ágnes beszélt az országgyűlési választást övező csalásokról.

Az MSZP harmadik elnökjelöltje más utat választott. Szanyi Tibor Európa-parlamenti képviselő Brüsszelből küldött ímélen egy tízoldalas elemzést az MSZP állapotáról. Azt írta, hogy pártja „a szükséges 22 ezer helyett mindössze 4106 szavazóköri delegátust állított ki”. Eme ügyben Molnár Gyula, az MSZP immár lemondott elnöke is megszólalt. Idén februárban az InfoRádió stúdiójában fejtette ki, hogy a magyar szocialisták szervezettségét tükrözi, vajon jut-e elég delegátus az összes szavazókörbe. Helyettese, Gőgös Zoltán bátrabban fogalmazott az ATV-ben, szerinte jó volna minden szavazókörbe küldeni legalább egy aktivistát.

Szanyi Tibor sem először hozakodott elő számokkal. Egy interjúban arról számolt be, hogy a Fidesznek 15 ezer aktivistája van a szavazókörök lefedésére, a Jobbik képes legalább egyet küldeni minden körbe, az MSZP pedig összesen 3-4 ezret. Ezt cáfolta Molnár Gyula, aki egy másik interjúban 6500 szocialista delegátusról beszélt, de Gőgös Zoltán is, aki 5500-ról. Szanyi adatai mégis közelebb lehettek a valósághoz, mert tavaly, október 2-án a bevándorlási kvótáról rendezett népszavazáson a Fidesz 13122 aktivistát küldött a körökbe, az MSZP 3811-et. Ehhez képest kétségkívül fejlődés, hogy most, fél évvel később a szoci delegátusok számát 4106-ra sikerült feltornázni.

A jelek azt sejtetik, hogy a magyarországi pártok szervezettségéből nem telik a szavazókörönkénti két „ellenőrre”. Ha a realitás kedvéért egy körre egy aktivistát számítunk, akkor a 10285-ből mindössze 6179 szocialista küldött hiányzott. Épp annyi, amennyi észrevehette volna, hogy a magyar államot működtető kormánypárt megpróbálja elcsalni a választást. De ha szemmel tartották volna az összes szavazókört, akkor a nyilvánosság fórumain Tóth Bertalannak és Kunhalmi Ágnesnek a csalás emlegetése helyett elemeznie kellett volna az MSZP április 8-i teljesítményét.        

A Magyar Nemzetről megjelent nekrológok közül a legérdekesebbet Dési János írta. A tegnap megszüntetett szerkesztőségben tanulta a kíváncsiság mesterségét, ám ez nem akadályozta abban, hogy felvázolja az utat, amely kacskaringósra sikeredett, bár utolsó éveiben „a Nemzet” visszatért hajdani önmagához. A szerzőnek azonban van egy mondata, mely vitára késztet. Szerinte „A nyomtatott politikai napilapok kora Magyarországon ezzel lezárult.” (A Blog1 blogcsalád, 2018.04.11.)

A G-napig (2015. február 6-ig) csak a fővárosban voltak politikai napilapok. A megyeieket közéletinek neveztem, amely a politikai magyar változata ugyan, de nem pontosan azt jelentette. Közelebb állt a családihoz, ahhoz, hogy a család minden tagja megkapja a maga olvasnivalóját. A külföldi, túlnyomórészt német tulajdonosok távol tartották magukat a magyar belpolitikától, és újságíróikat a kormány iránt tanúsított jóindulatú semlegesség jegyében arra kérték, hogy hanyagolják a politikai véleménynyilvánítást. Épp e vitatható szemlélet mentette meg őket a példányszám katasztrofális csökkenésétől.

Bezzeg az országos terjesztésű napilapok, amelyekről azt írta Haraszti Miklós médiapolitikus, hogy politikailag tömbösödtek. A Népszabadságot és a Népszavát baloldalinak könyveltük el, a Magyar Nemzetet és a Magyar Hírlapot jobboldalinak. A másik oldal hívei nem olvasták őket, ezt sínylette meg a példányszámuk, amelynek a kétharmadát vesztették el (a közéleti-családi jellegű megyeiek „csak” a felét). Orbán Viktor és Simicska Lajos szakítása szétrobbantotta a Fidesz médiabirodalmát. A miniszterelnök akcióba lépett, és bizalmi embereivel fölvásároltatta a 18 megyei napilapot (a 400 ezer példány másfél millió olvasót ér el, az online változattal együtt kettőt).

A miniszterelnök tehát a papír alapú sajtóban teremtette meg a fővárosból egyenirányított, de vidéken megjelenő politikai napilap korántsem vonzó típusát. A sors iróniája, hogy ezzel párhuzamosan a Népszabadság a függetlenülés útjára lépett, az MSZP nem is sietett a segítségére, amikor az Orbán-kormány bezáratta. Simicska Lajos tegnap dobta be a törülközőt, amidőn megszabadult párthoz irányított újságjától, a Magyar Nemzettől. A nyomtatott politikai napilapok kora mégsem zárult le, mert még ide sorolható a Magyar Idők, a Magyar Hírlap, illetve a Népszava. A megyei újságokkal kibővült politikai sajtó pedig további példányszám-csökkenésre számíthat.