Sosem volt még ennyire egységes a mostani magyar ellenzék. (Bódis András újságíró, Válasz Online, 2019. szeptember 26.)

A kampányban lassan összeszokó ellenzéknek most működő koalíciót kell alkotnia. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, Facebook.com, 2019. október 14.)

Lett egy ellenzék. (G. Fodor Gábor politológus, 888.hu, 2019. október 15.)

Ez nem a pártok győzelme volt, ez az ellenzék győzelme. (Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármester az önkormányzati választásról, ATV, 2019. október 15.)

Följött a pályára az ellenzék. (Németh Szilárd Fidesz-politikus, Hír TV, 2019. október 20.)

Ha az egyesült ellenzék a kormányoldal módszereit alkalmazná, akkor a választók legközelebb őt fogják büntetni. (Magyar György ügyvéd, Magyarügyvéd.blog, 2019. október 23.)

Újra van ellenzék. (Szánthó Miklós, a KESMA-kuratórium elnöke, Origo.hu, 2019. október 25.)

A viszketegségi verseny lezárult, az eredmény az, hogy az ellenzék csak egységben értelmezhető. (Tóta W. Árpád publicista, hvg.hu, 2019. október 25.)

Országosan az ellenzék nem növelte támogatottságát, de azzal, hogy felborította a Fidesz centrális pozícióját, lélektani győzelmet aratott. (Szekeres Imre szocialista politikus, Népszava, 2019. október 29.)

Az eddig totálisan széttagolt és önmagával veszekedő ellenzék összefogott, és bizonyos eredményeket ért el. (Fricz Tamás politológus, Magyar Nemzet, 2019. november 2.)

Tegnap este érdekes mondatot hallottam az ATV-ben. Mesterházy Attila szerint „Külön öröm, hogy nem tankokkal jöttek, hanem bankokkal.” Mármint Putyin és az emberei. A szocialista politikus kijelentését nem venném föl a rendszerváltás utáni szállóigék gyűjteményébe, mégis figyelemre méltó, mert november 4-én hangzott el.

Napra pontosan 63 éve iszonyú csörömpölésre ébredtünk a kecskeméti lakásunkban, a közeli makadám úton haladtak Szeged felé a szovjet tankok. Az idézett mondat első fele utalás arra, hogy 1956-ban 1130 harckocsi félemlítette meg az országot. A második fele utalás a Nemzetközi Beruházási Bankra, mely nemrégiben telepedett meg Budapesten. A munkatársai különleges jogosítványokat kaptak a magyar kormánytól, az ellenzéki politikusok pedig valamiféle kémközpontnak vélik a pénzintézetet. Okkal vagy ok nélkül, ebbe most azért nem mennék bele, mert a hasonlat jobban foglalkoztat.       

Valószínűleg Torgyán József mondta ki először, a kisgazda politikus ugyanis így fogalmazott a Hetek című magazin 2011. november 11-i számában: „Ezért fűztem be 1988 végétől szinte minden beszédembe, hogy ’elmennek a tankok, de jönnek helyettük a bankok’.” Mégse lepődnék meg, ha kiderülne, hogy Pongrátz Gergelytől származik az eszmefuttatás, mert neki a Corvin-közi felkelők parancsnokaként volt harci tapasztalata a szovjet tankokról, majd emigránsként az amerikai bankokról. Az 56-os Szövetség elnökeként fejtette ki 1994. augusztus 30-án a Pest Megyei Hírlap hasábjain: „Nem akartuk azt, hogy a tankokat a bankok váltsák fel.”

Egyelőre nem dönteném el az elsőséget, van viszont valaki, aki más irányból vállalta a két fogalom összekapcsolását. A Magyar Köztársaság kikiáltója, Szűrös Mátyás MSZMP-politikus 2003. október 24-én így fogalmazott a Zalai Hírlapban: „Kimentek a tankok, s bejöttek a bankok.” Novák Előd Jobbik-politikust aligha lehet azzal vádolni, hogy lemásolta Szűrös végtelenségig leegyszerűsített értelmezését, mert kispórolt belőle egy s hangzót. Íme, bejelentése a Veszprémben szerkesztett Napló 2011. október 25-i számában: „Kimentek a tankok, bejöttek a bankok.”

Az a benyomásom, hogy ha egy történelem iránt érdeklődő egyetemista megnézné az újságok október 22-i vagy 24-i számait, a közéleti személyiségek ünnepi beszédeiben, interjúiban gyakran szembesülne a tankok és bankok előszeretettel használt szókapcsolatával. A rendszerváltást talán legtömörebben kifejező hasonlattal.   

E bejegyzés után olvasható egy dokumentáció. Öt nemrégiben megválasztott polgármester, két újságíró, két szociológus és egy médiajogász fejti ki álláspontját arról, hogy a helyhatósági választás után mihez kéne kezdeni az önkormányzati sajtóval. Az idézetekből sokféle elképzelés rajzolódik ki, közülük kettőt emelnék ki, amelyek két egymást kizáró lehetőséggé sűrűsödtek. Vajon el kell-é távolítani ama főszerkesztőket, akik kiszolgálták a régi polgármestereket, vagy békejobbot nyújtani nekik, hátha megváltoznak? A sors iróniája, hogy ezekben a napokban két asszonyhoz és a bácskai névhez-jelzőhöz kötődik a dilemma.

A ferencvárosi polgármester, Baranyi Krisztina megszabadulna a Ferencváros című újság főszerkesztőjétől. A korábbi kerületvezető, Bácskai János bizalmi emberétől, aki éppen csinálná a választás utáni első számot. A kormánypárti sajtóban elmondta, hogy a címoldalra az új főnökasszonyt tenné, de a régi főnök is benne lenne az újságban, elvégre a választás előtti napokban avatott, szalagot vágott, és ezeket az eseményeket is illene dokumentálni. A bajai polgármester, Nyirati Klára elégedetlen ugyan a Bácskai Napló főszerkesztőjével, mert úgy istenítette a régi polgármestert, hogy közben elhanyagolta őt és szintén ellenzéki társait. Mégis ad neki egy esélyt, hátha megembereli magát. Meg is jelent az új lapszám, amelyben a főnökasszonynak nyolc fényképe látott napvilágot, a régi gazdát pedig mintha elfelejtette volna a hálátlan főszerkesztő.

Ha normális országban élnénk, akkor a folyamatosság híve volnék. Egy normális önkormányzati lapban óhatatlanul némi elsőbbséget élvez a helyi nyilvánosság első számú kedvezményezettje, de a városházi ellenzék álláspontjáról is értesülnek az olvasók. Ilyenkor a vezetőváltás zökkenőmentes, és az átmeneti lapszámban mindkét várospolitikusnak helye van. Csakhogy nem normális országban élünk, ahol az önkormányzati lapok se működnek normálisan. Sőt a polgármesterek sem, Bácskai János például az átadáskor-átvételkor nem fogott kezet az utódjával. Szorult belém annyi empátia, hogy megértsem Baranyi Krisztina indulatát, és azt, hogy főszerkesztő-ügyben miért képviseli a radikálisabb álláspontot.

Együtt kéne éreznem persze az önkormányzati főszerkesztőkkel is, akik változatos eszközökkel küzdenek az állásukért. Bár nem föltétlenül a megújulás jele, ha telerakják az újságot az új polgármester fényképével, és kifelejtik belőle a régit.

Tíz mondat az önkormányzati sajtóról

Szakmánk megcsúfolóit a média közeléből is el kell zavarni, de nem azért, hogy újabb propagandacsatornák nyíljanak. (Korbely György orosházi újságíró, Alföldi.blog, 2019. október 17.)

Megadhatjuk a lehetőséget azoknak, akik eddig a kerületi újságokat szerkesztették, hogy szabad újságíróként működhessenek, és ne kelljen leküldeniük politikai jóváhagyásra az újságot. (Örsi Gergely II. kerületi polgármester, 444.hu, 2019. október 30.)

Ahol az ellenzék vezeti a várost, ott legalább lesz sajtó. (Závecz Tibor szociológus, ATV, 2019. október 31.)

A különböző ellenzéki pártok remélhetőleg nem fogják engedni, hogy bármelyik polgármesterük ámokfutásba kezdjen. (Urbán Ágnes médiaszociológus, Mérce.hu, 2019. október 31.)

A jelenlegi ellenzék sajtótájékoztatójáról hosszasan és előkelő helyen számolt be a lap. Ez így helyes, hisz az újság mindannyinké. (Csőzik László érdi polgármester, Facebook.com, 2019. október 31.)

Teljesen független médiában gondolkodom, ahol mindenki véleménye megjelenhet. (Déri Tibor IV. kerületi polgármester, Magyar Hang, 2019. november 1.)

Ha a leggyorsabban haladunk, akkor is november végén, december elején jöhet ki a már nem propaganda lapunk első száma. (Pikó András VIII. kerületi polgármester, Facebook.com, 2019. november 1.)

Propagandára nem ellenpropaganda a helyes válasz. (Szerető Szabolcs újságíró, Magyar Hang, 2019. november 1.)

Természetesen nem utasítottam senkit, hogy a Ferencváros újságot megjelenése előtt mutassák meg nekem, bár ilyen főszerkesztő mellett indokolt is lehetett volna. (Baranyi Krisztina IX. kerületi polgármester, Facebook.com, 2019. november 2.)

Súlyos hiba lenne, ha az ellenzéki városok vezetése a hatalma védelmében vagy bosszúból a korábbi megaláztatásai miatt a település fontos ügyeiben nem engedélyezné szóhoz jutni a kormánypárti városatyákat és táborukat a helyi sajtóban. (Polyák Gábor médiajogász, Népszava Online, 2019. november 2.)

A legutóbbi napokban Orbán házszámozott, L. Simon alulmaradt, Karácsony parkolózott, Fekete-Győr függetlenkedett, Vona pedig pártatlankodott. Lefülelt mondatok.  

Budapest köztársaság az Orbán-királyságban. (Lengyel László politológus, ATV, október 28.)

A törmelékek sikeresen összeálltak. (Lánczi Tamás politológus az ellenzéki pártokról, Hír TV, október 28.)

Bízom benne, hogy sikerül száműznünk a pártoskodást. (Szűcsné Posztovics Ilona újdonsült tatabányai polgármester, Kemma.hu, október 28.)

Hány Botka Lászlónak kell belőled kilépnie, hogy végre történjen valami? (Kardos András filozófus az MSZP-hez, Facebook.com, október 28.)

Az MSZP semmilyen és mindenféle párt. (Révész Sándor újságíró, Klubrádió, október 29.)

Borkai a test, Kásler a lélek. (Lendvai Ildikó szocialista politikus a kormányoldalról, Facebook.com, október 29.)

Független képviselőkkel volt a legkönnyebb dolgozni. (Fekete-Győr András Momentum-politikus a választási kampányról, ATV, október 29.)

Vloggerként hasznosabb és hitelesebb, ha nem vagyok egyik pártnak sem a tagja. (Vona Gábor volt Jobbik-politikus, Népszava, október 30.)

Másnap ötven ember kért tőlem parkoló-engedélyt. (Karácsony Gergely újdonsült budapesti főpolgármester, 444.hu, október 30.)

Az MSZP nem számolt el a korrupciós múltjával. (Majtényi László alkotmányjogász, ATV, október 30.)

Egyetlen ország sem tudja megváltoztatni a házszámát. (Orbán Viktor miniszterelnök, Miniszterelnök.hu, október 30.)

A bajt jobb híján papos és népies beszédekkel fedi el. (Kabai Domokos Lajos újságíró Orbán Viktorról, Bekiáltás.blog, október 31.)

A keresztény elvszerűséget a politikai megvalósíthatóság keretein belül tudja képviselni a keresztény politikus. (Harrach Péter KDNP-politikus, hvg.hu, október 31.)

Szeretném megköszönni a győrieknek, mert kitartottak mellettem. (Borkai Zsolt, Győr újraválasztott polgármestere, Kisalföld, október 31.)

Az embereknek elegük lett a Fidesz arroganciájából. (Pálinkás József atomfizikus, az Orbán-kormány volt minisztere, a Felelős Értelmiség Társaság alapítója, Válasz Online, október 31.)

Szinte valamennyi fontosabb emlékezetpolitikai küzdelemben alulmaradtunk. (L. Simon László Fidesz-kultúrpolitikus, Népszava, október 31.)

Egy repedés elindult. (Péterfy Gergely író az önkormányzati választásról, ATV, november 1.)

Az MSZP az ellenzéki összefogás leggyengébb láncszemévé vált. (Fabók Bálint újságíró, 24.hu, november 1.)

A vártnál több pozíciót szerzett meg a magyar politika Fideszen kívüli világa. (Szerető Szabolcs újságíró, Magyar Hang, november 1.)

Az eddig totálisan széttagolt és önmagával veszekedő ellenzék összefogott, és bizonyos eredményeket ért el. (Fricz Tamás politológus, Magyar Nemzet, november 2.)

A saját túlkapásaikkal szemben engedékeny rendszerek elkezdenek hasonlítani arra a rendszerre, amit leváltottak. (Bartis Attila író, Mandiner.hu, november 3.)

A Média1.hu-t Szalay Dániel működteti Gárdonyban, és a médiapiac fejleményeit gyűjti össze. Tegnap este 19.01-kor például közölte, hogy „a cenzúravád visszahullott Baranyi Krisztináról, Ferencváros új polgármesteréről”. Az újdonsült kerületvezető ugyanis kifejtette: nem az ő munkatársa kérte, hogy az önkormányzati lapba szánt cikkeket a megjelenés előtt küldjék a polgarmester@ferencvaros.hu címre, hanem a volt polgármester irodavezetője. Nem akarta tehát cenzúrázni az újságot, „bár ilyen főszerkesztő mellett indokolt is lett volna”.

Hitelesnek hatott ugyan a Mandiner.hu-ban közölt munkatársi kérés, mégis ezt írtam a tegnapi bejegyzésben: „Egyelőre mégsem ítélkeznék a ferencvárosi ügyben.” Most azon tűnődöm, vajon több mint két héttel a helyhatósági választás után a volt polgármester irodavezetője van-e még abban a helyzetben, hogy kéziratokat kérjen az önkormányzati lap szerkesztőségétől. Ha igen, akkor a volt polgármester bizalmi embereként hogyan maradhatott a hivatalában? Ha nem, milyen szándékkal küldte ama bizonyos e-mailt? A tanulság miatt érdemes a történések időrendjét is felvázolni.

A Mandiner november 1-én, 17.31-kor közölte az e-mail szövegét. Én tegnap, november 2-án 10.47-kor tettem föl a Blog.hu-ra Az új polgármesterek mihez kezdenek az önkormányzati sajtóval? című bejegyzést, amelyben a ferencvárosi üggyel is foglalkoztam. Mielőtt megírtam volna, megnéztem persze Baranyi Krisztina Facebook-oldalát, de nem találtam rajta cáfolatot. Ezért írtam a bejegyzésbe: „Eddig legalábbis nem cáfolta a Mandiner értesülését.” Csupán tegnap este 18 óra körül fejtette ki álláspontját az üzenőfalán, vagyis a Mandiner-közlés után több mint 24 órával.

Az új polgármester azonnal tudta, hogy nem ő kérte a következő lapszámba szánt cikkek kéziratát. Abban már bizonytalan lehetett, hogy aki megfogalmazta azt a fránya e-mailt, az ő munkatársa-e, vagy a régi polgármester bizalmi embere. Ezt megtudhatta egy-két telefonnal. Esetleg kiment a temetőbe is, hogy a szerettei sírján virágcsokrot helyezzen el, és még mindig lett volna néhány órája, hogy tegnap 10.47 előtt írjon cáfolatot az üzenőfalára. Vajon ezt miért mulasztotta el?

Örvendetes, hogy ellenzéki politikusként nem élt az előzetes ellenőrzés számomra elfogadhatatlan módszerével. De annyit most megtanulhatott, hogy sajtóügyekben nem szabad késlekedni. Különösen akkor nem, ha a szavahihetőségéről van szó.               

Az Index két munkatársa beszélgetést kezdeményezett a ferencvárosi polgármesterrel. Baranyi Krisztina kifejtette, hogy szívügye a szabad sajtó, ezért a kerületi lapot átalakítaná. S bár nem akar vérengzést az önkormányzati alkalmazottak körében, az együttműködést nehezen képzeli el a jelenlegi főszerkesztővel, aki úszómesteri oklevéllel újságíróskodott, ráadásul kínos lakásügybe is keveredett.

A polgármester asszony nehéz hónapokon van túl. Megvívta harcát az ellenzéken belül, és sikerült a húsosfazék közeléből eltávolítania az ellenzéki pártok mutyizásra hajlamos képviselőit. Aztán legyőzte a kormánypárti polgármestert is, és ahogy ő fogalmazott az Index digitális felületén, „kinyílt előttünk a nyilvánosság”. Kár, hogy az október 31-én 14.09-től sugárzott beszélgetés utáni napon, tegnap 17.31-kor a Mandiner.hu közölt egy figyelemre méltó üzenetet. Az új polgármester munkatársa ezt írta az önkormányzati lap egyik munkatársának: „Kérlek, hogy az újságot nyomdába történő továbbítás előtt a polgarmester@ferencvaros.hu e-mail címre küldd meg. Köszönettel A.”

Tegnap arról tűnődtem, hogy az újdonsült bajai polgármester békejobbot nyújtott az önkormányzati lap főszerkesztőjének, aki a választási kampányban cudarul bánt vele. A pozíciójában hagyott főszerkesztő azt kérdezte tőle, milyen e-mail címre kell küldenie a cikkeket. A bajai polgármester asszony elhárította az ellenőrzés íratlan jogát, a ferencvárosi kolléganője viszont fenntartja magának. (Eddig legalábbis nem cáfolta a Mandiner értesülését.) Bizonyára érthető, ha újságíróként és szerkesztőként ellenzem a nyilvánosság szűkítését. Ha tehát egy régi (fideszes) vagy új (ellenzéki) polgármester a megjelenés előtt ellenőrizni akarja a cikkeket, akkor ezt a sajtószabadság elleni támadásnak vélem.

Egyelőre mégsem ítélkeznék a ferencvárosi ügyben, csupán megállapítom, hogy az újdonsült polgármesterek nem gondolkoznak egységesen a helyi nyilvánosságról. Az Üllői út másik oldalán, Józsefvárosban például Pikó András polgármester a harmadik megoldást választotta. Arról számolt be a közösségi üzenőfalán, hogy „Ha a leggyorsabban haladunk, akkor is november végén, december elején jöhet ki a már nem propaganda lapunk első száma.” Új főszerkesztővel képzeli el az önkormányzati lapot, de nem igényli az előzetes ellenőrzés lehetőségét. Talán azért nem, mert mielőtt polgármesterségre adta volna a fejét, csaknem három évtizedig újságíróskodott.           

Néhány napja eltűnődtem a Sugovica parti nyilvánosságról. Arról, hogy egy civil szervezet képviseletében, de az ellenzéki pártok támogatásával, majd’ mindenki meglepetésére nyert Baján az egyik momentumos politikus. A helybéli iskolában angolt tanító hölgyet kerestem a Bácskai Napló című önkormányzati lap kampány alatti számaiban.

Az első kettőben nem találkoztam a fényképével, a harmadikban viszont, már a helyhatósági választás után hatalmas portréfotó jelent meg róla. S mert a három számban a régi polgármesterről harminc fénykép látott napvilágot, a kirívó aránytalanságot némileg enyhítette, hogy október 17-én az önkormányzati lap főszerkesztője tizenkét soros jegyzetben köszöntötte a győztest - mint a helyi sajtószabadság letéteményesét. A gesztust azzal viszonozta az újdonsült polgármester, hogy békejobbot nyújtott az őt és szintén kampányoló társait elhanyagoló főszerkesztőnek. Aki szakmánk nagyobb  dicsőségére a látogatás végén megkérdezte tőle, milyen e-mail címre kell majd küldenie a cikkeket.

Nem tudom, vajon meglepődött-e az új polgármester, mindenesetre azt válaszolta, hogy írjon inkább újságot. E rövid és talán ironikus felelet nyomán érdeklődéssel böngésztem a Bácskai Napló tegnap megjelent számát. A huszonnégy oldalas, szép kiállítású és gondosan tördelt kéthetilapban nyolc fényképet számoltam össze a város új gazdájáról - pontosabban gazdasszonyáról -, akinek a nevét tizenötször írták le a tudósítók, leginkább maga a főszerkesztő. Kár, hogy ama bizonyos három számban elfelejtettem megszámolni a régi polgármester nevét, miután azonban kövérített betűvel szedette a főszerkesztő, az utólagos ránézésre is többnek hatott, mint a számonkénti átlagosan tíz fénykép.

Egyébként a negyedik számban az önkormányzati lap főszerkesztője terjedelmes tudósításában idézte a polgármester asszony bejelentését az új képviselőtestület alakuló ülésén, miszerint „Már tettünk lépéseket, felszabadítjuk a médiát.” Ennek egyelőre nem sok jelét látom, mindazonáltal kirajzolódik az önkormányzati lapból, hogy egy bajai szerkesztő miként képzeli a lapcsinálást. A helyi nyilvánosság első számú kedvezményezettjét, a mindenkori polgármestert olyan megrendelőnek tekinti, mint aki a csárdában papírpénzt húz a prímás vonójába, ha kedvenc nótáit játssza a zenekar. Ezzel magyarázható, hogy bár e bejegyzésben többször is leírtam a Bácskai Napló nevét, de újságnak egyszer se neveztem. 

Az ismert várospolitikus tegnap este immár sokadszor marasztalta el az Átlátszó.hu munkatársát. Rosszhiszeműséggel, rosszindulattal, szakmai felkészületlenséggel vádolta, mert rövid cikket jelentetett meg arról, hogy az újdonsült zuglói polgármester az önkormányzati testület alakuló ülésére olyan tervezetet készített, amely különleges jogokkal ruházta volna őt fel. Például azzal, hogy a havonta összejövő testület ülései között egyedül dönthessen bizonyos ügyekben.

Leginkább azt kifogásolta, hogy az újságírónő miért nem kérdezte meg őt a részletekről, mielőtt nyilvánosságra hozta volna a félreértésektől hemzsegő cikket. Ha ő maga is elismerte, hogy félreérthető volt a tervezet, akkor magáról állított ki bizonyítványt. Minden szakma egyik alapvető ismérve, hogy ami a szakmabeliek számára evidencia, az a kívülállók számára korántsem magától értetődő. Úgy kell tehát a nyilvánossághoz fordulni, hogy az érveket azok is megértsék, akik nincsenek benne a folyamatban. A zuglói képviselőtestület tagjai benne vannak, tiltakozásukkal mégis azt jelezték, hogy nem kérnek a polgármester átlátszó próbálkozásából.   

Mellesleg az Átlátszó.hu munkatársának nincs konzultálási kötelezettsége. Csupán azt olvasta ki a tervezetből, amelyet az önkormányzati testület tagjai is megorrontottak: a polgármester tart tőlük, ezért igyekszik bebiztosítani magát. Árulkodó jel, hogy Horváth Csaba azért igényelte volna a polgármesteri jogosítványok megerősítését, mert két ülés között akarta felgyorsítani a döntéseket. De ha zavarja, hogy a képviselők túl ritkán ülnek össze, úgy is átalakíthatta volna az a fránya SZMSZ-t (szervezési és működési szabályzatot), hogy kéthetente jöjjenek össze. A nettó havi 400 ezer forintért akár még hetenként is ülésezhetnének.

Kínos, ha egy várospolitikus abban éli ki magát, hogy végighaknizza a nyilvánosság ellenzéki és kormánypárti fórumait, és csepüli a nyilvánosság képviselőjét. Ráadásul Horváth Csaba nem kezdő a politikai szakmában. Harminc éve tagja az MSZP-nek, 2002-ben lett II. kerületi polgármester, majd később Demszky főpolgármester egyik helyettese, most pedig Karácsony Gergely utódja Zugló polgármesteri székében. Az ellenzék fővárosi győzelmének egyik haszonélvezője, aki azzal kezdte mostani tevékenységét, hogy folyamatosan ócsárol egy újságírót. Ha három évtizednyi várospolitikai gyakorlat után ennyit tanult a nyilvánosságról, vajon alkalmas-e a demokratikus politizálásra?            

Tisztelt Mr. Algoritmus!. Kérem, vegye figyelembe, hogy a címben olvasható alany népies elnevezése immár köziratban is olvasható. Az Országgyűlési Napló 2019. október 21-i számában, íme: „Dr. Hadházy Ákos képviselő helyén ülve felmutat egy táblát, amelyen a következő szöveg látható: ’A lónak a faszát!’” A honatya civilben állatorvos, és nyilván tanulta az egyetemen, hogy az említett testrész tagadást jelent, valaminek vagy valakinek az elutasítását.

Akik a tábla felmutatása óta hozzászóltak a nyilvánosság fórumain, többnyire Gyurcsány Ferencnél keresték az előzményt. Kétségtelen, hogy a volt miniszterelnök ezt találta mondani: „Lófaszt mama!”, mégsem időznék itt, mert a kocsmai kifejezés közéleti karrierje egy híján hetven évre vezethető vissza. A Sztálinról elnevezett Dunapentelén épült a Vasmű, ide hívtak krónikásnak írókat. Örkény István is érdeklődéssel hallgatta a kísérőt, aki arról biztosította őket, hogy itt hamarosan acél fog folyni. A csattanót azért nem lövöm le, mert tíz évvel később, 1960. június 10-én cikk jelent meg a Magyar Nemzetben. A finom tollú újságíró, Tamás István úgy fejezte be a történetet, hogy a kísérő felismerte az íróban egyik régi ismerősét. Félrevonta, és ezt mondta neki: „Nyavalya lesz itt, kérem, nem kohó.”

Örkény helyreigazítási kérelemmel fordult a napilap főszerkesztőjéhez, és közölte, hogy „Az illető nem nyavalyát mondott, hanem lófaszt.” A pontosítás nem jelent meg persze, de a történet napvilágot látott az Egyperces novellák 2004-es kiadásában. Radnóti Zsuzsa dramaturg, az író özvegye jegyzetben rögzítette, hogy Az a bizonyos sztálinvárosi anekdota című egypercest „a rendelkezésre álló dokumentumok alapján” ő írta meg, eme csattanóval: „Akkor elárulom író úr. Lófasz fog itt folyni, nem acél.” S hogy teljesebb legyen a művelődéstörténeti visszatekintés, Miskolczi Miklós író, Dunaújváros krónikása összegyűjtötte az ehhez hasonló történeteket.

A Kacagtató Sztálin-városi anekdoták című könyv 2013-ben jelent meg, és a Mi fog itt folyni? című szösszenetben két ponton változtatott a szerző. Az íróküldöttséget nem a párttitkár, hanem a főmérnök kísérte, aki az író Örkényt délelőtt, a Vasműben még elvtársozta. Délután viszont a Béke téri Késdobálóban összefutott vele, és két rum között kiderült, hogy a pesti Rákóczi út meg a Nagykörút sarkán álló patika tulajdonosának a fia. Ekkor mondta neki bizalmasan: „Ösztreicher úr, lófasz fog itt folyni, nem acél.” Mr. Algorítmus, köszönöm a megértését.         

Tegnap este az ATV műsorvezetője azt firtatta, vajon mit szól vallástörténész vendége a nagy visszhangot kiváltó fényképhez. A budai Karmelita-kolostor megnagyobbított erkélyén a miniszterelnök térdel egy Ausztráliából érkezett, kéz és láb nélküli prédikátor mellé, és valószínűleg imádkozik. A tudós azt válaszolta, hogy a reformátusok nem térdepelnek. Erről ugrott be apám tragikai vétsége.

1940 őszén sorozásra hívták Arad városába, ő azonban a zöldhatáron átszökött az ismét magyar fennhatóság alá került Észak-Erdélybe. Úgy vélte, ha már katonáskodnia kell, akkor az anyanyelvén hajthassa végre a vezényszavakat. Kolozsvárott ismert meg egy tizenéves pesztonkát, aki az anyaországból érkezett. Két pelenkázás között levelezett a nyalka hegyivadásszal, aki a fronttal együtt húzódott nyugat felé. A Felvidéken esett szovjet hadifogságba, szerencséjére azonban besszarábiai egységet fogott ki, amelynek harcosai románul beszélgettek egymás között. Tolmácsként használták a majdani apámat, és a cseh határon elengedték.

Erdélybe nem térhetett vissza, mert a román hatóságok katonaszökevényként tartották nyilván, ezért anyámék kalocsai házába kopogtatott be 1945. február 5-én. Az eperföldi templomban esküdtek, a katolikus szertartást azonban botrány színezte. A református vőlegényt a plébánosnak kellett térdre rángatnia. A történethez tartozik, hogy anyai nagyapám egyike volt ama első világháborús hadirokkantaknak, akiket az érsek 1923-ban telepített Kalocsára. Az úgynevezett Rokkant-telep két hosszú utcájában típusházakat terveztetett, döngölt padlójú előszobával és konyhával, udvari vécével és kerttel. A kizárólag katolikus vallású hadirokkantak családtagjai lettek az eperföldi templom legbuzgóbb látogatói.

Apámat nehezen fogadták be, és csak akkor enyhültek meg, amikor kiderült, hogy az anyám gyereket vár, és a leendő apa reverzálist adott arról, hogy ha fia születik, katolikus lesz. Mindebből annyi hatolt el a tudatomba, hogy a katolikus templomban idegesített a sok festmény és csavart oszlop, a reformátusban pedig megnyugtattak a vastag, fehérre meszelt, csupasz falak. Talán e kettősséggel magyarázható, hogy egyetemi diplomamunkámban Max Weber protestáns etikáról megfogalmazott nézeteit hasonlítottam össze Szekfű Gyula 1922-es tanulmányával, A magyar bortermelő lelki alkatával.

Köszönet a „múzsáknak”, ábécé sorrendben Gábor Györgynek, Orbán Viktornak és Rónai Egonnak, hogy ezzel a néhány sorral megemlékezhettem apámról a századik születésnapján.