Nemrégiben egy erdélyi baráttal futottam össze. Huszonévesen együtt jártuk végig a Regátot, Románia Kárpátokon túli részét. Fél évszázada tartjuk ugyan a kapcsolatot, de személyesen Bodor Pál temetésén, 2017 áprilisában találkoztunk utoljára. Most a pesti kávéházban azt firtatta, vajon a farkasréti ravatalozóban miért azzal a mondattal búcsúztam közös barátunktól, hogy „Béke soraira.” Honnan vettem ezt a kifejezést?
Azt válaszoltam, hogy a keresztény búcsúkultúrában több változat is ugyanazt sugallja. Nyugodjék békében! Isten nyugosztalja! Könnyű legyen neki a föld! Vagy csak RIP, angolosan Rest in peace. A „Béke poraira.” kifejezésből lett egy betűnyi torzítással „Béke soraira.” De hogy mikor torzult el, és ki torzította el, arra már nem tudtam felelni. Most már talán tudok. A két világháború közti sajtóban azt vettem észre, hogy a temetési apróhirdetésekben több a „Béke hamvaira.”, mint a „Béke poraira.” Ugyanazt jelentik, de a hamvakat kevésbé lehet sírverssé alakítani.
A „Béke soraira.” mondatot Az Ojság 1933-as évfolyamában fedeztem föl. Szerzője nincs, a szerkesztőség véleményét tükrözi a színházi finanszírozásról. Aztán az 1938-as zsidótörvény után a „jiddis vicclap” kiszenvedett, és az Újság lett „az egyetlen reggeli szabadelvű napilap”. Egyik állandó szerzőjében, Hidvéghy Ferencben tisztelhető az, aki névvel vállalta a „Béke soraira.” mondatot. A humorista A protekció halála címmel írt versikét, ennek lett csattanója a temetői búcsúszövegből kisarjadt szállóige.
A XX. századdal egyidős újságíró 1984-ben halt meg, még ismertem a Füles szerkesztőségéből. Idős korában a gyerekeknek írt könnyen emészthető rímekbe foglalt tanácsokat. A szintén humorista Királyhegyi Pál Auschwitzből tért vissza, és a maga poénra kihegyezett módján emlegette azokat az újságírókat, akik közreműködtek a szellemi életből való kirekesztésében. A Szabad Száj című vicclap következő közleménye már a Rákosi-korszak szellemiségét tükrözte. Ormos János pedig a Kádár-korszakban hozta szóba egy statisztikai évkönyv bezúzását.
Ha a szegedi helytörténész, Péter László még élne, hajszálpontosan jellemezné a cikkírót. Másik öreg barátom, a debreceni Bakó Endre viszont a telefonban rögtön elmondta, hogy a hírrovat H. Á. szignójú munkatársa azonos Horváth Árpáddal, egy tragikus sorsú újságíróval. A Ludas Matyi című vicclap munkatársai pedig 1990 elején konfliktusba keveredtek az MSZP sajtóvállalatával. Utolsó számukban e szállóigével búcsúztak az újságjuktól.
Ugyanazt tette Szále László, a Magyar Hírlap publicisztikai rovatának szerkesztője is. Olyan váratlanul érkezett azonban az új tulajdonos, hogy csak a Népszava vendégszerzőjeként búcsúzhatott a liberális jellegétől megfosztott napilaptól. Másik kedves kollégám, Megyesi Gusztáv ama időszak egyik sajtóbotrányát értelmezte az Élet és Irodalom hasábjain.
A Népszabadságban megjelent Teller Edével egy interjú, és a hidrogénbomba atyját a mondandójáért elmarasztalta az első Orbán-kormány immár ellenzéki sorba szorult környezetvédelmi államtitkára. Az interjúról kiderült, hogy egy újságíró hamisítványa, és a botrányba belebukott a közlő újság főszerkesztője. Meglep, hogy annak idején elkerülte a figyelmem Guszti ÉS-beli hozzászólása. De ha már az irodalmi hetilap szóba került, egy másik botrány nem kerülte el a figyelmemet.
Rejtő Jenőnek van egy sírfelirat-paródiája. Íme, a rímekbe szedett szöveg: „Ki itt nyugtalankodik csendesen, / Író volt, és elköltözött az élők sorába. / Halt harminchat évig, élt néhány napot, / S ha gondolkodott. csak álmodott / Néhány lapot, és mikor kievették, / Azt hitte, hogy kacagtatott. / Most itt fekszik a nehéz / Temetői hant alatt, / Zöld koponyáján kiüt a csíra, / És azt álmodja, hogy él. / Szegény. Béke hangjaira! / Ámen.”
Amikor ezt Rejtő Jenő megírta, nem tudhatta, hogy két év múlva nem találják a holttestét. Ma is tisztázatlan, vajon a Don-kanyarban aknamezőre küldték-e a keretlegények, vagy agyonverték, esetleg rágyújtották az istállót. Vagy „csak” megfagyott a negyvenfokos orosz télben? Két testvére közül az egyik, Révai Gyula ügyvéd vállalta a hagyaték kezelését, és néhány helyen belenyúlt a sírfelirat szövegébe. Úgy vélte például, ha már íróról van szó, akkor hant helyett jobban illik hozzá a lant.
A múlt század hetvenes éveiben az ÉS publicisztikai rovatszerkesztőjeként szembesültem a botránnyá fajult átigazítással. A vita nyomát nem leltem meg az irodalmi hetilapban, feltételezhető tehát, hogy más újságokban zajlott. Arra azonban emlékszem, hogy ekkor ötlött fel: ha már a Rejtő-életmű gondozója az íróhoz lantot biggyesztett, akkor a „Béke hangjaira!” helyett igazán írhatta volna azt is, hogy béke soraira.
Tíz mondat egy szállóigévé torzított temetési búcsúszövegről
Színházi Szezonka végelgyengülésben kiszenvedett. A hitelezők minden reménye sírba szállt vele, béke a kommünikék milliméter soraira. (Az Ojság, 1933. június 11.)
Az ajánló levél / Haló poraira / Könnyű szívvel mondjuk / Béke soraira. (Hidvéghy Ferenc humorista, Újság, 1941. december 7.)
Igazán mindent csak pénzért csinált a szentem. Béke soraira. (Királyhegyi Pál humorista egy nyilas újságíró népbírósági tárgyalásáról, Szabad Száj, 1946, június 29.)
Béke soraira. Bürokra Tamásék utolsó útjára kísérik a megboldogultat. (Várnai György Stempli Veled című karikatúrájának kísérő szövege, Szabad Száj, 1951. március 8.)
Mi könnyű szívvel búcsúzunk tőle. Béke soraira. (Ormos János újságíró egy 1937-es könyv bezúzásáról, Délmagyarország, 1964. április 18.)
Egy megszűnt szerkesztőség emlékére, Béke soraira. (A Ludas Matyi című újság munkatársai felmondtak a Hírlapkiadó Vállalatnak, Ludas Matyi, 1990. március 21.)
Tegnap megszűnt a Varsói Szerződés katonai diktátuma. Béke soraira. (H. Á. debreceni újságíró, Hajdú-bihari Napló, 1991. február 26.)
Így azután azt se tudhatom meg, ír-e még verseket XY. Ha igen, béke soraira. (Dalos György író egy meg nem nevezett besúgóról, 2000 című folyóirat, 1998/10.)
Teller Ede tömeggyilkosság okozta lelkifurdalása el lett felejtve. A hidrogénbomba is meg lett bocsátva. Teller Ede megint jó ember lett. Béke soraira. (Megyesi Gusztáv publicista, Élet és Irodalom, 2003. szeptember 19.)
Élt harminchat évet. Béke soraira. (Szále László újságíró a liberális Magyar Hírlap elmúlásáról, Népszava, 2004. november 6.)
