Németh Szilárd ezt fejtegette a Népszava hasábjain: „Van a sajtónak egy jelentős része, amelyben gyakorlatilag nem is újságírók dolgoznak, hanem ügynökök, aktivisták.” Elismeréssel adóztam a kormánypárti politikusnak, mert a jelentős jelzőről arra következtettem, hogy önkritikus megjegyzés hagyta el a száját. Elvégre kizárólag a saját sajtójukra gondolhatott, amely csakugyan jelentős mértékben uralja a hazai nyilvánosságot. A folytatás kijózanított: „Nekik az a dolguk, hogy lejárassanak engem, a miniszterelnököt, a pártomat.”

Tünetértékű, ha egy párt a rossz hírét, például az ellentmondások feszegetését a nyilvánosság képviselőin próbálja leverni. Ki más volna felelős, ha nem az újságíró, aki úgy firtatja a választópolgárok nevében hozott döntések okát, hogy előtte összegereblyézte a tényeket? Mulatságos, ha a Fidesz megmondó embere nem érti a média működését, de az zavar, ha ellenzéki politikusok is a hivatásos kérdezőket marasztalják el. Becsületükre válik, hogy ők legalább nem ügynöközik le az újságírókat. Pár(t)ját ritkítja, hogy például az MSZP vezetőiben médiaellenes hangulat alakult ki.

Bojkottálják a kormánypárti sajtó jelentős részét, mert ott nem újságírók, hanem propagandisták dolgoznak? Ebben van igazság, ettől azonban még kifejthetnék az álláspontjukat, mondjuk álhírekkel vitatkozhatnának a kormányhoz kötődő médiumokban. Nem bojkottálják, csupán ellenérdekeltnek tüntetik föl a Simicska-féle médiabirodalomhoz tartozó szerkesztőségeket? Ebben is van igazság, ettől azonban még ügyesebben használhatnák ki a Hír TV-ben vagy a Magyar Nemzetben rejlő lehetőségeket. A helyzet akkor kezd tragikomikussá válni, ha már a baráti vagy „csak” jóindulatú semlegességet tanúsító szerkesztőségeket is hibáztatják.

Molnár Gyula pártelnök a Vasárnapi Hírek egyik munkatársát marasztalta el, aki szocialista politikusok kiszivárogtatása nyomán merészelte megírni, hogy a miniszterelnök-jelölt Botka László mögött korántsem egyöntetű az egység. Harangozó Tamás ugyanezért gúnyosan „Dull kollégának” nevezte az Index.hu pártügyekkel foglalkozó munkatársát. Holott a két politikai szakíró csak azt csinálta, ami a dolga: információkat gyűjtött, és kérdéseket tett föl. A politikus és az újságíró kapcsolatát a kölcsönös egymásra utaltság jellemzi. Azért nem lehetünk meg egymás nélkül, mert nekik nyilvánosságra van szükségük, nekünk pedig információkra. E kutya-macska barátságnak aligha kedvez, ha a kutya fölkergeti a macskát a fára.                  

A kormány miért vetette meg a salgótarjáni újságot? című bejegyzésemet 2694-en olvasták. Ez több, mint amennyire számítottam, és kevesebb, mint a júliusi átlag. (Az első tíz nap bejegyzéseit 36397-en kísérték figyelemmel.) Mindössze ketten szóltak azonban hozzá az Index.hu vitafórumán, közülük az egyik kommentjén tűnődöm.

Andy73 ezt a mondatomat pécézte ki: „Csakhogy a világnézeti semlegesség változatlanul jellemez öt megyei napilapot.” Majd firtatta: „Ez valami vicc?” Nem tudom, hogy ki rejlik az álnév mögött, bár a korábbi kommentjeiből kirajzolódik, hogy értelmiségi, vidéki nagyvárosban lakik, valószínűleg Szegeden, mert ismeri a Délmagyarország című napilapot, az róla a véleménye, hogy „balra tart”. Nem szokott gorombán fogalmazni, ezért tapintatosan, a nyilvánosság kizárásával válaszoltam neki: „Ismerve szakmai alaposságát, szívesen módosítanám az olvasói benyomásaimat, ha bebizonyítaná a győri Kisalföld, a szegedi Délmagyarország, a miskolci Észak-Magyarország, a nyíregyházi Kelet-Magyarország és a debreceni Hajdú-bihari Napló világnézeti (ellenzéki) egyoldalúságát. Előre is köszönöm.”

Tegnap 17.08 óta nem érkezett válasz. Andy73 hallgat, mint hal a szatyorban. A Tisza miatt választottam e hasonlatot a két kézenfekvő közül. Ha megbántani akartam volna az ismeretlen kommentelőt, azt írtam volna, hogy hallgat, mint süket disznó a búzában. Érteni vélem a visszavonulását. Olvas egy helyi napilapot, esetleg családi kapcsolat révén egy másikat is, nincs azonban általánosítható tapasztalata arról az ötről, amelyek még nem kötődnek a vezető kormánypárthoz. A terjedelem fogytán nem mennék bele a mindkettőnk által ismert Délmagyarország értékelésébe, de ha Andy73 kifejti a véleményét róla, hozzáfűzném a magamét is, és talán hiteles kép kerekedne a szegedi polgármester, Botka László nyilvánosságszemléletéről.

A másik négy megyei napilap ürügyén viszont általánosítanék. Egyelőre csupán annyiban részei az állami propagandagépezetnek, hogy jó pénzért közlik az országszerte ismert kormányzati hirdetéseket. Mint ahogy lényegesen kevesebbért a szocialista miniszterelnök-jelölt, Botka László harmadnyi-negyednyi terjedelmű Fizessenek a gazdagok! hirdetését is. A publicisztikájuk még nem sorvadt el, jegyzetíróik ugyanis megírhatják a véleményüket Orbánék hatalomgyakorlásáról - és az ellenzék tehetetlenkedéséről. Híre járja, hogy az ő kiadóhivatalaikat is kerülgetik a kormányzat bizalmi emberei, és van az a pénz…

Amióta a volt miniszterelnök Orbán Viktor külföldi bankszámláival bíbelődik, gyakran szólaltatják meg a nyilvánosság fórumain. A 168 Óra című közéleti magazin múlt heti számába például interjút készítettek vele, és óhatatlanul szóba került fél évtizednyi kormányfői tevékenysége is. Gyurcsány Ferenc némi öniróniával vallotta be: „Ma már világos, hogy nem tudok a vízen járni.” A közismert szókapcsolat nyomába eredtem. Gyökerei a Bibliába és nagyon régi értelmezésekbe nyúlnak vissza.

Jézus elvonult imádkozni egy hegy (domb) tetejére, és azzal búcsúzott alant, egy csónakban (hajóban) várakozó tanítványaitól, hogy várjanak rá. Csakhogy közben szél kerekedett, és az úszó alkalmatosságot öt-hat kilométernyire sodorta a tengeren. Ám ez nem zavarta a leleményes Jézust. Lement a partra, és a vízen járva közelítette meg a tanítványait. Követői ekkor hitték el, hogy csakugyan Isten fia. A történet sokfelé ágazott a legutóbbi két évezredben. A részletektől azért kímélem meg az olvasót, mert az alapsztori megmozgatta a XXi. századi magyar értelmezők képzeletét is. Néhány példa a gyűjteményemből. 

Erdélyi S. Gábor kritikus írta Orbán Viktorról: „A szemünk előtt lett virgonc lázadóból, minden hájjal megkent ravasz rebellisből miniszterelnök, népvezér, próféta, kacsázva vízen járó.” (168 Óra, 2006.06.01.) Daróczi Dávid volt kormány-szóvivő ezzel a mondattal búcsúzott Gyurcsány Ferenctől: "Amikor azt láttam, hogy ha vízen jár, akkor azt kérdezték tőle, hogy miért nem tud úszni, éreztem, hogy itt a vége." (Népszabadság, 2009.05.09.)  Orbánról pedig ezt állította Farkasházy Tivadar újságíró: „Az egyetlen focista a világon, aki vízen is tud járni.” (Népszava, 2013.05.11.)

A teljesség kedvéért Csuhaj Ildikó újságíró megjegyezte: „A jobboldali értelmiségiek azt látják, hogy Orbán Viktor nem tud a vízen járni.” (ATV, 2015.03.18.) Havas Henrik műsorvezető ezt találta mondani Gyurcsány Ferencről: „Már majdnem hogy a vízen jár.” (ATV, 2017.04.01.) Balla D. Károly ungvári költő imigyen tágította ki a bibliai történetet: "Ahol szétnyílt a tenger, ott nem lehet vízen járni.” (Facebook.com, 2017.06.15.) Végezetül a politológus Galló Béla ennyi esélyt adott az MSZP-nek a jövőre esedékes országgyűlési választáson: „Ha csak valami csoda folytán a győzelemre ittas Botka László nem tanul meg járni a vízen.” (Mozgástér.blog, 2017.06.27.)

A költő kilóg a mai politikusértelmezők sorából. Úgy különbözteti meg a halandókat Isten fiától, hogy nekünk széles sávot kéne víztelenítenünk a tengerben, máskülönben aligha juthatunk el az ígéret földjére. A múlt héten az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy Gyurcsány Ferenc végre közénk sorolta magát.        

Egy álneves kommentelő felrója, hogy legutóbb tizenhárom megyei napilapról írtam, amelyek a Mediaworks nevű cég tulajdonában találták magukat, noha korábban tizenkettőt emlegettem. Elírás? - kérdezte. Feltételezésem szerint mindketten olyan szakmát művelünk, az újságírást, amelyben majd’ minden tévedésünket nyilvánosan követjük el. Ezúttal azonban másról van szó.

Néhány napja a Mészáros Lőrinc cégbirodalmához tartozó Mediaworks megvásárolta a Nógrád Megyei Hírlapot is, ezzel vidéki napilapjainak száma tizennégyre nőtt. (A megyeiek mellett van még egy városi napilapja is, a Dunaújvárosi Hírlap.) Márpedig az NMH a rendszerváltás óta kilógott a vidéki sajtóból. Lazán kapcsolódott például a mediaworks-ös újságok korábbi tulajdonosához, a Springerhez. Igénybe vette a német cég hír- és egyéb szolgáltatásait, vezetője részt vett a főszerkesztői értekezleteken, tulajdonjogilag azonban egy nyomdász családhoz tartozott. Olyannyira, hogy a Mediaworks honlapján nem is lehetett hozzáférni a salgótarjáni újság online kiadásához. Néhány perce néztem meg, még most sincs rajta, holott a tulajdonba vételi szerződésen már megszáradt a tinta.

A salgótarjáni újság körülbelül annyi példányban jut el az olvasókhoz, mint a Magyar Hírlap. Úgy nyolcezerre saccolom, ami nem vet jó fényt az országos terjesztésű napilapra, Magyarország egyik legkisebb megyéjében viszont tiszteletre méltó példányszám, bár aligha elég a nyereségessé váláshoz. Ezen érdekes módon segített a kiadóhivatal. A megye balassagyarmati része inkább a jobboldalra szokott szavazni, a tarjáni rész viszont a balra, ezért politikai kérdésekben a szerkesztőség nem nagyon foglalt állást. Ezt megsínylette ugyan a publicisztikája, de sikerült előnyös szerződést kötnie a többnyire jobboldali többségű megyei önkormányzattal és a többnyire baloldal által irányított megyeszékhellyel.

E jóindulatú semlegességgel már nem éri be a fennálló hatalom. Közeledik az országgyűlési választás, és a kormányzati logika alapján csökkenteni kéne az MSZP-s polgármester meg a baloldali pártok salgótarjáni esélyeit. Ehhez kellett felvásárolni a kétségkívül kis példányszámú, de Nógrádban a legnagyobb olvasottságnak örvendő médiumot. Csakhogy a világnézeti semlegesség változatlanul jellemez öt megyei napilapot. Nem lepődnék meg, ha a végrehajtó hatalom további kísérleteket tenne a pillanatnyilag még függetlenségükhöz ragaszkodó szerkesztőségek eltulajdonítására. 

A kétezres években tíz szemeszternyit tanítottam a szombathelyi főiskolán. Érdekel, ami a városban történik, mostanában például a Czeglédy-ügy borzolja a kedélyeket. A szocialisták közismert védőügyvédje előzetes letartóztatásban, aki meg akarja ismerni tanulságos történetét, leginkább Hajba Ferenc cikkéből tájékozódhat, a 168 Óra című hetilap múlt heti számából.

Ha a helyi sajtó egyáltalán írt valamit a szövevényes ügyről, azt MW szignóval jelölte, ami a Mediaworks központi szerkesztőségét jelenti. (A budapesti redakcióban nyilván jobban tudják, mi történt Szombathelyen.) Tegnap végre megszólalt Illés Károly alpolgármester, szerinte a városházi ellenzék azért hozta elő a stadion-ügyet, hogy eltakarja vele Czeglédy Csaba bűntetteit. Ezekre azért nem térek ki, mert csupán évek múlva derülhet ki, vajon a fineszes ügyvéd zsebre dolgozott-e egy másik ügyben, amelynek egyébként semmi köze a stadionépítéshez. De miért éppen most tartóztatták le, miért járatták vezetőszáron a kamerák előtt?

A Vas Népe című szombathelyi napilap 2013. szeptember 13-án adta hírül, hogy a régió országgyűlési képviselője, Dr. Hende Csaba a 9,6 milliárd forintért újjáépítendő futballstadionról közölte: „Úgy döntöttünk, hogy a cég felügyelőbizottságának élére egy, az ellenzék által javasolt vezetőt fogunk kinevezni.” Talán elharapja a nyelvét, ha tudta volna, hogy Czeglédy Csaba láthat bele az építtetők kártyáiba. Jóhiszeműen tételezzük föl, hogy a stadion körül minden rendben. Nincs túlárazás, nincsenek műszaki hibák, csupán a csúszások miatt kéne kötbérezni néhány száz millió forinttal a vállalkozó céget. Fogadjuk el azt is, hogy bár a városvezetés követelhetne kötbért, a gyors befejezés érdekében elállna inkább a pertől. Ekkor jött „a szocialisták fenegyereke” (by Hajba Ferenc), aki beleköpne a levesbe. Másnap, az önkormányzati testület ülésén hozta volna nyilvánosságra a kínos ügyet.

Ha már az alpolgármester sorrendről beszélt a Vas Népe tegnapi számában, akkor az a fránya sorrend árulkodik a hatalom természetéről. Nem a stadion takarja el az ügyvéd üzleti ügyeit, hanem a letartóztatás a stadionépítés körüli gondokat. A régió legjelentősebb kormánypárti politikusa demokratikusan döntött 2013 őszén, amikor lehetővé tette, hogy az ellenzék beleláthasson a stadionépítők kártyáiba. Helybéli ismerőseim szerint gesztusával, e tragikai vétséggel is magyarázható, hogy Hende Csaba miniszteri megbízatása hamarosan megszűnt. Ezzel vége, németesen szólva Ende Csaba lett.     

Majd’ minden pártnak megvan a maga Németh Szilárdja. Az a politikus, aki pofonegyszerűen, közérthetően fogalmaz; mondataiban a pártra szavazó választópolgárok saját érzelmeikre, gondolataikra ismernek. Például a hatalmat gyakorlók megmondó embere e hét elején, a történeti hűség kedvéért július 3-án azt fejtegette az ATV stúdiójában, hogy a Cosa Nostra nevű itáliai maffia és az úgynevezett Soros-civilek között hasonlóság fedezhető fel.

A műsorvezető kajánul firtatta a meghökkentő összefüggést, mire az interjúalany sértődötten kérdezett vissza: „Nem néz ki belőlem, hogy ezt én találtam ki?” Hát nem. Mégis az a benyomásom, hogy ez csupán a látszat. A birkózó külsejű politikus hatásának épp az a titka - ebben még ránk, szemüveges és nyeszlett értelmiségiekre is hasonlít -, hogy ha valamit nem ért, akkor összefüggést keres az egymáshoz nem illő jelenségek között. A Népszava mai számában indokolt is: „A Soros-féle szervezetek a törvényes, alkotmányos, demokratikus rendet támadják, és úgy szerveződnek, mint a Cosa Nostra. Ezt érteni kell, nem félreérteni.”

Isten bizony értem. Csakhogy cosanostrás hasonlatával minden hálózatszerűen működő szervezetet maffiának lehetne minősíteni, ami abszurd feltételezés az internet korában. A net, ugye, hálózatot jelent angolul. Németül ugyanez a Netz, ebből származik a necces jelzőnk. Márpedig a terjedelmes újság-interjú bővelkedik necces megfogalmazásokban. Ha a Fidesz-szavazók olvasnák a baloldali napilapot, alighanem elhinnék Németh Szilárdnak, hogy „Simicska soha nem volt olyan elvtelen és korrupciós viszonyban a Fidesszel, mint most a Jobbikkal.” A mennyezet nem szakadt le a szobában, ahol az interjú készült, mert az újságíró Zoltai Ákos megemlíthette, hogy a 2010-es választási kampányban a Fidesz még kedvezményesebben vásárolt óriásplakát-helyeket a Simicska-cégtől, mint most a Jobbik.

Drabális beszélgetőpartnere ekkor nevezte „hírhamisításnak” a 24.hu digitális felületén nyilvánosságra hozott dokumentumokat. Az ilyen megjegyzésért vajon kinevessük-e Németh Szilárdot, vagy bosszankodjunk rajta? Félő, hogy kommunikációs szempontból telitalálat a szerepeltetése. A jelek arról árulkodnak, hogy a Fidesz ökle azért csinál hülyét magából a kívülállók előtt, mert zsigerből jövő megnyilvánulásaival erősíteni szeretné a saját közösség belső egységét. Lám, ebbéli igyekezetében még ama áldozatra is képes, hogy elmerészkedjen az ellenzéki nyilvánosság fórumaira.

A szocialisták elnöke mostanában a miniszterelnök-jelölt szegedi polgármester mögött tűnik föl. Fegyelmezettségét illik méltányolni. Kár, hogy lépten-nyomon olyan ellentmondásokba keveredik, amelyekből kisejlik, hogy Molnár Gyula hadilábon áll a nyilvánossággal.  

Meghirdette a kormánypárti médiumok bojkottját, ám "kifelejtette” közülük a megyei napilapokat. Elvégre öt eleve nem tartozik Orbánék befolyási körébe, a többi tizenhárom viszont elég fontos ahhoz, hogy a szocialista politikusok mégis megszólaljanak bennük. Aztán kiderült, hogy ellenséges felületnek tekinti a Simicska-féle médiabirodalomhoz tartozó szerkesztőségeket, mondván, hogy „Se Simicska, se Habony.” Ezt többször is megismételte, amiből azt vonhatnók le, hogy fontosabbnak tartja az Orbán-kormányt kritikával illető ellenzéki orgánumoktól való elhatárolódást, mint a kormánypártiak bojkottját.

Talán csak nem gondolta végig, mivel jár egy rossz sorrendben megfogalmazott jelmondat? Vagy végiggondolta, és reálisabb célnak tekinti a Jobbikénál nagyobb képviselőcsoport létrehozását a 2018-as országgyűlésben? Erre is törekedhet egy ellenzéki párt, még ha nem köti is a nyilvánosság orrára. De akkor a pártelnök mit keres Botka László mögött, aki Orbánék legyőzésénél kevesebbel nem éri be? Molnár Gyula tegnap este még inkább szűkítette a felhasználható kommunikációs kört. A Simicska-féle Hír TV stúdiójában elmarasztalta az MSZP befolyási övezetébe sorolható Vasárnapi Hírek egyik munkatársát.

A politikai szakíró beszámolt a szocialista párton belüli feszültségekről, amelyek a pártelnök szerint nem felelnek meg a valóságnak. Csakhogy a meg nem nevezett újságíró a szakma szabályai szerint járt el. Mozgósította parlamenti kapcsolatrendszerét, és megszólaltatta azokat a szocialista politikusokat, akik név nélkül ugyan, de bírálták a pártvezetést. Elképzelhető, hogy a bírálatokat megélhetési szempontok is motiválták, az újságírónak azonban nem az a dolga, hogy egy politikai szervezet pillanatnyi vonalvezetéséhez simuljon, hanem hogy a belső mozgásokról tájékoztassa a nyilvánosságot.

Különösen akkor, ha kedden reggel még a párt parlamenti frakcióvezetője azt magyarázza az egyébként bojkottált Magyar Rádióban, hogy a plakátháborúban a Jobbik (és Simicska) rovására kéne megegyezni a Fidesszel, majd délután a párt sajtófőnöke kizárással fenyegeti ama szocialista politikusokat, akik a reggeli állásponthoz tartanák magukat.

Kormányfőnk engesztelhetetlen politikai ellenfele, Bokros Lajos tegnapelőtt kiírta a fészbukos üzenőfalára, hogy „Magyarország miniszterelnöke fasiszta.” A súlyos állítást több tévéstúdióban is megismételte, mire föllángolt a vita. Tegnap délután például a Klubrádióban egy kanadai emigrációból hazatért közíró, Kerekes Sándor úgy módosította az ellenzéki politikus nagy visszhangot keltő megjegyzését, hogy „Nem Orbán fasiszta, hanem a rendszer.”

A köztudat aligha érzékeli a két rokon fogalom, a fasizmus és a nácizmus közti különbséget. Mussolini diktatúráját borzalmas lehetett átélni, nem is mindenkinek sikerült túlélnie, mégis enyhébb, ha úgy tetszik: olaszosabb, latinosabb, lazább, szervezetlenebb, slendriánabb volt, mint a pedáns osztrák-német Hitler által leplezetlen antiszemitizmussal és nagyüzemi emberirtással tökélyre fejlesztett nácizmus. A fasizmus egyébként a fasces (vesszőnyaláb) szóból származik, amely az ókori Rómába nyúlik vissza. A magas állású köztársasági tisztviselő kíséretében tűnt fel egy biztonsági ember, a lictor, aki szil- vagy nyírfa zsenge ágaiból font nyalábot tartott a kezében. Azt suhogtatta, jelképezve, hogy szükség esetén az államhatalom akár erőszakot is alkalmaz. E hatalmi jelvényt vette át a múlt század húszas éveiben a Duce, és szárba szökkentette belőle azt a fránya fasizmust.

Apám 1940 őszén, Dél-Erdélyből szökött át Észak-Erdélybe, hogy magyar állampolgár lehessen. Szórványban nőtt fel, ahol nem járhatott magyar iskolába. Tökéletesen megtanulta az államnyelvet, és negyvenéves koráig, amíg velem együtt leérettségizett, hadilábon állt a magyar helyesírással és bizonyos szavak kiejtésével. Mulatságos pillanatokat szerzett például azzal, hogy ha ritkán szóba került a fasizmus, akkor faszizmusnak mondta. Valószínűleg azért, mert a latin nyelvcsaládhoz tartozó románban az sz-szel kiejtett fasces-ből indultak ki. Akaratlan torzítása magyar szövegkörnyezetben furcsán vette ki magát.

Orbán Viktort több százezren láttuk-hallottuk a YouTube-on, amint pálinkázás közben a fehérvári huszárokról dalolászik, akik éppen meghágni készülnek a menyecskéket. Talán nem bántom meg az ország első emberét, ha feltételezem róla, hogy amúgy sem áll távol tőle a férfiúi felsőbbrendűségbe vetett tréfás, bár alighanem komolyan gondolt hit. Épp ezért az a benyomásom, hogy a magyar miniszterelnök nem fasiszta, hanem csak faszista.              

Az utókor számára jegyzem föl, hogy ma reggel 7.19-kor Hosszú Katinka bejelentette a fészbukos üzenőfalán: harminc taggal megalakult a hivatásos úszók nemzetközi szervezete, angolos rövidítéssel a GAPS. Az aláírók közül minden második olimpiai bajnok. A jelek arra utalnak, hogy a teniszezők és az atléták után az úszók is méltányos részt követelnek a világversenyek anyagi hasznából.

Nincs ebben semmi rendkívüli, ha csak az nem, hogy az akciót egy magyar élsportoló kezdeményezte. Katinka az Egyesült Államokban megtanult angolul, és diplomát szerzett abból, hogy miként kell eladni a portékát, legyen az bármi is. Amerikai férjjel jött haza, majd versenyszerű edzésrendszerük rengeteg világbajnoki aranyérmet és három olimpiai bajnokságot eredményezett. Amidőn közeledett a budapesti vébé, jó ütemérzékkel dobta be ötletét a nyilvánosságba, és lám, két hét alatt huszonkilencen csatlakoztak hozzá. Ennél tovább egyelőre nem is mennék, van azonban valami, amit még érdemes szóba hozni.

Bevándorlóként digitális bennszülött tanítványaimtól azt tanultam, hogy föl kell hagyni a hagyományos sajtóban megszokott címadással. Ha azt akarjuk, hogy elolvassák a bejegyzéseinket, meg kell említeni a híres (hírekben szereplő) ember nevét, hogy a mondandónk előhívható legyen a világhálóról. A Médianapló közlési helye, a Blog.hu megteszi azt a szívességet, hogy folyamatosan mutatja a Top10-et, a naplójegyzetek olvasottságát. Pillanatnyilag Lagzi Lajcsi áramlopási ügye az első 34620 érdeklődővel. Utána politikusok jönnek: Kunhalmi Ágnes a második helyen, Orbán Viktor a harmadikon és a negyediken.

Katinka az ötödik 20561 olvasóval, valamint a nyolcadik (19604) és a kilencedik (19431). Tegnap szorította ki a miniszterelnöki tevékenység egyik értelmezését az első tízből, és az utolsó helyre nyomta vissza Kövér László elemzésre való megnyilvánulását. Olimpiai bajnoknőnk kommunikációs stábja több évnyi, szívós munkával elérte, hogy csaknem félmilliónyian kedvelik a fészbukos jelentkezéseit. 483475 hívéből bőven telt a Médianapló  olvasóira. Azok pedig dühöngve kommenteltek, akik elhatárolták magukat az „idegenszerű”, a „rámenős amerikai mentalitástól”.

Katinka hosszú utat tett meg, hogy számítson a véleménye. Legújabb kezdeményezésével külföldön alighanem próféta lesz, az itthoni vizeken azonban még nem járhat. Ama bizonyos petíció aláírói között ő az egyedüli magyar, úszó honfitársai kivárnak.                

Ezzel a címmel jelent meg keretes beharangozó cikkecske a Magyar Nemzet legutóbbi számában. Hírül adta a kiadóvállalat akcióját, miszerint aki megrendeli a szombati számokat, annak csak ezer forintjába kerül a hétvégi melléklettel kombinált újság.  A konzervatív lapnak akkor is a melléklet volt a legértékesebb része, amikor még az Orbán-kormány nótáját fújta. Miért ne érdekelne most, az ellenzéki korszakában az új lehetőség, ha még spórolhatnék is rajta?

Telefonon felhívtam a kiadóhivatalt, és a ma reggeli érdeklődésből kiderült, ha átlagosan havi négy melléklettel számolunk, akkor 320 forinttal kevesebbet kéne fizetni. Eddig szombatonként a közeli Spar-üzletben vásároltam a Magyar Nemzetet, ahol 330-at fizettem érte. Csakhogy nem volt szabad túl korán menni, mert a friss lapokat csak tíz és tizenegy között tették ki a polcra, márpedig reggel szeretek újságot olvasni. Óvatosságból azonban csak negyedévre rendeltem meg a hétvégi számokat, mert kérdés, vajon a kézbesítő mindig szombaton hozza-e majd ki a szombati újságot. Ez volt az a pillanat, amikor gondolatban végigszántottam a napilapok hétvégi mellékletein.

Az a benyomásom, hogy megszűnéséig a Népszabadság vitte a prímet. Látszott rajta, hogy szerkesztői komolyan veszik magukat. Elképzeléseiket a kiadóhivatallal anyagilag is elfogadtatták, és sok jó nevű szerzőt nyerhettek meg. Második helyre tettem a Magyar Nemzet hétvégi mellékletét, amely kormányzati szócsőhöz „méltatlan” módon függetlenítette magát a napi politikától. A konzervatív szemléletet a maga eredetiségében próbálta érzékeltetni szintén jó nevű szerzők közreműködésével. Talán meglepő, de harmadik helyre tenném a Magyar Idők Lugas című mellékletét. Több ugyan az aktuálpolitikai kolonc, mint a Simicska előtti Magyar Nemzet hétvégi számaiban volt, de még így is figyelemre méltó elemzések látnak benne napvilágot.

Az országos terjesztésű napilapok közül szombati szempontból a Magyar Hírlap és a Népszava másként volt rossz. Az előbbi kísérletezgetett, de alig lehetett észrevenni, hogy van melléklete. Az utóbbi is négyoldalnyival érte be, és a hét szűk esztendőben árasztotta a szegényházi hangulatot. Ám a Népszabadság megszüntetése után tőkeemelésben részesült, és az új tulajdonos duplájára növelte a hétvégi összeállítás terjedelmét. A Szép Szó még nem éri el a Magyar Nemzet- vagy a Magyar Idők-melléklet színvonalát, de már szerkesztik, és jó nevű szerzők is akadnak benne.