A MÚOSZ tegnapi tanácskozásán a nyitó előadást Urbán Ágnes tartotta. Docens a Corvinus-egyetemen, a Mérték Médiaelemző Műhely társalapítója, közgazdászként foglalkozik a hazai nyilvánossággal. Egy tavalyi fölmérésről számolt be. Azt kutatták, vajon a magyar választópolgárok honnan, milyen típusú médiumokból tájékozódnak. Másként szólva az emberek hírfogyasztási szokásait firtatták. Kiderült, hogy 21 százalékuk a kormánytól és az önkormányzatoktól is független médiumokból tájékozódik.

Azt már én fűzöm hozzá, hogy a függetlenségre kényes közegben három típus jellemzi a vidéki Magyarország inkább online, mint offline kínálatát. Vannak olyan szerkesztőségek, amelyek a hazai digitalizáció hajnalán, a múlt század utolsó éveiben, a budapesti úttörőkkel egy időben jöttek létre. Akik életben maradtak közülük, mostanában ünneplik a 25. évfordulójukat. Márpedig ez a negyedszázad elégséges volt ahhoz, hogy beépüljenek a régiójuk nyilvánosságába.

Aztán vannak olyan szerkesztőségek is, amelyek a XXI. század tízes éveiben alakultak meg. Paradox módon erősödésüket annak köszönhetik, hogy az Orbán-kormány bekebelezte a megyei sajtót. (Ez 2018 végén, ’19 elején ment végbe, és KESMA-jelenségnek nevezzük.) A megyei napilaptól elbocsátott vagy önként távozott újságírók kapcsolatrendszere és szakmai felkészültsége jól jött a néhány éve működő független redakcióknak.

A harmadik típusú függetlenség-hordozók közvetlenül a 2019-es önkormányzati választás előtt jöttek létre. Amikor kiderült, hogy néhány megyei jogú városban az ellenzéki pártok többségbe kerültek a képviselőtestületben. A költségvetés kommunikációs részéből azonban a polgármesterek egy fillért sem engedtek át a nem önkormányzati portáloknak. A szakmai konferencia talán legfurcsább mozzanata az volt, hogy az előadók és a hozzászólók egymástól függetlenül ugyanarról számoltak be.

Az ellenzéki pártpolitikusok az önkormányzati választás előtt kárhoztatták a kormánypárti többség kommunikációs gyakorlatát, hogy önkormányzati hálózatot, úgynevezett médiacentrumot hoztak létre. A hatalom átvétele után a győztesek megtartották ezt a szervezeti formát, és a tevékenységét arra összpontosították, hogy a 2024-es választáson is ők irányíthassák a települést. Volt, aki dühöngött ezen, és volt, aki arról beszélt a MÚOSZ-székházban, hogy az ellenzéki politikusoktól sem várhatunk mást, mint hatalmi gondolkodást. Hajlottam is volna az utóbbi álláspontra, ám a vitában megfontolandó szempont merült fel.

A függetlenség második kategóriába tartozó hálózat lapigazgatója kifejtette, hogy a kormánypárti nyilvánosság működtetői évente 3 milliárd forintból gazdálkodhatnak. Az ellenzéki irányítású régióközpont médiacentruma 6-700 millióból, a három megyére kiterjedő független hálózat pedig 30 millió forintból. Vajon a 3 milliárdos költségvetés a három megye kormánypárti szerkesztőségeire vonatkozott-e? Vagy csak a régióközpont napilapjára? Az arányok szempontjából persze majdnem mindegy, hogy a független hálózat évi 30 millióját ezer- vagy háromezer-millió forinttal vetjük-e össze. Az arány így is, úgy is letaglózó.

A kávészünetben beszélgetve az egyik városi portál főszerkesztője fanyarul jegyezte meg: „Ahhoz, hogy a pénztől függetleníthessük magunkat, pénzre van szükségünk.” Az önálló működtetéshez szükséges pénz jelentős részét a szerkesztőségek pályázatok révén teremtik elő. Például az említett lapigazgató három megyére kiterjedő hálózata idén 10 millió forintot kapott az amerikai kormány budapesti nagykövetségétől. Az arányokra jellemző, hogy Mr. Pressman 97 millió forintot (ha jól számolom, 250 ezer dollárt) osztott szét, ebből 24 millió forintot kapott három nem budapesti szerkesztőség.

Ama tízmillió bizonyára javította a független vállalkozás működési lehetőségeit. A jelek azonban arra utalnak, hogy az efféle támogatás alkalmi jellegű, rendszeresen aligha lehet számítani rá. Emlékezetes, hogy a tízes évek közepén az amerikai külügyminisztérium 700 ezer dollárt szánt a vidéki sajtónkra. Majd hivatalba lépett az első Trump-kormány, és az a fránya 250-260 millió forint sosem érkezett meg. E tapasztalat ellenére mégis az volt tegnap a benyomásom, hogy a független vidéki médiumok egyre ügyesebben élnek a pályázatírás egyéb lehetőségeivel. Kár, hogy a nyerés vagy vesztés a kelleténél jobban határozza meg a következő esztendő szerkesztőségi költségvetését.

Tartozom az olvasóknak a hirdetési pénzek értékelésével. Erről azonban annyira szerteágazó kép rajzolódott ki a vitában, hogy megvárom az előadások megjelenését a MÚOSZ honlapján. Hátha az újbóli szembesítés nyomán árnyaltabban ítélhető meg a mai magyar nyilvánosság talán legfüggetlenebb része.