Vajon mi van Ivanics Ferenccel? Az úgynevezett Nagy Generáció tagja, egy évvel fiatalabb a miniszterelnökünknél. Az első Orbán-kormány idején lett a Győr-Moson-Sopron megyei önkormányzat elnöke, majd az országgyűlésben is képviselte a pártját. 2014-ben tűnt el a szemünk elől. De mert Orbán Viktor közölte, hogy senkit sem hagy az út szélén, nem lepődnék meg, ha kiderülne róla, hogy felügyelőbizottsági tag valamelyik állami cégnél.

Egyébként arról nevezetes, hogy hatalma csúcspontján, szinte napra pontosan tizenhét éve fogadta a szűkebb pátriájában dolgozó újságírókat, és ezt találta mondani nekik: „A politikus számára minden sajtókitüntetés átadása olyan, mintha fácánként a legjobb vadásznak adna díjat.” (Kisalföld, 2002. március 14.) Szavait azért idézem épp most, mert az idén is olvastam a megyei lapok március 15-e utáni számait. Majd’ mindegyikben jelent meg tudósítás az újságírók fogadásáról. A hivatalban lévő politikusok jutalmazták őket, és mintha összebeszéltek volna, egyaránt azt emelték ki, hogy elismerésre méltó a díjazottak tájékoztató tevékenysége.

Nincs ebben semmi szokatlan, elvégre mesterségünk egyik ismérve csakugyan a tájékoztatás. Összegyűjtjük, és igyekszünk pontosan megfogalmazni a közhasznú információkat. Ráadásul azok gondolatait is, akik hivatalból értelmezik eme számokat, százalékokat, összefüggéseket. Némelyik hatalomban lévő politikus talán még el is ismeri, hogy ha firtatunk valamit, akkor jogunkban áll kérdéseinkbe szőni az álláspontunkat. Mindazonáltal a legutóbbi kilenc évben még nem hallottam, nem is olvastam, hogy elismerték volna jogunkat a kijelentő módban megfogalmazott véleményhez. Mintha számukra nem is létezne újságírói tevékenységünk másik ismérve: a vélemény nyilvánítása. Elismerik persze, hogy megörökítjük a gondolataikat, és díjazzák is, ha ezt tehetségesen csináljuk, azt azonban már nem veszik jó néven, hogy szakosodtunk egy-egy témakörre, és óhatatlanul kibukik belőlünk a megszenvedett tapasztalat is.

A fácánok közül az érdekes, amelyiknek pénz van a bőre alatt. A Phasianus colchicus rothschildi peckesen jár, kidülleszti a hordószerű mellkasát, fején tobzódnak a színek (a piros, a türkiz zöld, a bézs meg a szürke), a farktolla pedig hosszú. A nősténye kisebb nála, és fakóbb a színezete, elvégre konyhában a helye, és szülés a dolga. Bizonyára demográfiai okkal magyarázható, hogy a hatóság manapság tiltja a fácánok vadászatát. Még vaktölténnyel se lődözhetünk rájuk.

A legutóbbi napokban tetőpontra hágott az Európai Néppárt-Fidesz ellentét, és a hazai ellenzék is elkezdett csúnyán beszélni. Lefülelt mondatok.

Ellenzékiek vagyunk, de nem úgy, mint ezek.

Tamás Gáspár Miklós filozófus, civil aktivista (Mérce.hu, március 11.)

Egy független vagy ellenzéki portál csak úgy tud megélni, ha minél kisebb létszámú csapattal dolgozik.

Wirth Zoltán újságíró, a Hírklikk főszerkesztője (Átlátszó.hu, március 11.)

A NER énekese.

Kunhalmi Ágnes szocialista politikus Ákosról (atv.hu, március 11.)

Nem kell mindent tudni. Mindent szeretni kell.

Eperjes Károly színész (InfoRádió, március 12.)

Végre úgy élünk, ahogy mindig is szerettünk volna.

Orbán Viktor miniszterelnök (Miniszterelnök.hu, 2019. március 12.)

A Néppárt kevésbé van meg nélkülünk, mint mi nélkülük.

Gulyás Gergely miniszterelnökséget vezető miniszter Manfred Weber budapesti látogatásáról (24.hu, március 12.)

Weber ezer darab vörös vonalat húzott Orbánnak, aki az összesen átlépett.

Cseh Katalin Momentum-politikus (Népszava, március 13.)

Ha valaki a falu kemény csávójaként pozicionálja magát, azt nem lehet csak úgy kidobni.

Török Gábor politológus Orbán Viktorról és az Európai Néppártról (Magyar Narancs, március 14.)

Ha néhány politikust vagy újságírót el kell küldenem a k.rva anyjába, ezután is meg fogom tenni.

Puzsér Róbert publicista, budapesti főpolgármester-jelölt (Népszava, március 14.)

Az ellenzék a DK-tól a Jobbikig belátta: az azonosságot kell a többiekben keresni, nem azt, ami elválasztja őket.

Lengyel Róbert siófoki polgármester (Magyar Hang, március 15.)

Szánalmas balf@szok vagyunk, ha hagyjuk, hogy gyalázzanak minket az előfizetők pénzéből.

Hadházy Ákos volt LMP-politikus a közszolgálati médiumokról (444.hu, március 15.)

A hatalom a teljes médiarendszert ellenőrzi.

Tóth Bertalan, az MSZP elnöke (Népszava Online, március 15.)

Akinek a hatalom minden, annak a haza semmi.

Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök (Facebook.com, március 15.)

Kokárdát is csupán azért tűznek, hogy kétszínűségüket három szín mögé rejtsék.

Orbán János Dénes publicista az ellenzékiekről (Magyar Nemzet, március 16.)

A szabadság osztható, és ettől nem elfogy, hanem több lesz belőle.

Kelemen Hunor erdélyi politikus, az RMDSZ elnöke (Debrecen-nagyváradi Értesítő, március 16.)

Nemzetmegvezető.

Föld S. Péter újságíró (Facebook.com, március 16.)

Orosz pénzből vett kínai susogós mackóban tolja a lopott biciklit a közös piacra.

Para-Kovács Imre publicista a Fideszről (hvg.hu, március 17.)

A mi célunk végső soron Európa megújítása.

Rogán Antal, a miniszterelnöki kabinetiroda vezetője (Magyar Rádió, március 17.)

A kitüntetést 1994-ben alapította az MSZP. Sokáig öt újságírót tüntetett ki a Szabad Sajtó Alapítvány, hárman az országos sajtóból kerültek ki, ketten a Budapesten kívüliből. E gyakorlatot Földes György történész, az alapítvány elnöke úgy módosította, hogy az egyik évben vidéki Magyarországon dolgozó újságírót vett számításba, a másik évben országhatáron túlit. Amikor lemondott pártjának a Népszabadság sorsában tanúsított magatartása miatt, az új elnök változtatott a koncepción. Tegnap, egy kormánypárti sajtóban megjelent, gunyoros hangvételű megjegyzés szerint az idei díjazottak közül csak egy az aktív újságíró.

Ez igaz, mert csupán Rózsa Péter, a Klubrádió főszerkesztő-helyettese gyakorolja a mesterségünket. A helyzetet mégis árnyaltabban fogalmaznám meg. Bár Gál J. Zoltán nincs jelen a sajtóban, amióta a baloldalhoz kötődő médiumok belső vitái miatt lemondott a Vasárnapi Hírek főszerkesztőségéről. De korábban figyelemre méltó cikkeket írt, még korábban pedig tanítottam is a szegedi egyetemen. Annak ellenére vagyok jó véleménnyel a sajtószakmai működéséről, hogy apja, Gál Zoltán szocialista politikus megbízott belügyminiszter és országgyűlési elnök is volt, és ez nyilván megkönnyítette fia útját a baloldali nyilvánosságban.

Alföldi Róbert sokoldalú alkotó: színész, rendező és festőművész. Újságírói tevékenységét azonban nem ismerem, publicisztikát sem olvastam tőle, véleményét legföljebb interjúkban adta közre. Annyi köze kétségkívül van a sajtóhoz, hogy apja, Alföldi Albert hajósi népművelő szocialista országgyűlési képviselőként 1994 és 1998 között tagja volt a kulturális és sajtó bizottságnak. Az idei kitüntetettek tehát családias légkörben vették át a Szabad Sajtó-díjat az újbudai Flamenco Hotelben. Tisztelem a bíráló bizottság döntését, annyit mégis rögzítenék, hogy vidéki újságírót utoljára 2016-ban tüntettek ki a székesfehérvári Klecska Ernő személyében, határon túlit pedig egy évvel korábban, a Kanadai Magyar Hírlap közösségét.

A koncepcióváltáshoz természetesen joga van a Szabad Sajtó Alapítványnak, különösen akkor, ha belülről fakad. A jelek arra utalnak, hogy az MSZP befelé fordult. Tudomásul vette, hogy kiszorult a vidéki Magyarországról és a határon túli magyar közéletből, ezért figyelmét a budapesti nyilvánosságra összpontosítja. Mindazonáltal megjegyzem, hogy az alapítványt idestova harminc éve abból a pénzből hozta létre, melyet a megyei napilapokért kapott a külföldi sajtóbefektetőktől.    

Két gyöngyszemmel gyarapodott a XXI. századi magyar újságírás dicsőséglistája. Abból az alkalomból, hogy a Debreceni Egyetem díszdoktorrá avatta a Magyar Nemzeti Bank elnökét. Összefoglalom, mi jelent meg erről két online újságban.

A 444.hu-n Albert Ákos cikkének címe ez: „Matolcsy György csatlakozott Vlagyimir Putyinhoz, ő is a Debreceni Egyetem díszdoktora lett”. (2019.03.14. 15 óra 42 perc) A szerző kifejtette, hogy a felsőoktatási intézmény „amúgy elég sajátosan osztogatja a díszdoktori címeket”. De hogy megállapítása még hitelesebb legyen, egy linket is megadott. Nos, haszanz (Haszán Zoltán) korábbi cikkében ez olvasható: „Aztán jött Vlagyimir Putyin díszpolgári címe, ami ellen több tanszék is tiltakozott.” (444.hu, 2019.01.25.)

Egyelőre ne siessük el a következtetést, mert íme, a kacifántos kitüntetési ügy folytatása egy másik portálból. A 444.hu értesülésére hivatkozva Pándi Balázs néhány órával később ezt a címet adta: „Putyin után Matolcsy is a Debreceni Egyetem díszdoktora lett”. (Index.hu, 2019.03.14. 20 óra 57 perc) A cikk szövegében megismételte az állítást, de hogy közleménye még hitelesebb legyen, egy linket is mellékelt hozzá. Kollégája, FB hajdani cikkében ez olvasható: „A Debreceni Egyetem újabb két tanszéke határolódott el Putyin díszpolgárrá választásától.” (Index.hu, 2017.09.08.)

Úgy rémlik, két újságíró összetévesztette a közgazdász Matolcsy György kitüntetését, a Doctor honoris causát az orosz elnök kitüntetésével, a Civis honoris causával. Az életkorukból valószínűleg nem telt arra, hogy latinul tanulhassanak Balla Lajos tanár úrtól a múlt században még Kossuth Lajos Tudományegyetemnek nevezett debreceni intézményben. Nem szép tőlük, hogy felkészületlennek mutatkoztak, közös tévedésük mégis bocsánatos vétek. Logikusan gondolkodtak, elvégre díszpolgári címet leginkább települések, önkormányzati testületek szoktak adni. Az egyetemhez kétségkívül jobban illik díszdoktorsággal kecsegtetni ama közéleti személyiségeket, akiktől anyagi támogatás várható.

Csakhogy ami logikusnak látszik, azt is érdemes ellenőrizni. A két online újságíró mulatságos tévedését súlyosbítja, hogy mindkét digitális utalásban saját szerkesztőségük figyelmesebb munkatársa pontosan határozta meg Putyin elnök szokatlan egyetemi státuszát, a díszpolgárságot. Kínos, ha épp hitelesítőnek szánt utalások hiteltelenítenek felületességről árulkodó cikkeket. 

A Facebook figyelmeztetett a mai születésnaposokra. Dám Lászlóra, akivel a debreceni egyetemre jártunk, és Mosolygó Antalra, akit a nyíregyházi főiskolán tanítottam. Őket az üzenőfalukon köszöntöttem, a húszéves Csökmői Mozaikról azonban itt tűnődnék.

Csökmő félúton van Debrecen és Békéscsaba között. De ha 1920-ban a határ nem választotta volna el Nagyváradtól, akkor a helybéliek még mindig a váradi piacra hordanák a terményeiket. Amikor a nyolcszáz esztendős bihari településen jártam, a Mozaik tizenötödik születésnapján, úgy kétezren lakták a falut. A szerkesztőség talán legérdekesebb vállalkozása egy interjúsorozat, amelyben 2013 óta az elszármazottak szólalnak meg. A legfrissebb számban például a főszerkesztő beszélgetett egy vasutassal, aki a főváros melletti Kistarcsán lelt új otthonra. A váltókezelő „kedves helynek” mondta a szülőfaluját, és akár haza is költözne, ha nyerne egy-két milliárdot a lottón, ám a munkája egyelőre Budapest közelében tartja.

A havilapban hatvan ilyen és ehhez hasonló interjú jelent meg alig több mint fél évtized alatt. Ez azért tünetértékű, mert a Mozaikot nemcsak papírra nyomják, hanem a világhálón is terjesztik. Olyanok is olvassák, akik itthon vagy külföldön karriert csináltak, és anyagilag méltányolják a szűkebb pátria érdeklődését. Nem valószínű, hogy a falu mindenese, a lapot alapító és szerkesztő B. Kiss Andrea egyedülálló vállalkozást hozott volna létre. Klasszikus helyi újságot csinál, benne keresztelő és temetés, rejtvény és viccláda, ovis farsang és veszettség elleni eboltás. Abban tér el a hagyományos működéstől, hogy a digitális olvasók adományaiból és az ötszáz eladott példányból készül, ráadásul folyamatosan pályázik.

Egyesületének időnként be kell számolni a pénzügyekről, ezért tudható, hogy 2015-ben 352678 forintot nyert, ’17-ban 250 ezret, tavaly 200 ezret. A színvonalán pedig meglátszik, hogy a szerkesztőség munkatársai bejárták a Kárpát-medencét. Önköltségi alapon megnézték Ady Endre, Arany János, Móricz Zsigmond és Petőfi Sándor szülőházát, Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc és Tompa Mihály emlékhelyét. Minderről persze tűnődhettem volna máskor is, mindazonáltal aligha véletlen, hogy a Csökmői Mozaik épp a szabad sajtó napján született. Van-e még két évtizedet megért helyi lap Magyarországon, amely egyetlen fillérnyi támogatást sem fogad el az önkormányzattól? A jubileumi számban írta róla Nagy Elemérné nyugalmazott tanárnő: „Nagykorú, kinőtte a gyermekbetegségeit.”           

Ha Petőfi ma élne, nem lenne fideszes.

Szili Katalin szocialista politikus (Népszava, 2007. március 14.)

A Magyar Írószövetség elnöke három Sándort emlegetett. Petőfit, Weörest, Kányádit.

Pion István költő (Magyar Hírlap, 2009. április 21.)

Amióta a Petőfi Rádiót hallgatom, jobban mennek a fordulók.

Gyurta Dániel úszó világbajnok (Magyar Rádió, 2011. augusztus 25.)

Petőfi megvetné Orbánt.

Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök (DKP.hu, 2012. március 15.)

/Orbán Viktorról/ Szónokként Petőfi, tárgyalópartnerként inkább Széchenyi szeretne lenni.

Török Gábor politológus (Index.hu, 2012. március 19.)

Mi lett volna 166 éve március 15-én, amikor hideg volt, és esett az eső, ha Petőfi, Irinyi, Vasvári és Jókai hazamennek?

Stefka István újságíró az elmaradt ellenzéki nagygyűlésről (Magyar Hírlap, 2014. március 17.)

/1956-ról/ Akkor mind Petőfik voltunk.

Tóth-Máté Miklós író (Hajdú Online, 2016. december 30.)

Petőfi 2017. március 15-én ki se dugná az orrát a Pilvax-kávéházból?

Bujdos Attila miskolci újságíró (Borsod Online, 2017. március 17.)

Mindenki először Petőfi akar lenni.

Szilágyi Zsófia irodalomtörténész (Magyar Rádió, 2018. március 2.)

Petőfit egy időben tormás kolbászért szalajtották a színészek.

Török Zsuzsa újságíró (Mindmegette, 2018. március 15.)

Sokan élcelődtek Manfred Weber keddi útvonalán. Azon, hogy az Európai Néppárt bajor frakcióvezetője fölkereste a miniszterelnökünket. Vagy azért, hogy az Európai Unió nevében selyemzsinórt nyújtson át neki, vagy mert az Unió vezetője szeretne lenni, és ehhez kéne Orbán Viktor támogatása. Témánk szempontjából az a lényeg, hogy a Junckert és Sorost ábrázoló óriásplakátok eltűntek a Ferihegyi repülőtértől a budai Várig vezető úton. Pontosabban szólva szorgos kezek takarták le a barázdált arcú öregemberek páros képét. A történtekről két párhuzam ötlött fel.

Nem is olyan régen, 2017. július 14. és 30. között Budapesten rendeztük meg az úszó világbajnokságot. Apait-anyait beleadtunk, még egy túlárazott úszópalotát is emeltünk a Duna pesti oldalán. Valami azonban nyugtalanította az úszók nemzetközi vezérkarát, tetőpontra hágott nálunk a Soros György elleni kampány. Az Amerikába kivándorolt üzletembert kedvezőtlen színben feltüntető óriásplakátok elárasztották az egész országot. Talán sosem derül ki, miről tárgyaltak a külföldi csúcsvendégek és a hazai szervezők, az viszont tény, hogy az úszó világbajnokság idején a budapesti utcákról eltűntek az amerikai milliárdost megbélyegző óriásplakátok.

Amidőn úszóink kimagasló szereplésével befejeződött a vébé, a kormány besöpörte a nemzetközi dicséreteket, és visszarakatta a Soros-plakátokat. Nincs új a Nap alatt, mert Weber úr tegnapelőtti látogatásáról is beugrik egy párhuzam, ezúttal történelmi. A múlt század harmincas éveiben a nemzetközi közvélemény ellenszenvvel fogadta Hitler hatalomra jutását, és Németország vezetése a rohamosan közelgő olimpiától várta az elszigetelődés feloldását. Igen ám, de Avery Brundage, az amerikai olimpiai bizottság vezetője Berlinbe látogatott, megszemlélendő a világjátékok előkészületeit.

Ahogy végighajtott a repülőtérről a belvárosba vezető úton, azt vette észre, hogy horogkeresztes zászlók lengedeznek, és zsidóellenes óriásplakátok vonzzák a tekintetet. Közölte a vendéglátókkal, hogy sportolói kihagyják az olimpiát, ha a szervezők nem takarítják el a zászlókat meg az uszító plakátokat. A német kormány számára fontos volt a nemzetközi elismerés, és némi mérlegelés után úgy megtisztította a főváros utcáit, mintha a heccelő jelképek sosem léteztek volna. Goebbels birodalmi propagandaminiszter pedig 1936. augusztus 8-án ezt jegyezte föl a naplójába: „Ha vége lesz az olimpiának, durvábbak leszünk.”     

Fontos cikk jelent meg az Átlátszó nevű portálon. Papp László Tamás tekintette át a világhálóról eltűnt archívumok helyzetét. Kiinduló pontja a Népszabadság Online kálváriája volt, a napilap bezárása után ugyanis hozzáférhetetlenné vált a világhálós szövegtár. A jelenséget a könyvégetéshez hasonlította a cikkíró.

A hatalom számára kényelmetlen kiadványok nyilvános megsemmisítésének nálunk is hagyománya van. 1944. június 16-án Kolosváry-Borcsa Mihály, a médiaügyekért felelős államtitkár kifejtette: „Vállaltam a könyvégetés annyiszor elítélt és barbárnak minősített szerepét, mert ezt az irodalmat ki kell tépni a szellemi életből.” 22 vagonnyi iromány, 250 szerző 447627 darab kötete semmisült meg a zúzdában. Most még nem tartunk itt, bár a cikkíró magyarázatot kért a NOL-archívum sorsáról. A Mediaworks vezérigazgatója, Liszkay Gábor azt felelte neki, hogy 2016. október 8-án még nem volt köze a Népszabadsághoz, ő csak október 25-én került birtokon belülre, az újságíró forduljon érdemi válaszért Heinrich Pecina osztrák sajtóbefektetőhöz, az akkori tulajdonoshoz: „Ezt az eljárást magam is digitális könyvégetésnek tartom” - írta.

Papp László Tamás több példát is említett az online szövegtárak áldatlan helyzetére. A Lánchíd Rádióét, a Vs.hu-ét, a Zoom.hu-ét, a Hirszerző.hu-ét és a Stop.hu-ét. Az utóbbi két archívum gondozását nem vállalta a HVG, illetve a Hírklikk.hu, egyik sem tartozik a kormány befolyási övezetébe. A „digitális könyvégetésnek” lehetséges ugyan politikai motivációja is, a jelenség azonban túllép az ideológiai tisztogatáson. A cikkíró utánanézett a részleteknek, és kiderült, hogy ahány portál, annyi rendszergazda. Majd’ mindegyik alapos munkát végzett, csak éppen a technikai megoldások sokfélesége és az új tulajdonos (utód) szűkmarkúsága szinte lehetetlenné teszi a gazdátlan szövegtárak kezelését, hozzáférhetőségét.

2005-től 2011-ig magam is szerkesztettem egy diákportált, amelynek archívumát még évekig használtuk. Aztán jött egy új rendszergazda, aki úgy megreformálta a szövegtárat, hogy azóta hozzáférhetetlen. Még szerencse, hogy a számítógépem merevlemezén föllelhető a tizenvalahány ezer cikk szövege. Kár, hogy ezt kevesen tudják. A digitális archívumok rendezetlen helyzete tehát nem föltétlenül magyarázható az Orbán-rendszer gyakorlatával. Annyit mégis hozzáfűznék a „digitális könyvégetés” létező jelenségéhez, hogy Kolosváry-Borcsa Mihályt 1946-ban háborús bűnösként ítélték el, és kivégezték.     

Olykor színvonalas viták zajlanak a Facebookon. Alighanem azért, mert a kezdeményezők nem engednek be akárkit a digitális ismeretségi körükbe. Akik hozzászólnak, többnyire a saját nevükön fejtik ki az álláspontjukat, márpedig a nyilvánosan vállalt név óhatatlanul moderálja őket. E bevezetővel idézem Tamás Vághyt, aki ezt firtatta: „Mit lehet várni olyan ellenzéktől, amelyik az elfojtást ly-nal írja?”

Két ellenzéki politikusnőre utalt, akik a tiltakozásukat helyesírási hibával adták közre. Huszonnégy órán belül egy harmadik ellenzéki politikus is sajátos színben tüntette föl a jottisták és az elipszilonisták évtizedek óta csordogáló vitáját. Ly-nal írta a miniszterelnök dolgozószobáját. Egy politikus is sok, nem három, mégis az a benyomásom, hogy a hozzászóló túláltalánosított. A túláltalánosítás előítéletnek is nevezhető. Azt sejteti, hogy a kommentelőnek kapóra jöttek az egymásra torlódó nyelvi bizonytalanságok, és kiírta magából a csalódást, a kiábrándulást. Nekem sincs sokkal jobb véleményem az ellenzék tehetetlenségéről, keresem azonban a nyelvi jelenség okát.

Nem fedezhető fel lényeges különbség a kormánypárti és ellenzéki politikusok között. Már az idősebbek is olyan iskolarendszerben múlatták az időt, amelyben a magyartanárok nem szívesen zaklatták őket nyelvtannal. Abban viszont fölfedezhető némi különbség, hogy amikor a kormánypárti politikus kicsöppen a hatalomból, megszűnik ama lehetősége, hogy stábot tartson. S mert a nyilvánossága is korlátozódik, a Facebookra vagy a Twitterre fanyalodik. Ha rögtönöz (gyorsan reagál valamire), akkor a j helyett be-beugrik neki az a fránya ly.

Van más forrása is a nyelvi bizonytalanságnak. A politikus valaha jó magyartanárt fogott ki, aki nem ódzkodott a nyelvtantól, de az érettségi óta rengeteg idő telt el, és a világháló nem használt a nyelvi kultúrának. A blogszférában például tucatjával vannak elfogadott rövidítések, játékos félrefogalmazások. Ha a blogger vagy a kommentelő átmerészkedik a nyilvánosság hagyományosabb fórumaira, óhatatlanul viszi magával a digitális beidegződéseit. A XXI. századi magyar politikusnak van egy harmadik típusa is.

A közoktatásban megkímélték a nyelvtan furcsaságaitól, ezzel a fogyatékossággal lépett át a digitalizációba. Néha pedig kiáll a nyilvánosság elé, és elírásokkal, elszólásokkal szórakoztat bennünket. Ebből azonban nem vonnék le általánosítható következtetést.

A minap érdekes interjúról írtam bejegyzést. Horváth Gábor, a Népszava főszerkesztője nyilatkozott a Kreatív című szakmai lapnak. Azóta többen is hozzászóltak az álláspontomhoz, telefonáltak, még egy szakmai tanácskozáson is firtatták, vajon a baloldali napilap milyen szerepet játszik a hazai sajtóban. A főszerkesztő erről ezt válaszolta a Kreatív munkatársának: „Amíg a Népszava nagyon közel állt az MSZP-hez, 9-10 ezren olvasták, most 21-22 ezer az átlagos példányszám.” (2019.03.04.) Vagyis az MSZP-től való függetlenedés árán sikerült megkétszerezni a példányszámot.

Volt idő, midőn a szakszervezeti újságként működő Népszava 300 ezer példányban jelent meg. A rendszerváltás táján már „csak” 200 ezerben. 2005-ben 29 ezer példányát jegyeztem föl, 2010-ben 19 ezret, 2016-ban 10 ezret. Horváth Gábor 2017 februárjában lett felelős szerkesztő (második ember), akkoriban 11 ezer példányban látott napvilágot a patinás újság.. Amikor pedig főszerkesztő lett (2017. május 17-én) 14 ezerben. Most 21125 a napi átlag. Nem vonom kétségbe a számokban is megmutatkozó fejlődést, a kétszeresség azonban nem jön ki. Ráadásul a tulajdonos Puch László is megfogalmazta az igényét: „Egy feltétel van: racionális működés, 30-35 ezer példány.” (ATV, 2016. 12.20.)

A főszerkesztő az említett interjúban beszélt az olvasókról: „Mivel nem engedhetjük meg magunknak az elidegenítésüket, az ellenzéki pártok rivalizálásába mi nem nagyon megyünk bele.” De ha abból indul ki, hogy a Népszavát az ellenzéki pártok vonzáskörében lévőknek csinálja, akkor félő, hogy soha nem jut el az áhított 30-35 ezer példányig. Van viszont egy lehetőség a tulajdonosi igény kielégítésére. Tény, hogy a politikailag tömbösített sajtót nem olvassák a másik oldalon. Ezzel magyarázom az országos terjesztésű lapok katasztrofális példányszám-csökkenését, és sokáig ezzel magyaráztam a politikai erőközpontoktól távolságot tartó megyei lapok jóval csekélyebb (a papír alapú sajtó visszaszorulásából adódó) példányszám-csökkenését.

Néhány hete a megyei sajtó egy kormányzati alapítványnál kötött ki, és megindult a politikai tömbösödés útján. A másik oldal nem fogja olvasni, óhatatlanul felgyorsul a példányszám-csökkenés folyamata. Márpedig ez növelné egy olyan országos napilap esélyeit, amely a kitörés lehetőségét abban látja, hogy függetlenedik az ellenzéki pártoktól is. Vajon ez tetszene-é Puch Lászlónak, a Népszava tulajdonosának, az MSZP hajdani pénztárnokának?