A legutóbbi napokban Orbán istenkedett, Kövér partizánozott, Matolcsy versengett, Tarlós fölerősített, Pálinkás kormányt kritizált és Dobrev pezsgetett a nyilvánosság fórumain. Lefülelt mondatok.

Ilyen fejlődési ütem mellett nehéz lesz ellenállni a kísértésnek, hogy az Isten helyébe képzeljük magunkat. (Orbán Viktor miniszterelnök a hazai digitalizációról, Miniszterelnök.hu, szeptember 9.)

Nálunk a politika versenyelőny és nem versenyhátrány. (Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, Növekedés.hu, szeptember 9.)

Ebben a színházban prioritást élvez a nemzeti érzés. (Koncz Gábor színész az Új Színházról, Duna TV, szeptember 9.)

Úgy érzem, hogy valami pezseg. (Dobrev Klára DK-politikus, ATV, szeptember 9.)

Nem biztos, hogy az a valódi ellenzéki, aki a leghangosabban csörtet. (Tóth Ákos, a 168 Óra lemondott főszerkesztője, Facebook.com, szeptember 10.)

Az igazság hangja gyenge, mert nincs mögötte egy fillér sem. (Majtényi László alkotmányjogász, ATV, szeptember 11.)

A politikában a szavak is tettek. (Tamás Gáspár Miklós filozófus, Klubrádió, szeptember 11.)

Akik ma nem a hatalmi szó közelében vannak, joggal érezhetik, hogy kihagyják őket mindenből. (Barabás Richárd Párbeszéd-politikus, Magyar Narancs, szeptember 12.)

Amit Orbán mond, azért hihető, mert elhiszi, meggyőződéssel hazudik. (Buják Attila újságíró, 168 Óra, szeptember 12.)

Magyarország a jogállamiság tekintetében jó úton van. (Hidvéghi Balázs Fidesz-politikus, Index.hu, szeptember 12.)

Ha ilyen széles egységet létrehozva sem lesznek sikeresebbek, mint öt éve voltak, akkor minden reményük elvész. (Török Gábor politológus az ellenzéki pártokról, Nyugat.hu, szeptember 12.)

Be is megyek az általa tervezett Lehel-téri piaccsarnokba egy emléklángosra. (Somos András újságíró Rajk Lászlóról, Facebook.com, szeptember 12.)

Rajk László az az ember, akiről nemcsak jókat lehet mondani, hanem jókat gondolni is. (Jóri Ferenc újságíró, Facebook.com, szeptember 13.)

Minden kritika ellenséges megnyilvánulásnak számít. (Pálinkás József atomfizikus, az Orbán-kormány volt oktatási minisztere, Magyar Hang, szeptember 13.)

Ha a polgármester és a képviselők átadják magukat a pszichózisnak, hogy valamiféle partizánok egy központi kormányzat elleni harcban, akkor az nemcsak ostobaság, hanem felelőtlenség is. (Kövér László, az országgyűlés elnöke,  Délmagyarország, szeptember 13.)

A választáson jól meg fogom verni a maguk hazudós, tutyimutyi, tétova, mamakedvence főnökét. (Tarlós István budapesti főpolgármester Tordai Bence Párbeszéd-politikus arcába, Origo.hu, szeptember 13.

A mostani kampányból nekem Tarlós megafonos képe fog rögzülni. (Laczik Zoltán újságíró, Facebook.com, szeptember 14.)

A rács ugyanolyan politikai kommunikációs termék, mint a határkerítés. (Lattmann Tamás nemzetközi jogász a fővárosi aluljárók éjszakai lezárásáról, ATV, szeptember 14.)

Minden rendszer üldözöttje volt születésétől kezdve. (Rév István történész Rajk Lászlóról, Index.hu, szeptember 14.)

Halálával kicsit kevésbé magyar lett az ország. (Braun Róbert politológus Konrád Györgyről, 24.hu, szeptember 14.)

Mindkét Himnuszt elénekeltem. (Szabó Melinda 116-szoros magyar és 68-szoros francia válogatott kézilabdázó egy magyar-francia mérkőzésről, Index.hu, szeptember 15.)

Most, hogy meghalt az ifjabbik Rajk László, a nyilvánosság fórumain sokan emlékeztek és emlékeztettek rá. Egyik társa a rendszerváltó ellenzékben, Kőszeg Ferenc személyes hangvételű írásban búcsúzott el tőle tegnap, a Mérce nevű portálon. Felidézte ama fényképet, amely 1956 őszén készült a Fiumei úti temetőben.

Idősebb Rajk László, az 1949-ben kivégzett külügyminiszter (korábbi belügyminiszter) koporsója mellett kapták lencsevégre az özvegyét és az akkor hétéves kisfiát. Az utóbbira emlékező ezt írta: „Ha nem esik az eső, már aznap, 1956. október 6-án kitört volna a forradalom.” Figyelemre méltó kijelentés, lehetne róla vitatkozni. Kár, hogy nem fér bele e szakmai rovat, a Médianapló kereteibe. Van viszont valami, ami belefér: egy szállóige története. Felötlött, hogy a temetési menetben elhangzott egy kesernyés, korjellemző bon mot. Valóságtartalmát azért nem vonom kétségbe, mert oly sokan jegyezték meg különböző, de a lényeget nem érintő változatokban, hogy érdemes róla eltűnődni.

A kávéházi verzió szerint az idősebbik Rajk László egyik régi ismerőse ezt találta mondani a tömegben: „Hej, ha Laci ezt látná, de közénk lövetne.” Annyi bizonyos, hogy az ütős, szellemes mondat szájról szájra terjedt, elvettek belőle, hozzá is tettek. A legenda szerint két korosabb férfi ballagott egymás mellett a hosszan elnyúló felvonulásban. Már közel a temetőhöz, valahol a Keleti pályaudvar környékén az egyik fölnézett, látta a komor, elszánt arcokat, és így szólt a másikhoz. „Hej, ha Laci élne, de közénk lövetne.” Moldova György a Kádár-könyvében munkásmozgalmi veteránok közé helyezte, és az egyik névtelen öreg szájába adta a szállóigét.

A jelenetet Csoóri Sándor is elmesélte a Magyar Nemzet 2010. július 27-i számában. Ő úgy emlékezett, hogy bent, a temetőben, a sír körül gyülekező írók gyűrűjében álldogált, és „Egyszer csak Zelk Zoltán hangját hallom hiteles sóhajtásként: ’Szegény Laci, ha élne, már rég közénk lövetett volna’… ” A temetést felidéző emlékiratok szerint azonban az utcai menetben beszélgető két férfi közül az egyik Szalai Sándor szociáldemokrata szociológus (maga is a Rákosi-rendszer börtönviselt áldozata) lett volna. A visszaemlékezők inkább csak abban különböztek, hogy máshová helyezték a jelenetet.

Mindazonáltal az értelmezők közül Csoóri Sándor az egyedüli, aki a személyes jelenlétére hivatkozott. Ez hitelesítő mozzanat, bár állítására a költőtárs, Zelk Zoltán már nem bólinthat. 

A tegnapi sajtó egyik legérdekesebb írása a digitális térben látott napvilágot. A Bekiáltás nevű blog gazdája, Kabai Domokos Lajos fejtette ki álláspontját a Mandiner című portál alakváltozásáról. Azt firtatta, vajon a kormányzati „médiafoglalás milyen folyamatainak részeként értelmezhető” az új hetilap. Kifejtette, hogy a Mandinert valószínűleg a Magyar Hang ellensúlyozására, eljelentéktelenítésére szánták.

Okfejtése szerint a neokonzervatív fiatal értelmiségiek két táborra szakadtak. Néhányan a Simicska-féle Magyar Nemzet romjain megalapították a Magyar Hang című hetilapot. A másik csoport létrehozta a digitális Mandinert, amely maradt az Orbán-kormány közelében. Most pedig elérkezett az idő, hogy elhalkítsák a Pozsonyban nyomtatott Magyar Hangot. E gondolatmenet belefér a hatalomgyakorlás keretébe, mégse értelmezném, nem olvastam ugyanis a papír alapú Mandinert. Kerestem az Aldi, a Lidl és a Spar újságpolcán, de nem találtam. Nem zárnám ki a Bekiáltásban olvasottak valóságtartalmát, egyelőre azonban maradnék a szakmai logikánál. 

Amerikában és Nyugat-Európában egyre kevésbé van a nyomtatott sajtónak online változata, inkább az online kiadásnak van (lesz) papír alapú változata. A lapzárta nélküli digitális sajtó a gyorsaságra épít, és ha ebből hibák adódnak, pontosít (frissít). Majd a szerkesztők kiválasztják a hétközi kínálatból a legérdekesebb témákat, és olyan hátteret íratnak hozzájuk, amelyekkel érdemes megtölteni a hetilapot. Az efféle alakváltozásra, árukapcsolásra még nem nagyon volt példa a hazai sajtóban.

Vita azért zajlott a Népszava és a Vasárnapi Hírek összeolvadásáról. E rovatban tűnődtem is arról, hogy érdemes volna megszüntetni a Népszava papír alapú változatát, és a Vasárnapi Hírek bázisán létrehozni a digitális Népszava hetilap-mellékletét. Ez nem történt meg, és a döntés szakmai szempontból akár még hiteles is lehet. Elképzelhető, hogy a Népszava többnyire idősebb évjáratú törzsolvasóit nem szabad megfosztani a hagyományos újságolvasás kultúrájától, akiknek ráadásul aligha volna kedvük öreg fejjel belépni a hetilap-olvasók kasztjába. Ugyanez nem gond a KESMA nevű, kormány által kistafírozott alapítvány 476 szerkesztőségből álló hálózatában, amelynek immár a papír alapú Mandiner is szerves része.

Most pedig elsétálok a Lehel-téri piacra, ahol az állami tulajdonban lévő Magyar Postának van szolgáltatása. Hátha árulják a Mandiner című hetilapot. A fejleményekről majd beszámolok.    

A dialógus görcstelenít. (Magyar Hírlap, 1990. február 3.)

Híd csak ott lehet, ahol két part van. (Népszabadság, 1990. március 3.)

Az írók minden ostobasága sok fa életébe kerül. (Kritika, 1995/augusztus)

Európa ott van, ahol az egyes emberrel törődnek. (Magyar Hírlap, 1998. december 24.)

Egy értelmiségi röstelli, ha ismételgeti önmagát. Egy politikusnak ez munkaköri kötelessége. (ATV, 2012. december 28.)

Nem kívánok többet elérni a mondataimmal, mint amit nálam elértek a nagyok. (Hetek, 2013. április 6.)

Közép-Európában akkor is a zsidók képviselték Nyugat-Európát, ha Kelet-Európából jöttek. (ATV, 2014. február 27.)

Szeretem a liberalizmust, de nem zárom bele magam. (ATV, 2016. április 1.)

A civil azt jelenti, hogy polgár. (atv.hu, 2017. január 16.)

Olyan liftben vagyunk, amelyik lemegy az alagsorba. (FüHü.hu, 2018. február 15.)

Egyelőre még nincs neki, de már haldoklik. Az intenzíven fekszik, és csövek lógnak ki belőle. Mintha már csak a körülötte zümmögő-surrogó gépek tartanák életben. Az egyik orvosa, Philip Meyer amerikai médiakutató 2043-ra jövendöli a megszűnését. Addig is tűnődhetünk róla.

Itt van például Rajk László halálhíre. A neves építész és látványtervező szerdán, szeptember 11-én távozott az élők sorából. A hagyományos sajtó szempontjából a lehető legrosszabb időpontban. A hetilapok általában csütörtökön jelennek meg, és szerdán már csak úgy lehet hozzányúlni a másnapi számhoz, hogy címes hírben jelentik be valamelyik közéleti szereplő elhunytát. Majd jövő csütörtökön lát napvilágot róla nekrológ, nyolc nappal később. Miközben a napilapok megemlékeztek ugyan róla, de sok köszönetet nem találtam bennük.

A kormánypártiak csupán a legszükségesebbeket adták közre, egy néhai szabaddemokrata politikus értékelésére egyik sem vállalkozott. Talán majd a szombati, hétvégi melléklettel ellátott számban. Nagyjából ugyanez mondható el az egyetlen nem kormánypárti napilapról, a Népszaváról is, amely - ki tudja, miért -, csak ma, pénteken emlékezett meg Rajk Lászlóról. Értem persze, hogy szerdán nem írhatott róla a kedd esti lapzárta miatt, csütörtökön azonban már nem lett volna technikai akadálya a nekrológ közlésének. Ma végre napvilágot látott Friss Róbert cikke, de az egyébként kitűnő publicista ezúttal nem lépett túl a lexikális adatokon.

Legalábbis nem találtam a gondolatmenetében olyan mondatot, amelyet érdemes lett volna kiemelni egy készülő összeállításba. Maradt a digitális sajtó, amely szokásához híven gyorsan reagált. Leginkább a hazai nyilvánosság már-már első számú, de mindenképpen legszabadabb fóruma, a Facebook. Ha az olvasó átnézi a mellékelt válogatást, olyan nevekkel szembesül az idézetek után, amelyeknek a viselői bármelyik újságban megjelenhettek volna. De vagy nem elégedtek meg a hagyományos sajtó „lustaságával”, vagy a szerkesztőségek föl sem kérték őket, hogy emlékezzenek meg egy építőművészről, aki belekóstolt a politikába is.

Így aztán be kell vallanom, hogy nem sikerült összeszedni tíz értelmes, mértékadó mondatot egy figyelemre méltó személyiségről, csupán kilencet. A történtek pedig azt sejtetik, mintha a papír alapú sajtó magyarországi képviselői előbb akarnák megélni, hogy bekövetkezzék Dr. Meyer jövendölése.

Rajk Lászlóról írták, mondták

Rajk László, az építész, aki az ikertornyok napján távozott örökre. (Sándor Erzsi író, Facebook.com, 2019. szeptember 12.)

Egy nagy építész, akit alig hagytak dolgozni. (Fábri Péter író, Facebook.com, 2019. szeptember 12.)

Épületeket, emlékműveket csak a történelem kegyelmi időszakaiban tervezhetett. (Szenthe Antónia pszichológus, Szombat Online, 2019. szeptember 12.)

Be is megyek az általa tervezett Lehel-téri piaccsarnokba egy emléklángosra. (Somos András újságíró, Facebook.com, 2019. szeptember 12.)

Tehetséges építészként dolgozott. Lassan kikopott a politikából. Gondolom, elege is lett belőle. (Asperján György író, Facebook.com, 2019. szeptember 12.)

Sokkal fontosabb építész volt, mint politikus. (Zubreczki Dávid blogger, Index.hu, 2019. szeptember 12.)

Nem volt politikus alkat. (Szénási Sándor újságíró, Klubrádió, 2019. szeptember 12.)

A rövid életű magyar demokrácia egyik jelentős alakja. (Bruck András író, Facebook.com, 2019. szeptember 12.)

Kitörölhetetlen nyomot hagyott maga után ezekben a nyomorúságos és hazug évtizedekben. (Hobó-Földes László előadóművész, Facebook.com, 2019. szeptember 12.)

Született 1949. január 26-án, meghalt 2019. szeptember 11-én.

Néhány hónapos volt, amikor azonos nevű apját kivégezték. Kovács Istvánként élt egy gyerekotthonban, és felnőttként mesélte el, hogy hatvanvalahány éves korában is hátrafordult, ha az utcán valaki nem Lacinak, hanem Pistának szólította. Börtönből kiszabadult anyjával ötéves korában találkozott. Aztán kitanulta az építész (látványtervező) mesterséget, majd elkezdett politizálni. A rendszerváltás előttről legismertebb műve a Rajk-butik..

A többit többé-kevésbé tudjuk, elvégre a rendszerváltás után felváltva volt a szellemi és a politikai élet mély hangú résztvevője. Másik legismertebb műve, a Lehet-téri "hajó" rendszeres látogatója vagyok, ez azonban nem elégséges ahhoz, hogy bensőséges nekrológot írhassak róla. Megtette ezt helyettem az atv-s Somos András, aki fölírta fészbukos üzenőfalára: "Be is megyek az általa tervezett Lehel-téri piaccsarnokba egy emléklángosra."

Abban mégis segíthetek talán a szeretteinek, hogy kiválasszanak egy mondatot a fejfájára. Az alábbi összeállításból esetleg még az is kirajzolódik, hogy élt köztünk egy figyelemre méltó ember. Béke soraira.

Tíz mondat Rajk Lászlótól

Művészfajta embernek gondolom magam, annak minden előnyével és hátrányával. (Hetek, 2000. március 11.)

Nem a hatalom engedte meg a népnek, hanem a nép engedte meg a hatalomnak, hogy 1989-ben részt vegyen Nagy Imre újratemetésén. (Fejér Megyei Hírlap, 2003. október 22.)

Persze hogy lehet kultúrharcot hirdetni, de a minőséget nem lehet bedarálni. (FüHü.hu, 2018. szeptember 9.)

Építész vagyok, térben gondolkodom. (Index.hu, 2018. október 4.)

A kultúra felől érkeztem a demokratikus ellenzékbe. (Népszava Online, 2019. január 27.)

A szakmámat jobban csinálom, mint a politikát. (Népszava Online, 2019. január 27.)

/Nagy Imréről/ Kádár a holttestét, Orbán a szobrát gyalázta meg. (Magyar Narancs, 2019. február 7.)

A nyilvánosság nem elárul, hanem megvéd. (Magyar Narancs, 2019. február 7.)

A független kultúra felől érkeztem. (Klubrádió, 2019. február 13.)

Az avantgard kultúra felől érkeztem. (Klubrádió, 2019. április 13.)

Betelt a pohár a hetilapnál, felmondott a főszerkesztő és két helyettese. A tulajdonossal való szakítást kiváltó körülményekkel nem lehetek tisztában, ezért nem is bocsátkoznék médiapolitikai találgatásokba. Maradnék inkább a szakmai közelítésmódnál.

Tóth Ákos főszerkesztő Facebook-bejegyzésben búcsúzott az olvasóktól. Ama mondatát emelném ki, melyben így jellemezte a korábbi (Mester Ákos és Bölcs István jegyezte) 168 Órát: „Fáradt volt, csüggedtséget sugárzott.” Olvasóként nem ezt tapasztaltam. Azt inkább, hogy ábrázolta, érzékeltette, fölerősítette, nyomatékosította a korhangulatot. Színvonalasan művelte azt, amit literátus újságírásnak neveznék. Nem egyszerűen kommentálta tehát a tényeket, összefüggéseket. Úgy kölcsönzött mélységélességet nekik, hogy hozzáadott értékekkel tette olvasmányosabbá, élvezhetőbbé az interjúkat, publicisztikákat. Választékos stílussal, ironikus hangvétellel, keretes háttér-anyagokkal.

Eme látásmóddal szakított az új vezetés. Azóta az „új” 168 Óra az úgynevezett csüggedtség helyett unalmat sugárzott. Az eltávolított vagy maguktól távozó literátorok helyett napilaposok csináltak hetilapot, akik az érzéki helyett a tematikus újságírást választották. Önmagában az elképzeléssel nem is lett volna baj, ha a heti súlypont köré csoportosított tartalmat érdekesen adták volna elő. Ez azonban többnyire nem sikerült. Már nem fizettem elő a lapra, az utcai árért, immár 690 forintért pedig kevesebbet érő portékát kaptam. Kurta okfejtésemet hadd illusztráljam néhány adattal.

Idestova három évtizede van rovatom a hazai sajtóban az éppen elmúlt hét legjobb, legütősebb mondataiból. 2016 áprilisáig, Mester Ákos visszavonulásáig mindig több 168-as mondatból választhattam ki azt az egyet, amellyel a megbecsült hetilap képviselte magát a heti válogatásban. E szokást a legutóbbi három és fél évben is igyekeztem megtartani, nem mindig sikerült. A következő fázis a maradandóság számára gyűjtött mondat volt, a rendszerváltás utáni szállóigékből összejött vagy háromezer. 193 származik a 168 Órából, közülük kilenc a Tóth Ákos-féle hetilap termése. Kettőt belső munkatárs vetett papírra (Lakner Zoltán és Mátyás Győző), kettőt bedolgozó publicista (Nagy N. Péter és Tamás Ervin), a maradék ötöt alkalmi szerzők és interjúalanyok írták vagy mondták.

184 szállóige 26 és fél év, illetve 9 három és fél év alatt. Számomra ez a különbség a szellemi értéktöbblettel kecsegtető és a napilapos hetilap kínálata között.

A pályakezdő Mikszáth Kálmán arról írt tárcát 1882-ben, hogy miközben a hálószobában veszekszik és békülget a házaspár, a szomszédos szobában üresen tátong a bölcső. Kevésbé tehetséges írók, költők szintén használták a bölcsős hasonlatot, sőt láttam egy kanadai filmet is, egy szülési sokkból ébredező fiatalasszonyról. Az Üres bölcsőt ringat a hold fénye című dalban pedig a Sztevanovity-fivérek írták meg, énekelték el, hogy az apa soha nem ér rá, majd amidőn megöregszik, a fia hárítja el a közeledést azzal, hogy most ő nem ér rá.

A hasonlat megmozgatta a magyar politikusok fantáziáját is. Faggyas Sándor, a Magyar Hírlap munkatársa számolt be egy nemzetközi tanácskozásról, és cikkének ezt a címet adta: „Európa az üres bölcsők kontinensévé vált”. Majd így folytatta: „Ezzel a ma már közhelynek számító magállapítással indokolta Novák Katalin a harmadik alkalommal megrendezett budapesti demográfiai csúcsot.” (2019.09.06.) Az összetett mondatot azért nem folytatom, mert nem a cikkel van bajom, hanem egy kommunikációs jelenség foglalkoztat.

Az kétségtelen, hogy Novák Katalin, a családpolitikáért felelős államtitkár ama bizonyos csúcson ezt mondta: „Európa az üres bölcsők kontinensévé vált.” (Hír TV, 2019.09.05.) Az viszont már tűnődésre késztet, hogy néhány hónapja Orbán Viktor egy szokásos péntek reggeli interjúban imigyen fogalmazott: „Európa ma az üres bölcsők kontinense.” (Magyar Rádió, 2019.03.08.) Hm. Szabad a préda? A Főnök mond valamit, a beosztottak pedig imamalomszerűen ismételgetik? Ezen se lepődnék meg, de most nem erről van szó.

Novák Katalin még tavaly, az országgyűlési választás kampányában állt elő azzal, hogy „Európa az üres bölcsők kontinense.” (Magyar Távirati Iroda, 2018.03.20.) Ha már felötlik a másolás gondolata, akkor inkább a beosztott kijelentését vette át a főnök. A följegyzésre érdemes mondatok gyűjtőjeként azonban engedékenyebb volnék. Sok szállóige eredetét tártam fel, és eljutottam oda, hogy a legegyénibb mondatnak is vannak előzményei, néha két-háromezer évre visszamenőleg. És a nyilvános mesterségek gyakorlói addig farigcsálják, míg a legismertebb közülük a nevére nem veszi.

Az üres bölcső esetében az a benyomásom, hogy a kormánypártot kommunikációs fegyelem jellemzi, és ha valaki kitalál valamit, akkor az végigfut az országos médiahálózaton. A belső körből, mondjuk miniszterelnöktől államtitkár-helyettesig bárki használhatja, és még az idézőjelet sem kell kitenni.    

Torgyán József a választások után újabb négy évre bérelte ki magának a Nemzet Bohóca titulust. (Nagy Bandó András humorista, 168 Óra, 1994. július 26.)

Torgyán mindig bohóc marad, ez elég is nyolc százalékra. (Kéri László politológus, Kurír, 1994. augusztus 13.)

Aki politikus, az legyen nyugodt, kiszámítható, megbízható, ne pedig „az osztály bohóca”. (Pető Iván SZDSZ-politikus, Somogyi Hírlap, 1995. július 12.)

A politikus félig bohóc (vagy tán egészen az), de mindenképpen manipulátor. (Kósáné Kovács Magda szocialista politikus, Klubháló, 2008. április 1.)

Azért tűntem el a nyilvánosság elől, mert a parlamentben jobb színészek és bohócok voltak. (Sándor György humoralista, Népszava, 2011. március 16.)

Gyurcsány Ferenc megmaradt annak a bohócnak, aki mindig is volt, és most már anélkül élheti ki ezt a vágyát, hogy közben tönkretenné az országot. (Pintér Bence publicista, Alternatíva.hu, 2012. június 29.)

A miniszter úr vagy bohóc, vagy elmeháborodott. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök Matolcsy Györgyről, ATV, 2012. december 20.)

Három bohóc áll szemben egy tapasztalt, kipróbált főpolgármesterrel. (Rogán Antal Fidesz-politikus Berki Krisztiánról, Karácsony Gergelyről és Puzsér Róbertről, Hír TV, 2019. szeptember 1.)

Utcahosszal van lemaradva a három bohóc Tarlós mögött. (Sümeghi Lóránt újságíró, 888.hu, 2019. szeptember 3.)

Olyan bohócok indulnak, mint a ’herevasaló’ Berki Krisztián, a szociopataként viselkedő Puzsér Róbert, vagy Karácsony Gergely, aki Magyarországon egyedülálló módon kitűzte az önkormányzat épületére az LMBTQ deviáns közösség zászlaját. (Toroczkai László, a Mi Hazánk Mozgalom vezetője, Mandiner.hu, 2019. szeptember 3.)

A fészbuknak sok arca van. Nevezték már digitális bögrecsárdának, kocsmának, közösségi pöcegödörnek, szalonnak, sőt zsibvásárnak is. Ezúttal a szalon jellegét domborítanám ki. Digitális ismerőseim ugyanis afféle szalont alkotnak. Névvel vállalják a véleményüket, amelyet szűk körben osztanak meg egymással.

Kardos András például tegnap este tizenöt sorban adta közre néhány órával korábbi élményét. A főváros budai részében volt dolga, a manapság Széll Kálmánról elnevezett Moszkva téren. Magányosan álldolgált, nyilván várt valakire, amikor észrevett egy szintén magányos alakot, aki papírlapot tartott maga elé. Rajta a szöveg: „Támogassatok minket!” A veterán politikusra, Thürmer Gyulára ismert. A Munkáspárt elnöke főpolgármester-jelöltnek jelentkezett, és aláírásokat gyűjtött. Sürgette az idő, mert ma délután négyig kell leadni az induláshoz szükséges ötezer budapesti lakos személyes adataival kitöltött ajánlóíveket.

A közösségi oldalon megindult a vita. Volt, aki már-már novellának vélte a nyúlfarknyi szösszenetet. Az egyik hozzászóló pedig szívesen látná komolyabb helyen is, mondván: „Én valami sajtótermékre gondoltam.” Anélkül, hogy összebeszéltek volna, Szele Tamás újságíró hasonlóképpen fogalmazott: „A Facebook nem sajtótermék, ugyanis nem szerkesztik.” (Forgókínpad,hu, 2019. május 20.) Ha a szerkesztés azt jelenti, hogy valaki megjelenés előtt átnézi a nyilvánosságnak szánt cikket, akkor nyilvánvaló, hogy erre nem számíthatnak a fészbukozók. De vajon ezen az alapon sajtóterméknek számítanak-e a digitális portálok, amelyek nem engedhetik meg maguknak, hogy olvasószerkesztőket vagy/és korrektorokat alkalmazzanak?

Van azonban ennél nyomósabb érvem is. A Médianapló olvasói tudhatják, hogy Lefülelt mondatok címmel közlök összeállítást a mögöttünk hagyott hét legütősebb gondolataiból. Nyolc év alatt 628-at jegyeztem föl a Facebook üzenőfaláról. A közösségi oldal 24-gyel kezdett, az idén pedig 105-ig jutott, ezzel a második helyen található a mértékadó médiumok mezőnyében. S hogy még teljesebb legyen a kép, idestova három évtizede gyűjtöm a szállóigéket, van belőlük körülbelül háromezer. Ama bizonyos 628-ból 126-ot tartottam szellemesnek, maradandónak a Facebook kínálatából.

Nem azt állítom, hogy a közösségi oldal sajtóterméknek tekinthető a hírtermelés szempontjából. De amióta államilag korlátozzák a nyilvánosságot, korhangulatot jelző gondolatokkal jócskán akadnak jól író fészbukozók.