Az ideális magyar polgár rövid ideig tartózkodik ebben az országban, majd alája távozik. (Zalai Hírlap, 1996. május 10.)

Történhetnének a dolgok úgy is, ahogy én képzelem. Sokan úgy tartják, hogy ez hatásvadászat. Én inkább azt mondanám, témaérzékenység.(Blikk, 1997. november 9.)

Nem az iskolában tanultam meg olvasni, inkább feliratokról, plakátokról. (Népszabadság, 2004. november 9.)

Az a vesszőparipám, hogy ami engem érdekel, arról azt hiszem, hogy másokat is. (Délmagyarország, 2008. január 17.)

Az írástudót a valósághű megjelenítés képessége különbözteti meg az írástudatlantól. (Bookline.hu, 2009. június 29.)

Ami izgatott, amit kitaláltam, azt ki akartam írni magamból. (Dunaújvárosi Hírlap, 2009. augusztus 1.)

Azzal vigasztalom magam, hogy a könyveimben elmondtam mindazt, amit akartam. (Fejér Megyei Hírlap, 2009. augusztus 1.)

Igyekeztem nem tudomást venni arról, hogy nem vesznek tudomást rólam. (hvg.hu, 2018. május 14.)

Az írás a prioritásom, nem csoda, hogy három feleség sem bírta ki ezt. (Blikk.hu, 2021. augusztus 14.) 

/”Hányadik könyve?”/ Már két éve a világranglista élén vagyok, és a 795-dik. (Facebook.com, 2024. november 8.)

Tegnapi bejegyzésemhez három vélemény is érkezett. A fészbukos álláspont szerzője vállalja a nevét, a messengeresé és a telefonálóé viszont diszkréciót kért. Arra azonban mindketten felhatalmaztak, hogy ha folytatom az okfejtést, akkor példaként hivatkozhatom rájuk.

Tegnap a független helyi médiumokat három kategóriába soroltam, vitapartnereim szerint viszont volt még egy negyedik is. A rendszerváltás előtti és alatti előzmény, amelynek maguk is részesei voltak. Erről írtam az Általános médiaismeret című tankönyvben, de elismerem, hogy most nem említettem meg őket. A helyzetképbe éppenséggel bekerülhettek volna egy bekezdésnyi utalás erejéig. Inkább azt a megoldást választottam, hogy a következő bejegyzést teljes egészében nekik szentelem.

Az 1986-os sajtótörvény lehetővé tette a helyi lapok újbóli megjelentetését. Az ötvenes évek legelején ugyanis Rákosi Mátyás papírhiányra való hivatkozással megszüntette a helyi sajtót. Helyette létrehozatta az üzemi lapok ellenőrizhetőbb rendszerét. Három és fél évtizednyi kihagyás után indult virágzásnak a helyi sajtó. Tanácselnökök, téeszelnökök, vállalkozók fogtak össze, és általában egy-egymillió forinttal szálltak be a „projektbe”. E konstrukció azért lett hatékony, mert senki sem jutott közülük döntési helyzetbe, és a lapcsinálást szakemberre bizták.

Nem azt állítom, hogy a tulajdonosok sosem szóltak bele az újság vonalvezetésébe, szándékuk azonban kudarcot vallott a többi tulajdonos eltérő érdekei miatt. A másik laptípus az volt, hogy egyetlen település, egyesület vagy vállalkozó állt az újság mögé, ennek minden előnyével és hátrányával. A kétféle kezdeményezés közös sajátossága, hogy az alaptőke nem versenyezhetett a piaci ellenlábas megyei napilap anyagi helyzetével.

Ezzel magyarázható, hogy napilap helyett „csak” hetilapra telt az összeadott summából. Figyelemre méltó a szegedi, a békéscsabai és a pécsi akció is, mindazonáltal e kategóriából három másik újságot emelnék ki. A Szombathelyen szerkesztett Tér-Képet, a Debrecenben alapított Útont és a kecskeméti Bácskapocsot. A Tér-Kép összeforrt Fodor Sándor szervező tevékenységével, az Útoné Görömbölyi Lászlóéval, a Bácskapocsé pedig Kutasi Ferencével.

Fodorék eleve három dunántúli megyében gondolkodtak: Vasban, Zalában és Veszprémben. Lapot csináltak a Balaton felső partjától északra élőknek. A pannon polgári látásmódnak akadtak már akkor is hívei, de ahhoz nem voltak elegen, hogy eltartsanak egy újságot. A Vas megyei téma ugyanis mérsékelten érdekelte a másik két megye lakosait. Úgyanígy voltak a veszprém megyei témával a másik két megyében, a zalaival pedig megint csak a másik két megyében. A szerkesztők és a munkatársak regionális szemlélete megelőzte a szúkebb pátriájukban gondolkodó olvasók szemléletét.

Az Úton egy fokkal talán még nehezebb helyzetben találta magát. Trianon után olyan megyék alakultak ki, amelyek néhány évtized alatt sem váltak egységessé. Ez épp úgy jellemző Borsod-Abaúj-Zemplénre, mint Hajdú-Biharra. Szabolcs-Szatmár csupán a rendszerváltás után, a kisgazda Kávássy Sándor javaslatára egészült ki a Bereg névvel. De örökölt még településeket Ungtól és Ugocsától is. Tíz vármegye-maradvány érdekeit és szempontjait kellett volna összehangolni.

A legkevésbé regionálisnak a Bácskapocs hatott. Maradt Bács-Kiskun megye keretei között, azokat azonban szinte maradéktalanul töltötte ki. Volt ugyanis bajai, kalocsai és kiskunhalasi munkatársa is. A három sajtóvállalkozás kezdeményezői és szervezői a regionális szemlélet különböző válfajait képviselték, ez függetlenségük, sikerük és majdani kudarcuk titka. Utólag visszatekintve Kutasi Ferenc kesernyés tanulságot vont le: „A teljes nyilvánosság felé forduló, elkötelezett sajtó ma is hiányzik, a médiumok napjainkban ismét egy-egy politikai vagy gazdasági érdekcsoport kiszolgálására szerveződnek.” (Hírös Naptár, 2024. november 12.)

Az a benyomásom, hogy a három évtized előtti helyzetnél azért kedvezőbb a kép. Az említett lapok még papír alapon láttak napvilágot, és a nyomtatás is pénzbe került. A terjesztést pedig mindhárom kiadóhivatalnak külön-külön kellett megszerveznie, hisz’ nem kapcsolódhattak a megyei napilapok olajozottan működő hálózatához. Manapság a digitalizáció rengeteg költséget spórol meg az újságalapítóknak. Ráadásul az online helyi újságokat a Teremtő is arra találta ki, hogy ne csak a helybéliek érdeklődését elégítsék ki. Most már „csak” a szerkesztőknek kéne fölismerniük, hogy remek regionális szemléletformáló eszköz van a kezükben.            

A MÚOSZ tegnapi tanácskozásán a nyitó előadást Urbán Ágnes tartotta. Docens a Corvinus-egyetemen, a Mérték Médiaelemző Műhely társalapítója, közgazdászként foglalkozik a hazai nyilvánossággal. Egy tavalyi fölmérésről számolt be. Azt kutatták, vajon a magyar választópolgárok honnan, milyen típusú médiumokból tájékozódnak. Másként szólva az emberek hírfogyasztási szokásait firtatták. Kiderült, hogy 21 százalékuk a kormánytól és az önkormányzatoktól is független médiumokból tájékozódik.

Azt már én fűzöm hozzá, hogy a függetlenségre kényes közegben három típus jellemzi a vidéki Magyarország inkább online, mint offline kínálatát. Vannak olyan szerkesztőségek, amelyek a hazai digitalizáció hajnalán, a múlt század utolsó éveiben, a budapesti úttörőkkel egy időben jöttek létre. Akik életben maradtak közülük, mostanában ünneplik a 25. évfordulójukat. Márpedig ez a negyedszázad elégséges volt ahhoz, hogy beépüljenek a régiójuk nyilvánosságába.

Aztán vannak olyan szerkesztőségek is, amelyek a XXI. század tízes éveiben alakultak meg. Paradox módon erősödésüket annak köszönhetik, hogy az Orbán-kormány bekebelezte a megyei sajtót. (Ez 2018 végén, ’19 elején ment végbe, és KESMA-jelenségnek nevezzük.) A megyei napilaptól elbocsátott vagy önként távozott újságírók kapcsolatrendszere és szakmai felkészültsége jól jött a néhány éve működő független redakcióknak.

A harmadik típusú függetlenség-hordozók közvetlenül a 2019-es önkormányzati választás előtt jöttek létre. Amikor kiderült, hogy néhány megyei jogú városban az ellenzéki pártok többségbe kerültek a képviselőtestületben. A költségvetés kommunikációs részéből azonban a polgármesterek egy fillért sem engedtek át a nem önkormányzati portáloknak. A szakmai konferencia talán legfurcsább mozzanata az volt, hogy az előadók és a hozzászólók egymástól függetlenül ugyanarról számoltak be.

Az ellenzéki pártpolitikusok az önkormányzati választás előtt kárhoztatták a kormánypárti többség kommunikációs gyakorlatát, hogy önkormányzati hálózatot, úgynevezett médiacentrumot hoztak létre. A hatalom átvétele után a győztesek megtartották ezt a szervezeti formát, és a tevékenységét arra összpontosították, hogy a 2024-es választáson is ők irányíthassák a települést. Volt, aki dühöngött ezen, és volt, aki arról beszélt a MÚOSZ-székházban, hogy az ellenzéki politikusoktól sem várhatunk mást, mint hatalmi gondolkodást. Hajlottam is volna az utóbbi álláspontra, ám a vitában megfontolandó szempont merült fel.

A függetlenség második kategóriába tartozó hálózat lapigazgatója kifejtette, hogy a kormánypárti nyilvánosság működtetői évente 3 milliárd forintból gazdálkodhatnak. Az ellenzéki irányítású régióközpont médiacentruma 6-700 millióból, a három megyére kiterjedő független hálózat pedig 30 millió forintból. Vajon a 3 milliárdos költségvetés a három megye kormánypárti szerkesztőségeire vonatkozott-e? Vagy csak a régióközpont napilapjára? Az arányok szempontjából persze majdnem mindegy, hogy a független hálózat évi 30 millióját ezer- vagy háromezer-millió forinttal vetjük-e össze. Az arány így is, úgy is letaglózó.

A kávészünetben beszélgetve az egyik városi portál főszerkesztője fanyarul jegyezte meg: „Ahhoz, hogy a pénztől függetleníthessük magunkat, pénzre van szükségünk.” Az önálló működtetéshez szükséges pénz jelentős részét a szerkesztőségek pályázatok révén teremtik elő. Például az említett lapigazgató három megyére kiterjedő hálózata idén 10 millió forintot kapott az amerikai kormány budapesti nagykövetségétől. Az arányokra jellemző, hogy Mr. Pressman 97 millió forintot (ha jól számolom, 250 ezer dollárt) osztott szét, ebből 24 millió forintot kapott három nem budapesti szerkesztőség.

Ama tízmillió bizonyára javította a független vállalkozás működési lehetőségeit. A jelek azonban arra utalnak, hogy az efféle támogatás alkalmi jellegű, rendszeresen aligha lehet számítani rá. Emlékezetes, hogy a tízes évek közepén az amerikai külügyminisztérium 700 ezer dollárt szánt a vidéki sajtónkra. Majd hivatalba lépett az első Trump-kormány, és az a fránya 250-260 millió forint sosem érkezett meg. E tapasztalat ellenére mégis az volt tegnap a benyomásom, hogy a független vidéki médiumok egyre ügyesebben élnek a pályázatírás egyéb lehetőségeivel. Kár, hogy a nyerés vagy vesztés a kelleténél jobban határozza meg a következő esztendő szerkesztőségi költségvetését.

Tartozom az olvasóknak a hirdetési pénzek értékelésével. Erről azonban annyira szerteágazó kép rajzolódott ki a vitában, hogy megvárom az előadások megjelenését a MÚOSZ honlapján. Hátha az újbóli szembesítés nyomán árnyaltabban ítélhető meg a mai magyar nyilvánosság talán legfüggetlenebb része.

Néhány órája fejeződött be a Magyar Újságírók Országos Szövetségében egy érdekes témájú tanácskozás. A négyórás, több panelből álló szakmai konferencia összefonódott egy fészbukos előzménnyel, ráadásul annyiféle vélemény jelent meg és hangzott el, hogy aludni kell rájuk egyet. Annak azonban nincs akadálya, hogy a legjellemzőbb mondatok már most érzékeltessék a közreműködő médiakutatók, újságírók, újságíróból lett polgármesterek, szerkesztők és médiamenedzserek egymással is ütköző véleményét. Íme:

Tíz mondat a függetlenségükre adó médiumokról

Lehet-e függetlenül működni, vagy a túlélés záloga a valahová való tartozás? (Kocsi Ilona, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöke)

Azzal népszerű az újság, ha nem politizálunk. (Földesi-Kiss Andrea újságíró, a Csökmői Mozaik főszerkesztője)

Nem lehetünk biztosak abban, hogy a kis médiaprojektek a kedvező finanszírozás irányába mennek. (Urbán Ágnes egyetemi docens, a Mérték Médiaelemző Műhely társalapítója)

Jól vagyunk - az anyagiakat leszámítva. (Bethlen Tamás miskolci újságíró, a Borsod24.hu lapigazgatója)

Nehezített pályán dolgozunk. (Babos Attila pécsi újságíró, a SzabadPécs.hu felelős szerkesztője)

Lapunk jelenleg a régió legolvasottabb online lapja, napi hatvan-nyolcvanezer egyéni látogatóval és havi ötmilliós oldalletöltéssel. (Szilágyi József szombathelyi újságíró, a Nyugat.hu főmunkatársa)

Nemcsak a Fidesz-önkormányzatnak kell ellensúly. (Bolváriné Gärtner Anikó kalocsai vállalkozó, a 6300.hu főszerkesztője)

A győzteseknek saját lapjuk van. (Kleer László újságíró, a Solymári Hírmondó nyugalmazott főszerkesztője)

A Nógrád megyei független sajtó az Átlátszó.hu és Hadházy Ákos. (Dömsödi Gábor újságíró, Bokor község polgármestere)

Ha egy szerkesztőség a választási kampányban robbant ki botrányt, akkor biztos, hogy nem független. (Zöldi László újságíró, sajtótörténész)

A magyar élsport sikerágazat. (Gallov Rezső sportért felelős államtitkár, Szabad Föld, 1992. február 18.)

El kell végre dönteni, hogy Magyarországnak kell-e az élsport? (Horn Gyula miniszterelnök, Nemzeti Sport, 1993. május 2.)

Az élsport tömegszórakoztatásra van kitalálva. (Póczik Zoltán közíró, Napi Magyarország, 1998. április 17.)

A mai élsport szinte öngyilkossággal ér fel. (Gécsek Tibor Európa-bajnok kalapácsvető, Vas Népe, 2001. augusztus 9.)

Az élsport nem egészséges. (Gröschl Tamás válogatott jégkorongozó, Dunaújvárosi Hírlap, 2011. augusztus 23.)

Az élsportban minden nap háború. (Kovács Katalin olimpiai bajnok kajakozó, Napló, 2013. június 27.)

Amíg az élsportban dolgoztam, sokszor úgy éreztem, vendég vagyok a saját életemben. Kalitkába voltam zárva, igaz, aranykalitkába. (Rátgéber László kosárlabda-edző, Nemzeti Sport, 2013. október 5.)

Az élsport a közpénz magánpénzzé változtatásának intézményesített és a közösség által ünnepelt eszköze. (Bálint Mátyás újságíró, Nemzeti Sport, 2015. január 17.)

A magyar élsport bivalyerős. (Kovács Gergő újságíró, Mandiner.hu, 2024. augusztus 12.)

Mindig is tudtam, hogy az élsport egészségtelen. (Érdi Mária vitorlázó olimpikon, Magyar Rádió, 2024. november 12.)

Magyarországon nem illik a közszereplők magánéletében kutakodni. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, 2000. október 25.)

Közszereplő az, akiről tudják, hogy kicsoda. (Hernádi Judit sznésznő, Piac és Profit, 2006. február 22.)

A közszereplőket a világon mindenhol alkalmasint kicikizik. (Zalatnay Sarolta énekesnő, Hotdog.hu, 2009. május 23.)

Közszereplő vagyok, igénylem a kritikát, meg is szoktam. (Deutsch Tamás Fidesz-politikus, Femina.hu, 2011. április 12.)

Közszereplő vagyok, bármit lehet rólam írni, aztán ha nagyon durva a dolog, beperelhetem őket. (Udvaros Dorottya színésznő, Index.hu, 2013. október 11.)

Könnyű hibázni közszereplőként. (Gyöngyösi Márton Jobbik-politikus, Válasz Online, 2019. február 19.)

/Gréczy/ Zsolt magánéleti hülyeséget csinált. De mert közszereplő és privát képeit valakik nyilvánossá tették, a magánügyből közügy lett. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, ATV, 2019. december 20.)

Amennyiben egy kommentelő a közösségi médiában belép a nyilvános térbe, maga is közszereplővé válik. (Bodrogi Bea médiajogász, Telex.hu, 2023. február 12.)

A közszereplőnek mindent állnia kell. (Novák Miklós újságíró, Magyar Nemzet Online, 2024. április 16.)

A közszereplők legerősebb valutája a hitelesség. (Magyari Péter és Stumpf András újságírók, Válasz Online, 2024. november 12.)

Készülök egy 15 perces előadásra. Egyelőre nem az foglalkoztat, hogy mit mondok két nap múlva, a MÚOSZ konferenciáján. Inkább az, hogy mit kéne kihagyni a holnaputáni gondolatmenetből. Ilyenkor fölkeresem a házi archívumot, és a független sajtóról 36 év alatt összegyűjtött másfélszáz idézetből kiválasztom ama tízet, amelyek árnyalhatják az okfejtésemet. Íme, a tíz mondat:

„Független lap az, amelynek saját véleménye van.” (Bodor Pál publicista, Magyar Nemzet, 1989. december 16.) Először beírtam azt is, hogy öreg barátom a MÚOSZ elnöke. Jól hatott volna, hogy a Magyar Újságírók Országos Szövetségének vezetője nyomatékosít egy ma is érvényes álláspontot. Aztán kiderült, hogy Palit csak 1991-ben választották meg. Az igazi szerkesztőség persze hírrovatot is működtet, hisz’ a hírszolgálat nem lehet ellentétes az újságban megjelenő vélemények irányultságával. Az ellentmondásra volt példa a Pecina-féle megyei laphálózatban. A Népszabadságot is tulajdonló osztrák befektető a fennhatósága alá tartozó megyei lapokban a Népszabadság híreit közölte, a jegyzetekben, publicisztikákban viszont az Orbán-kormány álláspontjához közeledett. Az a benyomásom, hogy ez volt az egyik oka a patinás napilap megszűntetésének.

„A csak közönségfüggő sajtó ténylegesen független.” (Haraszti Miklós SZDSZ-politikus, Napló, 1991. december 28.) A megjegyzés akkor lehetne ma is mértékadó, ha a szórványokban létező polgárság képes volna eltartani a független médiumokat. A sajtó helyett azért használom a médium kifejezést, mert a papír alapú sajtó is már csak foszlányaiban létezik. Ráadásul megszoktuk, hogy a digitális hírekért nem kell fizetni, noha a digitális véleményekért a legtöbb portál pénzt kér. A következmény az, hogy azt a portékát, amelyet ki kéne állítani a bolt kirakatában, hogy becsalogassa a vevőket, a tulajdonos eldugja a nézelődők elől.

„Most üt vissza, hogy nem épültek ki a magyar sajtó független fórumai. (Mészáros Tamás újságíró, ATV, 2013. március 25.) Azért nem épültek ki, mert a választási vetésforgó pártjai egyetértettek abban, hogy mellőzik a Sajtóalap intézményét. Észak- és Nyugat-Európában a parlament a költségvetés bizonyos százalékát tartalékolja az értéket teremtő orgánumok számára. A mi politikai kultúránkból azonban nem telik arra, hogy a pártvezetők helyett tekintélyes civil személyiségek döntsenek a támogatás mértékéről.

„Egy független vagy ellenzéki portál csak úgy tud megélni, ha minél kisebb létszámú csapattal dolgozik.” (Wirth Zoltán, a HírKlikk.hu főszerkesztője, Átlátszó.hu, 2019. március 11.) A ’vagy ellenzéki’ szavakat kihúznám. Mert nemcsak úgy kategorizálható a média, hogy kormánypárti vagy ellenzéki. Úgy is, hogy függő vagy független. Ellenzéki portál is függhet párttól vagy pártoktól, a HírKlikket is a függők közé sorolom. Ettől függetlenül van igazság a főszerkesztő mondatában. Egy független kisvállalkozás akkor tehet szert némi nyereségre, ha nem akar háromnál több újságírót eltartani. Egy alapítót, aki nem föltétlenül műszaki zseni, egy számítástechnikában járatost, aki működteti az infrastruktúrát, és egy lóti-futi riportert. Ha e mértéket sikerült betartani, akkor a kisvárosi-nagyközségi újság a felszínen maradt, és manapság a helyi portál is megtalálja a számítását.      

„Esetleg közös finanszírozási és elosztási projektekkel is kísérletezhetnének a független médiumok, ami nem könnyű feladvány, mert most az egymás közti verseny is ez ellen hat.” (Haraszti Miklós liberális médiapolitikus, Népszava, 2021. október 30.) Ez kínos téma azokban a megyei jogú városokban, amelyeket ellenzéki polgármester irányít. A 10-20 milliárdnyi költségvetésből jut néhány százmillió a kommunikációra, amelyet az önkormányzati Médiacentrum költ el. Egy fillért sem kapnak azonban a nem önkormányzati médiumok. Holott a Gazdasági Versenyhivatalnak volt olyan döntése, hogy az önkormányzati testület köteles annyi pénzt megszavazni az alternatív helyi lapnak, amennyit az önkormányzati újságnak adott. E döntést a Kúria megsemmisítette.   

„A kiáltó ellentmondásokat zömmel a független portálok újságírói veszik észre.” (Tamás Ervin újságíró, Jelen.media.hu, 2022. augusztus 7.) Ez betűről betűre helyeselhető megjegyzés. Azért nem értelmezem, mert összekapcsolható a tízedik idézettel

„A magát függetlennek tekintő sajtó középre helyezkedik az önkény és a demokrácia között.” (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök, Facebook.com, 2024. június 26.) Ez csak látszat. A jelenség mögött az rejlik, hogy a Demokratikus Koalíció szívesebben veszi a tőle függő, mint a tőle független nyilvánosságot. Például tagadja, de érzékelhető kapcsolata a NyugatiFény.hu portállal. Azért kárhoztatom a pártvezető újságíró-ellenes megnyilvánulásait, mert a médiának nem az a dolga, hogy megdöntse a rendszert, hanem hogy érdemben tájékoztassa a választópolgárokat.

„Magyarországon megszűnt a kormánytól független helyi és megyei sajtó.” (Hargitai Miklós újságíró, a MÚOSZ volt elnöke, Népszava, 2024. augusztus 22.) Ezért lett volna jó szembeállítani a másik MÚOSZ-elnök, Bodor Pál álláspontjával. Miközben ugyanis a kormányzat gleichschaltolta (összehangolta, politikai céljainak alárendelte) a megyei sajtót, a helyi sajtó függetlensége nemhogy megszűnt volna, hanem fejlődésnek indult. Ennek oka a Magyar Péter-jelenség. A Tisza-politikus egy híján 200 településen mutatta meg magát, több százezren hallgatták, és e népes összejövetelekről a megyei sajtó „elfelejtett” beszámolni. A helyzet iróniája, hogy a kormányzati elhallgatás teremtette meg az érdeklődést a Magyar Péter fellépéseiről és mozgalmáról beszámoló portálok iránt. E bizalmi tőkét azóta a független vidéki portálok ügyesen kamatoztatják. Erről szól majd a MÚOSZ-székházban elhangzó előadásom.  

„Mi vagyunk a független média legdiszkrimináltabb szereplője.” (Bolgár György műsorvezető, Klubrádió, 2024. augusztus 30.) A diszkrimináció ugyebár hátrányos megkülönböztetést jelent. A Klubrádiót kétségkívül a hallgatóság tartja el, évente körülbelül 500 millió forintot küld neki. A három-négy újságírót eltartó kisvárosi szerkesztőségek beérnék a közönség 15-20 millió forintos érdeklődésével is.      

„Minden valóságfeltáró kezdeményezésre adnék pénzt. hogy ne csak a botrányok és a politikailag gyorsan learatható sztorik érkezzenek vidékről.” (Závada Pál író, Népszava, 2024. október 18.) A szerző valaha szociológus-szociográfus volt, ez minden regényén meglátszik. Fején találta a szöget. Ha ugyanis egy szerkesztőség a választási kampányban robbant ki botrányt, akkor biztos, hogy nem független.

A legutóbbi napokban Schmidt Mária szájerezett, Lendvai Ildikó orbánozott, Gyurcsány Ferenc trumpozott, Hadházy Ákos keletezett, Kelemen Hunor pedig számolt.

A törvény is lehet törvénytelen, ha káros a köznek. (Rózsa Péter műsorvezető, Klubrádió, november 2.)

Egymillió-kétszázezren vagyunk. (Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a romániai magyarságról, Magyar Rádió, november 3.)

Aki a túlerőt nem tiszteli, az nem hős, hanem bolond. (Somkúti Bálint publicista, Facebook.com, november 4.)

Most is igazolódott, hogy kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna. (Csépányi Balázs újságíró, Magyar Nemzet Online, november 5.)

Tudására elemzőként és tanácsadóként nagy szüksége van a XXI. Század Intézetnek és Magyarországnak. (Schmidt Mária főigazgató Szájer Józsefről, Telex.hu, november 6.)

Szájer visszahívásával Orbán 19-re húzott lapot. (Föld S. Péter újságíró, HírKlikk.hu, november 6.)

Elszólásnak látszó kibeszélések arról, hogy az erősebb ellenféllel szemben bolond, aki harcol. (Bartus László újságíró kormánypárti megmondó-emberekről, Amerikai Népszava, november 6.)

A két vezetőnek ugyanarra a rugóra jár az agya. (Fekete Rajmund, a Kommunizmuskutató Intézet igazgatója Orbánról és Trumpról, Magyar Rádió, november 6.)

Pocsékabb lesz a világ most egy darabig Trumppal. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök, Facebook.com, november 6.)

Egy darabig nem kell számolnia az USÁ-ból érkező kritikákra. (Lendvai Ildikó szocialista politikus Orbán Viktorról, Facebook.com, november 6.)

Szövetségi rendszerek helyett üzleti megközelítésű alkukban hisz. (Magyari Péter újságíró Trumpról, Válasz Online, november 6.)

 A politikusok egója mindig hibátlanul működik. (Horváth Gábor újságíró, Népszava, november 7.)

A Tisza sérülékeny, merthogy pártként alig, vagy inkább sehogy sem létezik. (Ripp Zoltán történész, Magyar Narancs, november 7.)

Magyar Péter egyszemélyes show-műsorának kirobbanó sikeréhez lízingelt pártnevet. (Lányi András publicista, Magyar Hang, november 8.)

Szájer József visszamászott a közéletbe. (Frank Zsófia újságíró, Népszava, november 8.)

Szép a párttól, hogy segíti a lebukottakat. (Tóta W. Árpád publicista Szájer Józsefről, Facebook.com, november 8.)

Mi, magyarok jó lóra tettünk. (Orbán Viktor miniszterelnök Trumpról, Magyar Rádió, november 8.)

Úgy kommentálta az eredményt, mintha ő győzött volna Amerikában. (Szily László újságíró Orbán Viktorról, 444.hu, november 8.)

A most formálódó új ellenzéknek is érdemes keletre tekintenie, hogy lássa, mit hoz a jövő, ha nem teszünk ellene időben. (Hadházy Ákos független országgyűlési képviselő, Facebook.com, november 9.)

Ki gondolta volna, hogy az Orbán-rezsim agóniáját egy jogász óvatlan pillantása indítja el, amellyel észreveszi a kegyelmi ügyet egy évvel az aláírása után? (Balassa Tamás újságíró, Népszava, november 9.)

Már biztosan túl van pályafutása csúcsán. (Tamás Róbert publicista Orbán Viktorról, Kolozsváros.com, november 10.)

/Az amerikai elnökválasztásról/ Olyan nagy győzelem, hogy nemcsak a Holdról, hanem a Marsról is látszik.

Mi, magyarok jó lóra tettünk.

/Trumpról/ Igazi üzletember, utálja a háborút.

A háború talán a legforróbb krumpli.

Brüsszelben van a kígyó feje.

Mi azért vagyunk sikeresek, mert föllázadtunk.

Mi, magyarok a szervezésben nagyon erősek vagyunk.

Nem vagyunk kicsik, ez egy nagy nemzet.

/A Budapestre érkezett európai miniszterelnökökről/ Egy nagy kultúra vendégei voltak.

A magyar kormány mögött van az emberek józan többsége.

(A magyar miniszterelnök tizennégyszer köszörülte a torkát a huszonhat perces interjúban.)

Nemere István nyolcvanadik születésnapja alkalmából blikkfangosabb címet is kitalálhattam volna, megbabonázott azonban a korát és az életművét jelző nyolcas szám. Ráadásul úgy vettem észre, hogy a kritikusok ritkán értelmezik a könyveit. Inkább újságírók beszélgetnek vele. Kimennek a megyeszékhelyen rendezett vásárokra, hogy interjút készítsenek a köteteit személyesen árusító szerzővel. Tanúsíthatom, hogy sorba állnak az emberek, mert csak így juthatnak dedikált példányhoz.

Nemere István népszerű író, aki kiesett az irodalom kegyéből. Tagja ugyan külföldi írószervezeteknek, ám a Magyar Írók Szövetsége ötször is elutasította a felvételi kérelmét. Már nem is kéri. Megelégszik azzal, hogy a könyvei tizenegymillió példányban jelentek meg. Abban nem vagyok biztos, hogy pontosan nyolcszáz kötete látott-e napvilágot. 2019-ben lett világrekorder 758-cal, és az is tudható, hogy évente tizenöt-húsz új kötete jelenik meg.

1974-ben lett elsőkötetes író a novelláival, és 1977-ben ismerkedtünk meg. Akkor fedezte föl az Élet és Irodalom legendás szerkesztője, Katona Éva. Amikor megtudta, hogy kalandos életű fiatalember négy évig dolgozott mentősként, az ÉS utolsó oldalára kért tőle írást. A riport Két deci benzin címmel jelent meg, és országos visszhangot keltett. A szerző azt írta meg, hogy az Országos Mentőszolgálat rohamkocsijai nem mehettek hetven kilométernél nagyobb sebességgel. Egy súlyos balesethez az a Nysa-gépkocsi, amelyen ő is szolgált, tizenhat perc múlva érkezett, és a kisgyerek életben maradhatott volna, ha nem kellett volna spórolni a benzinnel.

A riportot az egészségügyi miniszter helyettese, Dr. Medve László kifogásolta (később ő lett a miniszter). A botrány szele nem sodorta el a szerkesztőséget. A felsőbb szervek nem merték, vagy merték volna, de nem akarták perbe fogni a hatvanezer példányban megjelenő ÉS-t. A folytatást azonban, amely az Új Forrásban látott napvilágot, büntették. Példát statuáltak a kisebb példányszámú és csekélyebb tekintélyű tatabányai folyóirattal.

Az ÉS munkatársai fellélegeztek, bár lelkifurdalást éreztünk. Engem bíztak meg azzal, hogy vegyek részt az esztergomi járásbíróság tárgyalásain. Az ítéletre már nem emlékszem, de a főszerkesztőt, Payer Istvánt leváltották. Néhány évtized múltán azon tűnődöm, vajon ezért kapott-e gellert Nemere István pályafutása az irodalmi életben. Vagy meghökkentő termékenysége rettentette el az irodalomtörténészeket attól, hogy számba vegyék a halmozódó könyveit? Esetleg az nem tetszett nekik, hogy ponyván árulta a köteteit?

E kérdésekre nincsenek válaszok, amelyek talán már sosem derülnek is. A pályafutás azonban elkezdődött, már csak azért is, mert a rokonszenves írónak többször sikerült biztonságos hátteret teremtenie. Jártam az esztergomi otthonában és a csengelei (Szeged melletti) tanyáján. Megismertem a második és a harmadik feleségét, akik nemcsak a háztartását vezették, hanem az alkotó munka feltételeiről is gondoskodtak. Nemere István az egyik interjúban be is vallotta, hogy nála „Az írás a prioritás, nem csoda, hogy három feleség sem bírta ki ezt.”

Néhány éve egy szabolcsi faluba költözött a negyedik feleségével. Tiszaeszlár történelmi nevezetességű hely. Innen való Solymosi Eszter, akinek a halálához kötődik a XIX. század talán legnagyobb visszhangú pöre. Nem lepődnék meg, ha az író-riporter a történtek nyomába eredne, és életművét a nyolcszáz-valahányadik könyvvel koronázná meg.            

Tíz mondat Nemere Istvántól

Minden érdekel, amit „elzárnak” előlem. (Zalai Hírlap, 1999. november 8.)

Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy több hónapig dolgozom valamin, ami aztán nem kell senkinek. (Napvilág.net, 2005. október 1.)

Lassan és gyorsan is ugyanúgy lehet rosszat írni, mint jót. (Délmagyarország, 2008. január 17.)

Majd meglátjuk, ki lesz lábjegyzet néhány év múlva. (Index.hu, 2008. október 12.)

Az ihletben nem hiszek, mert akadályozza a rendszeres munkát. (Bookline.hu, 2009. június 29.)

Az irodalmi élet nem kényeztetett el. A rendszerváltás előtt azért, mert nem tartoztam oda, a rendszerváltás után meg azért, mert nem tartoztam sehova. (Fejér Megyei Hírlap, 2009. augusztus 1.)

Az igazság hírvivőjének tekintem magam. (Kelet-Magyarország, 2016. április 4.)

Mióta magyarok élnek a földgolyón, senki nem írt ennyit ezen a nyelven. (Békés Megyei Hírlap, 2021. augusztus 9.)

Negyven éve szabadúszóként is boldogulok. (Blikk.hu, 2021. augusztus 14.)

Nem nyilvánulhatok meg egyik oldal mellett sem, mert abban a pillanatban elvesztem az olvasóim felét. (Magyar Hang, 2024. szeptember 20.)

Tíz mondat Nemere Istvánról

Lepipálhatatlan, ő csak ebben az évben tizenhat darab magyar irodalmi művet mondhat a magáénak. (Kálmán C. György irodalomtörténész, Beszélő, 1999/10.)

Jóllehet 176 centiméter magas, de sámlira kellene állnia, ha egymásra tornyozott könyveiből a legfrissebbet akarná levenni. (Szántó Gábor újságíró, Mai Nap, 2001. január 7.)

Ha az Egyesült Államokban vagy Angliában, Franciaországban élne, gazdag, világhírű író lenne. (Kellei György veszprémi újságíró, Napló, 2004. november 6.)

A ma élő írók közül Nemere István a leghíresebb eszperantista. (Bogár Zsolt újságíró, Magyar Narancs, 2007. január 25.)

Harminchat álnéven adta közre műveit, de Nemere csak egy van. (Mórocz Károly tatabányai újságíró, 24 Óra, 2008. szeptember 18.)

Rosszul érzi magát, ha nem ír napi negyvenezer leütést. (Valuska László újságíró, Index.hu, 2008. október 12.)

A legtermékenyebb magyar író. (Nyemcsok László békéscsabai újságíró, Békés Megyei Hírlap, 2010. május 31.)

Kínosan ügyel a pontosságra. (Matyasovszki József nyíregyházi újságíró, Kelet-Magyarország, 2016. április 4.)

A világ legtöbb művet jegyző szerzője. (Csatári Henriett újságíró, Blikk.hu, 2021. augusztus 14.)

Némi sértettség is felsejlik a mondataiból. (Vass Norbert újságíró, Könyves Magazin, 2024. szeptember 4.)