Becsülöm D. Tóth Krisztát, hogy kilépett a kereskedelmi tévék bűvköréből. Észrevette a válságjeleket, ezért megalapította a WMN.hu-t. Szívós munkával brand-et épített ki, fogalomnak számít az igényes nők körében. Tegnapi cikkében a fake news-jelenségről tűnődött. Talán legfőbb megállapítása ez: „A Facebook, az Instagram, a Twitter, a Google nem sajtóorgánumok.”

Az orgánum az ógörög organo szóból származik. A jelentése eszköz, szerv, ám emberi hangot is jelent, a zenében pedig többszólamúságot. A kézikönyvek szerint a nyilvánosság fórumai közül az időszaki sajtótermék, például a folyóirat és a közlöny szintén orgánumnak nevezhető. A kifejezésnek van valami hatósági, hivatali, hivatalos, mértékadó jellege. Manapság azért fölösleges a sajtót is hozzá illeszteni, mert a papír alapú sajtó „csak” a média legrégebbi eszköze. Időrendben utána következik a rádió, a televízió és az internet. D. Tóth Kriszta is épp azt élte meg, hogy a világháló korában szintet léptek az álhírek. Készítésük immár a nyilvánosság államilag finanszírozott iparágában zajlik.

Egy másik újságíró, Szele Tamás is úgy vélte, hogy „A Facebook nem sajtótermék, ugyanis nem szerkesztik.” (Forgókínpad.hu, 2019.05.20.) A sajtót megint mellőzném a kifejezésből, és a Facebook-ot inkább médiaterméknek nevezném. A kolléga mondatából az is következik, hogy a Facebook és a D. Tóth Kriszta által említett többi orgánum azért sem lehet médiatermék, mert nem szerkesztik őket. De vannak más szempontok is, amelyek a XXI. században szükségesek ahhoz, hogy valamit mértékadó orgánumnak tekinthessünk.

Egy újság, rádió vagy televízió attól volt orgánum, hogy híreket gyártott, és véleményeket is közölt. (Ugyebár „A hír szent, a vélemény szabad.”) Az internet megjelenésével harmadik tevékenységi forma kapcsolódott az orgánumhoz: az utánközlés, a digitális tér befogadóképessége ugyanis korlátlan. Ebben az értelemben teljesnek mondható az Index.hu és a Mandiner.hu gyakorlata. Nem mondható teljesnek viszont a Válaszonline.hu amúgy színvonalas gyakorlata, mert a három alkotórész közül, nyilván anyagi okból nélkülözi a hírgyártást és az utánközlést.

A Facebook-ot azért venném ki D. Tóth Kriszta listájából, mert nem szerkesztik ugyan, de a fészbukozók a megosztás révén utánközölnek, sőt mértékadó véleményeket is megfogalmaznak. Ehhez persze az is kellett, hogy a nyilvánosság gleichschaltolt (egybehangolt, államvonalas) fórumairól kiszorított írástudók többnyire e közösségi oldalon adják közre az álláspontjukat.

Karácsony alapjáratban szerethető. (Rangos Katalin újságíró, ATV, 2019. január 21.)

Karácsony Gergő alkalmas főpolgármester-jelöltnek, hiszen alkalmas volt miniszterelnök-jelöltnek is. (Kunhalmi Ágnes szocialista politikus, ATV, 2019. február 14.)

Karácsony alkalmatlanságán nem lehet változtatni, a velem szemben táplált fenntartásokon azonban igen. (Puzsér Róbert, az LMP budapesti főpolgármester-jelöltje (Facebook.com, 2019. február 21.)

A baloldal többszörösen megbukott üdvöskéje. (Kacsoh Dániel újságíró, Magyar Hírlap Online, 2019. március 30.)

Tétova, bizonytalan, csetlő-botló figura, nem való vezetőnek. (Tamás Gáspár Miklós filozófus, hvg.hu, 2019. április 8.)

A Gergő mögül elment a támogatás. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, ATV, 2019. június 7.)

Karácsony Gergelyt fontos tényezővé avatták a fővárosiak. (Závecz Tibor szociológus az előválasztásról, ATV, 2019. július 2.)

Gergőből a finisben Gergely lett. (Tamás Ervin újságíró, 168 Óra, 2019. július 4.)

Képtelen nem hibázni. (Apáti Bence publicista, Magyar Nemzet, 2019. szeptember 7.)

A választáson jól meg fogom verni a maguk hazudós, tutyimutyi, tétova, mamakedvence főnökét. (Tarlós István budapesti főpolgármester, Origo.hu, 2019.szeptember 13.)

Nem tagadom, foglalkoztat az úgynevezett Puzsér-jelenség. Korábban mellőztem az összes tévé- és rádióműsorát, irtózom ugyanis a kiabáló emberektől. Aztán elkezdtem olvasni a cikkeit, és kiderült, hogy figyelt az egyetemen, ahol történelemre és irodalomra tanították. Nemrégiben azt olvastam például tőle, hogy publicistaként nem befolyásolhatja a folyamatokat, ezért kacérkodik a politikával.

Főpolgármesteri ambíciójáról úgy véltem, hogy önuralom híján aligha lesz képes uralkodni egy világvároson. Ha tehát megválasztják, abból csak baj lehet. Tegnap este, az ATV stúdiójában viszont feltűnt egy túlsúlyos, középkorú férfi, aki már-már robbant az idegfeszültségtől, mégis visszafogta magát. Szájából elhangzott a kulcsmondat: „Amikor ott hagytak bennünket a pártok, maradt egy maroknyi aktivista.” Magányos civilként elszálltak az esélyei, ezért ama néhány százalékra összpontosít, amennyit elvehet… Kitől is?

Tarlós Istvántól vagy Karácsony Gergelytől? Válaszért a házi dokumentációhoz fordultam. Puzsér Róbert az idén figyelemre méltó mondatban kilencszer jellemezte Orbánt, hétszer Karácsonyt, hatszor Tarlóst, háromszor Tartóst és Karácsonyt. Gondolataiból kirajzolódik egy gúlaszerű alakzat, amelynek csúcsán a miniszterelnök csücsül, alatta „a budapesti helytartója” (Tarlós István) és „a háztáji ellenzéke” (Karácsony Gergely). Tetszetős kávéházi magyarázat a fővárosi viszonyokra.

A publicista az az értelmiségi, aki elmagyarázza azt, amit nem ért. Igen ám, csakhogy az imént összefoglalt konteót Puzsér feltűnően érzékletes mondatokkal adja közre. Ez volt az a pillanat, amidőn ismét a házi archívumhoz fordultam. Van egy félezer oldalnyi összeállításom a művészek és nem-politikusok ütős, szellemes mondataiból. Néhány napja, Konrád György halálhíre nyomán úgy találtam, hogy ő a csúcstartó az 1989 és 2019 közötti 94 mondattal. Most rájöttem, hogy Bodor Páltól 1989 és 2012 között 114-et olvastam. De akkor hová tehető a náluk évtizedekkel fiatalabb Puzsér Róbert, akitől 2012. április 29. és 2019. szeptember 19 között 137 mondatot jegyeztem föl?

Vajon ezek a számok érték-sorrendet is jelentenek? Valószínűleg nem, ám a finomhangoláshoz akad egy másik jelzőszám is. A följegyzettek közül mennyi könyvelhető el szállóigének, ha úgy tetszik: maradandó mondatnak? Az eredmény Bodornál 42, Konrádnál 23, Puzsérnél 10. Időarányosan a Puzsér-jelenség névadója nem is áll olyan rosszul a közírók versenyében, mint a polgármester-jelöltekében.    

/”Mi Tarlós gyenge pontja?”/ A Fidesz. (Karácsony Gergely, a Párbeszéd főpolgármester-jelöltje, hvg.hu, 2019. január 7.)

Tarlós a golyóit Orbán nadrágjában hordja. (Puzsér Róbert független főpolgármester-jelölt (Facebook.com, 2019. március 2.)

Minden tekintetben kiérdemesült városvezető. (Asperján György író, Facebook.com, 2019. június 15.)

Tarlós István kipróbált polgármester, de nem felelt meg. (Dávid Ferenc közgazdász, ATV, 2019. szeptember 2.)

Megkopott az imázsa. (Gergely Zsófia újságíró, ATV, 2019. szeptember 7.)

Nem bírja a nyomást. (Cseh Katalin Momentum-politikus, ATV, 2019. szeptember 13.)

Eljárt fölötte az idő. (Borgula András rendező, ATV, 2019. szeptember 7.)

Tarlós hozzá volt szokva, hogy leordítja azok fejét, akik nem szoktak neki parancsolni. (Rab László újságíró, VárosiKurír.hu, 2019. szeptember 15.)

Tarlóst fideszesítik. (Pető Péter újságíró, ATV, 2019. szeptember 17.)

Tarlós a Fidesz emberarcúbb része. (Kiss Ambrus politológus, ATV, 2019. szeptember 18.)

Ha a közismert interjúalanyt egyetlen jelzővel kéne jellemezni, azt írnám róla, hogy pikírt. Csípős, éles, harapós, maró, sértő, szúrós, undok. Nehéz eldönteni, vajon a rokon értelmű szavak közül melyik illik hozzá, de az a benyomásom, hogy a budapesti főpolgármester úgy tekint az újságírókra, mintha mindegyik külön-külön utálná őt. Elvégre csak azért kérnek tőle interjút, hogy rossz színben tüntethessék föl.

Ilyesmiről tűnődtem tegnap délután, miközben a Klubrádió Megbeszéljük című műsorát hallgattam. Bolgár György faggatta Tarlóst. Azaz csak faggatta volna, a városvezető ugyanis nem hagyta szóhoz jutni. A műsorvezető talán nem gondolta végig, hogy hetven fölött csínján kell bánni a telefonon keresett emberekkel. Már rosszul hallanak, ezért csak mondják, mondják a magukét. A vonal másik végén pedig vagy kinyomjuk a hívást, vagy tudomásul vesszük, hogy nem kérdezhetjük meg a túlkoros illetékestől azt, ami nyomja a bögyünket.

Nem csinálnék gondot egy öregember egészségügyi problémájából, ha nem szembesülnék ugyanezzel a jelenséggel a fiatalabb Fidesz-politikusoknál is. Róluk már nem lehet azt mondani, hogy baj van a hallásukkal. A jelek arra utalnak, hogy a folyamatos hatalomgyakorlás tizedik évében vérükbe ivódott, amit fejükbe vertek a kommunikációs tréningeken. Ha egyáltalán vállalkoznak arra, hogy megszólaljanak a tevékenységüket fürkésző újságírók műsoraiban, úgy tesznek, mintha nem hallanák a kérdéseket. Másoknak talán kínszenvedés volt tegnap a mintegy húsz percnyi interjú, melyben a főpolgármester udvariatlanul túlbeszélte az egyik legrutinosabb műsorvezetőt. Számomra inkább tanulságosnak hatott, mert beugrott róla egy régi jelenet.

A Fidesz még ellenzéki párt volt, de a Józsefvárosban, ahol laktam, már az önkormányzati képviselőtestület többségét alkotta. Épp a városháza előtt haladtam a Nagykörút felé, amidőn a nyitott kapuban látszott, hogy a lépcsőn jönnek lefelé a divatosan öltözött, húszas-harmincas fiatalemberek. A bejáratnál azonban nem álltak meg egy pillanatra, hogy fölmérjék a terepet, és csak akkor tegyék lábukat a járdára, ha a járókelők között rés támad. Kiözönlöttek az utcára, és falanxként vágtak éket a józsefvárosiak tömegébe. Akkor suhant át agyamon, hogy mi lesz, ha ezek az országban is hatalomra kerülnek.

Hát bizony az lett, hogy a végtelenített hangszalagra fölvett monológokba csak úgy nem szólhatnak bele a nyilvánosság kedveszegetten kérdezősködő képviselői.   

Az Európai Unióban az általános ügyek tanácsa megkezdte a magyar kormány meghallgatását a 7-es cikkely alapján. A zárt ülésen elhangzottakról Magyari Péter cikkeiből értesülhettünk, a 444.hu munkatársa a brüsszeli kiszivárogtatásokat tegnap így összegezte: „A svéd, a dán, a spanyol és a francia kormány a sajtószabadság ügyét firtatta. Hogyan lehetséges, hogy a magyar sajtó 80 százalékát egyetlen kormányközeli alapítványba szervezték?” A Közép-európai Sajtó és Média Alapítványra utalt, amely 476 szerkesztőséget foglal keretbe.

Ugyancsak tegnap adott ki közleményt a Mérték Médiaelemző Műhely: „Büszkék vagyunk, hogy az üzenetünk elérte az Európai Tanácsot.” A 80 százalékot „árbevételi alapon” számították ki a független médiakutatók. Végre egy támpont. Eddig a politikusok dobálóztak a számokkal. légből kapott százalékokkal igyekeztek nyomatékosítani a mondandójukat. Az ellenzékiek kétharmadtól 97 százalékig saccolták a kormányzati túlsúlyt. A kormánypártiak ellenzéki fölényt számszerűsítettek a digitális sajtóban, Brüsszelben pedig Varga Judit igazságügyi miniszter a tévék mezőnyében ecsetelte az ellenzéki fölényt.

A 80 százalékos megnyilvánulások ritkán hangzottak el. Orbán Viktor például kijelentette: „A magyar sajtó 80 százaléka magántulajdonban van, és egy jelentős része erősen kritikus a kormánnyal szemben.” (Miniszterelnök.hu, 2018.01.08.) Csakhogy ekkor a kormányközeli magánemberek még nem ajánlották föl nemrégiben vásárolt tulajdonukat a KESMA rövidítésű alapítványnak, bár a kritikus hangvételt már mellőzték a médiumaikban.

Hadházy Ákos volt LMP-politikus szerint „A kormány megvette a sajtó 80 százalékát.” (ATV, 2018.09.13.) Nem vette meg, hanem a miniszterelnök kérésére magánemberek vették meg a sajtó jelentős részét, például a megyei napilapokat. Tóth Bertalan szocialista pártelnök szerint „80:20 a Fidesz által birtokolt médiumok száma.” (ATV, 2019.05.21.) Ha a birtokolt jelző szerződésben rögzített tulajdonra utalt, akkor kijelentése nem felel meg a valóságnak. A tulajdonszerkezetről ugyanis nincs értelmezhető felmérés, ehhez 11177 médiaterméket kéne minősíteni.

Ha a politikusok nyomatékosítani akarják a mondandójukat, most már használhatják nyugodtan azt a fránya 80 százalékot - árbevételi alapon persze. Kirajzolódik belőle, hogy a kormányzat évenként néhány tízmilliárd forintnyi hirdetést irányít a hozzá közel álló kiadóhivatalokba. Ezzel torzítja el a médiapiacot, és kárhoztatja éhkoppra az ellenzéki nyilvánosság fórumait.       

A Rajk Lászlóról írott bejegyzésemnél akadtak hozzászólók, akik nem vették jó néven a témaválasztást. A néhány napja elhunyt építész legismertebb alkotásáról ezt írta Macisajt tegnap 9.29-kor: „A főváros legborzasztóbb giccse.” Majd 15.39-kor PomberMaciként is megállapította: „Összeeszkábált torzó.” Ízléssel nem vitatkozom, a torzót nem írom alá, de szegény kommentelő nem is tudja, mennyire fején találta a szöget az összeeszkábálttal.

A piaccsarnok kétségkívül bumfordi, talán még ormótlan is. Aligha véletlen, hogy sokan hajónak nevezik. Nekem pedig kofahajó. Az ötvenes évek elején apámmal Dunapatajról bementünk Kalocsára, hogy Pesten meglátogathassuk Anti nagybátyámat, aki házmesterkedett a Visegrádi utcában. Nagymamánál aludtunk, hogy hajnalban kiérhessünk a hajóállomásra. Öt körül érkezett lomhán pöfögve a kofahajó Mohácsról, Tolna (káposzta) és Paks (jégbe hűtött hal) érintésével. Kalocsán zsinórra fűzött, napszítta édespaprika koszorúkat helyeztek el a fedélzeten. Csirkék káráltak, és sokszoknyás sváb nénik hangoskodtak. A Nagyvásárcsarnok mellett kötöttünk ki, ahonnan földalatti folyosó vezetett az akkor Dimitrov-téri épületbe.

A kofahajó lapátkereke sodrással szemben kavarta a vizet, XVIII. századi elődjét viszont a víz sodra „hajtotta” a Dunán lefelé. UImer Schachtel-nek hívták, ulmi doboznak. 25-30 méter hosszú volt, négy és fél méter széles, a fedélzet közepén vörösfenyő-gerendákból összerótt kunyhó, hogy ha esik, a három hétig tartó úton legyen plafon harminc-negyven Svábföldön fölösleges ember feje fölött. Így csurogtak le a Donaudeutschok, hogy aztán falvakat alapítsanak a magyar folyószakasz két partján. Az ulmi ácsok tudásából telt volna hézagtalanul kivitelezett hajóra is, az áttelepülőknek azonban durván összeeszkábált uszadékra volt szükségük, hogy szétszedhessék a bumfordi, ormótlan „dobozt”, és lakóházat csináljanak belőle. Ilyen hajót építettek Baján, nemrégiben avatták föl a Magyarországi Németek Művelődési Háza előtt.

1949 őszén, idősebb Rajk László tárgyalásán megkérdezte a bíró, vajon a vádlott vezetékneve honnan származik. A volt külügyminiszter elmondta, hogy az ősei svábok voltak, akik elmagyarosodtak, és a kimondhatatlan Reichből Rajk lett. Már nem kérdezhetem meg az ifjabbik Rajk Lászlót, vajon milyen előzmények után tervezte a Lehel-téri „hajót”. De nem lepődnék meg, ha egy építészeti szakíró kiderítené, hogy a sváb kofaasszonyok ihlették meg.     

Torgyán humorérzékét korlátozza a hataloméhsége. (Mozgó Világ, 1995/11.)

Fodor Gábort gyámoltalan kultúrpolitikusnak tartottam. Az volt a felfogása, hogy nem a kultúrát képviseli a kormányban, hanem a kormányt a kultúrában. (Fejér Megyei Hírlap, 1995. december 18.)

Göncz Árpádnak nem nagyobb a füstje, mint a lángja. (Magyar Hírlap, 2000. augusztus 3.)

Az az érzésem, hogy az őszödi záróbeszéd előtt Gyurcsány úr bedobott egy-két pohár bort. Ettől eredt meg így a nyelve. (Népszabadság, 2006. október 6.)

Kuncze Gábor megbízhatóságával, nyugalmával, humorával, emberi kedvességével úgy vezette a pártot, mint egy józan idősebb barát. (Népszava, 2007. február 10.)

/Schmitt Pálról/ Pártállamfő. (Népszabadság, 2011. január 17.)

/Bajnai Gordonról/ A rendszerváltás óta egyetlen kivételével nem volt szerény miniszterelnöke Magyarországnak. (ATV, 2012. december 28.)

Antall József némiképp olyan volt, mint a liberálisabb kommunisták. (168 Óra, 2013. április 11.)

Kertész Imre kiment Németországba, de nem volt ő német, magyar pedig nem nagyon akart lenni, mert innen deportálták. (Népszava, 2016. április 1.)

/Orbán Viktorhoz/ A rendszerváltozás óta ön volt a legkártékonyabb magyar politikus. (Népszava, 2017. április 8.)

Bár gyökeresen eltér az értékrendszerünk, elismerem, hogy nyúlfarknyi jegyzetei újságírói teljesítmények. Legutóbb például ama jelenséget hozta szóba, melyről a páneurópai piknik harmincadik évfordulója alkalmából Németh Miklós is megemlékezett. A volt miniszterelnök azt fejtegette egy interjúban, hogy vezető munkatársa, Horn Gyula külügyminiszter miként próbálta kisajátítani magának a határnyitást. A Magyar Nemzet talán legjobban író munkatársa a szocialista politikus nyomába eredt.

Szombaton Pilhál György nem takarékoskodott az iróniával. Horn Gyula egyik mai tisztelőjét, bizonyos Szabó Zsolt országgyűlési képviselőt kétszer is megcsipkedte. Ilyenkor először magamra gyanakszom, hátha én tudom rosszul. Meg is néztem a MSZP-képviselőcsoport összetételét. Íme, a névsor: Gurmai Zita, Harangozó Tamás, Hiller István, Hiszékeny Dezső, Korózs Lajos, Kunhalmi Ágnes, Mesterházy Attila, Molnár Gyula, Molnár Zsolt, Szabó Sándor, Tóbiás József, Tóth Bertalan, Tóth Csaba és Varga László. Kétségkívül van köztük egy Szabó, aki azonban Sándor, és van egy Zsolt is, aki viszont Molnár. A glosszában kirajzolódott jellemzésből Molnár Zsoltra ismertem.

A Magyar Nemzet élen jár a karaktergyilkosságokban, de azt sosem vontam kétségbe, hogy nem igazán elismerésre méltó munkáját kitűnő olvasószerkesztőkkel és korrektorokkal támasztja alá. Ezért nem értem a múlt szombati kisiklást. Azt persze értem, hogy Pilhál kolléga miért tévedett. Velem is megesett, hogy túl sokszor olvastam el a kéziratomat, és belepistultam a szövegbe: nem vettem észre a nyilvánvaló elírást. Ha a digitális térben dolgozom, olvasószerkesztő híján szerencsére mindig akad egy figyelmes és kulturált kommentelő, aki figyelmeztet. Megköszönöm neki a pontosítást, és automatikusan javítok.

A Magyar Nemzet egyik olvasószerkesztője vagy korrektora legalább utólag észrevette Pilhál György tévedését. Az online változatban aznap este, 20.29-kor sikerült is kicserélni a Szabót Molnár Zsoltra. Mindazonáltal a szombat reggeli napilapban levakarhatatlanul díszeleg az a fránya Szabó Zsolt. A papír alapú sajtó hátránya a digitálissal szemben a változtathatatlanság. Az ország talán legironikusabb jegyzetírója pedig elkönyvelheti a tanulságot, hogy aki hivatásszerűen teszi szóvá a világnézeti ellenfelek botladozásait, elírásait, hibáit, tévedéseit, előbb-utóbb maga is csipkelődésnek teszi ki magát.           

A legutóbbi napokban Orbán istenkedett, Kövér partizánozott, Matolcsy versengett, Tarlós fölerősített, Pálinkás kormányt kritizált és Dobrev pezsgetett a nyilvánosság fórumain. Lefülelt mondatok.

Ilyen fejlődési ütem mellett nehéz lesz ellenállni a kísértésnek, hogy az Isten helyébe képzeljük magunkat. (Orbán Viktor miniszterelnök a hazai digitalizációról, Miniszterelnök.hu, szeptember 9.)

Nálunk a politika versenyelőny és nem versenyhátrány. (Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, Növekedés.hu, szeptember 9.)

Ebben a színházban prioritást élvez a nemzeti érzés. (Koncz Gábor színész az Új Színházról, Duna TV, szeptember 9.)

Úgy érzem, hogy valami pezseg. (Dobrev Klára DK-politikus, ATV, szeptember 9.)

Nem biztos, hogy az a valódi ellenzéki, aki a leghangosabban csörtet. (Tóth Ákos, a 168 Óra lemondott főszerkesztője, Facebook.com, szeptember 10.)

Az igazság hangja gyenge, mert nincs mögötte egy fillér sem. (Majtényi László alkotmányjogász, ATV, szeptember 11.)

A politikában a szavak is tettek. (Tamás Gáspár Miklós filozófus, Klubrádió, szeptember 11.)

Akik ma nem a hatalmi szó közelében vannak, joggal érezhetik, hogy kihagyják őket mindenből. (Barabás Richárd Párbeszéd-politikus, Magyar Narancs, szeptember 12.)

Amit Orbán mond, azért hihető, mert elhiszi, meggyőződéssel hazudik. (Buják Attila újságíró, 168 Óra, szeptember 12.)

Magyarország a jogállamiság tekintetében jó úton van. (Hidvéghi Balázs Fidesz-politikus, Index.hu, szeptember 12.)

Ha ilyen széles egységet létrehozva sem lesznek sikeresebbek, mint öt éve voltak, akkor minden reményük elvész. (Török Gábor politológus az ellenzéki pártokról, Nyugat.hu, szeptember 12.)

Be is megyek az általa tervezett Lehel-téri piaccsarnokba egy emléklángosra. (Somos András újságíró Rajk Lászlóról, Facebook.com, szeptember 12.)

Rajk László az az ember, akiről nemcsak jókat lehet mondani, hanem jókat gondolni is. (Jóri Ferenc újságíró, Facebook.com, szeptember 13.)

Minden kritika ellenséges megnyilvánulásnak számít. (Pálinkás József atomfizikus, az Orbán-kormány volt oktatási minisztere, Magyar Hang, szeptember 13.)

Ha a polgármester és a képviselők átadják magukat a pszichózisnak, hogy valamiféle partizánok egy központi kormányzat elleni harcban, akkor az nemcsak ostobaság, hanem felelőtlenség is. (Kövér László, az országgyűlés elnöke,  Délmagyarország, szeptember 13.)

A választáson jól meg fogom verni a maguk hazudós, tutyimutyi, tétova, mamakedvence főnökét. (Tarlós István budapesti főpolgármester Tordai Bence Párbeszéd-politikus arcába, Origo.hu, szeptember 13.

A mostani kampányból nekem Tarlós megafonos képe fog rögzülni. (Laczik Zoltán újságíró, Facebook.com, szeptember 14.)

A rács ugyanolyan politikai kommunikációs termék, mint a határkerítés. (Lattmann Tamás nemzetközi jogász a fővárosi aluljárók éjszakai lezárásáról, ATV, szeptember 14.)

Minden rendszer üldözöttje volt születésétől kezdve. (Rév István történész Rajk Lászlóról, Index.hu, szeptember 14.)

Halálával kicsit kevésbé magyar lett az ország. (Braun Róbert politológus Konrád Györgyről, 24.hu, szeptember 14.)

Mindkét Himnuszt elénekeltem. (Szabó Melinda 116-szoros magyar és 68-szoros francia válogatott kézilabdázó egy magyar-francia mérkőzésről, Index.hu, szeptember 15.)