Tegnap este Rónai Egon másodszor igyekezett magázni Kálmán Olgát. Ezúttal már sikerült neki, néhány napja viszont még a régi kollegina sikerrel hárította a próbálkozását. Érdekes helyzet teremtődött.

Hajdan az Egyenes beszéd című műsor Kálmán Olgával indult, akkor ő számított az ATV első számú arcának, a sokoldalú Rónai Egon pedig a másodiknak. Amidőn azonban az első arc nem éppen barátságos körülmények között átszerződött a Simicska-féle Hír TV-hez, a második örökölte a műsorát. Most az Egyenes beszéd stúdiójában faggatta a műsorvezető a budapesti főpolgármester-jelöltet. Aki megtanult kérdezni, ám tegnap esti válaszai iskolásra sikeredtek. Két hete politikus, még nem tanult bele új szerepébe.

Utódja magázta, jelezve a távolságtartást. Azt, hogy az újdonsült politikust az ATV-nek meg kell szólítania, bár a hajdani műsorvezető és a hajdani munkaadó kapcsolata megváltozott. Mindazonáltal a tegeződés-magázódás jelensége mélyebb rétegeket is érint. Itt van például a szintén ATV-s A nap híre. Kötetlenebb, fesztelenebb műsor, melynek moderátorai (például Simon András) tegeződnek a három stúdióvendéggel. Az, hogy az egyik újságíró, és szakmánkban szinte kötelező a tegeződés, magától értetődővé teszi a bensőségesebb kapcsolatot. De mihez kezdjünk ama politikussal, akit ugyanez a moderátor egy másik (komolyabb, távolságtartóbb) műsorban óhatatlanul magázna?

Arról nem is szólva, hogy ha a stúdióvendégek között feltűnik Gréczy Zsolt a Demokratikus Koalícióból, akkor Gyurcsány Ferenc bizalmi munkatársát vagy a hajdani újságírót tiszteljük-e benne. Tegezze a moderátor a szakmai ismeretség jogán? Vagy magázza, mert távolságtartóbb műsorok vezetőjeként már megtanulta önözni? Esetleg maradjon mégis a tegeződésnél, és majd ha megint komolyabb műsor moderátora lesz, akkor pedig kérje meg, hogy magázódjanak inkább? Voltaképpen mi az újságíró dolga? Vajon nem az, hogy a döntések megindoklására kényszerítse a politikusokat? A számonkérést megkönnyíti vagy megnehezíti-e a tegezés, illetve a magázás?

Nem állítom persze, hogy a kormánypárti sajtó munkatársai fürkészik a hatalomban lévő politikusok tevékenységét. Például az egyik legismertebb, az ötödik számú Fidesz-tagkönyv tulajdonosa ősidők óta ismeri Orbán Viktort. A jelenlegi távolságot úgy hidalja át, hogy a nyilvánosság fórumain letegezi az ország első emberét, majd hozzáfűzi, hogy „Miniszterelnök Úr”. Az a jó, ha nem játssza meg magát, a sarzsinak mégis megadja a tiszteletet?

Kő András olyan újságíró, aki írószemmel látja a világot, de nem szépirodalmi műfajokban jeleskedik. Akármelyik szerkesztőséghez szegődik, követem olvasóként. A legutóbbi években a Magyar Hírlapnak dolgozik, és mintha a kormányzati családpolitikát támogatná, midőn Széchenyi Istvánt idézi: „Oly kevesen vagyunk, hogy még az apagyilkosnak is meg kellene kegyelmezni.” (2019.06.15.)

Kételkedni kezdett azonban a mondat eredetiségében, és Tóth Béla Szájrul szájra című könyvében (Athenaeum, 1901) meg is találta a magyarázatot. A szállóigék legismertebb magyar kutatója ugyanis mindenkit megkérdezett, aki a XIX. század végén számított, és senki sem erősítette meg Széchenyi szerzőségét. Talán ő mondta, de nincs nyoma az életművében. Kő András arra jutott, hogy „Egy jó szállóigét nem kezd ki az idő, nem koptatják meg az évszázadok.” Ez két tanulsággal is járhat.

Az egyik az, hogy csupán az a textus tekinthető hitelesnek, amely nem lóg ki a kontextusból. A másik pedig, hogy abból a mondatból lesz szállóige, amely az összefüggéstől függetlenül is jelent valamit az utókornak. Nekem például szállóige-gyanús volt Bajnai Gordon minapi kijelentése: „Játékosnak mentem, játékszer lettem.” (ATV, 2019.04.12.) Vele nincs is gond, elvégre miniszterelnök volt, és kap majd egy lábjegyzetet a történelemkönyvekben.

Igen ám, de a mondatból aligha rajzolódik ki az utókor számára, hogy 2010 után visszatért a hazai közéletbe, alapított egy ernyőszervezetet, amely lehetővé tette volna az ellenzéki pártok összefogását, akadtak azonban ellenzéki politikusok, akik ellehetetlenítették a tevékenységét. Ha a körülmények a mi számunkra is homályosak, akik átéltük a 2014 előtti furcsa hónapokat, vajon az utókor miért értené meg az amúgy figyelemre méltó mondat mögöttes tartalmát?

2019-ből nem egészen fél év telt el, és 31 mondatot leltem az idei sajtóban, amelyeket érdemes fontolóra venni. Közülük idézek néhányat, mert bennük látom, hogy nem kezdi ki őket az idő.

Tíz szállóige 2019-ből

A sötétség jobban terjed, mint a fény. (Révbíró Tamás műfordító, Hócipő, január 5.)

A legfontosabb kormányzati kommunikációs eszköz a trollbamondás. (László József újságíró, Facebook.com, január 16.)

Az üres tányér a konyhai vastaps. (Szűcs Nelli színésznő, Magyar Rádió, február 16.)

Csapatban könnyebb megélni a vereséget. (Verőci Zsuzsa sakk-nagymester, Magyar Nemzet, február 23.)

Tarlós a golyóit Orbán nadrágjában hordja. (Puzsér Róbert publicista, Facebook.com, március 2.)

Kitüntetés és díj között az a különbség, hogy a díj pénzzel jár. (L. Simon László kultúrpolitikus, M5, április 11.)

Ha az emberiség okosabb lenne, már rég kihalt volna. (Spiró György író, Népszava, április 13.)

Nálunk a ceruzát is malomkővel hegyezik. (Szele Tamás újságíró, FüHü.hu, április 27.)

A szépirodalom megcsúnyult. (Pintye Z. Zsolt újságíró, Facebook.com, május 19.)

Egy emigráns mindenét elveszíti, kivéve az akcentusát. (Réthy Béla németül dolgozó riporter, Nemzeti Sport, május 25.)

Attól a vágytól vezérelve, hogy visszaküzdje magát az országos nyilvánosságba, olyan feladatra hagyta magát rábeszélni, amelyre nincs felkészülve. (Kabai Domokos Lajos újságíró, Bekiáltás.blog, 2019. június 6.)

KO-val győzünk. (Vágó István DK-politikus, volt műsorvezető, Facebook.com, 2019. június 7.)

Aki Kálmán Olgára szavaz, az jelenleg az őt indító DK-t erősíti. (Pápay György publicista, Azonnali.hu, 2019. június 7.)

Erősen elkötelezett ellenzéki újságíróként taszíthat olyanokat, akik inkább semleges szavazók. (Juhász Attila politológus, hvg.hu, 2019. június 7.)

A függetlenség álarcában lépett színre. (Horváth K. József újságíró, Blogstar.hu, 2019. június 8.)

Olga nem ellenfél, inkább a meccsbe izgalmat hozó, komoly versenytárs. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, Facebook.com, 2019. június 8.)

Nemcsak kérdezni tud, hanem tudni fogja a választ is. (Gréczy Zsolt DK-politikus, ATV, 2019. június 12.)

Kálmán Olga programja - legalábbis amennyit megtaláltam belőle - négy mondat. Ez legfeljebb zavarórepülésnek jó. (Ésik Sándor ügyvéd, Azonnali.hu, 2019. június 14.)

Kálmán nem hímező-hámozó politikus, hanem frappáns módon fogalmazó tévés. (Szily László újságíró, 444.hu, 2019. június 15.)

Kálmán Olgát egyszerűen imádják. Ő a baloldal „Olgája”. (Bruck András író, Facebook.com, június 15.)

A Bekiáltás nevű blogot Kabai Domokos Lajos újságíró működteti. Orosz szakon végzett a debreceni egyetemen, és a szláv témakörben szakértővé képezte ki magát. Digitális naplóját egyre többen olvassák, például a Csernobil-tévésorozatról írott esszéjét a legérdekesebb és legtartalmasabb értelmezések között tartom számon.

A szerző vitába bocsátkozott egy másik újságíróval, aki szintén katonáskodott. Így cáfolta: „A magyar katonaélet körülményei olyan messze voltak a szovjetunióbelitől, mint Makó Jeruzsálemtől.” (2019. június 15.) Egy nappal korábban jelent meg a Magyar Hírlapban Nagy Ervin cikke, és a Jobbik-alapító filozófus ezt írta az ellenzéki mozgolódásokról: „Az egyes pártok ötletei oly messze vannak egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől.” Két különböző témában szólaltak meg, szemléletük pedig olyan messze van egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. Sokáig ugyanis azt hittem, hogy a közmondás a két város közti távolságra utal.

Olvastam azonban Torgyán József egyik utolsó megnyilvánulását. A népszerűség hajhászásától sem idegenkedő, mindazonáltal művelt kisgazda politikus az állami földek licitjéről fejtette ki az álláspontját: „Az árverés olyan messze áll tőlünk, mint Makó lovag Jeruzsálemtől.” (Magyar Nemzet, 2016. április 23.) Ekkor kezdtem gyanakodni, és figyelemre méltó művelődéstörténeti összefüggésre bukkantam. Ballagi Mór nyelvész a Magyar példabeszédek, közmondások és szójárások gyűjteménye című könyv 1850-es kiadásában így fogalmazott: „Annyira van, mint Makó Jeruzsálemben.”

Arra utalt, hogy a két város közti kapcsolat nem távolsági, sőt nem is települések közti. A történet dióhéjban, hogy II. András (Endre) királyunk 1217-ben harcba indult a Szentföldet elfoglaló „hitetlen muzulmánok” ellen. A keresztes hadjárat egyik résztvevője Makó vitéz volt, aki a Velencében bérelt hajón iszogatott. Miközben hullámzott alatta az Adriai tenger, fel is öntött a garatra. Arra ébredt a fedélzeten, hogy a parton város suhan el, és a templomok tornyán kereszt díszeleg. Módosult tudatállapotában azt képzelte, hogy megérkezett Jeruzsálembe, holott csupán a dalmáciai Spalató (a mai Split) tornyait látta.

A közismert hasonlat helyett megfontolásra ajánlom eme változatot a publicistáknak és politikusoknak: valamik vagy valakik „olyan messze vannak egymástól, mint Makó vitéz Jeruzsálemtől”. Ez ugyanis azt jelenti, hogy nincsenek távol egymástól. Különösen akkor, ha ellenzékiek.  

A legutóbbi napokban a budapesti főpolgármester-választás meglepő fejleményei késztették elmélkedésre az értelmezőket. Lefülelt mondatok.

Nagy Imre, a kommunista miniszterelnök, aki közjogi formát adott a forradalomnak. (Rainer M. János történész, Index.hu, június 10.)

A vezérelvű politizálással a Gyurcsány-Orbán kettős lényegében elfoglalta Magyarországot. (Lengyel László politológus, Klubrádió, június 10.)

A DK már nem azt jelenti, hogy Demokratikus Koalíció, hanem azt, hogy Dobrev Klára. (Libik André dokumentumfilmes, Facebook.com, június 10.)

Ha harc, hát legyen harc. (Kunhalmi Ágnes szocialista politikus Gyurcsány Ferencről, ATV, június 11.)

Nem érzem halálos ölelésnek azt, amit szövetségnek hívunk. (Karácsony Gergely, az MSZP-Párbeszéd főpolgármester-jelöltje a DK-ról, PestiSrácok.hu, június 12.)

Eddig úgy tudtuk, hogy a Fidesszel harcolunk, nem egymással. (Dávid Ferenc közgazdász az ellenzéki pártokról, ATV, június 12.)

Önkényuralmi rendszerben élünk, ahol az ellenzék nem nyerhet választást. (Bauer Tamás közgazdász, FüHü.hu, június 12.)

Az ellenzék most jelöltet keres, nem főpolgármestert. (Kálomista Gábor filmproducer, Hír TV, június 13.)

Nem az a célom, hogy a fideszes maffiát ellenzékire cseréljem. (Kerpel-Fronius Gábor informatikus, a Momentum főpolgármester-jelöltje, 168 Óra, június 13.)

Ez nem szépségverseny, hanem ketrecharc. (Tüttő Kata szocialista politikus az ellenzéki torzsalkodásról, ATV, június 13.)

A szemük láttára pereg ki kezükből a hatalom utolsó morzsája is. (Andor Mihály szociológus az MSZP-ről, Facebook.com, június 13.)

Az MSZP-n lötyög a ruha. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök, Magyar Narancs, június 13.)

Amikor fontos dolgokat kell elérni, akkor az erő számít. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, június 14.)

Tutyimutyi diktatúra. (Péterfy Gergely író, Magyar Hang, június 14.)

Nem a jogok és a szabadság elsődleges, hanem a korlátozás. (Iványi Gábor metodista lelkész az Orbán-rendszerről, hvg.hu, június 14.)

Az egyes pártok ötletei oly messze vannak egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. (Nagy Ervin publicista az ellenzékről, Magyar Hírlap Online, június 14.)

Most azt füllenti, hogy igazat mond. (Tamás Gáspár Miklós filozófus Gyurcsány Ferencről, Index.hu, június 14.)

Ő a baloldal „Olgája”. (Bruck András író a DK főpolgármester-jelöltjéről, Facebook.com, június 15.)

Most éppen Nagy Imrét akarják kiretusálni a forradalomból. (Jeszenszky Géza történész, volt külügyminiszter, Népszava, június 15.)

A morál dolgában hihetetlen különbséget látok nagyapám és a mai elit között. (Jánosi Katalin képzőművész, Nagy Imre unokája, hvg.hu, június 16.)

Az országnak ismét van megkérdőjelezhetetlen vezetője, egyetlen könyörtelen és ellentmondást nem tűrő akarat igazgat mindent. (Balázs Zoltán filozófus, Válaszonline.hu, június 16.)

Ma van Nagy Imre újratemetésének 30. évfordulója. A kormánypárti sajtó kezdi eszményíteni az 1989. június 16-án elhangzott Orbán-beszédet. Ez önmagában is megérne egy bejegyzést, megvárom azonban a folyamat kibontakozását. Addig is beérem egy másik Orbán-beszéddel.

Apáti Bence, a Magyar Nemzet publicistája tegnap megemlítette Kálmán Olgát, aki „a vörös korszakában egészen ügyesen végezte a dolgát”. Majd erre jutott: „A mai jobboldali újságírókat propagandistázók láthatják, hogyan is működött akkoriban a sajtó 90 százaléka.” E rovatban sokat bajlódtam a számokkal, ha a média-túlsúly került szóba. Az ellenzéki politikusok és újságírók nem érték be annyival, hogy a kormányzati túlsúlyt jelzővel illessék. Számot is biggyesztettek hozzá, így állapodtak meg a 90 százaléknál. De hogy bármiféle szám kijöjjön, föl kellett volna mérni 11277 médiaterméket. Vannak hiteles adatok a médiumok hatásfokáról vagy az állami reklámpénzek sorsáról, ám ezekből nem lehet a kormányzati és ellenzéki orgánumok számarányát megállapítani. S most, íme, a másik oldal értelmezésében az a fránya kormányzati 90 százalék 2002 és 2010 között.

Orbán Viktor a 2002-es választási vereség után, augusztus 30-án beszédet mondott. A Magyar Televízió székháza előtt kifejtette: „Mi nem vitatjuk el azok jogát, akik az új szeleknek hódoló szocialista televíziót nézik szívesebben. Legyen meg az ő közszolgálati televíziójuk. Ám azoknak a millióknak is joguk van a saját szívükből beszélő, az ő lelkükhöz szóló közszolgálati televízióhoz, akik képviseletében ma itt megjelentünk. Éppen ezért olyan médiatörvényre van szükség, amely ezeknek az igényeknek maradéktalanul eleget tesz. A mai törvény nem ilyen. Olyan törvényre van szükség, amely két egyenrangú csatornára osztja a Magyar Televíziót. Már nem elég, hogy csak egy szocialista legyen, szükség van egy polgári és nemzeti értékeken állóra is.”

Másnap reagált Medgyessy Péter: „Akinek saját tévére van szüksége, az vegyen magának.” A miniszterelnök megtagadta a gesztust az ellenzék vezérétől. Orbán Viktor pedig fogta magát, és Simicska Lajossal együtt kiépítette a Fidesz médiabirodalmát. Jókora szeletet hasított ki a korabeli nyilvánosságból, amely mintegy 8000 médiaterméket számlált. Akkori fölmérés híján becslésbe se bocsátkoznék, de hogy az ellenzéki médiumok száma több volt tíz százaléknál, azt az is sejteti, hogy Orbán 2010-ben erős újságírói-szerkesztői háttérrel vette vissza a hatalmat.

A pártállamban a jogállamot kereste. (Nagy Erzsébet, a volt miniszterelnök lánya, Békés Megyei Hírlap, 2003. július 5.)

A magyar demokratikus baloldalnak büszkén kell vállalni, hogy Nagy Imre politikai, szellemi örökösének tekinti magát. (Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, Népszabadság, 2007. január 26.)

A vele szemben lefolytatott gyalázatos perben okosságával és rettenthetetlenségével legnagyobb nemzeti hőseink sorába emelkedett. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Nemzet, 2010. október 26.)

Nagy Imre kijött a saját múltjából. (Borókai Gábor újságíró, Duna TV, 2013. június 16.)

Nagy Imre szépen halt meg, de nem ő az igazi hős. (Schmidt Mária történész, Heti Válasz, 2016. október 27.)

Akik ma emlékezni akarnak Nagy Imrére, a kisebbséget képviselik. (Ungváry Rudolf közíró, Népszava, 2018. október 25.)

Nagy Imre a jó kommunista a baloldalon. (Földi-Kovács Andrea műsorvezető, Hír TV, 2019. január 5.)

Az utca mindig előtte járt. (Szakály Sándor történész, Magyar Hírlap Online, 2019. január 7.)

Kádár a holttestét, Orbán a szobrát gyalázta meg. (Rajk László volt SZDSZ-politikus, Magyar Narancs, 2019. február 7.)

A kommunista miniszterelnök, aki közjogi formát adott a forradalomnak. (Rainer M. János történész, Index.hu, 2019. június 10.)

Csaknem két évtizedig laktam a Józsefvárosban. A Baross utcai épület ötödik emeletéről ráláttam a szemközti ház homlokzatára. A munkáskultúrát jelképező ábra - két izmos kéz egymásba fonódik - kíváncsivá tett. Kiderült, hogy a bérház bevételeiből fizetik a mögötte álló vas- és fémipari szakszervezeti központ működtetési költségeit.

Különböző tanácskozásokon ültem is a túlméretezett épület kisebb-nagyobb termeiben, és mindig eszembe jutott, hogy 1949 őszén itt ítélték halálra Rajk Lászlót. A tárgyalást el is nevezték a korabeli sajtóban Magdolna utcai pernek. E nevezetes helyen vitáztak tegnap a budapesti választópolgárok ítéletére vágyó ellenzéki főpolgármester-jelöltek. A három K: Kálmán Olga, Karácsony Gergely és Kerpel-Fronius Gábor mintegy kétórányi eszmecseréjéről videófelvétel is készült, amelyet még nem volt alkalmam megnézni. Pedig érdemes volna ellenőrizni egy meglepő állítást.

A jelen lévő tudósítók egyaránt ama számot adták közre, hogy a trió hölgytagja kifejtette: mielőtt várospolitikára adta volna a fejét, harmincötezer interjút készített. Kálmán Olga nem volt mindig sztár műsorvezető, aki alá stáb dolgozott. Feltételezhető, hogy figyelembe vette a pályakezdő riporterként tévéhíradókban és rádióadásokban elhangzott, két-hárompercnyi beszélgetéseket is. Amióta viszont szerkesztők és asszisztensek futószalagon hozták elébe a stúdióvendégeket, hogy tíz-tizenöt percig faggassa őket, hetente négy-öt munkanappal és napi négy közéleti személyiséggel számolva körülbelül húsz interjút készíthetett el.

S mert néha szabadságra ment, sőt gyerekszülés vagy betegség miatt hónapokat ki is hagyott, évi ötven héttel számolva ezer beszélgetés jön ki. Vagyis három és fél évtizednyi pálya körvonalai bontakoznak ki a szemünk előtt. Csakhogy az életkorából nem telik harmincötezer interjúra, ha csak nem kezdte a nyilvános beszélgetéseket a középiskola harmadik osztályában. Az összehasonlítás kedvéért sem hozakodnék elő a magam mellékesen elkészített interjúival. Megkérdeztem inkább egyik legtehetségesebb tanítványomat, aki ugyanabban az évben született, mint a Demokratikus Koalíció támogatásával induló főpolgármester-jelölt, és hozzá hasonlóan a kérdezős műfajában szerzett magának nevet.

Ő mintegy ezer interjúra becsülte a szintén figyelemre méltó életművét. Igaz, hogy futószalag híján, hetilapok és folyóiratok hasábjain dolgozott. Nem csoda, ha föl sem ötlött benne, hogy pályát kéne módosítania.    

Az Akadémia legyen olyan, mint a hőmérő. Jelezze, ha a szervezetben gyulladás van. (Glatz Ferenc történész, az MTA elnöke, Magyar Tudomány, 2000/6.)

Fontosabb az intézmény autonómiáját szétrombolni, mint a teljesítményt megtartani. (Kertész János Széchenyi-díjas fizikus, ATV, 2018. július 13.)

Az Akadémia botlókő. (Ungvári Tamás irodalomtörténész, ATV, 2018. augusztus 14.)

Palkovics László ideje nagy részét azzal tölti, hogy levezényelje a Magyar Tudományos Akadémia kivéreztetését. (Keller-Alánt Ákos újságíró, Magyarnarancs.hu, 2019. február 15.)

A legtekintélyesebb magyar közintézményt végzik most ki. (Dávid Ferenc közgazdász, ATV, 2019. február 16.)

Az Akadémia nyissa ki belülről az ablakokat, és kívülről ne törjék rá. (Demeter Márton kommunikációkutató, Hír TV, 2019. február 18.)

A Palkovics-terv egyik legfontosabb nemzeti intézményünket, az MTA-t építi le, üríti ki. (Körösényi András politológus, Magyar Nemzet Online, 2019. február 21.)

Az Akadémia értékes zsákmány. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, ATV, 2019. május 10.)

Nem az a kérdés, hogy mi legyen az Akadémiával, hanem az a kérdés, hogy mi legyen a magyar kutatással, tudománnyal, innovációval és fejlesztéssel. (Orbán Viktor miniszterelnök, Miniszterelnök.hu, 2019. május 20.)

Arra törekszem, hogy a Magyar Tudományos Akadémia maradjon az, aminek ma még mondhatjuk. (Lovász László matematikus, az MTA elnöke, Népszava, 2019. június 3.)

Talán a hajdani rádiókritikus beidegződése, de a japán készüléket este tizenegy után tíz percre állítottam be. Körülbelül ekkor végződik a Magyar Rádió hírblokkja, és a szomszédos szobában felhangzik a sportműsor. Utána pedig az Ütköző című vitaműsor, amelyben két kormányközeli intézmény vagy intézet egy-egy munkatársa egészíti ki egymást. A tegnapi beszélgetést Csete Beáta moderálta. Azzal gondolkoztatott el, hogy Macron francia elnök és Putyin orosz elnök minapi közeledését hozta szóba.

Azt fejtegette, hogy miközben Macron a nemrégiben újraválasztott Európai Parlament liberális frakcióját kebelezné be, olyan politikusokkal barátkozik, akik tavaly még „Putyin pincsijeinek” titulálták azokat a közép- és kelet-európai államférfiakat, akik az úgynevezett keleti nyitás hívei. A megkérdezett szakértők hozzáértését nem vonom kétségbe, bár aligha ártott volna a jelzős szerkezet eredetét elmesélni a műsorvezetőnek. Nem derült ki ugyanis, voltaképpen kikre-mikre utalt. De ha a kormánypárti sajtóból tájékozódott, akkor valószínűleg ama néhány hónappal ezelőtti konferenciára, melyen Tordai Bence Párbeszéd-politikus a magyar miniszterelnököt és embereit Putyin pincsijeinek nyilvánította.

Csakhogy a korántsem dicséretnek szánt szókapcsolat még régebbre tekinthet vissza. 2018. március 31-én figyelemre méltó interjú jelent az Azonnali.hu nevű portálon. Egy befolyásos német politikus ezt válaszolta az Orbán Viktor Brüsszelben játszott szerepét firtató kérdésre: „Putyin az Európai Uniót szét akarja rombolni. Ha pedig valaki elvégzi helyette azt, ami az érdekében áll anélkül, hogy neki bármit is tenni kéne, az bizony azt a benyomást kelti, hogy az illető Putyin pincsije.” Azon tűnődöm, vajon Tordai Bence liberális politikusnak tekinthető-e. Nem vagyok benne biztos. Az viszont bizonyos, hogy Michael Gahler a CDU-ban, a Fidesz konzervatív testvérpártjában politizál.

Mindazonáltal a két p-s alliteráció ismerősen hangzott. Kíváncsiságból be is írtam a számítógép kereső programjába. 2007. október 1-ig jutottam Orbán Viktor honlapján. Az épp ellenzékben lévő magyar politikus így fogalmazott: „Európában bizony elszaporodtak Putyin pincsijei, és ezt most már mindenki kezdi veszedelmesnek látni.” Az akkori miniszterelnökre, Gyurcsány Ferencre is utalt, aki szerinte az orosz elnökhöz törleszkedett. A véleménye azóta gyökeresen megváltozott. Ettől persze a Magyar Rádió műsorvezetője alaposabban is utánanézhetett volna Putyin pincsijeinek.