Az eredeti szóban van még egy h is. A bushman pedig bozótembert, bozótlakót jelent. Átvitt értelemben isten háta mögött lakót, aki a világ hívságai elől húzódott a bozótba. Van egy harcias változata is, több mint százéves. A Dél-Afrikába érkezett holland telepesek (a búrok) az őserdőbe húzódtak vissza, onnan csaptak ki a brit megszállókra.

A gerilla hadviselés békés változatát műveli Alex Troy. Járja a világot, és ahelyett, hogy az erdőbe húzódna, az utcakereszteződéseken öltözik csupa zöld levélnek. Terjedelmes cserépedényben üldögél, és ha közelednek a gyanútlan járókelők, feláll, furcsa hangot hallat, kinyújtja a kezét, esetleg még ki is lép a cserépből. Frászt hoz az arra sétálókra. A világháló számon tartja a munkáit, eddig 198 videó-felvételt készített. Minden harmadik válogatás, a leghangosabb ijedelmeket foglalja össze. De még így is akad százharminc-valahány különböző városokból.

Leginkább spanyol, angol és német nyelvterületről, ebben a sorrendben. Néhány helyet fölismertem. Például a a texasi Dallasban vagy a svájci Bernben. A német Hamburgban, annak is St. Pauli nevű szórakoztató-negyedében, ahol úgy fél évszázada néhány hétig éltem egy kommunában. Vagy a spanyolországi-baszkföldi San Sebastianban, amelynek fesztiválján filmkritikusként többször is megfordultam. Megbabonáznak ezek a nyolc-tízperces felvételek. Láttam belőlük vagy harmincat, és feltűntek az ismétlődő elemek.

Például az, hogy Mr. Troy tapintatból kímélte a kisgyermekes szülőket. Ha közeledtek feléje, inkább békén hagyta a mögöttük lévőket, nehogy megijessze a csecsemőket. A nagyobb gyerekeket, úgy tízéves korig már kevésbé kímélte. Azt vettem észre, hogy ők még nem képesek kezelni a faramuci helyzetet. Úgy ijednek meg a váratlanul megelevenedett bokorembertől, hogy elfelejtenek nevetni. Zavartan álldogálnak, miközben a szüleik csapkodják a térdüket, hahotáznak, kacagnak, nyerítenek, röhögnek, rötyögnek, vihognak.

Minél több felvételt látok, annál inkább az a benyomásom, hogy a felnőttek nevetéssel oldják a feszültséget. Másként a nők és másként a férfiak. A lányok, asszonyok, matrónák a busman mozdulására sikítanak, és az ellenkező irányba futnak. Többnyire a mellettük haladó férfi mögé menekülnek, és a karjába kapaszkodnak. Kevés hímnemű fogta meg a belé csimpaszkodó kezet. Ráadásul mindössze egyet láttam a sok száz férfiú közül, aki nyugtatólag lehelt volna csókot az élettárs rémült arcára.

Nem hiszem, hogy tudatosan zárkóztak volna el a másik nem hirtelen válságosra fordult helyzetétől. Önmagukkal voltak elfoglalva. Ők nem futottak el a bokorembertől, hanem ijedtükben ugrottak egyet. (Bakugrás.) Majd igyekeztek rendezni az arcvonásaikat, mintha őket nem hozta volna zavarba a bokorzat megelevenedése. A nőjük-nejük megszégyenülve ment volna tovább, ők azonban túlhaladtak a busmanon, majd visszafordultak, és kárövendve nézték, hogyan jár pórul a soron következő pár.

Vajon hasonló helyzetben képes lettem volna-e együttérzőbben viselkedni? Nem vagyok szociálpszichológus, ezért a nagy (világ) mintás „felméréshez” inkább kérdéseim, mint válaszaim vannak. A meglepetést követő indulatszavak közül ismerősnek hatott az „Oh, My Good.” Meg a „Mein Gott.” Akik spanyolul ijedtek meg, azt mondták. hogy „Puta!”, ami a világ egyik legősibb mesterségét jelenti. Vagy pedig azt, hogy „Puta madre!”, ami a világ egyik legősibb mesterségét a bokorember édesanyjával párosítja.

Honfitársnővel egyedül a berni főtéren szembesültem. Ő azt mondta, hogy „Jujj!”

Tíz mondat a nőkről és a férfiakról

Egy nagy bajuk van a férfiaknak. Hazudósak, de erre is mi kényszerítjük őket. (Molnár Piroska színésznő, Kurír, 1994. július 28.)

A férfiak szerencséje, hogy a nők szeretnek megbocsátani. (Bessenyei Ferenc színész, Nők Lapja, 1997. augusztus 6.)

A férfiak beszélnek, a nők beszélgetnek. (Tax Zsazsa előadóművész, tv2, 2000. augusztus 10.)

Ahol a nők jól érzik magukat, ott a férfiak is biztonságban vannak. (Gurmai Zita politikusnő, Békés Megyei Hírlap, 2002. szeptember 30.         

Nagy a férfiak felelőssége: ha nőként néznek ránk, képesek vagyunk igazi nőként viselkedni. (Falusi Mariann énekesnő, RTV Tipp, 2011. június 6.)

Az anyák felelőssége, hogy milyen férfiakat nevelnek. (Palya Bea énekesnő, Quart.hu, 2014. január 14.)

A nőknek nem az a dolguk, hogy ugyanannyi pénzt keressenek, mint a férfiak. (Kovács Ákos előadóművész, Echo TV, 2015. december 13.)

A férfiak nem fenékre híznak, hanem hasra, ami sokkal előnytelenebb. (Lendvai Ildikó politikusnő, Facebook.com, 2019. március 8.)

A nők többnyire nem megreformálják a politikát, hanem hozzáromlanak a férfiakhoz. (Kósa András újságíró, Azonnali.hu, 2021. december 22.)

A most már kizárólag férfiakból álló kormány összetétele még inkább világossá teszi, hogy Magyarországon a politika milyen szerepet szán a nőknek. (Antoni Rita újságírónő, Újnépszabadság.com, 2023. július 2.)

Fizessenek azok, akiknek semmi sem drága. Fizessenek a gazdagok! (Losonczy Géza újságíró, Szabad Nép, 1945. április 11.)

A hároméves terv gazdasági előfeltétele, hogy megvalósuljon végre az a követelés, amelyet gyakran hangoztattunk, de nem tudtunk az életbe átvinni: az, hogy fizessenek a gazdagok. (Rákosi Mátyás, a Magyar Kommunista Párt elnöke, a kormány miniszterelnök-helyettese, Szabad Nép, 1947. május 10.)

A „Fizessenek a gazdagok!” népszerűsége addig tartott, amíg a feketézők, nagy bankok, gyárak és nagybirtokok tulajdonosai ellen irányult. (Halák László közíró, Élet és Irodalom, 1990. február 15.)

A ma induló kampányunk címe: „Tegyünk igazságot, fizessenek a gazdagok!” Igenis azt gondolom, hogy Magyarországon a gazdagok - milliárdosok, milliomosok, milliós fizetéssel rendelkezők - nem veszik ki megfelelőképpen a részüket a közös feladatok megoldásából. (Botka László szocialista politikus, az MSZP miniszterelnök-jelöltje, Népszava, 2017. március 14.)

Lehet, hogy a Fizessenek a gazdagok! szlogen nem mindenkinek jön be, lehet, hogy csípi a körúti értelmiség szemét. (Molnár Gyula, az MSZP elnöke, Népszava, 2017. április 20.)

Megijedtem, amikor Botka előállt a programjával, mert valóban a mi jelszavunk az, hogy fizessenek a gazdagok. Ha az MSZP miniszterelnök-jelöltje előáll egy ilyen javaslattal, akkor mi marad nekünk? (Thürmer Gyula munkáspárti politikus, Magyar Demokrata, 2018. június 20.)

Fizessenek a gazdagok! (Komjáthi Imre, az MSZP újdonsült társelnöke, HírKlikk.hu, 2022. október 30.)

A legutóbbi harminc évben az ellenzék egyetlen megjegyezhető jelmondata a „Fizessenek a gazdagok!” volt. (Lakner Zoltán politológus, Klubrádió, 2023. február 2.)

Decemberben elkezdtük a Fizessenek a gazdagok! kampányt. (Jámbor András országgyűlési képviselő, a Szikra-mozgalom vezetője, Magyar Narancs, 2023. március 2.)

Amikor azt mondom, hogy nincs mese, fizessenek a gazdagok, és vegyék tudomásul, hogy mi pedig vissza fogjuk venni az ország irányításának lehetőségét, jogát és hétköznapi gyakorlatát, akkor szó sincs fenyegetésről. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök, Facebook.com, 2023. szeptember 22.)

A libsi szerint nyomorog az ország, majd előveszi a 200 ezer forintos okostelefonját, és azzal világítva tiltakozik a nyomor ellen. (Apáti Bence publicista, Magyar Idők, 2018. április 19.)

A kis libsi p.csák azon hisztiznek a kommentekben, hogy majd ők akkor szülnek, ha magasabb lesz a fizetés, és eléri az „európai szintet”. (Pozsonyi Ádám publicista, Magyar Demokrata, 2018. június 13.)

A politikai mumusokat gyártó üzem sikerterméke volt a komcsi libsi, ijesztőbb változatban a komcsilibsi. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, Népszava, 2018. szeptember 8.)

És a humor? Nehogy már az is libsi monopólium legyen. (Orbán János Dénes publicista, Magyar Idők, 2018. november 22.)

Az egészséges ösztönnel megáldott ember megérzi a libsit. (Pozsonyi Ádám publicista, Magyar Demokrata, 2018. december 15.)

Becsületes sajtómunkás azért sem használja a „libernyák, libsi” vagy a „fidesznyik, FideSS” kifejezést, mert mélyen sértőek. (Szele Tamás újságíró, Újnépszabadság.com, 2020. december 27.)

Alig bírja szegény kinyögni a szitkait, mert én, a zsidólibsi hazaáruló kábé tizenötször jobban beszélem édes anyanyelvünket. (Tóta W. Árpád publicista, Újnépszabadság, 2021. augusztus 4.)

A libsik próbálnak ismét gyűlöletet kelteni szokásos komcsi módszerrel. (Horváth K. József újságíró, Magyar Hírlap Online, 2023. február 1.)

A fideszes sajtó azt hazudja, hogy a „libsi” a „liberális” gúnyneve. Amikor én gyerek voltam, a múlt század harmincas-negyvenes éveiben a zsidókat „libsinek” vagy „biboldónak” gúnyolták. (Libik André dokumentumfilmes, Facebook.com, 2023. szeptember 15.)

Rajtuk kívül mindenki libsi. (Batka Zoltán újságíró a Fidesz-politikusokról, Népszava, 2023. szeptember 21.)

Ha szavaznom kéne a kisebbségi témakör legjobb szakírójára, Gál Máriát választanám. Az különbözteti meg a kollégáitól, hogy ő Romániában élte meg a kisebbségi létet. Minden cikkét a felkészültségének kijáró figyelemmel olvasom, miközben fel-feltűnik, hogy sebezhető pontja a képes beszéd.

Tegnap például ezt írta Kövér László és Szijjártó Péter svédellenes megnyilvánulásairól, amidőn azt fejtegették, hogy miért fékezik, gátolják, hátráltatják, késleltetik, nehezítik a skandináv ország csatlakozását a NATO-hoz: „Az újdonság most a propagandagépezet bakija, a küllők között durván csikorgó homokszemek.” (Népszava, 2023. szeptember 20.) Okfejtése tartalmilag meggyőző, a hasonlat azonban nem stimmel.

A küllő a magyar nyelv értelmező szótára szerint „a jármű kerekének agyát és talpát vagy koszorúját összekötő, sugarasan álló fogak, rudak, drótszálak egyike”. Legegyszerűbb a bicikli kerekét elképzelni. A fémagy és a gumikerék egységét, a kerékpár megbízhatóságát kétségkívül a sugarasan összekötő drótszálak teremtik meg. Akár porszemek is érhetik őket, anélkül peregnek le róluk, hogy a bicikli használhatatlanná válna.

Más a helyzet a fogaskerekekkel. Ha nem olajozzuk őket, a közéjük szorult homokszemek csikorognak, és előbb-utóbb tönkreteszik a gépezetet. Talán azért vagyok érzékeny a homokszem-jelenségre, mert közel laktunk a Kecskeméten keresztül húzódó országúthoz. 1956. november 4-én hajnalban csikorgásra, csörömpölésre ébredtünk. Szeged felől Budapestre vonult néhány száz szovjet tank, hogy szétlőjék a magyar fővárost. Nem lepődnék meg, ha kiderülne: azért nem olajozták meg a lánctalpakat, hogy az éktelen zaj megijessze az ország népét.   

A küllőhöz jobban illik a bot. Ha botot helyezünk, rakunk, teszünk, tolunk a küllők közé, akkor a bicikli nem képes tovább haladni. Tágabb értelemben pedig megakad az a fránya gépezet is. Miniszterelnökünk képes nyelvileg is megakasztani, elodázni a csatlakozás ritmusát, ütemét. A képes beszéd teljes tárházából merített, amikor imigyen szólt: „Ideje volna, hogy Brüsszelben megértsék: velünk még a kommunisták sem boldogultak. Mi vagyunk a homok a gépezetben, bot a küllők között, tüske a köröm alatt.” (Magyar Hírlap, 2021. október 25.)

Gál Mária úgy marasztalta el a hatalomban lévőket, hogy közben összevonta a homokos gépezetet és a botos küllőt. A magyar miniszterelnöknek NATO-ügyben nincs ugyan igaza, de van kommunikációs stábja, mely megóvja az efféle bakitól. A kitűnő kisebbségi szakírónak pedig igaza van ugyan, de a jelek arra utalnak, hogy nincs szerkesztője.  

Tíz mondat a homokszemről

Két homokszem beszélget. Első: Miért vagy atlétatrikóban? Második: Mert futóhomok vagyok. (Stella Adorján humorista, Hétfői Hírek, 1958. december 15.)

Homokszem került a jó előre megolajozott fogaskerekek közé, s ezután már nyikorogni kezdett a gépezet. (Krausz Tamás békéscsabai újságíró egy szavazásról, Dél-Kelet, 1990. augusztus 31.)

Már az összeírás első napjaiban homokszem került a gépezet kerekei közé. Olyan számlálóbiztosok is akadtak, akik adatfelvételhez ceruzát használtak. (Joó Imre újságíró a romániai népszámlálásról, Temesvári Új Szó, 1992. január 10.)

Egy szem homok a sivatagban semmiség. De egyetlen homokszem is sok, ha az ember szemébe kerül. (Gombás Gabriella veszprémi újságíró, Napló, 1998. március 16.)

Ami történt, sajnálatos. Homokszem került a gépezetbe, reméljük, nem töri össze a kerékfogakat. (Dán János kisgazda politikus, A 7 napról, 1999. szeptember 2.)

A kormánypárti pénzgyár fogaskerekei közé homokszem került. (Csontos János újságíró a Tocsik-ügyről, Magyar Nemzet, 2003. augusztus 5.)

A lábjegyzetbe kis homokszem került. (Pusztai Sándor költő, Élet és Irodalom, 2008. július 25.)

Konzervatív ízlésű lévén nem egy szóban én is homokszemre harapok. (Csehy Zoltán költő, Bárka, 2010/5.)

Most sem látjuk előre, mi vagy ki lesz az Orbán-rendszer megcsúszó homokszeme. Csak egy biztos: ez a homokvár egyszer összeomlik. (Csepeli György szociálpszichológus, 168 Óra, 2016. október 27.)

A megszokott metaforikus fordulattal élve porszem került a gépezetbe. Vagy homokszem. (Wehner Tibor művészettörténész, Új Forrás, 2022/5.) 

Árpási Zoltán az egyik legismertebb vidéki újságíró. A békéscsabai napilapot szerkesztette, ám a rendszerváltás hevében a munkatársai leváltották. A száműzetés időszakában írta meg a Főnök, én magába rúgok című könyvét, a legújabb kori magyar sajtótörténet egyik legérdekesebb élménybeszámolóját. Ebben pedzegeti, hogy az MSZMP vezetése 1989 őszén lemondott a megyei sajtó politikai ellenőrzéséről, a gazdaságit azonban megtartotta.

Ragaszkodott ahhoz, hogy a napilapokat működtető megyei kiadóvállalatok a nyereség felét fizessék be a pártkasszába. Jogutódja, az MSZP 1990-ben mérsékelte a „sarcot” (a kifejezést a visszaemlékező használja). De hát tudjuk, hogy a gazdasági ellenőrzés révén politikailag is lehet befolyásolni egy szerkesztőséget. E felemás helyzet rajzolódik ki egy újabb közelítésmódból. Némi késéssel jutottam hozzá a Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle 2022/1. számához. A vidéki rendszerváltók című sorozatban két szerző kereste meg ama véleményformálókat, akik a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveiben megyei napilapot csináltak.

A nyíregyházi campuson másfél évtizedig a szobámtól balra Drabancz Róbert, jobbra pedig Vitál Attila fogadta a kommunikáció szakos diákokat. Az általuk készített interjúban a Kelet-Magyarország című napilap két hajdani munkatársával beszélgettek. Kertész Sándorral, akit manapság képregények alkotójaként ismerünk, és Reszler Gáborral, aki a történelmi tanszék vezetőjeként ment nyugdíjba. A két interjúvoló bölcsességéből telt arra, hogy nem foglaltak állást egy mindmáig tisztázatlan kérdésben. A hajdani újságírók azonban megosztoztak egy vitatható megállapításon.

Kertész Sándor a Kelet-Magyarországról szólván „az MSZMP kiadványáról”, majd „a laptulajdonos MSZP-ről” beszélt, Reszler Gábor pedig „az MSZMP megyei bizottságának lapjaként” emlegette a megyei napilapot. Egyikük még „Ekler elvtársat” is szóba hozta, a megyei pártbizottság agitprop titkárát, akinek a kezében összefutottak a szálak. Minden megyében akadt egy Ekler elvtárs, aki a pártellenőrzést testesítette meg. Nem vonom tehát kétségbe, hogy Árpási Zoltánnal együtt három koros újságíró élte meg ugyanazt. Ami úgy foglalható össze, hogy az állampárt MSZMP és annak jogutódja, az MSZP saját tulajdonának tekintette a 19 megyei napilapot.

Tíz évvel később, egy fogadáson megszólított az MSZP első kincstárnoka, beszélgetésünk a Magyar Média című folyóirat 2000/2. számában jelent meg. A szaksajtóban leggyakrabban idézett cikkem lett. Akiket érdekelt a megyei sajtó eladása, belőle ismerték meg az MSZP indítékait. Leginkább azt, amelyet Fabriczki András így fogalmazott meg: „Amit az akkori közvélemény pártvagyonként tartott számon, az nyolcvan százalékban állami tulajdon volt. Az MSZMP, illetve 1989 őszétől az MSZP csak használati jogot kapott az állami vagyon kezelésére.”

Amit tehát a múlt században a megyei sajtó munkatársai állampárti tulajdonként éltek meg, az jogilag az államosított vagyon kezelése volt. Ha pedig az 1990-es választás az MSZMP-jogutód MSZP vereségét eredményezné, akkor a megyei sajtó tulajdonjoga maradna a magyar állam új irányítóinál. Ezzel is magyarázható, hogy a kincstárnok eladta a megyei lapokat, lehetőleg külföldi sajtóbefektetőknek. A legnagyobb botrány abból kerekedett, hogy a két választási forduló között a német Springer egyszerre kilenc megyei újsághoz jutott. Héthez közvetlenül, kettőhöz közvetve.

A megyei lapok 1990-es évfolyamából kiderül, hogy a történelmi pártok néhány koros aktivistája követelte: a megyei újság térjen vissza a gyökereihez. Majd’ mindegyik 1945/46-ban pártlapként indult: a kisgazdák, a parasztpártiak, a kereszténydemokraták, a szociáldemokraták újságjaként. Majd 1948-ban Rákosi Mátyás kampányt indított „a szenzációhajhász” és „a politikailag elfogult” sajtó megtisztítására. A folyamat 1951-ben zárult, és azok a szerkesztőségek, amelyek beolvadtak a kommunista pártlapba, a  rendszerváltás idején kértek anyagi vagy/és eszmei részt a megyei utódlapból.

Nyíregyházi példánknál maradva, a Kelet-Magyarország neve 1945-től máig hétszer változott. A fejléc alsó részén pedig kilenc változat olvasható. A Nyírség szociáldemokrata, a Nyírvidék pedig kommunista újság volt. A két munkáspárt 1948-as egyesülése után a Magyar Dolgozók Pártja lapja lett. 1956 végén az MSZMP Megyei Intéző Bizottság és a Megyei Tanács lapja (később az „intéző” lemaradt a fejlécről). A rendszerváltás közeledtével lett Szabolcs-Szatmár Megyei politikai lap, majd Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei politikai lap. Eddigi utolsó két jelölése pedig a Társadalmi-politikai napilap és a Független napilap.

Akadt még néhány megye, ahol az idős szociáldemokraták a gyökérzet okán kértek részt a megyei napilapból. De ha volt alulról jövő nyomás, vajon a Petrasovits Anna vezette Magyar Szociáldemokrata Párt miért nem élt a lehetőséggel, hogy visszavegye a szocdemek alapította Népszavát? Annál indokoltabb a kérdés, mert régi kedves kollégám, Csurdi Sándor az MTA történettudományi intézetének úgynevezett „gyerekszobájából” lett a szocdem párt sajtófőnöke. Egy sajtótörténészen aligha múlt volna a Népszava visszaszerzése.

A Népszabadság egyik 1990-es tudósításából érdekes kép tárult elénk. Gréczy Zsolt újságíró arról számolt be, hogy az MSZDP-nek csakugyan jól jött volna a Népszava, nem volt azonban pénze a fenntartására (a veszteségek pótlására). Ezért a patinás újság átmenetileg maradt a szakszervezeteknél, majd amidőn az a kassza is kimerült, az MSZP Szabad Sajtó Alapítvány közelébe került. A sors iróniája, hogy ahhoz az alapítványhoz, amelyet az MSZP a megyei lapokért kapott pénzből hozott létre.

Tíz mondat a rendszerváltás sajtójáról

Most a sajtó azért hiszi és mondja szabadnak és pártatlannak magát, mert egyes képviselői már nincsenek az MSZ(M)P szolgálatára kényszerítve. (Csurka István MDF-politikus, Magyar Fórum, 1989. december 12.)

A szociáldemokraták regionális lap alapítását tervezik Tiszántúli Népszava címmel. (Vollein József debreceni szociáldemokrata politikus, Úton, 1990. február 1.)

Olyan párt az MSZP, amelyik úgy indul a választáson, hogy megtartja magának az összes megyei napilapot, miközben az ellenzéknek egyetlen napilapja sincs az országban. (Orbán Viktor Fidesz-politikus, Magyar Nemzet, 1990. március 3.)

Szerintem akkor eshet szét teljesen a megyei sajtó, ha az új pártok megerősödnek gazdaságilag is, és lapot alapítanak a megyékben. (Ómolnár Miklós újságíró, kisgazda politikus, Vas Népe, 1990. május 16.)

Amíg nincsenek jó szociáldemokrata műhelyek, addig aligha lesznek jó szociáldemokrata lapok. (Orbán Viktor Fidesz-politikus, Népszava, 1990. június 25.)

Bagóért nem adunk lapot. (Máté László MSZP-kincstárnok, Zalai Hírlap, 1990. szeptember 5.)

Addig nem vagyunk hajlandók tárgyalni az MSZP-vel, amíg el nem ismerik, hogy 1948-ban nem pártegyesítés, hanem erőszakos egybeolvasztás történt, s amíg hallani sem akarnak az egykori pártvagyonunk egy részének visszaszolgáltatásáról. (Petrasovits Anna szociáldemokrata politikus, Mai Nap, 1990. június 10.)

Az MSZP szép csendesen eladta a megyei napilapokat, és megőrizte pozícióit. A jövendő sajtótörténészeknek lesz ez óriási kutatási téma. (Csurka István MDF-politikus, Napló, 1991. augusztus 18.)

1948-ban a politikai fordulatnak megfelelően a kommunista sajtó egyeduralkodó lett. Lefoglalták a szociáldemokrata lap, a Fehérvári Népszava szerkesztőségét, kiadóhivatalát, nyomdáját és csekkszámláját. A Fehérvári Napló ettől kezdve harcosan agitatívvá vált. (Frigyik Katalin és Horváth Júlia székesfehérvári helytörténészek, Fejér Megyei Hírlap, 1999. július 1.)

Az 1946-tól a Szociáldemokrata Párt lapjaként működő Nyírség című újság a két munkáspárt összeolvadása után egyesült a Magyar Néppel, aminek eredményeképpen 1948. április 18-tól a Nyírségi Magyar Nép címmel folytatódott az újság története. (Holmár Zoltán nyíregyházi helytörténész, Kelet-Magyarország, 2017. február 1.)

Az év végéig egy számjegyűre gyaluljuk az inflációt. (Miniszterelnök.hu, 2023. február 18.)

Az inflációt nyakon kell ragadni, és le kell törni. (Magyar Rádió, 2023. március 31.)

A háború energiája vitte föl az inflációt. (Magyar Rádió, 2023. június 2.)

Az infláció az ellenzéket nem érinti, mert ők dollárban számolnak. (YouTube.com, 2023. július 3.)

Az inflációt nekünk magunknak kell letörni. Fülön vagy üstökön ragadni, le kell törni, le kell birkózni, letaposni. (Magyar Rádió, 2023. július 14.)

Az infláció az egekben volt, most letörjük. (Miniszterelnök.hu, 2023. július 22.)

Az a dolgunk, hogy az inflációt letörjük. (Magyar Rádió, 2023. július 28.)

Próbáltuk az inflációt kordában tartani meg lejjebb húzni, lejjebb taposni. (Magyar Rádió, 2023. augusztus 18.)

Rángattuk a nadrágszárát meg a zakójának az ujját, hogy jöjjön lejjebb. (Magyar Rádió, 2023. augusztus 25.)

Az inflációt nem a végzet kanyarította ide egy köpönyegként a vállunkra, hanem az európai politika. (Magyar Rádió, 2023. szeptember 15.)

+1 mondat:

Amíg nem egy számjegyű az infláció, addig nem lesz év vége. (Szabados Gábor humorista, Magyar Rádió, 2023. szeptember 16.)

A legutóbbi napokban Orbán Viktor nem dicsekedett, Volner János orbánozott, Schmitt Pál odaszólt, Márki-Zay Péter vonázott, Vona Gábor márkizayzott, Hadházy Ákos ungározott, Ungár Péter pedig hadházyzott.

Idenyomja azt a b.zi mikrofont az orrom alá? (Schmitt Pál volt köztársasági elnök, Telex.hu, szeptember 9.)

A többpártrendszer több párt rendszere, nem pedig egy rossz párté, amit le kell győzni, meg egy jó párté, amelyik a győzelem után majd csinál valamit. (Széky János újságíró, Paraméter.sk, szeptember 9.)

Nem az lepleződik le újra meg újra, hogy valamelyik rokona fideszes, hanem az, hogy Ungár Péter a rendszer anyagi haszonélvezője. (Hadházy Ákos független országgyűlési képviselő, Facebook.com, szeptember 10.)

Hadházy Ákos egy egyszemélyes egyház belső konfliktusokkal. (Ungár Péter LMP-politikus, Facebook.com, szeptember 10.)

Hogyan lehet valaki „ellenzéki” pártvezér úgy, hogy jövedelme tekintélyes része a NER-től függ? (Kele János Momentum-politikus Ungár Péterről, Facebook.com, szeptember 11.)

Itt nemcsak az olimpia lopakodik, a diktatúra legalább annyira. (Németh Péter újságíró, Népszava, szeptember 11.)

Engem visszasírnak a győriek. (Borkai Zsolt volt győri polgármester, 24.hu, szeptember 12.)

Minden bokorból előugrik egy új ellenzéki párt. (Stumpf András újságíró, ATV, szeptember 12.)

A baloldal nem lenne jobb. (Fodor Gábor liberális politikus, Klubrádió, szeptember 12.)

A magyar gazdaság le van gatyásodva. (Molnár László közgazdász, Klubrádió, szeptember 13.)

Hittel, véleménnyel vigéckednek. (Szele Tamás újságíró a Megafon véleményvezéreiről, Forgókínpad.blog, szeptember 13.)

A tőkés lét - milliárdos osztalék - nem fér össze a radikális rendszerkritikával. (Büttl Ferenc közgazdász az Ungár Péter-jelenségről, Mérce.hu, szeptember 13.)

Ezek a pártok széttartanak. (Horn Gábor liberális politikus az ellenzékről, ATV, szeptember 13.)

Az ellenzéki összefogás szétesett. (Czene Gábor újságíró, Népszava, szeptember 14.)

Ezt az országot egyre kevésbé érzem nyitottnak. (Göndör László rendező, Magyar Narancs, szeptember 14.)

A Fidesztől igen okos húzás, hogy elővették a kalapból. (Márki-Zay Péter volt ellenzéki miniszterelnök-jelölt Vona Gábor volt Jobbik politikusról, Magyar Hang, szeptember 15.)

Odakergetett nagyon sok embert a Fideszhez. (Vona Gábor, a Második Reformkor Párt alapítója Márki-Zay Péter volt ellenzéki miniszterelnök-jelöltről, Magyar Hang, szeptember 15.)

Én nem szívesen beszélek a sikerekről. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, szeptember 15.)

Amíg nem egy számjegyű az infláció, addig nem lesz év vége. (Szabados Gábor humorista, Magyar Rádió, szeptember 16.)

Igaza volt Orbán Viktornak, amikor az elvhűségem miatt engem nevezett meg a Jobbik utolsó mohikánjának. (Volner János volt Jobbik-politikus, Magyar Hírlap Online, szeptember 16.)

Így sokkal könnyebb megtalálni a melegekről szóló könyveket. (Czeizel Gábor rendező a fóliázásról, Népszava, szeptember 16.)

 Édesanyám nem egy palacsintasütő fajta. (Ungár Péter LMP-politikus, ATV, 2018. július 4.)

Mondjak bármit, a média egy része azonnal megvádol, hogy én vagyok Schmidt Mária náci fiacskája. (Ungár Péter LMP-politikus, Népszava, 2018. szeptember 4.)

Anyám miatt már mindent leírtak rólam. (Ungár Péter LMP-politikus, Index.hu, 2019. július 25.)

Ahogy múlnak az évek, egyre inkább rájöttem, hogy édesanyámmal egyre több mindenben hasonlítunk egymásra. (Ungár Péter LMP-politikus, Mandiner.hu, 2019. október 30.)

Minden szóba kerül, de általában a napi politikától elemelkedve beszélgetünk. (Schmidt Mária történész, a Terror Háza Múzeum főigazgatója, Orbán Viktor miniszterelnök tanácsadója, schmidtmaria.hu, 2022. október 12.)

Ma újra meg lehet állapítani, hogy úgy vagyok ellenzéki politikus, sőt egy ellenzéki párt egyik vezetője, hogy édesanyám Schmidt Mária, aki történetesen nemcsak fideszes, hanem szoros viszonyt ápol a miniszterelnökkel, a családom pedig tehetős. (Ungár Péter LMP-politikus, Facebook.com, 2023. szeptember 8.)

Leleplezni újra meg újra, hogy édesanyám fideszes, nem a politika megújítása. (Ungár Péter LMP-politikus, Facebook.com, 2023. szeptember 8.)

Mivel édesanyám Schmidt Mária, ezért én tudom, milyen egy embert drámaian szeretni úgy, hogy nagyon sok dologban nem értek egyet vele. (Ungár Péter LMP-politikus, Facebook.com, 2023. szeptember 10.)

Pontosan azért van helyem az ellenzéki politikában, mert édesanyám Schmidt Mária. (Ungár Péter LMP-politikus, Partizán, 2023. szeptember 11.)

Édesanyám azt gondolja, hogy nagy, mitikus hősök irányítják a világpolitikát, én pedig azt gondolom, hogy nagy strukturális változások vannak. (Klubrádió, 2023. szeptember 14.)

A tegnapi bejegyzésem nem mozgatta meg a kíváncsiság mesterségét űző újságírókat, de azért kaptam néhány telefont. Az egyik kolléganő, akinek sok interjúját szerkesztettem, és a műfaj legjobbjai között tartom számon, elmondta, hogy politikus beszélgetőpartnerei miért utálják az interjút. Azért, mert felfuvalkodottak, önhittek, és azt hiszik, hogy ők fújják a passzátszelet, satöbbi.

Nem vonom kétségbe, hogy politikusnak leginkább az megy, aki többre tartja magát azoknál, akiknek törvényt hoz, és ez bizony torzítja a jellemét. De ódzkodását, tartózkodását, vonakodását az újságírók által föltett kérdésektől más is motiválja. Interjúkészítői és interjúszerkesztői tapasztalatom, hogy a politikusoknak nem a kérdésekkel van bajuk. „Csak” azokkal a kérdésekkel, amelyeket nem ők tesznek föl.

Ha egy minisztert interpellálnak az országgyűlésben, akkor céltudatosan hozzák kínos helyzetbe a hatalomban lévő politikust. Azt viszont nehezen viselik el, ha az újságíró arról kérdezi őket, hogy miért éppen ama bizonyos döntést hozták. De ha már kolléganőm az utálatot emlegette, egyre inkább az a benyomásom, hogy a politikusok imádnak beszélni, de utálnak beszélgetni. Ezzel magyarázható, hogy akkor veszítenek a nyilvánosság előtt, ha kiderül róluk, hogy a legszívesebben saját magukkal készítenének interjút.

Viselkedésük oka figyelemre méltó. Már eljutottak odáig, hogy hagyják magukat felkészíttetni arra a fránya beszélgetésre. Magukban, vagy ha van kommunikációs stábjuk, a munkatársaikkal végiggondolják, és el is próbálják, hogy az újságíró mivel hozná őket zavarba. Azt is megtanulják, hogy a kínos kérdéseket miként lehetne elhárítani. S mert az interjú két ember párharca is, igyekeznek átvenni a kezdeményezést. Ebből fakad, hogy a nyilvánosság fórumain teszik föl maguknak azokat a kérdéseket, amelyekre a számukra kedvező választ fáradságos munkával gyakorolták be.

Az interjút készítő újságírók pedig nyelnek egyet, és úgy tesznek, mintha nem vennék észre a „trükköt”. Vagy kikérik maguknak a szakmai sértést, bár az újságírói önérzet eme megnyilvánulását a legutóbbi másfél évtizedben ritkán tapasztaltam. Ezért tűnt fel, hogy szinte Rónai Egon volt az egyetlen, aki finoman, ironikusan, kulturáltan, de félreérthetetlenül jelezte, hogy nem tetszik neki a politikusi álkérdés.

Tíz mondat az önkérdésekből

Ha azt kérdezné, hogy…, akkor azt válaszolnám, hogy…  (Gyurcsány Ferenc szocialista politikus, volt miniszterelnök, ATV, 2010. június 2.) 

Ha azt kérdezi, miben reménykedem, akkor… (Bajnai Gordon volt miniszterelnök, Magyar Televízió, 2012. december 12.)

Ha azt kérdezi, hogy a közmédia pénzbe kerül-e, akkor ez értelmetlen kérdés. (Kocsis Máté, a Fidesz kommunikációs igazgatója, hvg.hu, 2015. március 16.)

Ha valaki föltenné a kérdést, akkor azt felelném, hogy…(Tóbiás József szocialista politikus, ATV, 2015. szeptember 7.)

Most föltehetné a kérdést, hogy… (Kövér László Fidesz-politikus, InfoRádió, 2015. december 15.)

Ha ön meg fog engem kérdezni, fogok tudni válaszolni arra, hogy… (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök, ATV, 2016. január 25.)

Ha már helyettem is kérdez. (Rónai Egon műsorvezető Harangozó Tamás szocialista politikushoz, ATV, 2016. augusztus 15.)

Ha megkérdezné tőlem azt, hogy Ágnes… (Kunhalmi Ágnes szocialista politikus, ATV, 2018. május 17.)

Ezt ne kérdezze! Kérdezze azt, hogy… (Gerő András történész, ATV, 2018. szeptember 27.)

Ezért most mit csinálunk? Azt csináljuk, hogy… (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, 2019. február 22.)

 Néhány napja Szalai Annát kitüntették. A Népszava munkatársa ebből az alkalomból beszédet mondott, amelyet közölt a lapja. Az újságírásról tűnődött, és kifejtette, hogy „A politikusok Facebook-posztokat írnak, mert ott nincsenek kérdések.” Ugyancsak az interjú siralmas helyzetét latolgatta Iván Gizella is az Újnépszabadság című utánközlő portálban. Azzal a különbséggel, hogy ő nem a Facebookra hegyezte ki a mondandóját. De szerinte is menekülnek a politikusok a kérdések elől.

Abból, hogy ugyanabban a témában két újságírónő szólalt meg, nem lehet levonni azt a következtetést, hogy a nők mondják ki a lényeget. Azt viszont néhány száz interjú szerkesztése nyomán állíthatom, hogy az újságírónők érzékenyebbek, fogékonyabbak az interjú műfajára. A férfi újságírók - tisztelet a kivételnek - csak a pályafutásuk első évtizedében keresik az ismertebb és okosabb interjúalanyok társaságát. Úgy harmincöt körül kezdenek a kérdés helyett véleményt mondani. Ezzel vélik egyenértékűnek magukat a beszélgetőpartnerrel, ami elég kínos egy interjúban.

A hölgyek akár életük végéig is művelik a kérdezés mesterségét. Kapcsolatteremtő képességükből, kedvességükből, találékonyságukból telik arra, hogy beszélgetés közben a másik fél ne érezze rosszul magát. Az interjúalany legföljebb a megjelenés után jön rá, hogy ugyanazt élte meg, mint otthon. A felesége úgy tesz, mintha a férj döntését valósítaná meg, valójában viszont ő döntött a nagy kérdésekben. Ha szerkesztőként politikusokkal kellett interjút készíttetni, akkor szívesebben kértem meg a munkatársnők egyikét, hogy keresse föl azt a fránya döntéshozót. A beszélgetésekből már a Kádár-korszakban is többet hoztak ki, mint a férfiak.

A rendszerváltás után az interjú műfajában csupán annyit változott a helyzet, hogy az újságíró még inkább azt firtatta, amit a politikus nem akart elmondani, a politikus pedig azt akarta elmondani, ami nem érdekelte az újságírót. Szalai Anna az alapvető változásért a közösségi oldalakat tette felelőssé. Okkal. Manapság Orbán Viktor üzenőfalát 1,2 milliónyian kísérik figyelemmel, Gyurcsány Ferencét 328 ezren. Szijjártó Péter 400 ezres közösségi oldala körül tucatnyi kommunikációs szakember szorgoskodik. Miniszter korában a 176 ezer követőt magáénak tudó Varga Judit sem adta alább.

A mezei képviselők államilag megállapított havi büdzséjéből is telik legalább két üzenőfal-gondozóra. Ezzel magyarázható, hogy az ellenzéki politikusok se szorulnak a közvetítő és közvetlen meghatározó újságírók közreműködésére. Azt írják meg a Facebookra, jól-rosszul, amit el akarnak adni a nyilvánosságnak. Miért vennék igénybe a tőlük független újságírók idejét? Nem csoda, ha a gyökeresen más helyzetben a kíváncsiság mesterségét űző újságírók fölöslegesnek, haszontalannak, mellőzhetőnek, nélkülözhetőnek érzik magukat.

A politikusok és az újságírók közti kapcsolat mindig is a kutya-macska barátságot jelentette. Akkor hatékony, ha az újságírók elismerik, hogy a választott képviselőknek joguk van a döntéshez. A hatalomgyakorlásnak mégis van egy korlátja. Az újságírókat azért fizetik a médiavállalkozók vagy adományaikkal az olvasók, nézők, hallgatók, hogy indoklásra bírják azokat a fránya döntéshozókat. A férfi újságírók hajlamosak indoklásra kényszeríteni, kötelezni, presszionálni, rávenni a politikusokat.

Az újságírónők finomabb eszközökkel dolgoznak. A döntés indoklására bátorítják, biztatják, csábítják, ösztönözik, sarkallják a politikusokat. Az a benyomásom, hogy a hatáselemeket otthonról, az élettársi kapcsolatból hozzák.                   

Tíz mondat a kérdésről

Az ilyen primitív kérdésre - ezt nyugodtan írhatja - nem válaszolok. (Torgyán József kisgazda politikus, Zalai Hírlap, 2000. október 21.)

Illetlenség olyat kérdezni, amiről tudni, hogy úgysem kapunk rá választ. (Kósa Lajos Fidesz-politikus, FN24.hu, 2011. november 2.)

Már a sokadik kérdést teszi fel arról, amiről egy normálisan működő rendszerben senkit sem kérdeznének. (Szájer József Fidesz-politikus, 168 Óra, 2012. január 12. 

Ön azt kérdez, amit akar, én meg arra válaszolok, amire akarok. (Kósa Lajos Fidesz-politikus, RTL II., 2014. január 6.)

Kérdezhet is, de inkább előhozakodnék a saját gondolataimmal. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, 2014. június 13.)

Ön is tudja, hogy én másra válaszolok, mint amit kérdez. (Fónagy János államtitkár, Index.hu, 2016. április 25.)

Inkább járom az országot, mint időnként buta kérdésekre válaszolok a stúdióban. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök, ATV, 2017. március 14.)

Kérdezhetnek bármit, nem arra kell válaszolni. Azt kell válaszolni, amit épp aznap kommunikálni szeretnél. (Szanyi Tibor ISZOM-politikus, 168 Óra, 2021. március 18.)      

Mind a ketten végezzük a dolgunkat. Ön fölteszi a kérdéseket, én pedig nem reagálok. (Karácsony Gergely budapesti főpolgármester, ATV, 2023. március 15.)

A politikusok Facebook-posztokat írnak, mert ott nincsenek kérdések. (Szalai Anna újságíró, Népszava, 2023. szeptember 11.)