Amikor a kormány bizalmi emberei átvették a kaposvári napilapot, Vas Andrást az elsők között rúgták ki. A Népszavának jól jött egy gyakorlott újságíró, aki a patinás újság hasábjaira behozta a Balatontól délre eső térség közérzetét. Azóta a megyeszerte ismert zsurnalisztából országszerte ismert lett. Legutóbb az államkincstári baki miatt megszorult nyugdíjasokról írt.

A karácsonyi ünnepek miatt már december elején megkapták a nyugdíjat, amit nem 31, hanem negyven napra kellett beosztaniuk. Ezzel magyarázható, hogy az egyikük tárcájában 365 forint maradt, amidőn megtudta, hogy a múlt pénteken nem érkezik meg a pénze. Egy házaspár pedig havi 179 ezer forintból gazdálkodik, és valahogy átvészelték a hét végét. A feleség azonban elmesélte, hogy tud olyan kisnyugdíjasról, „aki a vasárnapi ebédre a kutyájával felezett meg egy kutyakonzervet”. A közeli Lidlben megnéztem a kutyaeledeleknek szánt polcot. Az egy és negyed kilós konzerv 299 forintba kerül, a negyvendekás 149-be.

Jobb lett volna persze, ha a riporter megszólaltatja a kutyakonzerves nyugdíjast is, de nálam a munkásságával hitelre tett szert. Információja azért életszerű, mert két unokatestvérem hasonló gondokkal küszködik, noha a kutyakonzervhez még nem jutottak el. Az egyiknek tavaly elküldtem az Erzsébet-utalványaimat, de nem kapta meg, mert a postások kitapintották a borítékban, és ellopták. A másik tanyán él, a XXI. századi technológiát képviselő Gripen-gépek tőszomszédságában, és szintén a kisnyugdíjasok közé tartozik. Azokat nevezem így, akik 100 ezer forintnál kevesebből próbálnak megélni, a 2 millió öregségi nyugdíjas közül minden harmadik ilyen. A legtöbbnek nincs folyószámlája, és ha az állam azt ígérte, hogy szerdán (tegnap) a kései nyugdíjat kiviszi a postás, akkor nem biztos, hogy ő a tanyán megkapta.

Egy nem állami tévé kiszámolta, ha valaki késedelmi kamatot kérne, napi 16 forintra számíthatna. Péntek reggeltől szerda reggelig öt nap telt el, összesen nyolcvan forintra rúgna a számla. A műsorvezető lemondóan legyintett, mondván, hogy ezzel nem érdemes bármit is kezdeni. Pedig telne belőle a kisebbik kutyakonzerv felére. Ha egy szívós ügyvéd próbapert indítana valamelyik kisnyugdíjas megbízásából, és a bíróság neki adna igazat, akkor ő csupán nyolcvanforintnyi bevételt könyvelhetne el, de a többi 666665 sértett is igényelhetné a késedelmi díjat. Az államkincstárnak 53 millió 333 ezer 200 forint sorsát kéne a postásokra bízni.         

Hosszú idő után állt a nyilvánosság képviselői elé. Szavaiból leginkább azt hallottam ki, amit a nyilvánosságról mondott. Ezt a mondatát föl is jegyeztem: „Egy interjúnak nem az az értelme, hogy bikaviadalt vívjak egy újságíróval.” Találgattuk, vajon a hasonlatban ő a matador vagy a bika. Lendvai Ildikó szocialista politikus az utóbbira tippelt, szerinte ugyanis a miniszterelnök „megvadul, ha vöröset lát”. (Népszava, január 12.)

Az orbáni gondolatmenetnek érdekes a szövegkörnyezete is. „Én olyan interjúkat és szituációkat nem keresek, és nem vállalok, ahol eleve lehet látni, hogy rosszindulatú ember előítéletes kérdéseket tesz föl. Köszönöm, nem kérek ebből.” Az interjúnak kétségkívül van tétje: melyik fél kényszeríti akaratát a másikra? A műfaj egyik művelőjével szólván: „Az egyik fél beszéltetni akar, a másik hallgatni.” (Fiala János, Magyar Sajtó, 1995. május 22.) Azon tűnődöm, vajon a mai Orbán Viktor honnan jutott el a „rosszindulatú”, „előítéletesen kérdező” interjúkészítők iránt érzett ellenszenvig.

Első kormányzati ciklusában meghívták Szarvasra, egy millenniumi emlékmű avatására. Munkatársai kapcsolatba léptek a Békés Megyei Hírlap főszerkesztőjével, és felajánlották neki, hogy készítsen exkluzív interjút Orbánnal. Árpási Zoltánról tudták, hogy 1990-ben az MSZP országgyűlési képviselőjelöltje volt, ez azonban csöppet sem zavarta a miniszterelnöki stábot. A főszerkesztő nem tartózkodott a látogatás napján, 2000. június 17-én a megyében, ezért a helyettesét, Niedzielsky Katalint javasolta beszélgetőpartnernek. Az interjú el is készült Szarvas és Békéscsaba közt, a miniszterelnök szolgálati gépkocsijában, és június 21-én „Ha baj van, vagy ünnepelni kell, jövök!” címmel látott napvilágot.

A fiatal és sovány Orbán Viktor két képen látható. Az első oldalon egyedül, a negyediken pedig az újságírónővel együtt. Aki nemcsak azt rögzítette, amit a miniszterelnök mondani akart a millenniumi évről, hanem azt is firtatta, miért váltotta le Pepó Pál környezetvédelmi minisztert, és cserélte ki a Békésből elszármazott Ligetvári Ferencre. De rákérdezett arra a fránya olajszőkítésre is, amelynek feltárásán nem igazán buzgólkodott a legfőbb ügyészség. Miközben tehát megadta a tiszteletet a kormányfőnek, gyakorolta a kérdezés mesterségét is. Aminek szintén művelője, Mester Ákos látnoki módon foglalta össze a lényeget: „Csak interjúban lehet kitenni indoklási kényszernek azokat, akik belemámorosodnak hatalmi helyzetükbe.” (168 Óra, 2010. december 2.)

Értelmes hozzászólás érkezett a bejegyzésemhez. Szerzője, „Poroszka ló” pécsi értelmiségi. Orvos vagy műszaki szakember, és részt vett az egyetemi klinikák korszerűsítésében. Elismeri azonban, hogy hiába a nemzetközi színvonal, ha kevés a szakorvos és az ápoló. Tisztában van az Orbán-rendszer fonákságaival, de az ellenzékben nem látja a kibontakozás lehetőségét. Okfejtésével nem vitatkoznék, mert sok benne a megszívlelendő mozzanat. Az egyik mondata mégis tűnődésre késztet. Ezt írta: ”Mindenki előtt ott a lehetőség, hogy olyan hírforrást válasszon, amilyet szeretne.”

A kommunikáció szakos diákoknak azt a feladatot szoktam adni, hogy számolják meg az 1986-os sajtótörvényben, majd az 1995-ös és a 2010-es médiatörvényben a tájékoztatás, illetve a tájékozódás szavakat. Az elsőben nem találták a tájékozódást, a másodikban is túltengett a tájékoztatás, és a harmadikban sem változott az aránytalanság. Akik a parlamentben elfogadtatták e jogszabályokat, hatalmi szempontból fontosabbnak tartották a tájékoztatást, mint a tájékozódást. Kizárólag a tájékoztatáspolitika kifejezést használják, tájékozódáspolitikát még sosem hallottam politikustól.

Elismerem, hogy mindenki olyan hírforrást választhat, amilyet szeretne. Csakhogy nem mindenki él a választás lehetőségével, a többség pedig nem is élhet. Az állam 1986 óta annak törvényi kereteit teremtette meg, hogy a hírcsatornái mindenhová eljussanak. Ezt a folyamatot csak hébe-hóba szakították meg az alternatív tájékoztatás csatornái. Akadtak persze olyan pillanatok, amikor az alternatívok már-már felsorakoztak az állami mellé. Ilyen volt például, amikor a német Springer-cégtől az Orbán-kormány egyik bizalmi emberéhez vándorolt kilenc megyei napilap vitte magával az örökségét: a Népszabadság Online-tól vették át a híreket. A végrehajtó hatalom a Népszabadság szerkesztőségében leoltotta a lámpákat. Azzal pedig, hogy ingyenesen tette hozzáférhetővé a Magyar Távirati Iroda híreit, halálra ítélte az üzleti alapon működő hírügynökségeket is.

Orbánék tökélyre fejlesztették az egyoldalú tájékoztatást. Jelenlegi rendszerük megnehezíti azok dolgát, akiknek van technikai lehetőségük a sokoldalú tájékozódásra. A Pécsett élő kommentelő bármikor bekapcsolhatja a számítógépét, hogy meghallgassa például a Klubrádiót. De akik nem használnak számítógépet, vagy használnak ugyan, ám az állam nem sietett segítségükre, hogy szert tegyenek tájékozódási képességre, beérik az államosított hírforrásokkal.

A múlt csütörtöki kormányinfón Orbán Viktornak volt egy mondata, mely Németh Péternél kiverte a biztosítékot. A miniszterelnök szerint „Ma Magyarországon baloldali, liberális, kormányellenes médiatöbbség van.” (Hír TV, 2019. január 10.) Orbánnak azonban volt annyi esze, hogy nem bíbelődött a számokkal. A veterán újságíró így cáfolta a valóságtól elrugaszkodott kijelentést: „a média eme /a szövegösszefüggésből kiderül, hogy kormánypárti/ része nagyjából kilencven százalékot tesz ki”. (Népszava, 2019. január 12.)

A Népszava nyugalmazott főszerkesztője kiterjedt kapcsolatrendszerre tett szert. Ebbe elvileg az is belefér, hogy ismer olyan titkos felmérést, amelyből kijön az a fránya 90 százalék. Terjedelmes életművében találtam is néhány számot. Például ezt írta Orbán Viktorról: „Övé a média 95 százaléka.” (Népszava, 2016. október 4.) Meg ezt: „A magyar sajtó 90 százaléka az ő felügyelete alatt van.” (Hír TV, 2016. december 19.) Ezt is írásba foglalta: „A kormánysajtó, vagyis a nyilvánosság 90-95 százaléka erőszakba tokolló demonstrációkról számol be.” (Népszava, 2017. április 12.) Továbbá ezt is ő írta: a Soros György elleni kampány kiegészítő szövegét „helyezte el saját rádióiban, televízióiban, internetes felületein, vagyis a média több mint 90 százalékán”. (Népszava, 2017. július 14.) Tavaly pedig ezt olvastam tőle: „A magyar sajtót, amelynek 90 százalékát immár a kormány uralja, a félelem lengi körbe.” (Népszava, 2018. november 17.)

Ahol a „nagyjából” és a „több mint” 90 százalék váltakozik a 90/95-tel, illetve a pőre 95-tel, ott valami nem stimmel. Arról nem is szólva, hogy ha 2016. október 4-én, négy nappal a Népszabadság megszüntetése előtt Németh Péter 95 százaléknyira hozta ki a kormánypárti média túlsúlyát, akkor ez a fölény 2016. december 19-én hogyan esett vissza 90 százaléknyira, miközben a Népszabadság beszántásával 95-nél többre kellett volna nőnie. Aztán a Fidesz 2018. április 8-án kétharmaddal győzött az országgyűlési választáson, és a miniszterelnök személyes ellenfele, Simicska Lajos megszabadult a médiumaitól, amelyek kormányzati kezekbe kerültek. Ennek ellenére Németh Péter szerint Orbánék túlsúlya maradt 90 százaléknyi. Ki érti ezt?

Abban egyetértek vele, hogy a kormánypárti befolyás túlsúlyként érzékelhető, az érzületet azonban bizonyítható felmérések híján kár volt számszerűsíteni. Így ugyanis a veterán újságíró a nagyotmondás vétkében marasztalható el.            

Néhány évig tanítottam a szombathelyi főiskolán. Épp az idő tájt, amikor Markó Péter volt a megyei közgyűlés elnöke. Tudtam róla, hogy sárvári népművelő, aki az MDF szellemiségét kereste a Fideszben. Egy ideig meg is találta, aztán kiábrándult, most pedig eljutott odáig, hogy egy kormányellenes tüntetésen fölállt a szombathelyi pódiumra, és beszédet mondott. Érzésvilágáról interjút is adott egy helybéli portálnak.

Azt fejtegette, hogy a Fidesz-választmány 1996-ban június 16-ára időzítette az újjáalakuló ülését, és a pártparlament tagjai elzarándokoltak a temetőbe, hogy megkoszorúzhassák Nagy Imre sírját. Markó Péter 2006-ig politizált a Fideszben, attól kezdve vélte úgy, hogy ha Orbánék „rászabadulnak az országra”, abból semmi jó nem sülhet ki. A következtetést idézem: „Talán az utolsó pillanatban vagyunk ahhoz, hogy elkerüljünk egy polgárháborút.” (Nyugat.hu, 2019. január 10.) Remélem, hogy ebben nem lesz igaza, kiábrándulása nyomán azonban felötlött egy személyes tapasztalat.

Lefülelt mondatok címmel minden héten készítek összeállítást egy fővárosi portál számára. Öt év alatt kikristályosodott a szerkezete, általában húsz ütős mondatot szoktam kiemelni. S mert körülbelül száz orgánumból válogatok, fele-fele arányban próbálom megjeleníteni a két nagy világnézeti áramlatot. Az utóbbi hónapokban azt vettem észre, hogy megszűnőben az egyensúly. A konzervatív értékrendű véleménynyilvánítók között feltűntek ugyanis azok az értelmiségiek, akiknek útja elkanyarodott a Fideszétől. Vagy nem viselik el a rájuk kényszerített egyen gondolkodást, vagy az állampárt nem viseli el, hogy egyénileg gondolkodnak ama kérdésekről, amelyeket a központi direktíva szerint kéne értelmezniük.

Markó Péter nincs egyedül. Talán azért nincs, mert a vidéki kiskirályok még szigorúbban kérik számon a főhatalmat gyakorlók iránti lojalitást. Ezzel magyarázható, hogy a Budapesten túli tüntetéseken egyre-másra szólalnak föl a helyben közismert és konzervatív gondolkodású értelmiségiek. Arról számolnak be, hogy túl sok az, amit hajdani pártjuk, a Fidesz kér tőlük, és túl kevés, amit valójában ad az embereknek. Az a benyomásom, hogy készen állnak az ellenzéki nagykoalícióra, már „csak” föl kéne fedezni őket az országos nyilvánosság számára is. Hátha akadnak köztük olyanok, akik alkalmasak volnának arra, hogy a helyhatósági választáson a fékevesztett államot képviselő polgármesterek helyére léphessenek.          

A miniszterelnöki sajtótájékoztató egyik pillanata az volt, amidőn Orbán Viktor imigyen szólt: „Ahogy szoktam mondani, nix ugribugri.” Ez nála azt jelenti, hogy csigavér, hidegvér, lassan a testtel, nyugi, türelem. Az önidézet idestova négyéves múltra tekinthet vissza, talán még többre is.

Lasztovicza Jenő, a Fidesz országgyűlési képviselője 2015. január 8-án elhunyt, körzetében április 12-re írták ki az időközi választást. A kormánypárt ekkor már túl volt a kétharmados többség elvesztésén. A szomszédos körzetből ugyanis Navracsics Tibor Brüsszelbe ment uniós biztosnak, és február 22-én az ellenzéki pártok Kész Zoltán független képviselőjelölt mögé álltak. Tapolcán már „csak” a Fidesz többsége morzsolódhatott tovább, ha jelöltjét legyőzi Rig Lajos Jobbik-politikus. Ezt megakadályozandó érkezett április 9-én kampányolni a miniszterelnök.

Túl kellett kiabálnia a tüntetőket, és azt találta mondani, ha veszítenének is, a kormánya nem esne kétségbe: „Nincs ugribugri. Végigcsinálja a három évet úgy, ahogy kell.” Később is akadtak helyzetek, amikor azt javasolta az őt hallgatóknak, hogy várják ki a végét. Szintén a németes felszólító mondatot használta, de azzal a különbséggel, hogy a nincs helyett már nixet mondott. Moldova György pedig számon kérte rajta az ATV 2018. december 13-i adásában: anélkül idézte őt a miniszterelnök, hogy hivatkozott volna rá.

A pénz szaga című kamionos könyvében kétségkívül megjelent ama bizonyos mondat. Egy sofőr valahol Bécs környékén igénybe vette a világ legősibb mesterségét űző hölgy szolgálatát, majd hamarosan azt vette észre, hogy lapostetű mászkál a testén. Bement hát egy patikába, és gyatra német nyelvtudásával így hárította el a bolhapor helyett ajánlott gyógyszert: „Nix ugribugri, hanem langsam spazieren.” A lassú sétálást imitáló ujjaival mutatta a lapostetű kúszását.

E mozzanat azonban talán nem is az ősforrás. Bár egyelőre nem bizonyítható, de több ismerősöm szerint Hofi Géza szőtte egyik műsorába a válogatott focista mulatságos esetét. Aki német nyelvterületre disszidált, és lapostetűs kalandját gyatra nyelvtudásával egy gyógyszertárban szerette volna kúráltatni. Ha valaki hangfelvétellel sietne a segítségemre, a szállóige természetrajzát ismerhetnénk föl: mielőtt egy közismert személyiség adaptálná, számtalan változatban járja meg a kávéházakat és a kocsmákat. Most már csak azt kéne eldönteni, vajon az nix ugribugrit ki vette először a nevére: Hofi vagy Orbán.

Tegnap este azt firtatta Böcskei Balázs politológus egy tévéműsorban, vajon három hónap múlva emlékszünk-e arra, amit miniszterelnökünk mondott a kormányinfón. E sorok írója már most is közölheti, hogy Orbán Viktor emlékezeteset alkotott, soha ennyit nem beszélt a nyilvánosságról. Például: „Nem esik jól, ha rosszat írnak rólam, de tűröm.” „Ha reggel megnézem a sajtót, azt látom, hogy többen vannak ellenem, mint velem.” „Egy interjúnak nem az az értelme, hogy bikaviadalt vívjak egy újságíróval.”

Kirajzolódik belőlük, hogy a nyilvánosságot ellenséges közegként éli meg. Politikai pályafutásában sok a kacskaringó, abban mégis következetes maradt, amit 1992. január 21-én, ellenzéki politikusként állapított meg: „A hírhez nem lehet hozzájutni, és a hírforrás eldugul, ha az újságíró nem működik közre.” Már akkor is elismerte a hír-újságírók nélkülözhetetlenségét, de még nem hangsúlyozta, hogy ennél többet nem is vár tőlük. Azóta kiderült, hogy egyre inkább elvitatja tőlünk a vélemény-újságírás jogát. Ez kisejlik a megnyilvánulásaiból, például az interjúnak álcázott bikaviadalról mondottakból is. Számára a vélemény-újságírás haszontalan. Legföljebb alárendelt jelenség, már ha alátámasztja az ő értékrendjét.

A Népszabadság megszüntetésének egyik oka az volt, hogy a kormány közeli kézbe került volt Springer-újságok (kilenc megyei napilap) a Magyar Távirati Iroda helyett a Népszabadság online híreit közölték. Ezért fél Magyarország előtt ama ellentmondás bontakozott ki, hogy a kormány vonalát képviselő álláspontokkal ellentétes hírek gondolkoztatták el az olvasókat. A másik példa a 2018-as országgyűlési választást idézi föl. Már mind a 19 megyei napilap a kormányzat bizalmi embereihez került, híreit és véleményeit gondos kezek simították össze. A kampány alaphangját a harmadik oldali jegyzet adta meg, amelyet a fővárosi központból küldtek. Április 9-én, mintegy varázsütésre elfújta a szél, mintha sosem létezett volna. A vezércikk megtette kötelességét, a vezércikk mehet.

Az orbáni médiaszemlélet jellemzéséhez olyan Fidesz-politikustól kölcsönzök vendégszöveget, akinek nevét csupán az alábbi idézet örökíti meg. Ivanics Ferenc, a Győr-Moson-Sopron megyei önkormányzat hajdani elnöke ezt találta mondani a Kisalföld 2002. március 14-i számában: „A politikus számára minden sajtókitüntetés átadása olyan, mintha fácánként a legjobb vadásznak adna díjat.” Azóta csaknem tizenhét év telt el, és a fácánvadászattól eljutottunk a bikaviadalig.

Kilenc hónap és két nap telt el a legutóbbi szavazás óta, és még mindig akadnak politikusok, akik furcsa számokkal lepnek meg bennünket. Tegnap például interjú jelent meg a Válaszonline.hu-n Ujhelyi István szocialista politikussal. Ezt találta mondani: „Áprilisban 2 millió 870 ezer szavazat érkezett Orbán ellen, 47 ezerrel több, mint Orbán mellett.”

Némi jogászkodás után a Kúria 4360 érvénytelen voksot vett el Orbánéktól, így a kormánypártokra adott szavazatok száma az Országos Választási Bizottság szerint 2824206-ról 2819846-ra csökkent. Ezt kéne összevetni az ellenzéki pártok támogatottságával. Ha összeadjuk a virtigli ellenzéki pártok voksait - erőrendben a Jobbikra, az MSZP-Párbeszédre, az LMP-re, a Demokratikus Koalícióra, a Momentumra, a Magyar Kétfarkú Kutya Pártra és az Együttre gondolok -, akkor 2799960 jön ki.

Voltak olyan elemzők, akik ehhez számították a Munkáspárt 15640 szavazatát is. Az elnök Thürmer Gyula azonban lehűtötte a kedélyeket, mondván: „Nekünk semmi közünk nincs az ellenzéki pártokhoz.” (FüHü.hu, 2018. május 6.) De tegyük fel, hogy ő nem hiteles nyilatkozó, ezért az interjút adó Ujhelyi István kedvéért a Munkáspárt voksait is hozzáadtam az ellenzéki pártok támogatottságához. Így jött ki 2815600 - ez aránylik a kormánypártok 2819846 szavazatához. Csekély a különbség Orbánék javára. Ezek szerint mégiscsak ők nyerték 2018-ben az országgyűlési választást?

Aki veszi magának a fáradságot, és átnézi a hiteles számokat, hivatkozhat persze arra, hogy van ott még 91013 facér voks is, amelyet a választópolgárok nem Orbánékra adtak. Ez igaz, a listán kétségkívül szerepelnek az úgynevezett kamu pártok. De ha egy ellenzéki politikus elfogadja őket ellenzékinek, óhatatlanul kiveri politikustársai kezéből a gyakran hangoztatott érvet, miszerint a kormánypártok csak azért engedték létrejönni a kamu pártokat, hogy az ellenzék annál kevesebb szavazatra tegyen szert. Mindazonáltal kíváncsiságból engedve Ujhelyi István furcsa gondolatmenetének, mégis adjuk össze az „Orbán elleni” szavazatokat!

Az ellenzéki pártok munkáspártostul 2906613 voksot kaptak. Ha ezt vetjük össze Orbánék 2819864-ével, akkor az ellenzék 86749-cel győzte le Orbánékat. Vagyis a kormánypártok tavaly április 8-án még az Ujhelyi István képzeletében létező 47 ezernél is súlyosabb vereséget szenvedtek. Igazán kár, hogy az ellenzéki pártok csak utólag egyesítették a szavazataikat.     

A mélabús cím mögött egy tegnap esti tévéműsor rejlik. Az Egyenes beszéd stúdiójában Rónai Egon beszélgetett Gábor György vallástörténésszel. A műsorvezető szóba hozta a Veritas Intézet főigazgatóját, akit Szakály Györgynek nevezett el. Vendége Szakály Ferencre pontosított, majd az újságíró Szakály Istvánt mondott, végül pedig megállapodtak a Szakály Sándorban. Az utolsó volnék, aki mindezt fölróná nekik. Azért hagytam abba a tanítást, mert szakmánk, a nyilvánosságkutatás talán legjelentősebb képviselőjéről, Jürgen Habermasról úgy beszéltem egy előadáson, hogy nem jutott eszembe a vezetékneve.

Az interjú két szereplője létező személyeket sorolgatott. Egy kitűnő koreográfust, egy hasonlóképpen kitűnő történészt, egy szintén kitűnő filmest, végezetül pedig ama bizonyos főigazgatót, a Sándort, aki jó hadtörténésznek számított, mielőtt kurzusszolgálatra adta volna a fejét. A keresztnév-találgatások teszik most lehetővé, hogy ha már 1999 nyarán nem búcsúztam el nyilvánosan a barátomtól, Szakály Ferenctől - e Médianaplót csak 2002 óta írom -, legalább utólag tegyek egy képletes koszorút a fejfájához.

Ötödéves egyetemistaként professzorom, Ránki György vett föl a Történettudományi Intézet állományába. Szakmát tanulni Kosáry Domokoshoz osztott be, aki a Pest Megyei Levéltárban mutatott be a vejének, egy nálam három évvel idősebb, mosolygós fiúnak. Ő volt Szakály Ferenc, aki a török hódoltsággal foglalkozott. Majd az intézeti könyvtárban megéltem egy szemléletformáló vitát, amelyen Nemeskürty István botránykönyve, a mohácsi csata következményeit feltáró kötet volt a téma. Kiderült, hogy a hozzászóló történészek érdeklődéséből kimaradt az 1526-41 közti másfél évtized. Ezt a hiátust pótolta Szakály Ferenc és Barta Gábor a múlt század hetvenes éveiben (már egyikük sem él).

Amidőn hetilapot szerkesztettem, rendszeresen találkoztunk Ferivel akkori munkahelye közelében, a kiskörúti Múzeum kávéházban. Egyebek között arról is beszámolt, hogy a kollégái közül ki dolgozik valami érdekes témán, kivel érdemes fölvenni a kapcsolatot, hogy kéziratot vagy interjút kérhessek tőle. Közben egyre inkább kikerekedett a pályaíve. Fiatalon lett kandidátus, majd akadémiai doktor, sőt az MTA levelező tagja is. Idestova két évtizede, hogy a szíve vitte el. Voltaképpen neki köszönhetem, hogy írtam egy könyvet A múlt prófétája címmel az úgynevezett Nemeskürty-rejtélyről. A kötet mottóját is tőle kölcsönöztem, így hangzik: „A szobatudósok ideje lejárt.”

Puzsér úr ama közszereplők közé tartozik, akik a nyilvánosság fórumain gyakran veszítik el az önuralmukat. Márpedig aki nem képes uralkodni önmagán, aligha alkalmas arra, hogy másokon uralkodjék. Ezzel a magam részéről el is intéztem a budapesti főpolgármesterséget. Lehetséges persze, hogy néhány műsor nyomán ezt az álláspontot felül kell majd bírálni.

A legutóbbi négy hétben olyan tévé- és rádióműsorokat néztem, hallgattam meg, amelyekben főpolgármester-jelölteket faggattak az újságírók. Például a december 20-iban a „kakukkfióka” (nem jelölt, hanem az MSZP budapesti szervezetét vezető) Molnár Zsolt különböző összefüggésekben tízszer említette Puzsér Róbert nevét. Annak idején nem adtam hitelt Botka Lászlónak, az MSZP hajdani miniszterelnök-jelöltjének, aki M. Zs-ben a Fidesz beépített emberét gyanította. De ha Puzsér indítása a kormánypártok ügyes húzása, hogy a közismert publicista megossza Tarlós István jelenlegi főpolgármester ellenfeleit, akkor talán mégis érdemes volna komolyabban venni a szegedi polgármester feltételezését.

Az öt műsor főpolgármester-jelöltekre szánt időtartama mintegy 45 percnyi volt. Az LMP színeiben induló Puzsér Róbertet 44-szor említették a résztvevők, a két kormánypártot képviselő Tarlós Istvánt 21-szer, a szocialista Horváth Csabát 17-szer, a párbeszédes Karácsony Gergelyt 11-szer, a liberális Sermer Ádámot pedig 4-szer. Puzsért tehát percenként, Tarlóst kétpercenként, a többiek futottak még. A helyzetek iróniája, hogy akiket a jelen lévők a leggyakrabban emlegettek, azok jelen sem voltak. Logikailag két eset lehetséges.

Az egyik az, hogy a meghívottak a világ legügyetlenebb kommunikátorai, elvégre épp azokról beszéltek, akikről hallgatniuk kellett volna. Bár ennyire talán mégsem kéne lebecsülni őket. A másik esetben viszont kirajzolódik egy ellentmondás. Miközben szervezni kezdték az úgynevezett előválasztást, amelytől azt várják, hogy a fővárosi szavazópolgárok kiválaszthassák Tarlós István egyetlen kihívóját, az ellenzéki jelöltek rájöttek, hogy sok macerával jár az egész purparlé. Abban állapodtak meg, hogy szép csöndben kivezetik az előválasztást a köztudatból, Puzsér Róbertet pedig ügyesen föltolják az egyetlen kihívó pozíciójába.

Kár értük, mert a sikeresnek ígérkező kommunikációval olyan önfegyelemről, önmegtartóztatásról, önmérsékletről, önuralomról tettek tanúbizonyságot, amelyre igen nagy szüksége volna Budapest majdani urának.