A Nemzeti Alaptanterv célja, hogy olyan minőségű család- és hazaszeretetre nevelje a fiatalokat, amely képes áldozatokat is hozni, ha kell. (Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár, Napló, 2011. október 24.)

Az irodalom tanterv körüli felhajtást álbotránynak érzem. Szerintem Wassnak, Nyirőnek éppúgy helye van a nemzeti irodalmi kánonban, mint Adynak, Kertész Imrének. (Gyutai Csaba Fidesz-politikus, zalaegerszegi polgármester, Zalai Hírlap,július 4.)

Örömmel mondhatjuk, hogy Wass Albert, Nyirő József és Tormay Cecile munkássága a Nemzeti Alaptanterv része lett. (Vitéz lovag Kovács Jenő, a Vitézi Rend Vas és Zala megyei törzskapitányságának hadnagyi rangú vezetője, Vas Népe, 2013. január 14.)

Tüntetésen nehéz a nemzeti tantervet módosítani, vagy a gyerekek terheit csökkenteni. (Palkovics László oktatási államtitkár, Magyar Távirati Iroda, 2016. február 13.)

A NAT a közoktatás alkotmánya. (Hiller István szocialista politikus, volt oktatási miniszter, ATV, 2020. január 21.)

Ez libatömés. (Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke, ATV, 2020. február 3.)

Ahelyett, hogy javítana az oktatási rendszeren, inkább további károkat okoz. (Nahalka István oktatáskutató, Népszava, 2020. február 3.)

Ezt a NAT-ot nem lehet az egész nemzet alaptantervének tekinteni. (Totyik Tamás, a Pedagógusok Szakszervezetének alelnöke, Népszava, 2020. február 3.)

Jelen formájában a Nemzeti Alaptanterv nem más, mint a kultúrharc egyik eszköze. (Bárány Balázs történelemtanár, Azonnali.hu, február 3.)

Műfaját tekintve sokkal inkább a múlt század hatvanas éveit idéző „tanterv és utasítás”. (Fábry Béla tanár és oktatáspolitikus, Népszava, 2020. február 6.)

Tegnap a véletlen úgy hozta, hogy összecsúszott a tudatomban két politikus. Az egyik kormánypárti, a másik ellenzéki. A Fidesz Európa-parlamenti képviselője, Járóka Lívia a Népszavának adott figyelemre méltó interjút, Botka László volt szocialista politikus pedig a fészbukos üzenőfalára írt föl egy furcsa, továbbgondolásra ingerlő mondatot.

A csinos hölgy egykorú a lányommal. A szombathelyi főiskolán tett szert tanári diplomára, tanult a CEU-n is, disszertációját a józsefvárosi romákról készítette. Itthon és Brüsszelben is leginkább az övéivel foglalkozik. Az interjú azért hozta nehéz helyzetbe, mert a gyöngyöspatai romák nagy visszhangot keltő ügyében úgy kellett védenie a kormányzati álláspontot, hogy ne sértse meg a sorstársait, akik vele ellentétben nem kecmeregtek ki a halmozottan hátrányos helyzetből. Így hagyta el száját egy kevésbé kontrollált mondat: „Ismerek olyan orvost, aki azért jár le Budapestről Salgótarjánba, mert tudja, hogy tíz rákosból kilenc roma, és általában későn ismerik fel a bajt.”

Rokonszenves ember rokonszenves tevékenységétől beszélt, kár, hogy a „le” igekötőt használta. Salgótarján ugyanis Budapesttől északra van, mintegy órányira a fővárostól. A pestiek némi lekezelő hangsúllyal szokták mondogatni, hogy lemennek Vácra, Szentendrére, Balassagyarmatra, Salgótarjánba, Miskolcra. Nem is szólva Tatáról és Sopronról, ama két városról, amely oly kedves a vidéki Magyarországról Budapestre került Járóka Líviának. Nem feltételezem róla, hogy lekezelné az északibb országrészt, szóhasználata mégis azt sejteti, hogy ragadt rá valami a felsőbbrendűségből. Nem áll jól neki.

S ha bárki azt gondolná, hogy részrehajló vagyok, akkor megemlítem az ellenzéki példát is. Az MSZP volt miniszterelnök-jelöltje ezt írta tegnap az üzenőfalára: „A mai napon a szegedi városházán fogadtam Vác polgármesterét.” Matkovich Ilona nyelvtanilag-földrajzilag csakugyan indokoltan ment le Szegedre, Délmagyarország legnagyobb városába, hogy beszélgessen tapasztaltabb kollégájával. Botka László 2002 óta, csaknem két évtizede uralja a Széchenyi téri városházát; nem csoda, ha a magáénak érzi. Mindazonáltal ha a kommunikációs tanácsadója volnék, aki kezeli a Facebook-profilját is, azt javasoltam volna neki, hogy ne a fogadni igét használja, hanem írja azt, hogy vendégül látta a csinos váci polgármestert. Találkozásukról fotó is megjelent. Remélem, nem udvari fényképész készítette.       

Modernizálódva kell magyarnak maradnunk. (Népszava, 1992. február 29.)

Általában három-négy véleményem is van egyszerre. (Új Demokrata, 1994. szeptember 29.)

A privatizáció ismeretlen értékű, uratlan vagyontárgyak eladása olyanoknak, akiknek nincs egy fillérjük sem, és nem akarnak vásárolni. (Vas Népe, 1995. március 18.)

Hibám, hogy a politikacsinálás egyes módszereitől undorodom, és ez látszik is rajtam. (Népszabadság, 1997. augusztus 2.)

A jogban nincs hézag. Amit a jog nem szabályoz, az szabad. (Napló, 1998. április 21.)

Orbán volt Magyarország első televíziós színészként szereplő miniszterelnöke. (168 Óra, 2003. június 29.)

Minden hatásos bejelentés túlzáson alapszik. (Magyar ATV, 2004. március 3.)

A szocializmus már nem, a kapitalizmus még nem működik. (Népszabadság, 2008. október 3.)

Minden politikus másban jó. (FN24.hu, 2012. március 23.)

A jogalkotásban „úri szabó” akartam lenni. (Mandiner.hu, 2018. december 5.)

Tegnap este Rónai Egon elgondolkoztató adattal szembesítette Tóth Bertalant. Az ATV stúdiójában szóba hozta, hogy az egyik közvélemény-kutató cég 4 százalékra, a parlamenti küszöb alá mérte az MSZP-t. Az elnök más cégek kedvezőbb adataira utalt, majd kifejtette, hogy az önkormányzati választás a pártját igazolta. Szerinte „semmi probléma”, elvégre „közel 400” önkormányzati képviselőjük és „közel 50” polgármesterük van. Impozáns számok volnának, ha nem tudnám, hogy Magyarországon 3177 polgármester van, és 16787 az önkormányzati képviselők száma.

Egy másik műsorban Horváth Csaba, a szocialista polgármesterek egyike arról beszélt, hogy október 13. óta „Nagyjából 3 milliós országvárosban van alternatív vezetés.” Ellenzéki politikustól hallottam már 2, 2 és fél, 3, 3 és fél, sőt 4 milliót is. Ez adta az ötletet, hogy utánanézzek néhány adatnak. Nem állítom, hogy minden részletet sikerült feltárni, de nem kormánypárti polgármestert találtam Ajkán, Albertirsán, Aszódon, Baján, Battonyán, Budakalászon, Budaörsön, Budapesten, Celldömölkön, Csongrádban. Továbbá Diósdon, Dorogon, Dunaújvárosban, Egerben, Érden, Gödön, Gödöllőn, Gyömrőn, Gyöngyösön, Hódmezővásárhelyen. Valamint Jászberényben, Kazincbarcikán, Miskolcon, Mohácson, Oroszlányban, Ózdon, Pécelen, Pécsett, Pilisvörösvárott. És Pomázon, Ráckevén, Salgótarjánban, Szentesen, Szigethalmon, Szigetszentmiklóson, Szombathelyen, Tapolcán, Tatabányán, Tótkomlóson, Vácott, Veresegyházon, Zalaszentgróton is.

A viszonylag friss, néhány hónapos adatok alapján összeadtam e városok lélekszámát, és 3.094.739 jött ki. Ha ebből levonjuk ama fővárosi kerületeket, amelyekben kormánypárti polgármesterek gyakorolják a helyi hatalmat, akkor 2.404 412 jön ki. Torzító tényező persze, hogy az ellenzéki irányítású budapesti kerületekkel együtt „csak” 56 nem kormánypárti vezetésű várost leltem, miközben az ellenzéki politikusok hatvanról szoktak beszélni. Mindazonáltal a zuglói polgármester, Horváth Csaba 3 milliós száma megközelítheti a valóságot. De ha javasolhatom, nálam alaposabban nézzenek utána a számoknak, és állapodjanak meg abban, hogy különféle metszetekben az ellenzéki polgármesterek irányította városok lélekszáma 2,4 és 3,2 millió közé tehető. Ha pedig az egyik pártjuk készül a március 11-én esedékes kongresszusára, ezekkel a számokkal kéne érzékeltetni az alkalmilag egyesült ellenzék tavaly októberi szereplését.     

Figyelemre méltó cikk jelent meg tegnap az Indexen. Szerzője, Juhász Edina egy The Guardian-cikk alapján dolgozott. A brit újság azt a helyzetet rögzítette, midőn zsidó fiatalok bosszút esküdtek az Európa-szerte mintegy hatmillió zsidót elpusztító német megszállók ellen. Szemet szemért, fogat fogért. Például arzénnal kenték be a fogva tartott SS-tisztek kenyerét, akik hasmenést kaptak. Az eredeti cikk Tarantino ironikus szellemében íródott, van egy kis bulvár íze is.

A világhírű rendező Becstelen brigantik című filmjét nem helyezném az életmű csúcsára, a mesés elemeket tartalmazó forgatókönyvnek azonban van némi valóságalapja is. Ami merőben más megvilágításba helyezi a zsidó fiatalemberek bosszúvágyát. 1943 végén az amerikai hadsereg titkosszolgálata gerilla-akciókra képezte ki a kötelékében szolgáló európai zsidókat. A háromtagú különítmények tagjai ejtőernyővel ugrottak le a hazájukban. Földerítették a német hadsereg mozgásait, és rádión jelentettek a bari (olaszországi) repülőtéren állomásozó bombázóknak.

Akik életben maradtak közülük, a háború után is szolgáltak. Mindegyik német megszállást elszenvedett országba jutott belőlük egy-egy különítmény. Ők vitték haza ama háborús bűnösöket, akiket Németország amerikai övezetében fogtak el. A magyar különítmény 1945. október 4-én hozta az első szállítmányt. 18 fogoly fért el a Douglas-bombázó átalakított belsejében. A gép a mátyásföldi repülőtéren landolt. Hetente fordult, és karácsonyig mintegy 200 háborús bűnöst adott át a magyar igazságszolgáltatásnak. Az egyik fogoly, Fiala Ferenc nyilas  újságíró később ezt írta róluk: „öt-hat, magyarul is jól beszélő pesti fiatalember” hozta haza őket.

Heten voltak. Parancsnokuk Himler Márton őrnagy volt, civilben ügyvéd. Helyettese George W. Granville főhadnagy, majdani szőrmekereskedő, egyébként az Odense-kávéház (Rákóczi út 20.) tulajdonosának, Grósz „papának” a fia. A repülőgép parancsnoka, George Gerbner hadnagy az összes szállítmányt elkísérte. Később világhírű médiatudós lett belőle, a legtöbbet tőle tudom Knight hadnagyról (Herzog-Herczegh Béláról), Nemes Jánosról és Ecséry Miklósról. A hetedik tag neve egyelőre ismeretlen. Vajon mit gondoltak a német megszállók magyar kollaboránsairól? Az mindenesetre biztos, hogy nem engedték szabadjára a bosszúvágyukat. Államilag szervezett és ellenőrzött keretek között működtek közre az igazságszolgáltatásban. Ez is megér egy cikket.  

Fazekas Robival lemértük, kettőnkön összesen hatvan centi műtéti heg van. (Kiss Szilárd szombathelyi súlylökő, Vas Népe, 2002. december 7.)

Piszok jó kétcentis különbséggel nyerni. (Janics Natasa olimpiai bajnok kajakos, Index.hu, 2009. augusztus 15.)

A kormány centinként amputál. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, Magyar Rádió, 2012. május 17.)

A tévében minden sztár három-négy centi magas. (Nagy Antal volt válogatott labdarúgó, Sport TV, 2013. november 15.)

Hiába négyméteres egy kerítés, akkor is nyolcvan centinél vágják át. (Nagy Boldizsár nemzetközi jogász a határzárról, Mandiner.hu, 2015. június 24.)

Ön például tudta, hogy ha három centiméterrel emelkedik az óceánok szintje, összeomlik a világkereskedelem? (Fekete György belsőépítész, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke, Hír24.hu, 2015. szeptember 17.)

Egy centire voltunk attól, hogy kilépjünk a Néppártból. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, 2020. január 17.)

Egy centire voltak, de végül megbocsátottak a Néppártnak. (Wittinghof Tamás budaörsi polgármester, Facebook.com, 2020. január 17.)

Már nem egy centire, hanem kilométerekre vagyunk a Néppárt egyes részeitől. (Novák Katalin Fidesz-politikus, Magyar Távirati Iroda, 2020. január 25.)

Egy egycentis turulszobor még jöhetne. (Kovács Gergely kutyapárti politikus, XII. kerületi önkormányzati képviselő, 24.hu, 2020. január 30.)

Isten fizesse meg? című bejegyzésemről épp zajlik a vita. Sir Galahad hozzászólása a legérdekesebb. Az álneves szerző valószínűleg neves újságíró, mert tisztában van a sajtó állapotával. Szerinte „A magyar ember megszokta, hogy ami a neten van, az ingyen van.” S mert az online sajtó immár olvasottabb, mint az offline, „komoly online újságot csak úgy lehet csinálni, ha valaki pénzt tesz bele”. Utal a kormánypárti és ellenzéki alapítványokra, üzletemberekre. A támogatás miértjeit és mikéntjeit ezúttal azért nem feszegetném, mert személyes okból a nem komoly (vagy nem eléggé komoly) online újságok érdekelnek. Dolgozik néhány száz tanítványom a sajtóban.

Arra figyeltem föl, hogy a diploma megszerzése után a fiúk nem szívesen alapítanak portált. A lányok pedig úgy alapítanak, hogy érzelmi életüket az online-hoz igazítják. Olyan társat keresnek, aki betölti a rendszergazda szerepét. A megosztott munka reggeltől estig (online) tölti ki az életüket, ezért előbb-utóbb szükségük lesz egy lótó-futó riporterre, aki tudósít, interjúkat készít, sőt fényképeket is. Tucatnyi élménybeszámoló után az a benyomásom, hogy a digitális vállalkozás akkor kerül válságba, amikor eljut a fejlődés ama fokára, midőn a tulajdonospár még egy újságírót szerződtet. A vállalkozás addig gazdaságos, amíg három embert kell eltartania. A negyedikkel már veszteségbe fordul.

E jelenségről ugrik be egy típustörténet a múlt század nyolcvanas éveiből. Az 1986-os sajtótörvény lehetővé tette helyi újságok alapítását. Rengeteg magánlap jött létre, többnyire humán értelmiségiek kezdeményezésére. S mert otthon legföljebb Commodore 64-t tartottak, fogyatékos számítástechnikai felkészültségüket olyan mérnök, technikus, egyéb műszaki ember segítségével pótolták, aki hozta magával a kétezer márka körüli Atari vagy más márkájú, komolyabb számítógépét. Erre a bázisra szerződtettek egy lótó-futó riportert. Helyi lapjuk akkor került válságba, amidőn eljutottak ama szintre, hogy az újság továbbfejlesztése még egy újságíró-munkatársat igényelt.

Az alapítók korábban sem gondolhatták, hogy a külső munkatársak cikkeit meg kéne fizetni. Amikor viszont a második belső munkatárs szerződtetése után megcsapta őket a válság szele, már nem is gondolták. Ha a hagyományos sajtóban idestova három évtizeddel ezelőtt megéltük a faramuci helyzetet, akkor most, az online sajtóban miért ismételjük meg a tragikai vétséget?                

A legutóbbi napokban Orbán Viktor puskaporozott, Bozóki András orbánozott, Jakab Péter gyurcsányozott, Juhász Ferenc fideszezett, Bárándy Péter pedig rendszerezett. Lefülelt mondatok.

Az antiszemitizmus kiirthatatlannak látszik. (Heisler András, a Mazsihisz elnöke, Index.hu, január 27.)

Gyurcsány Ferencnek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy 2010-ben a Fidesz kétharmaddal győzött. (Jakab Péter, a Jobbik újdonsült elnöke, ATV, január 27.)

Valamennyi összekapaszkodó párt egyformán gyenge. (Tamás Pál szociológus az ellenzékről, Népszava, január 27.)

Orbán évtizedekben gondolkodik. (Bozóki András szociológus, volt kulturális miniszter, ATV, január 28.)

A Fidesz-KDNP folyamatosan egyetértési pontokat keres a választópolgárokkal. (G. Fodor Gábor politológus a nemzeti konzultációról, Magyar Nemzet, január 28.)

Amit lehetett, azt az ellenzék, illetve a NER-kritikus média kihozta a Borkai-ügyből. (Papp László Tamás publicista, Azonnali.hu, január 28.)

Az a felismerés, hogy a morális elvek vonatkoznak a tehetséges, alkotó emberekre, új a magyar kultúrában. (Babarczy Eszter író a metoo-jelenségről, Magyarnarancs.hu, január 28.)

A tehetséget kapja az ember, a szorgalmat meg hozza. (Kotsis Attiláné mesteredző, a női röplabda-válogatott volt szövetségi kapitánya, Magyar Rádió, január 29.)

Az ellenzék gyenge, országos infrastruktúrája romokban. (Szűcs Zoltán Gábor politológus, Mérce.hu, január 29.)

Ott szerepeltünk a legjobban, ahol el sem indultunk. (Döme Zsuzsanna kétfarkú kutyapárti politikus az önkormányzati választásról, 24.hu, január 30.)

Nem akarok politikai térbe belépni. (Eszenyi Enikő színigazgató, Magyar Narancs, január 30.)

Kultúrkampfvezér. (Herskovits Eszter újságíró Demeter Szilárdról, 168 Óra, január 30.)

Debrecen nem attól lesz nagyobb, hogy leszólja, hogy kisebbnek híreli Budapestet. (Porcsin Zsolt újságíró a Magyar Természettudományi Múzeum átköltöztetéséről, Debreciner.hu, január 30.)

A Fidesz elveszítette az utcát. (Juhász Ferenc szocialista politikus, volt honvédelmi miniszter, ATV, január 30.)

A diszlexiások Niedermüller-zsúrján többen is pogrombeszédet tartottak. (Szekeres István újságíró, Facebook.com, január 31.)

Kiváló asszony, aki szagolt már puskaport. (Orbán Viktor miniszterelnök az országos tiszti főorvosról, Magyar Rádió, január 31.)

Csak nem fognak hazaküldeni, amikor a férjem angol? (Nádasdy Ádám Londonban élő műfordító a Brexitről, hvg.hu, január 31.)

A kormány irodalmi ökle. (Föld S. Péter újságíró Demeter Szilárdról, HírKlikk.hu, január 31.)

Senkiházizhat engem Radnóti professzor úr, ettől még minden papírt én írok alá. (Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, Origo.hu, február 1.)

Elsőrangú hatalmi pozíciókból másodrangú írókat kanonizálnak harmadrangú irodalmárok. (Kenyeres Zoltán irodalomtörténész, Népszava, február 1.)

A jelenlegi rendszernek az a sajátossága, hogy minél gyengébbé válik, annál durvább lesz. (Bárándy Péter ügyvéd, volt igazságügyi miniszter, HírKlikk.hu, február 2.)

Idestova három évtizede, hogy szerkesztettem egy kétheti lapot. Akkor már számítógéppel dolgoztunk, bár még papíron rajzoltuk meg a laptervet. A képernyőn kirajzolódó oldalak „lötyögtek” persze, mert innen is meg onnan is hiányzott néhány centinyi szöveg. Áttördelésre már nem volt idő, ezért a lyukakat újságokból való idézetekkel foltoztam be. Innen származik a kiemelhető mondatok iránti érdeklődésem. Már akkor szembesültem tehát a címben föltett kérdéssel. Elnézést a benne olvasható két idegen szóért, de ha magyar jelentésüket sűrítettem volna címmé, akkor nem jött volna ki a betűjáték.

A textus a latin textilis szóból származik, a jelentése fonadék, fonat, szövés, átvitt értelemben szöveg, ha úgy tetszik, egy szentbeszéd alapgondolata. A kontextus pedig az a szövegmező, melyben a kiemelendő mondat keletkezett. Átvitt értelemben szövegösszefüggést jelent. Csaknem három évtized alatt mintegy ezerötszáz összeállítást készítettem - a körülbelül harmincezer mondatból egyetlen per sem lett. Ennek oka, hogy válogatás közben lemondtam ama néhány százról, amely szembe került volna a szövegkörnyezetével. Ma vasárnap van, és az imént leltem meg a délutáni összeállítás utolsó mondatát. A HírKlikk.hu portálon interjú jelent meg Bárándy Péter volt igazságügyi miniszterrel, aki kijelentette: „A legnehezebben igába hajtható állatfajta a bíró.”

Védőügyvéd, nem csoda, ha utálja a tárgyalótermi ellenfelet - gondolhatja az olvasó. Igen ám, de a szövegösszefüggésből az derül ki, hogy nem tartja állatnak a bírókat, és nem is akarja igába hajtani őket. Épp ellenkezőleg, a jelenlegi kormányzat törekvését minősíti könnyen félreértelmezhető szavakkal. Le is mondtam arról, hogy ütős mondatát betegyem a válogatásba, holott növelte volna az olvasottságot. Inkább azt vettem számításba, melyben arra buzdította az ellenzéki pártokat, hogy a mostani helyzetből „Kiutat és ne visszautat találjanak!” 2010 előttre utalt, mert már 2006-ban elromlott valami az állam működésében. A jelenlegi kormány miniszterei közül pedig egyet méltányolt, Pintér Sándort: „Benne azért működik egyfajta tőkesúly.”

Hát igen, inkább a két kevésbé ütős mondat valamelyike, mintsem hogy meghamisítsam a hajdani miniszter kijelentését. Ezért fejezem be a heti összeállítást ezzel: „Diktatúrában nem lehet demokrácia.” Szintén ma látott napvilágot a HírKlikk digitális felületén, de Föld S. Péter publicista pötyögtette a számítógép képernyőjére.        

Bakos András Algyőn él, onnan járt be dolgozni a szegedi Délmagyarországhoz. Amidőn a patinás újságot Andy Vajna eladta a kormánynak, eltávolították a szerkesztőségből. Azóta szabadúszóként próbálkozik, kalandjairól számolt be tegnap a Nőiváltó.hu nevű portál digitális felületén. Elmesélte, hogy kapcsolatba került két honlappal, amelyek szívesen közölték az írásait, fizetés helyett azonban a szerkesztők arról értesítették, hogy ők „önkéntes újságírók” segítségére számítottak. 

Szorult belé annyi empátia, hogy a nyilvánosság előtt nem leplezte le a helyzetével visszaélőket. Annyit azért elárult az egyik portálról, hogy Londonban működtetik, és a két alapító közül a férj árufeltöltéssel keresi a kenyerét, a feleség pedig pincérnő. Civil jövedelmükből tartják el a szívük csücskét, és igazán megérthetnék a többnyire itthonról toborzott munkatársak, hogy az újságírói munka honorálására már nem telik. Mire végére értem a szomorkás élménybeszámolónak, megértettem, hogy rosszul mértem föl a digitális sajtó fejlődési lehetőségeit. Médiatanárként olyasmit tanítottam, ami nem igazán jött be.

A kétezres évek közepén már lehetett tudni: aki kacérkodik az újságírással, annak leginkább arra van esélye, hogy a digitális sajtóban kössön ki. Úgy képzeltem, hogy miközben a kommunikáció szakos diákokat felkészítem az úgynevezett gyorsújságírásra, olyan körülményeket hozok létre, mintha igazi szerkesztőségben dolgoznának. Partnerre találtam egy ingatlanközvetítő cégben, amelynek tulajdonosa szponzorálta a főiskolásokat. Akik vasárnap éjfélig küldték ímélben a jegyzeteket, amelyeket hétfőn kijavítottam, és a legjobbak szerzőinek visszaírtam, hogy készüljenek a felolvasásra. Kedden fölvették a legjobb ruhájukat, a lányok még sminkeltek is, mert csaknem száz társuk elé álltak ki az amfiteátrumszerű előadóteremben.

A felolvasás végén az évfolyam szavazott, és a harmadik helyezettnek ezer forintot, a másodiknak kétezret, az elsőnek háromezret rejtő borítékot nyújtottam át. A Klubháló.hu nevű diákportálon pedig nem ama írások jelentek meg, amelyeket a legjobbnak tartottam, hanem amelyek a legtöbb szavazatot kapták. (Bár a két kategória közt azért volt átfedés.) Azóta eltelt néhány év, és akiknek nem sikerült szerkesztőségben elhelyezkedni, többnyire a digitális sajtóban próbálkoznak. Arról szoktak beszámolni, hogy újságírásért utoljára akkor kaptak pénzt, amikor az előadóteremben velem fogtak kezet.