Az október 13-án megválasztott ellenzéki polgármesterek között két újságíró is van. Matkovich Ilona váci és Pikó András józsefvárosi elöljáró közül az előbbi egyelőre a városával van elfoglalva, az utóbbi egyre inkább a Józsefváros című lappal. Tegnap például sajtótájékoztatót tartott, és a kérdésre, vajon elismeri-e, hogy az önkormányzati újság váltás utáni első száma nem volt kiegyensúlyozott, ezt válaszolta: „El.” Amit tehát a régi lap gyakorlatában kifogásolt, az jellemző az új lap első számára is. Ugyanaz pepitában: túlteng a polgármester képe és neve.

Tegnap azt is kifejtette azonban, hogy az önkormányzati újság a polgármestertől és a mögötte álló kabinettől függetlenül működik. Ha a főszerkesztő elszúrja az arányokat, akkor ezért a politikai felelősséget a polgármester viseli. Ez akár vezérfonal is lehetne az újdonsült polgármesterek számára. Létkérdés, hogy kit választanak főszerkesztőnek. Józsefvárosban egyébként az új lapcsináló kényszerhelyzetben volt, mert az új polgármester túltengését ellensúlyozta volna, ha az ellenzékbe szorult Fidesz-frakció vezetője nem húzza-halasztja a vele készítendő interjút.

Baján az új polgármester megtartotta a régi főszerkesztőt, aki azt kérdezte tőle, milyen e-mail címre küldje a kéziratokat. Nyirati Klára elhárította a cenzúra lehetőségét, ezért a régi főszerkesztő az önkormányzati lap új első számában nem fukarkodott a fényképével és a nevének említésével. Ugyanaz pepitában: változatlanul hiánycikk a kiegyensúlyozottság. Márpedig ha az új és a régi főszerkesztő egyaránt favorizálja az újdonsült polgármestert, akkor nem föltétlenül az új városgazda hiúságával magyarázható a túltengés. Vajon miért érzik úgy az önkormányzati sajtóban dolgozó újságírók, hogy imázst kell teremteniük a helyi nyilvánosság első számú kedvezményezettjének?

Némi mentséget találok a jelenségre. Mi van, ha a városházi ellenzékbe szorult kormánypárti képviselők nemcsak húzzák-halasztják a velük készítendő interjúkat, hanem bojkottálják is az újságot? Elvégre a kormányzat anyagi segítségével alapíthatnak egy másik médiumot, vagy/és a KESMA nevű kormánypárti alapítvány gondozásában lévő megyei napilapba csoportosíthatják át az információikat és a véleményüket. A jelek arra utalnak, hogy nemcsak ügyetlen főszerkesztők kóstolgatják az országos ellenzék holdudvarába került önkormányzati sajtót, hanem ügyes kormánypárti képviselők is távol tartják magukat tőle.        

290991 László él Magyarországon. Tegnap óta eggyel kevesebben, 95. évében ugyanis meghalt Garami László szociológus, akiben első szerkesztőmet tisztelhetem.

1965-ben kerültünk a debreceni egyetemre. Ő az Egyetemi Élet című lap felelős szerkesztője lett, én történelem szakos hallgató. Közölte a zsengéimet, és gólyaként jól éreztem magam az általa teremtett közösségben. A másodévben viszont összezördültünk valamin, már nem is emlékszem, hogy min, egy esztendeig tartott a haragszomrád. De mert hiányzott az újságírás, jelentkeztem a Hajdú-bihari Naplónál, ahol Bényei József vett a szárnyai alá (őt két éve temettük el). Ha az első mesternél maradtam volna, akkor soha nem leszek újságíró. Most egy vidéki városban, a levéltár nyugalmazott igazgatójaként írnék alkalmi cikkeket a megyei napilapba. A második mester azonban újságírót faragott belőlem. Amikor pedig visszatértem az Egyetemi Élet közösségébe, a diplomáig tartó időt már zökkenőmentesen töltöttem el Laci bácsi „birodalmában”.

A véletlen úgy hozta, hogy ugyanabban az évben kerültünk a fővárosba, ő vissza, én pedig „föl”. Ő be is fejezte az újságírást, én akkor kezdtem igazán. Amikor pedig bukdácsoltam az ÉS publicisztikai rovatvezetőjeként, mert nem sikerült ütős kéziratokat szerezni a nagy öregektől, egy nála tett látogatás döntötte el a sorsomat. Ültünk Angyalföldön, az Arasz utcai lakás nappalijában, és az akkor már vidéki értelmiséggel foglalkozó szociológus azt kérdezte: miért nem keresek publicistákat a megyei napilapok szerkesztőségeiben? Ez volt ama felismerés, amely talán az irodalmi hetilap javára is vált. Az arasznyi lakásban azóta többször is megfordultam, ezzel magyarázható, hogy amikor közeledett Laci bácsi 80. születésnapja, nyilvánvaló lett, hogy a tanítványai nem férnek el benne.

Bulit szerveztünk neki a Pallas-páholy hangulatos pincehelyiségében, ahol elfértek az Egyetemi Élet hajdani munkatársai. Voltak köztünk szociológusok, orvosok, tanárok, népművelők, még egy vegyész is akadt. Ahogy beszámoltunk életünk alakulásáról, kiderült, hogy sokra vitték a tanult hivatásukban. Az egykori diák-újságírók digitális ismerősök, olvassák a Médianaplót. Ha majd Laci bácsi felesége értesít, hogy mikor lesz a temetés, e rovatból tudják meg a helyet és az időpontot. A végső tiszteletadással köszönhetjük meg néhai szerkesztőnknek, hogy elsősorban azt tanultuk tőle, miként írhatjuk meg, mondhatjuk el szigorúan szakmai gondolatainkat a nyilvánosság fórumain.   

Témám szokott lenni, vajon milyen valóságalapjuk van a városi legendáknak. Az egyik az, hogy a rendszerváltás utáni első országgyűlés legkisebb ellenzéki frakciója miként gúnyolódott a legkisebb kormánypárton. Azt soha senki nem vonta kétségbe, hogy a Fidesz-politikusok a címben idézett mondással adtak hangot KDNP ellenes érzelmeiknek. A tisztázandó kérdés az, hogy ki vezényelte a kórust.

A parlamenti jegyzőkönyv szerint Andrásfalvy Bertalan, az Antall-kormány kultuszminisztere 1992. február 25-án kifejtette: „Amikor a kereszténydemokrata oldalról valamilyen vallásos vagy az egyházzal kapcsolatos megnyilvánulás hangzik el, akkor itt, mögöttem a frakcióvezető elkiáltja: imához, vagy énekeljük el a Himnuszt.” Mögötte a Fidesz frakciója ült, és a vezetőjét Orbán Viktornak hívták. Arra azonban nem találtam hiteles forrást, hogy csakugyan ő vezényelte volna a kórust. Ezért összegeztem néhány hete, október 28-án: „Amíg ilyen dokumentum nem tűnik föl, az Orbán pálfordulására utaló mondást szóbeszédnek, vándormotívumnak, városi legendának minősítem.”

Másnap 14.36-kor hozzászólás érkezett. FN ezt írta: „De bizony mondta. Ott voltam és hallottam, közelről.” Némi iróniával válaszoltam neki: „A forrás közismert, úgy hívják, hogy FN.” Az álneves kommentelő nem sértődött meg, hanem október 30-án, 7.41-kor így reagált: „Frakciótársa voltam.” A Fidesz 1990-94 közti képviselőcsoportjában 29-en fordultak meg, és egy Herczeg Sándor nevű politológus-blogger 2016-ban föl is térképezte, hogy azóta mi történt velük. Ennek alapján nem volna nehéz kinyomozni, hogy a hajdani frakciótagok közül ki írhatta az idézett sorokat egy németországi e-mail címről. Tiszteletben tartom azonban, hogy háttérben akar maradni. Ezer oka lehet rá.

Most mégis felötlik az október végén nyitva hagyott kérdés, tegnap ugyanis a Heti TV-ben megszólalt Horn Gábor. A volt SZDSZ-politikus (a Republikon-intézet alapítója) mellékesen közölte Kövér Lászlóról: „Én magam láttam annak idején, a parlamentben kidagadt erekkel üvölteni, hogy Térdre csuhások!”. Végre valaki, aki névvel vállalja, hogy szerinte ki vezényelte a Fidesz KDNP elleni kórusát. Valami mégis azt súgja, hogy ebben az ügyben nem ő mondta ki az utolsó szót. Lehetséges, hogy még mindig nem oldottuk meg az egész nemzetet foglalkoztató kérdést, amely így fogalmazható meg: milyen előzményei vannak a hatalmat gyakorló két kormánypárt ellentmondásoktól se mentes kapcsolatának?  

Elsöprő ellenzéki győzelem. (Karácsony Gergely Párbeszéd-politikus, budapesti főpolgármester, Index.hu, 2019. október 14.)

Korántsem mindenhol nyertünk. (Hadházy Ákos volt LMP-politikus, ATV, 2019. október 14.)

Ez nem a pártok győzelme volt, ez az ellenzék győzelme. (Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármester, ATV, 2019. október 15.)

Október 13-án a Fidesz kapott egy sárga lapot. (Steinmetz Ádám Jobbik-politikus, olimpiai bajnok vízilabdázó, ATV, 2019. október 21.)

A vidéki Magyarország mintha a Fidesz fogságában maradt volna. (Horn Gábor volt SZDSZ-politikus, ATV, 2019. november 11.)

Megrettent a rendszer. (Hiller István szocialista politikus, Klubrádió, 2019. november 13.)

Az MSZP nélkül az ellenzék mostani győzelme nem jött volna létre. (Ujhelyi István szocialista politikus, ATV, 2019. november 19.)

Október 13-a után egy új világ nyílt meg Magyarországon. (Tóth Bertalan szocialista politikus, InfoRádió, 2019. december 9.)

Október 13-ám fölszabadítottuk Budapestet és a nagyvárosokat. (Szabó Tímea Párbeszéd-politikus, ATV, 2019. december 10.)

Főként a kistelepüléseken a Fidesz legutóbb ripityára verte az összes ellenzéki pártot. (Szanyi Tibor szocialista politikus, Munkások Újsága Online, 2019. december 15.)

Mire való az újságírás? című bejegyzésemhez hozzászólt Hungarian Geographic is. Tegnap délután 15.48-kor azt fejtegette, hogy a kormánypárti újságírás épp úgy lejárt lemez, mint az ellenzéki. Majd ezt a következtetést vonta le: „Én a kommentelőkben és a bloggerekben látom az objektív és független média új hullámának a lehetőségét.”

Zavar a többszörös genitivus. A bloggereket is előbbre vettem volna, mint a kommentelőket, elvégre ők adják a szellemi gyúanyagot. Ráadásul a világhálón előforduló szerzők anyagi befektetést igénylő tényfeltáró tevékenység híján legföljebb a véleményközpontú (szubjektív) és független újságírást művelhetik. Mindezt azonban nem bántó szándékkal említem, mert értem és értékelem a figyelemre méltó álláspontot. Nem is először olvastam, hallottam. Hajdani szerkesztőtársam és öreg barátom tavaly hasonló kezdeményezéssel próbálkozott. Azzal a különbséggel, hogy ő anyagi erőt is látott a bloggerek szövetkezésében. Ha ugyanis közösen jelentkeznénk a potenciális hirdetőknél, az olvasottság arányában részesülhetnénk a cégünk bevételeiben.

A havi 120-180 ezres olvasottsággal második-harmadik helyen tanyáztam a verbuváltak mezőnyében. Érdekelt az elképzelés, amelyet a szervező betegsége hiúsított meg. S még valami: az ökumenikus (többféle értékrendű) társaságban akadtak néhányan, akik nem akarták fölfedni magukat. Maradtak volna az álnévnél, és ez sokunknak nem tetszett. Nekem azért nem, mert már a Kádár-rendszerben se értettem, vajon újságírók miért küldenek álnéven jelentéseket az állambiztonsági hatóságnak, és írnak névtelenül beszédet közéleti személyiségeknek. A múlt század nyolcvanas éveiben már a saját nevükön is kifejthették a belülről fakadó álláspontjukat. Még inkább az 1985-ös sajtótörvény után, amidőn sikerült kikényszeríteni a nyilvánosság bővítését.

Nem tudom, hogy a rendszerváltás óta kérnek-e újságírókat efféle tevékenységre, azt viszont tapasztalom, hogy a világhálón egész kultúra épült az álnévben megnyilvánuló névtelenségre. Örvendetes volna persze, ha jól író bloggerekből és kommentelőkből összejönne ama bizonyos „közös platform”, amelyen különböző világnézetű jegyzetírók bizonyíthatnák, hogy megférnek egy szellemi kalap alatt. Félő azonban, hogy épp az álnév (névtelenség) mögött megbúvó indulatok söpörnék el Hungarian Geographic kezdeményezését. Az ötletet mégse dobnám ki az ablakon. Elvégre jó volna szörfölni a szubjektív és független újságírás hullámain.  

A legutóbbi napokban Orbán diktatúrázott, Kovács Zoltán twitterezett, Vidnyánszky gothározott, Kunhalmi cápázott, Szanyi pedig ripityázott. Lefülelt mondatok.

Ellenzéki lapok ellenzéki politikusok ellen indítanak lejárató akciókat. (Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármester, Index.hu, december 9.)

Végre adódott egy olyan helyzet, hogy eddig érinthetetlen rendszerekhez hozzá lehet nyúlni. (Vidnyánszky Attila rendező, a Nemzeti Színház főigazgatója a Gothár-ügyről, M1, december 9.)

A cápa nem fog tudni hínárt enni. (Kunhalmi Ágnes szocialista politikus, ATV, december 9.)

Október 13-a után egy új világ nyílt meg Magyarországon. (Tóth Bertalan szocialista politikus az önkormányzati választásról, InfoRádió, december 9.)

Október 13-ám fölszabadítottuk Budapestet és a nagyvárosokat. (Szabó Tímea Párbeszéd-politikus az önkormányzati választásról, ATV, 2019. december 10.)

Lassan nem akad békés zóna az országban. (Friss Róbert újságíró, Népszava, december 10.)

Szájkosarat kapott az ellenzék. (Tóth Richárd újságíró az országgyűlési házszabály megváltoztatásáról, hvg.hu, december 10.)

Valós időben közvetítettem a valótlanságokat. (Kovács Zoltán twitterező államtitkár a magyar kormány brüsszeli meghallgatásáról, Hír TV, december 10.)

A centrális erőtér politikai koncepciója megbukott. (Gruber Attila Fidesz-politikus, siófoki polgármester-jelölt, 24.hu, december 11.)

A jobboldal, noha imád a nemzet nevében beszélni, csak egy szubkultúra, mint a horgászoké vagy a katolikusoké. (Tóta W. Árpád publicista, hvg.hu, december 11.)

Nekünk, alkotóknak legyen több közünk egymáshoz, mint bármelyik politikai erőhöz. (Rudolf Péter színész-rendező, Magyar Nemzet Online, december 12.)

Bár a polgármestereink több voksot gyűjtöttek, mint öt éve, mégis sok kerületben veszítettünk. Ez egy mélyütés volt nekünk Budapesten. (Borbély Lénárd Fidesz-politikus, csepeli polgármester az önkormányzati választásról, Népszava, december 12.)

Ha Budapestből egy élhető, emberközpontú várost akarunk csinálni, nem változtathatjuk csatatérré a tárgyalóasztalt. (Balogh Samu főpolgármesteri kabinetfőnök, Magyar Narancs, december 12.)

Nemzetközi kapcsolatok felelős államtitkáraként ismert, elszabadult hajóágyú. (Föld S. Péter újságíró Kovács Zoltánról, HírKlikk.hu, december 12.)

Igazán szükségünk lenne egy jó ellenzéki újságírásra. (Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, Hír TV, december 13.)

Az urizálás címkéje ráragad a Fidesz politikusaira. (Závecz Tibor szociológus, ATV, december 13.)

Túlsúlyos sportnemzet. (Ficsor Benedek újságíró, Magyar Hang, december 13.)

Tudtuk, hogy a diktatúra előbb megreccsen, aztán össze is dől majd. (Orbán Viktor miniszterelnök Temesvárott, Miniszterelnök.hu, december 14.)

A legjobb dekázó az egész kormányban. (Németh Péter újságíró Varga Judit igazságügyi miniszterről, Népszava, december 14.)

A társadalom egy nagyon jelentős része megelégelte a 2010 óta zajló Fidesz-kormányzást. (Schmuck Erzsébet LMP-politikus az önkormányzati választásról, Magyar Hírlap Online, december 14.)

Főként a kistelepüléseken a Fidesz legutóbb ripityára verte az összes ellenzéki pártot. (Szanyi Tibor szocialista politikus, Munkások Újsága Online, december 15.)

A női kézilabda válogatott dán szövetségi kapitánya ezt állította a románok elleni egygólós vereség után megtartott sajtókonferencián. Noha nem egészen így mondta. Saját bevallása szerint ez hagyta el a száját: „I got fucked.” Olyasmit jelent, hogy a német bírók kibabráltak, kib…tak, kicsesztek, kiszúrtak, kitoltak velem. Maradnék a kipontozott szónál, elvégre Rasmussent a „nem megfelelő nyelvezet használata” miatt függesztette föl a Nemzetközi Kézilabda Szövetség.

S bár a csapata leszerepelt a világbajnokságon, ha márciusban megemberelik magukat a lányok, még kijuthatnak az olimpiára. Csökkenti azonban az esélyüket, ha az etikai bizottság eltiltja a szövetségi kapitányt, és a sorsdöntő mérkőzéseken nem ülhet a kispadra. Ez az ügy sportszakmai része. Ami engem belőle foglalkoztat, az egy ellentmondás. Miközben egy nemzetközi szervezet megtorolja a csúnya beszédet, a b betűvel kezdődő kifejezés gyakran tűnik fel a magyar sajtóban, különösen a digitálisban. A cikkek (bejegyzések) indulatvezérelt hozzászólói (kommentelői) szinte kötőszóként használják. Az ellentmondás túl feltűnő ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk.

Az olvasottság kedvéért sem szoktam kocsmai kifejezéseket csempészni e digitális bejegyzésekbe, mindazonáltal elismerem az indulatszavak jelentőségét. 1986. október 27-e óta tudom (akkor mutatták be Spiró György Csirkefej című darabját a Katona József Színházban), hogy egy hivatásos tollforgató nem lehet széplelkű. Teremtményeit úgy kell beszéltetnie, ahogy a nyelvi kultúrájukból telik. A Gobbi Hilda játszotta házmesternő is kötőszóként használta ama bizonyos kifejezést, és a szerzőnek épp ezzel sikerült őt jellemeznie. Drámai helyzetekben indokolt az indulatszó, nyomatékosítja a kijelentést.

A fiam kamasz volt, amidőn kértem tőle valamit, amit fontos lett volna megcsinálni. Elfeledkezett róla, és amikor számon kértem rajta, ingerülten szólítottam fel arra, amit higgadtan kipontoznék. Sosem felejtem el az arcára kiülő ijedtséget, megdöbbenést, meghökkenést. Nálam tehát volna Kim Rasmussennek mentsége. De ha az itt töltött három év alatt megtanulta volna a nyelvünket, és néhány perccel a vereség után a b betűs kifejezés hagyta volna el a száját, akkor talán most a Nemzetközi Kézilabda Szövetség sem firtatná, hogy mit mondott a nemzetközi érintkezés világnyelvén.      

A hazaszeretet értékrendje szenvedett vereséget. (Huth Gergely újságíró, PestiSárácok.hu, 2019. október 14.)

Az önkormányzati választást megnyertük, de érzékeny veszteségeket szenvedtünk Budapesten és néhány nagyvárosban is. (Orbán Viktor miniszterelnök, Hír TV, 2019. október 16.)

A hamis biztonságérzetnek, hogy itt csak mi nyerhetünk, vége van. (Balog Zoltán KDNP-politikus, volt emberi erőforrás miniszter, ATV, 2019. október 18.)

A Fidesz megnyerte ezt az önkormányzati választást, de súlyos veszteségek árán. (Gajdics Ottó újságíró, Magyar Rádió, 2019. október 20.)

Újra van ellenzék. (Szánthó Miklós, a KESMA-kuratórium elnöke, Origo.hu, 2019. október 25.)

A törmelékek sikeresen összeálltak. (Lánczi Tamás politológus, Hír TV, 2019. október 28.)

Az eddig totálisan széttagolt és önmagával veszekedő ellenzék összefogott, és bizonyos eredményeket ért el. (Fricz Tamás politológus, Magyar Nemzet, 2019. november 2.)

Nyert a Fidesz, de nem annyira, mint remélte. (Mráz Ágoston Sámuel politológus, Mandiner.hu, 2019. november 20.)

Ha valaki kinyitja az internetet, a kommentekből azt látja: a jobboldali lélek háborog, noha októberben is győzött. (G. Fodor Gábor politológus, Mandiner.hu, 2019. december 6.)

Bár a polgármestereink több voksot gyűjtöttek, mint öt éve, mégis sok kerületben veszítettünk. Ez egy mélyütés volt nekünk Budapesten. (Borbély Lénárd Fidesz-politikus, csepeli polgármester, Népszava, 2019. december 12.)

Végre láttam és hallottam Demeter Szilárdot, tegnap este a Hír TV-ben beszélt az elképzeléseiről. Tudható róla, hogy könnyűzenész és regényíró, mostanában pedig a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója. Azt fejtegette, hogy a színházi törvény utáni lépés a könyvkiadás rendbetétele volna. Több szakmai szervezet kérte a közreműködését, ő azonban csak akkor „hajlandó” beleállni az átalakításba, ha… Azért nem írom le a feltételeit, mert azóta is tűnődöm, vajon miből táplálkozik az önbizalma.

Volt egy érdekes mondata: „Szükségünk lenne egy jó ellenzéki újságírásra.” De mi fán terem a jó ellenzéki újságírás? Az e bejegyzés után olvasóható összeállításból kiderül, hogy Lázár János kancelláriaminiszter mintha másként vélekedne róla, mint Orbán Viktor. Van viszont egy értelmezés, amelynek szerzője elég pontosan járja körül az újságírást. Az SZDSZ hajdani médiapolitikusa, Haraszti Miklós szerint „Két szemlélet áll szemben egymással. Az egyik azt mondja, hogy a sajtó akkor demokratikus, ha a demokratikusan választott kormányt szolgálja, szerintünk viszont akkor, ha független.” (Vas Népe, 1992.10.12.) Nem sikerült kibontania, hogy mi a független újságírás, de ez most nem is nagy baj, mert Demeter Szilárd sem független újságírásról beszélt, hanem ellenzékiről.

A kormánypárti elszólásokból olyan kép kerekedik, hogy a média hordozó, amely a hasznos információkat juttatja célba. Továbbítja a többségi akaratot, közvetíti a választott személyek álláspontját. S mert az újságírók nem választott személyek, lehet ugyan véleményük, de jobban teszik, ha az információk továbbítására korlátozzák magukat. Az újságírás két lényeges ismérve, az információk közvetítése és a vélemények nyilvánítása közül tehát az előbbi fontosabb, mint az utóbbi. Ezzel magyarázható, hogy a kormánypárti újságírók szakmai közérzetét is együttérzéssel képzelem el. Eme értelmezési kereten belül azonban az ellenzéki újságírást nem is tudom elképzelni.

Néhány kivételtől eltekintve az ellenzékbe szorult politikusok is a választott személyek tolmácsolásában látják az újságírás funkcióját. Csupán annyi a különbség, hogy az épp hatalmon lévő politikusok tökélyre fejlesztették a haszonelvű gyakorlatot. A soha sem összefoglalt, de gyakran tapasztalt szemléletmóddal ellentétben úgy vélem, hogy az újságírás másra is alkalmas. Például arra, hogy az igazságot elválassza a hazugságtól. Az újságíró pedig eldönti, hogy igazat akar-e mondani, vagy hazudik.

Tíz mondat az újságírásról

Az újságírást olyan hivatásnak látom, amiben együtt van a pedagógus, a gyógyító orvos, a politikus és a művész. (Lezsák Sándor MDF-politikus, Népszabadság, 1990. június 18.)

Az újságírásnak az a dolga, hogy a hatalom körmére nézzen. (Nehéz-Posony István jogász, Nógrád Megyei Hírlap, 1994. április 16-17.)

A tényfeltáró újságírás hazánkban nem hatol sem elég mélyre, sem elég magasra. (Bitó László író, Magyar Hírlap, 2003. december 9.)

Ma Magyarországon nem pusztán leíró, eseményeket követő újságírás van, hanem meggyőződés által vezérelt, jobboldali újságírás. (Mesterházy Attila szocialista politikus, Népszava, 2009. május 23.)

Azért izgalmas az önök szakmája, mert olyasmiről is írniuk kell, amiről fogalmuk sincs. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, 2012. szeptember 7.)

Az újságírás civil kontrollt jelent az aktuális hatalomgyakorlással szemben. (Balavány György publicista, Klubrádió, 2012. szeptember 14.)

Független újságírás nélkül a demokrácia sánta. (Bajnai Gordon E14-politikus, volt miniszterelnök, ATV, 2014. március 16.)

Az újságírás mindig kritikus és ellenzéki. (Lázár János Fidesz-politikus, Index.hu, 2015. március 29.)

Időnként kevesebb a tudás, mint az ítélet. (Veiszer Alinda műsorvezető, Index.hu, 2018. november 30.)

Igazán szükségünk lenne egy jó ellenzéki újságírásra. (Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, Hír TV, 2019. december 13.)

A kérdésre igennel válaszolt két portál, a világnézetileg elkötelezett PestiSrácok.hu és a Mérce.hu. Bár a politikai élet két ellenkező oldalán vannak, nagyjából ugyanazt kifogásolták. A munkatársaik összeszámolták, hogy a Józsefváros című önkormányzati lap december 4-i számában hány fényképe jelent meg az újdonsült polgármesternek, valamint hányszor látott napvilágot a neve. Arra jutottak, hogy a kelleténél többször. Lehet, hogy igazuk van? Lehet, hogy Pikó András elfelejtette választási ígéretét, miszerint az ő lapja nem lesz propagandaújság?

A Józsefváros ingyenes példányait 18 évig dobták be a postaládámba. Már másik kerületben lakom, de most megnéztem a legyőzött polgármester uralma idején megjelent utolsó, október 9-i számot is. Elfogadván a pályatársak módszerét, azt striguláztam, vajon a helyi nyilvánosság első számú kedvezményezettje, Sára Botond hány fotóval volt jelen benne. 16 fényképét láttam, ebből más(ok) társaságában 14-szer tűnt fel, kétszer pedig szólóban. Észrevettem azonban, hogy a legtöbbször zsebre vágott kézzel kapta le a fotóriporter. Vagy azért, mert ezt az utasítást kapta a főszerkesztőtől, vagy azért, mert a polgármester nadrágján a zsebet erős cérnával varrták be, és nem volt képes kihúzni belőle a kezét. A nevét 35-ször írták le, és ez akkor is túlzás, ha a kampány hevében a választópolgárok agyába akarták vésni, hogy a fülke magányában kire voksoljanak.

Ehhez képest Pikó András adatai a csaknem egy hónappal később megjelent önkormányzati hetilapban: 8 fénykép jelent meg róla - egyedül három portréfotón tartózkodott, ötször mások társaságában (kétszer Karácsony Gergellyel). A nevét pedig 16-szor említették. Ezt sokkalom ugyan, de mégis csak fele az előd említésének. Egyébként az újság polgármester által kevésbé látogatott részében akadtak figyelemre méltó írások, például Szerbhorváth György hangulatos tárcája Józsefváros egyik üde színfoltjáról.

A csaknem hónapnyi szünet után megjelent hetilap szakmailag inkább a hevenyészettség állapotát keltette. Azt azonban nem olvastam ki belőle, hogy az újdonsült polgármester igényelte volna a fényezést. Mindazonáltal arra nemrég volt újságíróként ügyelnie kéne, hogy akik világnézeti szempontból fürkészik a helyi nyilvánosságban betöltött szerepét, ne vonhassák le azt a következtetést, hogy az önkormányzati testület kisebbségben maradt tagjai kimaradnak a kerület minden postaládájába bedobott újságból.