Sokan élcelődtek Manfred Weber keddi útvonalán. Azon, hogy az Európai Néppárt bajor frakcióvezetője fölkereste a miniszterelnökünket. Vagy azért, hogy az Európai Unió nevében selyemzsinórt nyújtson át neki, vagy mert az Unió vezetője szeretne lenni, és ehhez kéne Orbán Viktor támogatása. Témánk szempontjából az a lényeg, hogy a Junckert és Sorost ábrázoló óriásplakátok eltűntek a Ferihegyi repülőtértől a budai Várig vezető úton. Pontosabban szólva szorgos kezek takarták le a barázdált arcú öregemberek páros képét. A történtekről két párhuzam ötlött fel.

Nem is olyan régen, 2017. július 14. és 30. között Budapesten rendeztük meg az úszó világbajnokságot. Apait-anyait beleadtunk, még egy túlárazott úszópalotát is emeltünk a Duna pesti oldalán. Valami azonban nyugtalanította az úszók nemzetközi vezérkarát, tetőpontra hágott nálunk a Soros György elleni kampány. Az Amerikába kivándorolt üzletembert kedvezőtlen színben feltüntető óriásplakátok elárasztották az egész országot. Talán sosem derül ki, miről tárgyaltak a külföldi csúcsvendégek és a hazai szervezők, az viszont tény, hogy az úszó világbajnokság idején a budapesti utcákról eltűntek az amerikai milliárdost megbélyegző óriásplakátok.

Amidőn úszóink kimagasló szereplésével befejeződött a vébé, a kormány besöpörte a nemzetközi dicséreteket, és visszarakatta a Soros-plakátokat. Nincs új a Nap alatt, mert Weber úr tegnapelőtti látogatásáról is beugrik egy párhuzam, ezúttal történelmi. A múlt század harmincas éveiben a nemzetközi közvélemény ellenszenvvel fogadta Hitler hatalomra jutását, és Németország vezetése a rohamosan közelgő olimpiától várta az elszigetelődés feloldását. Igen ám, de Avery Brundage, az amerikai olimpiai bizottság vezetője Berlinbe látogatott, megszemlélendő a világjátékok előkészületeit.

Ahogy végighajtott a repülőtérről a belvárosba vezető úton, azt vette észre, hogy horogkeresztes zászlók lengedeznek, és zsidóellenes óriásplakátok vonzzák a tekintetet. Közölte a vendéglátókkal, hogy sportolói kihagyják az olimpiát, ha a szervezők nem takarítják el a zászlókat meg az uszító plakátokat. A német kormány számára fontos volt a nemzetközi elismerés, és némi mérlegelés után úgy megtisztította a főváros utcáit, mintha a heccelő jelképek sosem léteztek volna. Goebbels birodalmi propagandaminiszter pedig 1936. augusztus 8-án ezt jegyezte föl a naplójába: „Ha vége lesz az olimpiának, durvábbak leszünk.”     

Fontos cikk jelent meg az Átlátszó nevű portálon. Papp László Tamás tekintette át a világhálóról eltűnt archívumok helyzetét. Kiinduló pontja a Népszabadság Online kálváriája volt, a napilap bezárása után ugyanis hozzáférhetetlenné vált a világhálós szövegtár. A jelenséget a könyvégetéshez hasonlította a cikkíró.

A hatalom számára kényelmetlen kiadványok nyilvános megsemmisítésének nálunk is hagyománya van. 1944. június 16-án Kolosváry-Borcsa Mihály, a médiaügyekért felelős államtitkár kifejtette: „Vállaltam a könyvégetés annyiszor elítélt és barbárnak minősített szerepét, mert ezt az irodalmat ki kell tépni a szellemi életből.” 22 vagonnyi iromány, 250 szerző 447627 darab kötete semmisült meg a zúzdában. Most még nem tartunk itt, bár a cikkíró magyarázatot kért a NOL-archívum sorsáról. A Mediaworks vezérigazgatója, Liszkay Gábor azt felelte neki, hogy 2016. október 8-án még nem volt köze a Népszabadsághoz, ő csak október 25-én került birtokon belülre, az újságíró forduljon érdemi válaszért Heinrich Pecina osztrák sajtóbefektetőhöz, az akkori tulajdonoshoz: „Ezt az eljárást magam is digitális könyvégetésnek tartom” - írta.

Papp László Tamás több példát is említett az online szövegtárak áldatlan helyzetére. A Lánchíd Rádióét, a Vs.hu-ét, a Zoom.hu-ét, a Hirszerző.hu-ét és a Stop.hu-ét. Az utóbbi két archívum gondozását nem vállalta a HVG, illetve a Hírklikk.hu, egyik sem tartozik a kormány befolyási övezetébe. A „digitális könyvégetésnek” lehetséges ugyan politikai motivációja is, a jelenség azonban túllép az ideológiai tisztogatáson. A cikkíró utánanézett a részleteknek, és kiderült, hogy ahány portál, annyi rendszergazda. Majd’ mindegyik alapos munkát végzett, csak éppen a technikai megoldások sokfélesége és az új tulajdonos (utód) szűkmarkúsága szinte lehetetlenné teszi a gazdátlan szövegtárak kezelését, hozzáférhetőségét.

2005-től 2011-ig magam is szerkesztettem egy diákportált, amelynek archívumát még évekig használtuk. Aztán jött egy új rendszergazda, aki úgy megreformálta a szövegtárat, hogy azóta hozzáférhetetlen. Még szerencse, hogy a számítógépem merevlemezén föllelhető a tizenvalahány ezer cikk szövege. Kár, hogy ezt kevesen tudják. A digitális archívumok rendezetlen helyzete tehát nem föltétlenül magyarázható az Orbán-rendszer gyakorlatával. Annyit mégis hozzáfűznék a „digitális könyvégetés” létező jelenségéhez, hogy Kolosváry-Borcsa Mihályt 1946-ban háborús bűnösként ítélték el, és kivégezték.     

Olykor színvonalas viták zajlanak a Facebookon. Alighanem azért, mert a kezdeményezők nem engednek be akárkit a digitális ismeretségi körükbe. Akik hozzászólnak, többnyire a saját nevükön fejtik ki az álláspontjukat, márpedig a nyilvánosan vállalt név óhatatlanul moderálja őket. E bevezetővel idézem Tamás Vághyt, aki ezt firtatta: „Mit lehet várni olyan ellenzéktől, amelyik az elfojtást ly-nal írja?”

Két ellenzéki politikusnőre utalt, akik a tiltakozásukat helyesírási hibával adták közre. Huszonnégy órán belül egy harmadik ellenzéki politikus is sajátos színben tüntette föl a jottisták és az elipszilonisták évtizedek óta csordogáló vitáját. Ly-nal írta a miniszterelnök dolgozószobáját. Egy politikus is sok, nem három, mégis az a benyomásom, hogy a hozzászóló túláltalánosított. A túláltalánosítás előítéletnek is nevezhető. Azt sejteti, hogy a kommentelőnek kapóra jöttek az egymásra torlódó nyelvi bizonytalanságok, és kiírta magából a csalódást, a kiábrándulást. Nekem sincs sokkal jobb véleményem az ellenzék tehetetlenségéről, keresem azonban a nyelvi jelenség okát.

Nem fedezhető fel lényeges különbség a kormánypárti és ellenzéki politikusok között. Már az idősebbek is olyan iskolarendszerben múlatták az időt, amelyben a magyartanárok nem szívesen zaklatták őket nyelvtannal. Abban viszont fölfedezhető némi különbség, hogy amikor a kormánypárti politikus kicsöppen a hatalomból, megszűnik ama lehetősége, hogy stábot tartson. S mert a nyilvánossága is korlátozódik, a Facebookra vagy a Twitterre fanyalodik. Ha rögtönöz (gyorsan reagál valamire), akkor a j helyett be-beugrik neki az a fránya ly.

Van más forrása is a nyelvi bizonytalanságnak. A politikus valaha jó magyartanárt fogott ki, aki nem ódzkodott a nyelvtantól, de az érettségi óta rengeteg idő telt el, és a világháló nem használt a nyelvi kultúrának. A blogszférában például tucatjával vannak elfogadott rövidítések, játékos félrefogalmazások. Ha a blogger vagy a kommentelő átmerészkedik a nyilvánosság hagyományosabb fórumaira, óhatatlanul viszi magával a digitális beidegződéseit. A XXI. századi magyar politikusnak van egy harmadik típusa is.

A közoktatásban megkímélték a nyelvtan furcsaságaitól, ezzel a fogyatékossággal lépett át a digitalizációba. Néha pedig kiáll a nyilvánosság elé, és elírásokkal, elszólásokkal szórakoztat bennünket. Ebből azonban nem vonnék le általánosítható következtetést.

A minap érdekes interjúról írtam bejegyzést. Horváth Gábor, a Népszava főszerkesztője nyilatkozott a Kreatív című szakmai lapnak. Azóta többen is hozzászóltak az álláspontomhoz, telefonáltak, még egy szakmai tanácskozáson is firtatták, vajon a baloldali napilap milyen szerepet játszik a hazai sajtóban. A főszerkesztő erről ezt válaszolta a Kreatív munkatársának: „Amíg a Népszava nagyon közel állt az MSZP-hez, 9-10 ezren olvasták, most 21-22 ezer az átlagos példányszám.” (2019.03.04.) Vagyis az MSZP-től való függetlenedés árán sikerült megkétszerezni a példányszámot.

Volt idő, midőn a szakszervezeti újságként működő Népszava 300 ezer példányban jelent meg. A rendszerváltás táján már „csak” 200 ezerben. 2005-ben 29 ezer példányát jegyeztem föl, 2010-ben 19 ezret, 2016-ban 10 ezret. Horváth Gábor 2017 februárjában lett felelős szerkesztő (második ember), akkoriban 11 ezer példányban látott napvilágot a patinás újság.. Amikor pedig főszerkesztő lett (2017. május 17-én) 14 ezerben. Most 21125 a napi átlag. Nem vonom kétségbe a számokban is megmutatkozó fejlődést, a kétszeresség azonban nem jön ki. Ráadásul a tulajdonos Puch László is megfogalmazta az igényét: „Egy feltétel van: racionális működés, 30-35 ezer példány.” (ATV, 2016. 12.20.)

A főszerkesztő az említett interjúban beszélt az olvasókról: „Mivel nem engedhetjük meg magunknak az elidegenítésüket, az ellenzéki pártok rivalizálásába mi nem nagyon megyünk bele.” De ha abból indul ki, hogy a Népszavát az ellenzéki pártok vonzáskörében lévőknek csinálja, akkor félő, hogy soha nem jut el az áhított 30-35 ezer példányig. Van viszont egy lehetőség a tulajdonosi igény kielégítésére. Tény, hogy a politikailag tömbösített sajtót nem olvassák a másik oldalon. Ezzel magyarázom az országos terjesztésű lapok katasztrofális példányszám-csökkenését, és sokáig ezzel magyaráztam a politikai erőközpontoktól távolságot tartó megyei lapok jóval csekélyebb (a papír alapú sajtó visszaszorulásából adódó) példányszám-csökkenését.

Néhány hete a megyei sajtó egy kormányzati alapítványnál kötött ki, és megindult a politikai tömbösödés útján. A másik oldal nem fogja olvasni, óhatatlanul felgyorsul a példányszám-csökkenés folyamata. Márpedig ez növelné egy olyan országos napilap esélyeit, amely a kitörés lehetőségét abban látja, hogy függetlenedik az ellenzéki pártoktól is. Vajon ez tetszene-é Puch Lászlónak, a Népszava tulajdonosának, az MSZP hajdani pénztárnokának?             

A legutóbbi napokban az ellenzék és Orbán gyakran került szóba a nyilvánosság fórumain. Lefülelt mondatok.

Meg kell szoknunk, hogy ellenfél van a pályán.

Pálfi József, a hodászi focicsapat edzője (Szabolcs Online, március 3.)

Az ellenzéki pártok mindig akkor beszélnek összefogásról, amikor már nagyon késő. Vagy túl korai.

Gémesi György gödöllői polgármester (24.hu, március 4.)

A Népszavára ráégett korábban, hogy az MSZP lapja, ami nem használt a piacon.

Horváth Gábor újságíró, a Népszava főszerkesztője (Kreatív Online, március 4.)

Mesterházy volt az MSZP utolsó sikeres elnöke.

Galló Béla politológus (M1, március 4.)

Ilyen cinikus és dörzsölt politikus, mint Orbán, ma gyakorlatilag nincs Európában.

Paul Lendvai bécsi újságíró (Azonnali.hu, március 5.)

Kicsit túl vagyok dimenzionálva.

Ungár Péter LMP-politikus (ATV, március 5.)

Iszonyatos mennyiséget kell dolgoznom, hogy meglegyen az önbizalmam.

Hosszú Katinka olimpiai bajnok úszó (24.hu, március 6.)

Mi, szocialisták új politikát hirdettünk, sikerre vittük az előválasztást, és megteremtettük az ellenzéki akcióegységet.

Tóth Bertalan, az MSZP elnöke (Népszava, március 6.)

A pártban mindig volt elég Jágó.

Tamás Ervin újságíró az MSZP-ről (168 Óra, március 7.)

Tök jó, hogy benn vagyunk a parlamentben, és használjuk azt konfrontálási célzattal.

Tordai Bence Párbeszéd-politikus az ellenzéki pártokról (Mérce.blog, március 7.)

Orbán Viktor a szalonképtelenség állapotát máris elérte.

Domokos Lajos újságíró (Bekiáltás.blog, március 7.)

Magunk alatt vágnánk a fát, ha nem a valós adatokat közölnénk.

Závecz Tibor közvélemény-kutató (Magyar Narancs, március 7.)

Amíg a politika finanszírozza a közvélemény-kutatásokat, a mérés nem lesz megbízható.

Puzsér Róbert publicista, budapesti főpolgármester-jelölt (Magyar Hang, március 8.)

A férfiak nem fenékre híznak, hanem hasra, ami sokkal előnytelenebb.

Lendvai Ildikó szocialista politikus (Facebook.com, március 8.)

Európa ma az üres bölcsők kontinense.

Orbán Viktor miniszterelnök (Magyar Rádió, március 8.)

Minél inkább gyökeret ver egy diktatórikus rezsim, annál valószínűtlenebbé válik a békés rendszerváltás lehetősége.

Forgács József Ausztráliában élő szociálpszichológus (Népszava, március 9.)

A média 80-90 százaléka a Fidesz kezében van.

Bolgár György újságíró (Klubrádió, március 10.)

Tegnap este belealudtam egy rádióműsorba. Éjfél után egy és kettő között Bolgár György hangjára ébredtem. Három másik újságíróval beszélte meg a hét történéseit. Azzal emelkedett ki közülük, hogy ő magyarázta el legvilágosabban az összefüggéseket. Volt egy pillanat, amikor meglepő mondat is elhagyta a száját. Épp az egyik újságírónő bírálta a parlamenti ellenzék tehetetlenkedését, amikor a veterán rádiós így fordult hozzá: „De Mariann, te is tudod, hogy a média 80-90 százaléka a Fidesz kezében van.” Ezzel nyilvánosan szakított egy kigyakorolt beidegződésével.

Ha eddig szóba került a Fidesz túlsúlya, akkor ezt mondta: „A média 90 százaléka a Fideszé.” (2017.02.22.) Ezt is, egy kormánypárti politikusnak: „Ott van az önök kezében a média 90 százaléka.” (2017.02.24.) Meg ezt is: „A média 90 százaléka a Fideszé.” (2017.06.09.) Akadt még egy figyelemre méltó megnyilvánulása, amikor ragaszkodott ugyan a bűvös kilencvenhez, de mintha már engedni is kezdett volna belőle. Ezt mondta: „Legalább 90 százalék” a Fidesz médiafölénye. (2019.01.10.) Mindegyik a Klubrádióban hangzott el, és most jött hozzájuk ama bizonyos 80-90 százalék.

Tapasztalatból tudom, hogy hetven fölött nem könnyű változtatni a beidegződéseken. Elismeréssel adózom Bolgár György tiszteletre méltó önkritikájának, rokonszenves megnyilvánulásából azonban ellentmondás bontakozik ki. Először több mint két éve hozakodott elő azzal a fránya 90 százalékkal, amikor Orbán Viktor hajdani barátja, Simicska Lajos javában működtette a Fidesz befolyási övezetéből kiszakított médiabirodalmát. S bár a miniszterelnöknek néhány megyei napilapot már sikerült felvásároltatni a bizalmi embereivel, a kormányzati túlsúly eleve nem lehetett 90 százaléknyi. Orbánék lassanként, lépésről lépésre, laphálózatról laphálózatra, rádióról televízióra vették magukhoz a média egyre jelentősebb részét. A tavalyi választás után pedig Simicskát is „meggyőzték” arról, hogy meg kéne válnia az újságjától, rádiójától, televíziójától. Végül is 476 szerkesztőség kötött ki egy állami alapítványban.

Vajon a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány hány százalékát teszi ki a hazai médiának? Nem tudható, de az biztos, hogy a Bolgár György által két évig egyhangúan számszerűsített kormányzati fölény aligha csökkent 80-90 százaléknyira. Márpedig ha így van, akkor a veterán rádiós nem felmérésből idézett, hanem az ismételgetett 90 százalékkal csupán nyomatékosítani akarta az érzéseit.            

Három évtizede majd' mindig akadt olyan szerkesztőség, amely igényt tartott az elmúlt hét legjellemzőbb, legütősebb mondataira. Ilyenkor figyeltem arra, hogy az országos médiumok mellett a helyiek is jelen legyenek az összeállításban. Vadásztam a nem budapesti publicistákra. Mindig munkálkodott tíz-tizenkét újságíró a vidéki Magyarországon, aki a saját megyéjében közvélemény-hangadónak számított. Érdemes volt olvasni a jegyzetekből, szösszenetekből kirajzolódó véleményüket a kormányzat és az ellenzék gyürkőzéséről. Arról, amit politikának nevezünk.

A helyzet 2016-ban kezdett változni. Az összeállításokban még nem ritkultak meg a helyi közvéleményt formálók megnyilvánulásai, de már érezték és olykor érzékeltették is a fejük fölött gyülekező viharfelhőket. Közérzetüket egy jóslattal idézem: „1979-ben születtem, nekem kimaradt a stencil, a szamizdat, a sorok között olvasás. Úgy tűnik, lesz lehetőségem beletanulni.” A szerzőt azért nem nevezem meg, mert nem veszélyeztetném az egzisztenciáját. Amúgy pedig a megszégyenüléstől is kímélném. Nem, korántsem ír a „migráncsokról”, nem gyűlölködik, nem fújja az állami propaganda nótáit, csak éppen a nyilvános vécék állapotáról tűnődött.

Nem azzal van bajom, ha egy várospolitikával foglalkozó újságíró áttekinti a nyilvános vécék állapotát. Azzal sem, ha más ugyan a szakterülete, de jártában-keltében rájön a hasmars, és a megpróbáltatásait kiírja magából. A jelenséggel van gondom. A lassanként, fokozatosan, több szakaszban állami kézbe átjátszott megyei sajtóban megszűnt a közélet fonákságait elemző jegyzet. A helyét átvette a korábban is létező, de akkor még csak járulékos elemnek tekintett köznapi jegyzet. Az idézett publicistáktól olvastam mostanában az eltünedező fecskékről, az Afrikából visszatérő gólyákról, a fák kérgét megkárosító rovarokról, a hóvirágról, a biztonsági övről, a fullasztó szénmonoxidról, a placebo „gyógy”szerekről, a focimérkőzés eredményét befolyásoló videó-bíróról, a csapból folyó víz összetételéről.

Ezek is jól megírt szösszenetek persze, a szerzők nem felejtettek el írni, csak éppen furcsán hat, hogy megérve a politikai viszonyok értelmezésére, a közéleti publicisztikára, nyilván nem jókedvükben szorítkoznak az idénytémákra, a köznapi megnyilvánulásokra. Például a tehetségesnek ígérkező és az idén negyvenéves publicista azóta megtanult olvasni a sorok között. Munkaidejében pedig a nyilvános vécék állapotát firtatja.     

Tartozom egy beszámolóval. Tegnap este mutatkozott be az ujiras.hu az olvasóközönségnek. A hajóra emlékeztető Lehel-téri piaccal átellenben, a Váci út másik oldalán található egy szocreál épület, benne a Civilek Háza. Szűk folyosókon jutottunk el a hosszúkás alakú terembe. Egy sorban kétszer négy szék fért el, körülbelül másfél százan érdeklődtünk a hajdan közismert folyóirat világhálós felújítása iránt.

Akadt tucatnyi diáklány is, valószínűleg az egyik tanárként dolgozó előadó iskolájából, az átlagéletkort azonban hatvan körülire becsültem. Miközben örvendetes, hogy egy „korszerűtlen”, „elavult” irodalmi intézmény mégis megmozgatja az olvasókat, érdemes hozzáfűzni, hogy a folyóirat szeretete leginkább a korosakat jellemzi. Mindazonáltal a jelek arra utalnak, hogy a „digitális bevándoroltaktól” mégsem áll túl távol a számítógép képernyőjén feltűnő tartalom. Vonzalmukat Ady Endre Csák Máté földjén című verse nyomán úgy érzékeltetném, hogy „éhe a szónak, éhe a szépnek”.

Az egyik előadó, Kenyeres Zoltán irodalomtörténész elparentálta a folyóirat intézményét. Azt fejtegette, hogy ha este föltesz egy bejegyzést a Facebookra, másnap reggel hatszáz lájkra ébred. Ez bizonyára nem talmi, bár egyéni siker. Márpedig a folyóirat lényege, hogy van egy ember, a szerkesztő, aki igényes gondolat köré tömöríti az alkotó embereket, és az írások együtt többet adnak az olvasóknak, mintha külön-külön, például egy digitális üzenőfalon látnának napvilágot.

Tetszett az eddig számomra ismeretlen Ábrahám Erika abszurdba hajló valóságábrázolása, melyet Baranyi Ferenc és Sumonyi Zoltán régmúltat idéző, ám áthallásos költészete erősített föl. A szerkesztő Farkas László finom humora kuncogást váltott ki a közönségből, Szakonyi Károly tárcanovellája röhögést. A gyerektől újságpapír-alátétet kér a tanár néni, hogy rajzórán ne az iskolapadot fesse. A szülők már nem olvasnak újságot, ráadásul a gyerek késő este szólt nekik. Honnan kerítsenek alátétet? A folytatást nem részletezem, a színpadi hatásban erős író kiaknázta a meghökkentően időszerű témában rejlő lehetőségeket.

Vajon az „idejétmúlt” folyóirat nem hozható-e összefüggésbe az online megjelenéssel? Az online vonalban lévőt jelent, élőt, elérhetőt, folyamatosat, átvitt értelemben talán folyamatszerűséget is. Ezt merevíti ki pillanatképpé egy szerkesztő, aki hisz a sűrített gondolat, a szép szó erejében. Én pedig tartoztam egy élménybeszámolóval.

Tegnap délután 14.21-kor figyelemre méltó küldemény érkezett a világhálón. Farkas László föltette a netre a digitális Új Írás legújabb számát. Kollégám és barátom hosszú éveken át szerkesztette a régi, még papírra nyomtatott Új Írást, 2016-ban pedig könyvet is írt az alapításáról és az első éveiről Deres március címmel. Az 1961-ben indult folyóirat három évtizednyi működés után szűnt meg, nemrégiben Laci támasztotta fel.

Körülbelül fél évvel ezelőtt meghívott néhányunkat egy belvárosi presszóba, és fölvázolta, hogy miként ápolná a hajdani főszerkesztő, Juhász Ferenc szellemi hagyatékát. Mondandójához listát is mellékelt, de ahogy elnéztem, ő örült a legjobban, amikor leszavaztuk a címjavaslatait. Ha ugyanis tőke híján világhálón képzeltük el a folytatást, akkor meg kéne csinálni a XXI. századi Új Írást. Azóta az ujiras.hu-nak öt száma jelent meg, és a szemünk láttára kezd körvonalazódni, formálódni, kikristályosodni. A legfrissebb számban az immár szokásos rovatok: versek, prózai írások, kiemelt témakör, tanulmányok, egyéb művészeti ágak.

Még nem jutottam a végére, de legalább a hangsúly-rovatot figyelmesen olvastam. Farkas László hetekkel korábban, élő szóban is kifejtette, hogy a vándorlás motívumát ragadná ki az aktuálpolitikai (migráns) összefüggésekből. Inkább azt nézné és nézetné meg, vajon a ki-, a be- és az elvándorlás milyen szerepet játszott eleink életében, miként határoz meg bennünket is. Erről számolt be a szépíró Szakonyi Károly, a művészeti életben csak Tatának nevezett koreográfus, Novák Ferenc, a színész és világutazó Papp János, továbbá a szerkesztő Farkas László is. E sorok írója pedig tíz idézetből álló, vándorlásról szóló összeállítással egészítette ki az élménybeszámolókat.

Az írásokat személyes érintettség miatt nem minősíteném, egy kis reklámot mégis csinálnék a felújított Új Írásnak. A főszerkesztő nem véletlenül időzítette tegnapra a digitális kiadást. Időt akart adni nekünk, hogy friss olvasmányokkal érkezhessünk a mai összejövetelre. Már nem szűk körű szerkesztőségi értekezlet lesz, hanem első találkozó az olvasókkal. Ma délután fél hattól nem presszóban üldögélünk, hanem néhány szerző - például Baranyi Ferenc és Csukás István költő, Jolsvai András és Szakonyi Károly író, valamint Kenyeres Zoltán irodalomtörténész - áll az érdeklődők elé egy budapesti művelődési házban. Ott leszek a XIII. kerületi Civilek Házában, a Váci út 50. közel van a lakásomhoz.          

Az idestova 71 éve történtekről írott bejegyzést nyolcezren olvasták el. A névvel hozzászólók közül ketten is hiányolták Ember Juditot belőle, aki 1982-ben dokumentumfilmet forgatott a szabolcsi falu országos jelentőségű eseményéről. Hangulatilag a pócspetri per készítette elő a felekezeti iskolák államosítását.

A rádiós Lévai Júlia közölte, hogy a rendezőnőről utcát neveztek el a helybéliek (ezt nem tudtam). A tévés Bubryák István pedig azt fejtegette, hogy ha már a minap rendezett emlékünnepség szervezői nem hívhatták meg az elhunyt Ember Juditot, legalább az újságíró Marik Sándort hívták volna meg, aki cikksorozatot és könyvet szentelt az 1948. június 3-án történteknek. A rendezőnőt filmkritikusként nagyra tartottam, és emberileg is jó viszonyban voltunk. E bejegyzések terjedelme azonban 2500 karakternyi, és meg kellett tanulni, hogy csak egy témával érdemes foglalkozni. Érdeklődés esetén viszont készültem egy másik bejegyzésre is.

Sem Ember Judit, sem Marik Sándor nem foglalt állást arról, hogy ki lőtte le a rendőrt, akinek a halála ürügyül szolgált az állami megtorlásra. A felekezeti iskola megvédésére több százan gyűltek össze, dulakodás tört ki, és az bizonyítható, hogy a rendőr töltött puskája sült el. Ám a jegyzőkönyvek nem tisztázták megnyugtatóan, vajon a halál előtti pillanatban kinek a kezében volt. A dokumentarista-rendezőnő 1973-tól gyűjtötte az anyagot, és rengeteg emberrel beszélgetett, de volt egy mozzanat, amelyet minden kétséget kizáró bizonyítékok híján csak 2002-ben, a róla készült portréfilmben részletezett.

Egy helybéli gazdálkodó elmesélte neki, hogy félrehúzódott a tömegtől, és a bokrok között leguggolt (talán a szükségét végezte), ekkor vett észre egy fegyveres férfit. Ráadásul nem egy, hanem két lövést hallott. A rendezőnő hosszas nyomozás után jutott el egy közéleti személyiséghez, aki 1948-ban újságíró iskolába járt, ahonnan az ávósok többször is kikérték. Majd a Szabad Ifjúság című lapnál helyezkedett el, és 1956-ban disszidált, mert félt a pócspetriek bosszújától. De aztán hazatért, és a kulturális életben csinált karriert. 2002-ben már nem élt, Ember Judit akár meg is nevezhette volna, de titkát a sírba vitte.

Az első bejegyzésben azért nem foglaltam állást a rendőrhalál ügyében, mert e történetet a másodikban akartam megírni. Ha most történelem szakos diák volnék a debreceni egyetemen, diplomamunkában próbálnám tisztázni, vajon ki lapult a bokorban, és mi volt a kezében.