A Magyar Hírlap Petrasovits Annával készített interjút. A szociáldemokrata párt volt elnökével, akiről egyik vetélytársa, Horn Gyula ezt mondta: „Azt hiszem, senki sem kétli, hogy Annuska nem egy Kéthly.” (Aréna, 1990. május 5.) A hajdani politikus asszony szerint az újsütetű pártokat zavarta a történelmi párt jelenléte, ezért úgy intézték, hogy ne jusson be a parlamentbe, holott a választást megelőző közvélemény-kutatás tízszázaléknyira saccolta a támogatottságát. Az interjúalany így magyarázta a politikai ellenfelek eljárását: „Nem akartak nekünk lapokat osztani.”

A kártya hasonlatról nekem egy sajtótörténeti mozzanat ugrott be. Az ugyanis, hogy az MSZP 1989/90-ben azokat a megyei lapokat adta el, amelyek nem is voltak a tulajdonában. Jogelődjei, az MDP és az MSZMP csak a kezelési jogot kapták meg az államtól, és amikor a szocialisták megneszelték, hogy aligha győzhetnek a kilencvenes választáson, pénzzé tették a megyei sajtót, amely máskülönben az államhatalmat gyakorló MDF kezébe kerülhetett volna. Ennek voltak is bizonyos előjelei. A helyi sajtóban megszólaltak a történelmi pártok tagjai, akik visszakövetelték a megyei napilapot.

Nem is ok nélkül, elvégre 1944 végén, 1945 elején vagy az ő pártjuk alapította az újságot, vagy egyike volt az alapítóknak. Alulról jövő kezdeményezésüket azonban fönt, a budapesti pártközpontban nem vették komolyan. A szociáldemokrata vezetők szerették volna ugyan visszakapni a Népszavát, ám ennél tovább nem jutottak. Hogy csak egy példát említsek, 1945. május 23-án Cseres Tibor főszerkesztésében napvilágot látott a Viharsarok című újság, amelyet a baloldali blokk (a Magyar Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt és a Nemzeti Parasztpárt) alapított. 1949-ig a szalámizásban utolérhetetlen Rákosi kivéreztette a parasztpártot, összeolvadt a szocdemekkel, és az általa alapított Magyar Dolgozók Pártja kezelésbe vette a megyei újságot.

Nemrégiben jelent meg Árpási Zoltán interjúkötete, amelyben a Békés Megyei Hírlap nyugalmazott főszerkesztője elmondta, hogy Petrasovits Anna 1990 elején meglátogatta a szerkesztőséget, de meg sem pendítette, hogy a pártja igényt tartana az újságra. A volt szocdem pártelnök most is azt hangsúlyozta az interjúban, hogy az MSZDP leginkább az elvett vagyonelemekre (szállodára, mozira, bankszámlára) áhítozott. De ha a Népszaván kívül nem tulajdonított különösebb jelentőséget a sajtónak, akkor most miért a nyilvánosságban keresi a választási kudarc okát?        

A legutóbbi napokban a Fidesz tusványosi tábora és a miniszterelnök uralta a közbeszédet. Lefülelt mondatok.

Elment Heller, most egy kicsit megint hülyébbnek érezhetjük magunkat. (Rab László újságíró, Városi Kurír, július 21.)

A lehülyézett többségnek egyre inkább viszket a tenyere. (Dippold Pál közíró, Magyar Hírlap Online, július 22.)

A rendszer alattomosan működik. (Donáth Anna Momentum-politikus, ATV, július 23.)

A trumpi politika ki- és beszámíthatatlan. (Benda László újságíró, Klubrádió, július 23.)

A kukorica turistaszemmel szép. (Kulik Zoltán, a Vitafort Zrt vezérigazgatója, Magyar Rádió, július 23.)

Orbán valóban Magyarország önéletrajza. (Bruck András író, Facebook.com, július 24.)

Gyurcsány belakja a keretet, amit Orbán szab neki. (Schiffer András volt LMP-politikus, 24.hu, július 24.)

Korábban az ellenzék kissé megosztottnak tűnt. (Molnár Zsolt szocialista politikus, ATV, július 24.)

Egymást gyűlölő emberek fognak össze csak a pénzért és a hatalomért. (Kósa Lajos Fidesz-politikus az ellenzékről, Hajdú Online, július 24.)

Probléma, hogy például a parlamenti focicsapatban nincs ellenzéki. (Orbán Balázs miniszterelnökségi államtitkár Tusványoson (Index.hu, július 25.)

A magyar ellenzék katasztrófája, hogy nem olyan kitartó, mint annak idején a jelenlegi kormánypárt. (Vekerdy Tamás pszichológus, Magyar Narancs, július 25.)

A képviselői munkámat ingázással el tudom látni, a kérdéseket és interpellációkat Tenerifén is meg tudom írni. (Tóbiás József szocialista politikus, az MSZP volt elnöke, Blikk.hu, július 25.)

Nem az az érdekes, hogy Tóbiás elköltözött, hanem az, hogy ezt valaki észrevette. (Rapai Ágnes költő, Facebook.com, július 26.)

A környezetemben nem lehet senki, akit jogerősen elítéltek. (Soproni Tamás Momentum-politikus, terézvárosi polgármester-jelölt, Népszava, július 26.)

Nacionalistáknak kell lennünk, mert a körülöttünk lévők is azok. (Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója Tusványoson, Origo.hu, július 26.)

Nem állíthatjuk örökké szembe magunkat Nyugat-Európával. (L. Simon László Fidesz-politikus Tusványoson, Index.hu, július 26.)

Megakadályoztuk, hogy ideológiai gerillákat helyezzenek a fontos európai intézmények élére. (Orbán Viktor miniszterelnök Tusványoson, Hír TV, július 27.)

Orbán csillagzata nemzetközi szinten is felívelőben van. (Lánczi Tamás politológus, Mozgástér.blog.hu, július 27.)

Remek politikus, de rettenetes államférfi. (Kerner Zsolt újságíró Orbán Viktorról, 24.hu, július 27.)

Miniszterelnök úr a magyar kormány szövetségi kapitánya, ő tudja, milyen poszton számít rám a csapatban. (Varga Judit igazságügyi miniszter, Nemzeti Sport, július 27.)

Még tizenöt évre ígérte meg nekünk önmagát. (Kabai Domokos Lajos újságíró Orbán Viktor tusványosi beszédéről, Bekiáltás.blog.hu, július 28.)

Az Iron Lady helyett visszakaptuk Hosszú Katinkát. (Knézy Jenő sportkommentátor, M4, július 28.)

Mr. Algoritmus beszámolt a nyolc órája lezajlott 400 méteres síkfutás döntőjéről. Az amerikai atléták Iowa állam fővárosában, a 200 ezres Des Moines egyetemi stadionjában versengtek a bajnoki címért. Esélyesnek számított Michael Norman, a világranglista idei vezetője, akit azonban legyőzött Fred Kerley 43.64 másodperccel. (Norman „csak” 43.79-et futott.) A döntőben még négyen értek el 44-gyel kezdődő eredményt, az utolsó is 45.07-et.

Mr. Algoritmus jóvoltából megnézhettem tegnap a pénteki előfutamokat is. 27-en indultak, ketten 45-ön belül futottak, 16-an 46 másodpercen belül. Ekkor figyeltem föl Blake Leeper-re. Épp úgy láb nélkül, művégtagokkal halad, mint a dél-afrikai Pistorius, aki börtönbüntetését tölti gyilkosság miatt. Az amerikai 45.05-tel jutott tovább az előfutamból, a döntőben pedig 44.48-ra javította Pistorius 46.34-es paralimpiai világcsúcsát. Ez még akkor is meghökkentő eredmény, ha egy laboratóriumi vizsgálat kimutatta, hogy a protézis 25 százaléknyit spórol az erőkifejtésből, és a mechanikai előny a hajrában jól jön az ép futók között.

A Drake-stadion 8124 kilométernyire van Budapesttől. Újlipótvárosi lakásom hétre az MTK pályájától, ahol szintén tegnap zajlott az atlétikai bajnokság. Családi okból nem jutottam el Zuglóba, a Lantos Mihályról elnevezett sportközpontba (a hajdani Vörös Meteor pályára, ahol hajdan futkároztam). S bár a Nemzeti Sport mai száma közölte a férfi négyszázasok eredményét, Algoritmus Úr cserben hagyott. Se kép, se hang, csak számok, amelyek azonban beszédesek. Koroknai Tibor 47.72-vel nyert, és a második is 48 másodpercen belül ért célba. Még négyen futottak 48-cal kezdődő időt, volt köztük 17, 19. 21 és 26 éves.

Ezt csak azért említem, mert Mr. Algoritmus nemrégiben láttatta a 14 éves Mekhi Gammons-t, aki egy regionális versenyen 48.77-ig jutott. Ezzel hatodik lett volna tegnap, a magyar négyszázasok között. A magyar bajnok pedig Des Moines-ben nem jutott volna tovább az előfutamból. A korántsem erős testalkatú, ráadásul középtermetű „csodafutó” 9 éves kora óta szerepel az amerikai szövetség digitális nyilvántartásában. A tized és század másodpercek listája arról árulkodik, hogy az Egyesült Államokban tervszerűen folyik a tehetségek kiválasztása és menedzselése. Gammons az idén 21.81-et futott kétszázon.

Nem lepődnék meg, ha ma délután, a zuglói pályán kiderülne, hogy ezzel az idővel akár meg is nyerhetné a magyar bajnokságot.

Amikor meghalt Heller Ágnes, készítettem a legjellemzőbb mondataiból egy összeállítást. Beválogattam például eme gondolatát: „Magyarország egyszemélyes demokrácia.” (TV13, 2015. június 28.) A dokumentációhoz elég sok komment érkezett, közülük talán a legkulturáltabb Andráska8-é volt. 2019. július 22-én, éjfél előtt kilenc perccel imigyen fogalmazott: „Ezt ma másként gondolja, a születésnapján zsarnokságról beszélt.” Igaza alátámasztására két linket is mellékelt.

Álneve miatt nem ismerhetem, de gyanítható róla, hogy vagy ott volt a május 12-én kilencven esztendős filozófus születésnapi vacsoráján, vagy olvasta az összejövetelről megjelent élménybeszámolókat. Nem vélhető a július 19-én elhunyt Heller Ágnes ellenségének, a jelen időben fogalmazott ’gondolja’ pedig azt sejteti, hogy a kommentelés pillanatában még nem emésztette meg a halálhírét. Ezzel magyarázom, hogy ama bizonyos mondatból nem olvasta ki az iróniát. Az egyik legjelentősebb magyar bölcselő aligha gondolta másként 2015-ben, az egyszemélyes demokrácia ugyanis azt jelenti, hogy diktatúra.

Ez tett kíváncsivá. Vajon mások miként vélekednek Orbán Viktor hatalmi törekvéseiről? Nyolcvannyolc meghatározást, körülírást találtam a hazai nyilvánosság fórumain. Az elsőt 1989. december 12-én mondta Németh Miklós miniszterelnök, az eddigi utolsót tegnap Rapai Ágnes költő. Figyelemre méltó, hogy 2010 előtt tizenhét tűnődésre késztető diktatúra-jellemzést leltem, azóta viszont hetvenegyet. Az első húsz évben valószínűleg kevésbé figyeltem oda, elvégre abból indultam ki, hogy soha többé nem lesz diktatúra Magyarországon. Amióta azonban Orbán másodszor is hatalomra került, vagyis a legutóbbi kilenc évben mintha megsokasodtak volna a diktatórikus hatalomgyakorlásra jellemző tünetek. 

A meghatározásokból, körülírásokból kirajzolódik, hogy Bruck András író, a magyar szellemi élet talán legsötétebben látó képviselője már 2013 közepén jelző nélküli diktatúráról beszélt. Mindazonáltal a legtöbb véleményformáló a mai napig árnyal, enyhít, finomít, lágyít, tompít. A latin dicto (tollba mond, irányít) szóból származó diktatúra egyértelmű jelentését erőszakra törekvő hatalommal, hibrid rendszerrel, autokráciával, parancsuralommal puhítja. Őszintén szólva magam is a hezitálók közé tartozom. Egyelőre nem tudom eldönteni, vajon az, amit mostanában megélünk, még korlátozott demokráciának nevezhető-e, vagy már korlátozott diktatúrának.       

Tíz mondat a diktatúráról

Beszélhetünk-e Magyarországon diktatúráról? Beszélhetünk, de már nem sokáig. (Karcagi László újságíró, Vasárnapi Hírek, 2010. november 7.)

A diktatúrára az jellemző, hogy egyetlen ember kezében fut össze minden. (Szűrös Mátyás volt MSZMP-politikus, Magyar Hírlap, 2012. április 12.)

Orbán rendszere ma már diktatúra. (Bruck András író, 168 Óra, 2013. augusztus 15.)

Nincs diktatúra, mert akkor ezt most a börtönben morzézném. (Bödőcs Tibor humorista, Magyar Rádió, 2013. december 31.)

Nem tekintem Magyarországot diktatúrának, Ez egy tekintélyelvű társadalom, amelyben bizonyos mennyiségű kritika megengedett. (Fischer Iván karmester, Népszava, 2014. június 14.)

Az ellenzéki pártok megtanulták, milyen a puha diktatúra - megint. (Haraszti Miklós volt SZDSZ-politikus, ATV, 2016. május 27.)

Nem diktatúrában, de sajnos egypártrendszerben élünk. (Hörcher Ferenc filozófus, Mandiner.hu, 2017. február 24.)

Ez itt most viszonylag puha diktatúra. (Tamás Gáspár Miklós filozófus, Index.hu, 2018. november 20.)

Ez pillanatnyilag eurokomform diktatúra. (Parti Nagy Lajos író, ATV, 2019. február 22.)

Tutyimutyi diktatúra. (Péterfy Gergely író, Magyar Hang, 2019. június 14.)

És Heller Ágnes csak egy öreg, bigott és elavult kommunista. (Kovács Zoltán kormány-szóvivő, Twitter.com, 2018. augusztus 13.)

Elsőként kezdte félteni Orbántól a demokráciát. (Nagy Ervin publicista, PestiSrácok.hu, 2019. július 14.)

Egy világ süllyedt el a Balatonban. (Kőbányai János író, Facebook.com, 2019. július 20.)

Nem úgy élt, hogy így menjen el. (Simó György médiamenedzser, Facebook.com, 2019. július 20.)

Nem mondom, hogy nyugodjék békében, mert úgyse fog. (Tamás Gáspár Miklós filozófus, hvg.hu, 2019. július 20.)

Van, akinek az életműve a Twitteren található, és van, akinek könyvtárakban. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, Facebook.com, 2019. július 20.)

Mindig előbb kérdezett, mint állított. (Kassai Zsigmond író, Mérce.hu, 2019. július 20.)

Az egész világ leborul Heller Ági előtt, csak a magyar maffiaállam nem. (Kornis Mihály író, 24.hu, 2019. július 20.)

Versenyben írják a nekrológokat. Csak a kormány hallgat. (Némety László kommentelő, Facebook.com, 2019. július 23.)

Nem adott esélyt a lelassult öregkornak. (Révész Sándor újságíró, HVG, 2019. július 25.)

A hazai nyilvánosságot bejárta a hír, hogy az MSZP volt elnöke családostul kiköltözött a Kanári-szigetekre. Tenerifében jobb a levegő, és az egyik gyereke légúti betegséggel küszködik. Ezzel magyarázta, hogy két-három hetenként utazik Budapestre, és 1385580 forint havi bruttóért tesz eleget honatyai kötelességének. Szavai botrányba fulladtak.

Azért nem értem, hogy a skandalum miért épp most robbant ki, mert január végén a Bors már pedzegette, hogy Tóbiás József talán kiköltözött Tenerifébe. Akkor a feltételezés nem ment végig a 476 lábú kormánypárti sajtón. Most egy másik bulvárlap, a Springer-hálózathoz tartozó Blikk szólaltatta meg a volt pártelnököt, aki kifejtette, hogy spanyolul tanul.. Majd az egész sajtón végighullámzó visszhang nyomán az MSZP-hez közel álló HírKlikk digitális felületén cáfolta a Blikket. Mondván, hogy a családja költözött ki, ő csak látogatja őket.

Azon akadtam fenn, hogy amidőn elolvasta az interjú kéziratát, állítólag értesítette a Blikk főszerkesztőjét az újságíró alapvető tévedéséről, ezt azonban az újság nem vette figyelembe. Életszerű, hogy egy magyar politikus nem az interjút készítő újságíróval veszi föl a kapcsolatot, hanem a főszerkesztővel. Nem életszerű viszont, hogy az interjúban olvasható szavai a később cáfolt alapinformáció köré csoportosultak. Vagy meg sem kérdezték a Blikknél, vagy megkérdezték ugyan, de a botrány hatására igyekszik tagadni, hogy jó pénzért hanyagolja a parlamenti munkát.

Családapaként együtt érzek vele, csakhogy magam is asztmával küszködöm, és a politikus szűkebb pátriájában, Szabolcsban találtam gyógyhelyet. 347-szer jártam Nyíregyházán, ahol másfél évtizedig tanítottam a zöldövezetben megbúvó, jó levegőjű főiskolán. Tóbiásnak sokáig volt lakása a városban, ahonnan névleg utazott budapesti munkahelyére, hogy éveken át fölvehesse a 230 kilométer után járó benzinköltséget, holott Érdről járt be a parlamentbe. (A Buda környéki alvóvárosban is laktam, levegője használt a légúti betegségemnek.)

Tóbiás-ügyben sok még a nyitott kérdés, két szempont azonban nyilvánvaló. Az egyik az, hogy Orbánéknak már nem is kell ellehetetleníteni az MSZP-t, megy ez magától is. Mostanában mindig akad politikusa - Bangóné után például Tóbiás József -, aki kínos helyzetbe hozza a pártját. A másik szempont mentő körülmény. A volt pártelnök tanult a benzinpénzes botrányból. Nem vesz föl közlekedési támogatást csak azért, mert bejelentkezett egy 3800 kilométernyire lévő tenerifei lakásba.             

Tegnap este, éjfél előtt néhány perccel Kárpáti Iván figyelemre méltó kérdést fogalmazott meg a közösségi üzenőfalán. Az egyetemi felvételi ponthatárokról szólván így írt: „Nem egészen értem, mi a fenét lehet tanítani média és kommunikáció címszó alatt.” Ivánt 1997-től tanítottam a szegedi egyetem budapesti tagozatán. A kellemes orgánumára figyeltem föl, és nem lepődtem meg, hogy rádiónál kötött ki. A Klubrádióban megbecsült hírújságíró lett belőle.

Szívesen hallgatom A lényeg című hírblokkokban, de közelebb áll hozzám az Esti gyors, ha ő csinálja. Az elején ugyanis van egy műsorvezetői glossza, melyben csillogtatja jegyzetírói képességét. A tárgynál vagyunk, mindazonáltal a szűkszavú kérdés félrevitte a hozzászólókat. Ők inkább ama értelmezést szorgalmazták, miszerint a világháló, a digitális sajtó, az okostelefonok és az ifluencernek nevezett véleményvezérek korával aligha képes lépést tartani a kommunikáció és médiatudomány szakirány. Ebben van igazság, ám az utóbbi tíz évben annyira kicserélődött az oktatói gárda, hogy néha már a fordítottjára gondolok. Arra, hogy a hagyományos újságírás tanítására alig maradt tanár.

Az 1993-ban kidolgozott alapkoncepcióba belefér a technikai fejlődés, a gond inkább tartalmi jellegű. Amikor annak idején szembesültem Ivánnal és nemzedéktársaival, az újságírók még előnyben részesítették a véleményt a hírekkel szemben. Könnyebb volt önmagunkból kiindulni, mint utánajárni az információnak. Aztán jött a digitális fordulat, és a világhálóval előtérbe került a hírközpontú újságírás. Ezt a folyamatot katalizátorként gyorsította föl a Fidesz „fülkeforradalma”. Orbánék az újságírást ellenzékben is a politikának alávetve képzelték el, de 2010 óta hivatalosan szorítják háttérbe (margóra) az övékétől eltérő véleményeket. Az előnyben részesített híreket pedig államilag gyártott álhírekkel dúsítják. Az immár diplomához is jutó újságírók híres énje annak árán bontakozhat ki, hogy a hatalomban lévő politikusok nem tartanak igényt a véleményükre.

Kárpáti Iván fészbukos kérdésére tehát az a válaszom, hogy akiket most vettek föl az egyetemre, és kacérkodnak a legnyilvánosabb szakmával, egy darabig csak úgy gyakorolhatják az igazi újságírást, ha a „szabadság szigeteire” költöznek. Úgy lehetnek alaposan tájékozódó, a részleteknek utánanéző hírújságírók, hogy közben a véleményüket is hangoztathatják. Kár, hogy a sziget elszigetelést és elszigetelődést is jelent.              

Holnap lesz egy esztendeje, hogy meghalt Szepesi György. A magyar sportújságírás egyik etalonja a 97. évében hagyott itt bennünket. A másik, a nála tíz évvel fiatalabb Vitray Tamás visszavonult a Pest környéki zöldövezetbe, és egymás után írogatja a könyveit. Meglepően keveset írt a vetélkedésükről, amelynek az egész ország szem- és fültanúja volt. Ők ketten személyesítették meg a rádió és a televízió harcát az érdeklődésért.

Amikor Szepesi meghalt, egyik munkatársa, Lantos Gábor ezt írta róla: „„Amíg nem volt televízió, addig ő volt a király, meg egy kicsit utána is.” (Origo.hu, 2018.07.25.) A ’kicsit utána is’ érzést úgy éltem meg, hogy otthon néztük ugyan az újdonságnak ható tévét, de levettük a hangot, és Szepesit hallgattuk a rádióból. Tegnap hozzászólt Mit közvetítsen a magyar sportriporter? című bejegyzésemhez egy kommentelő, aki kifejtette, hogy az édesapja „mindig lenémította a televíziót (Vitray T.), és a rádiót hallgatta/hallgattuk (Szepesi Gy.)” Az nem derült ki, hogy milyen következtetést vont le a hajdani helyzetből.

Arra azonban emlékszem, hogy mi miről beszélgettünk. Apámmal rájöttünk, hogy nem azt halljuk, amit látunk. Szepesi kiszínezte a látványt, később ő maga is beismerte: „Nekem műsort kellett csinálnom a meccsekből.” (Nemzeti Sport, 2002.02.05.) Ahogy telt az idő, úgy éreztünk rá Vitray visszafogottabb, tárgyszerűbb, fanyarabb stílusára. A két közvetítési mód közti harc a múlt század hetvenes éveiben dőlt el. A televízió legyőzte a rádiót, Szepesi pedig váltott, és a Magyar Rádió bonni tudósítója lett.

Akkoriban filmkritikákat írtam, így kerültem 1976 őszén az NSZK-beli Mannheimbe, az elsőfilmes rendezők világtalálkozójára. Beszélgettünk a fesztivál előcsarnokában, amikor a bejáratnál feltűnt Szepesi. Az egyórányira lévő Bonnból átruccant magyar filmet nézni. Szájtátva hallgattuk, ő pedig szemlátomást élvezte, hogy az ifjú kollégák érdeklődnek a mondandója iránt. A moziban takarítónőként dolgozott egy magyar disszidens. A termetes asszonyság a mellékhelyiségből jött elő, egyik kezében vödör, a másikban partvis. A karéjunkban meglátta országunk egyik legismertebb arcát. Leejtette a vödröt és a partvist, összecsapta a két tenyerét, és így kiáltott fel: „Vitray úr!”

Szepesi György befejezte a félbehagyott mondatot, sarkon fordult, és visszaült a kocsijába. Nem tőle tudta meg a Magyar Rádió hallgatótábora, hogy Bódy Gábor filmje nyerte Mannheimben a fődíjat.    

A tegnap legérdekesebb cikke a HVG online kiadásában jelent meg. Révész Sándor a Nemzeti Sajtókamaráról fejtette ki az álláspontját. Az ernyőszervezet tervét évek óta dédelgetik kormányzati körökben. Olvasunk, hallunk róla valamit, összerezzenünk, de mert nem történik semmi, úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna. Holott a hatalom rendszeresen szondáz bennünket; mit szólnánk ahhoz, ha megrostálná a nyilvánosság képviselőit. Révész szerint ezt nem kellene megvárni.

Fel is sorolja, mi mindent kéne tenni, kulcsmondata ez: „Az újságírás szabad pálya, mely a hatósági úton létrehozott Sajtókamara útján kötött pályává válik.” Ami a szabad pálya kifejezést illeti, egyetértek a szerzővel, ha arra gondolt, hogy a magyar újságírók foggal-körömmel ragaszkodnak a státuszukhoz, mert megszokták. Messzebbre visszatekintve azonban kiderülne, hogy elődeik a cikkeiket adták el, nem pedig önmagukat. Kevésbé kötődtek szerkesztőségekhez, inkább szabadúszók voltak, még ha eme állapotot szabad fuldoklásként élték is meg. De ha már folyadékban utazunk, vajon az újságíró társadalom milyen vérveszteségeket szenvedett.

Az Országos Magyar Sajtókamara 1939. június 23-án alakult, és a jelentkezők negyven százalékát elutasította, többnyire származási okból. A második világháború utáni igazoló bizottságok több száz újságírót tiltottak el a szakma gyakorlásától, politikai okból vagy ok nélkül. Amidőn pedig Rákosi Mátyás 1948. március 23-án meghirdette a sajtó átalakítását, az 1952. augusztus 14-ig lezajlott átrendezésig több száz újságíró került az utcára. 1956 után jött az újabb tisztogatás, megint csak több száz áldozattal. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége monopóliumot kapott, és csupán az lehetett újságíró, akit a szerkesztőség MÚOSZ-iskolára javasolt.

A rendszerváltás ismét megrostálta az újságíró társadalmat. Utána a MÚOSZ már „csak” hegemóniát élvezett, mert egyre-másra alakultak az újságíró szervezetek, amelyekkel közös nevezőre jutott a legfontosabb szakmai kérdésekben. Aztán jött 2010-ben a „fülkeforradalom”, és lassanként fölfalta a nyilvánosságot. A KESMA (Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány) tavalyi megalakítása óta több száz újságírótól szabadult meg, e helyzetet szentesítené a Nemzeti Sajtókamara. Nem lepődnék meg, ha egy alapos összehasonlítás azt derítené ki, hogy a legutóbbi nyolcvan évben egyik hivatásrend sem szenvedett akkora vérveszteséget, mint a legnyilvánosabb szakma - az újságírás.    

Olvasván ma reggel a Népszavát, nem akartam hinni a szememnek. Az írta az újság Kvangdzsuba kiküldött (vagy ki nem küldött) tudósítója, hogy női 400 gyorson „A számot az amerikai legenda, Katie Ledecky nyerte.” Ledecky csakugyan amerikai, bár a nagyapja Csehszlovákiából vándorolt ki az Egyesült Államokba, és kétségkívül legenda. Eddig ötször nyert olimpiát és tizennégyszer világbajnokságot, ráadásul a hosszabb gyorsúszó-számokban, 400-on, 800-on és 1500-on ő a világcsúcstartó. Sokan őt tartják a világ legjobb úszónőjének, nem minden ok nélkül.

Most azonban, a Dél-Koreában megrendezett világbajnokságon vereséget szenvedett. Egy 19 éves ausztrál, Ariarne Titmus lehajrázta. Az utolsó huszonöt méteren úgy húzott el mellette, mint expressz vonat a vicinális mellett. Eredménye több mint egy másodperccel jobb lett a "legendáénál", így vált Ledecky feltűnést keltő veresége a vébé szenzációjává. Igazán kár, hogy erről a Népszava munkatársa nem értesült. Korholásomba azonban némi együttérzés is vegyült. Elképzelhető, hogy itthon, a képernyő előtt ült, és Knézy Jenő helyszíni közvetítését hallgatta. A közszolgálati televízió Kvangdzsuba kiküldött riportere ugyanis mással volt elfoglalva.

A döntőben szintén induló Késely Ajna küzdelmét figyelte. El-elcsukló hangon közvetítette, hogy a 18 éves magyar úszólány miként küszködik a bronzéremért. (A hazai utánpótlás talán legtehetségesebb női versenyzője végül negyedik lett, elismerésre méltó országos csúccsal.) Nem akarom szakmai önérzetében megbántani Knézy Jenőt, de élsportbeli múltjához híven kiválóbban számol be kosárlabda mérkőzésekről. Kint, Dél-Koreában viszont olyasmit csinál, amin érdemes eltűnődni. Elvégre nemcsak az ő szemléletéről van szó, hanem a magyar sportújságírókéról is. Egyre inkább az a benyomásom, hogy a nemzetközi versenyekről szinte kizárólag magyar nézőpontból számolnak be.

Akkor persze nincs baj, ha a mi sportolónk nyer. De ha a sokadik lesz, mégis az ő teljesítményére összpontosítanak a kiküldött tudósítók, akkor bizony torzul az élménybeszámoló. Mintha a hazafiságuk háttérbe szorítaná a szakértelmüket. Tudom, hogy ez vitatéma az újságíró-iskolákban, nem is biztos, hogy nekem van igazam. De azt állítom: nem az a dolga egy újságírónak, hogy a Himnusz hallatán könnybe lábadjon a szeme. Inkább az, hogy elmondja a médiafogyasztóknak, valójában mi is történt azon a fránya világversenyen, amelyen nem mindig a mi sportolónk szokott nyerni.