Médianapló

Médianapló - Bölcs István fejfájára

2023. február 04. 11:41 - Zöldi László

Ma temetik. Ezzel magyarázható, hogy a Népszava tegnapi számában nagyon szép írás jelent meg róla. Egyetemi évfolyamtársa, az évtizedek óta Londonban élő Gömöri György búcsúzott tőle. Megnyilvánulása kiemelkedik a nekrológok közül, van azonban egy mondata, mely pontosításra szorul. Szerinte Bölcs István „Egyetlen, hosszú, több mint fél évszázados házasságban élt feleségével, Ruszinyák Mártával.” A kitűnő költőnek nem rónám föl az ’egyetlen’ szót, és nem is akarom megbántani a nemrégiben elhunyt tanár, újságíró és szerkesztő özvegyét. A megírandó mozzanat azonban meghatározó jelentőségűnek bizonyult az életemben.

1960 áprilisában a testnevelő tanárunk indított a városi iskolabajnokságon. Hatvan méteren 7,8 másodpercet mért egy csinos néni, utána pedig nyakon csípett, és bemutatott az atléták edzőjének, Adamik tanár úrnak, aki később, a gimnáziumban négyszázas futót és országos bajnokot faragott belőlem.  Majd a bemutatás után a testnevelő tanárnő belekarolt a férjébe, akit látásból ismertem. Általános iskolánk Kecskemét központjában, a Református Kollégium épületében kapott helyet. A másik részét a Bányai Júlia Gimnázium foglalta el, amelyben a szemüveges férj magyart tanított. Mellékesen a közeli Városi-moziban filmankétokat is vezetett.

Tetszett, amit láttam-hallottam. Hozzá is szóltam, és Bölcs tanár bácsitól kaptam egy ajándékkönyvet, amelyet máig őrzök. Akkor még nem tudtam, hogy javában ír egy filmesztétikai tankönyvet, de csatlakoztam a körülötte gyülekező filmrajongó diákokhoz. Tőle hallottam először a montázsról. Meg is mutatta, hogy az egymástól látszólag független snittek miként állnak össze meglepő, olykor meghökkentő jelentéssé. E felismerés a rendszerváltás után meghatározta felfogásomat a közéleti mondatok gyűjtéséről és az összeállítások közléséről a sajtóban, például az általa szerkesztett 168 Órában is.

De egyelőre ott tartunk, hogy mi, kecskeméti diákok a jóvoltából egyre többet tudtunk meg a filmezésről. Két év múlva azonban szülővárosából visszaköltözött  az egyetemi tanulmányok színhelyére, Budapestre.  Az ELTE gyakorló gimnáziumában tanított magyart és filmesztétikát. Ötödéves egyetemistaként érkeztem Debrecenből Budapestre, és a Magyar Ifjúság rádiókritikusaként kerestem meg Bölcs tanár urat, a Magyar Rádió ifjúsági osztályán. Körbe vitt, bemutatott néhány műsorkészítőnek, majd amikor átment a kulturális rovatba, részese lehettem a kísérleti stúdió világ-színvonalat súroló tevékenységének is.

Most már nem véletlenül, első felesége közreműködésével alakítgatta az életemet. Egyszer elmondta, hogy miért nem igazán jók a rádió-, tévé- és filmkritikáim. Azért, mert kíméletlen vagyok. S bár magyartanárként nem szívesen használt idegen kifejezéseket, ekkor a compliment sandwich csúszott ki a száján. A bók-szendvics vagy baráti kritika az ő értelmezésében azt jelentette, hogy csak arról érdemes írni, ami érték. Úgy kell bókolni az alkotónak, hogy megtisztelve érezze magát, ha felhívjuk a figyelmét egy-egy pontatlanságra vagy gondolati tisztázatlanságra. Aki éveken át olvasta a 168 Órában Erdélyi S. Gábor szelíd és velős könyvkritikáit, az tudja, hogy ez mit jelent. Én meg azt tudom, hogy Bölcs Pista édesanyjának Erdélyi volt a vezetékneve.

Ha az olvasó ismeri huszonegy évig írt Médianapló című blogomat, a legjobban sikerült bejegyzésekben szembesülhetett ama szerzői törekvéssel, hogy csak azzal vitatkoztam, akinek egyébként adtam a véleményére.  Az a benyomásom, hogy nem látványos dolgokat tanultam Bölcs Istvántól. Olyasmit inkább, aminek a jelentőségére csak újságírói, szerkesztői, médiatanári pályafutásom érett szakaszában értettem meg. Az érték tiszteletét, a csöndes és kitartó figyelmet, a tanítványoknak kijáró érdeklődést, és igen, az útjuk egyengetését is.

Három évtizedet töltöttem a felsőoktatásban, és végigtanítottam a fél országot. Bölcs szerkesztő úr minden tanév végén megkeresett, és azt firtatta, akadt-e az évfolyamon olyan főiskolás vagy egyetemista, akiből jó újságírót lehet majd nevelni. Több nevet is említhetnék az immár közös tanítványok közül, de csupán egyet emelek ki. Nagy Jóska nálam kezdte, a szegedi egyetemen, a 168 Óra szerkesztőségében sajátította el a mesterségünk gyakorlati részét, mostanság pedig az úgynevezett életmű-interjú talán legjobb művelője. Kedves Bölcs tanár úr! Ez a mi sorsunk, a tanítványainkban élünk tovább.  

Médianapló - Tíz mondat a politikai átigazolásokról

2023. február 04. 08:06 - Zöldi László

Káros, ha valaki az MSZP kifosztására építi a személyzeti politikáját. (Tóth Bertalan, az MSZP elnöke Gyurcsány Ferencről, ATV, 2020. február 24.)

A védettséget most a DK jobban meg tudja adni, mint az MSZP. (Böcskei Balázs politológus, Klubrádió, 2020. március 3.)

A DK-nak nincs hódító személyzeti politikája, nem vagyunk fejvadászok. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök, Magyar Narancs, 2020. március 5.)

A Demokratikus Koalíció bárkit befogad, aki csatlakozni akar. (Dobrev Klára DK-politikus, Facebook.com, 2022. szeptember 18.)

Az látszik, hogy a DK-nak személyek kellenek, de a pártok nem. (Kunhalmi Ágnes szocialista politikus, Index.hu, 2022. szeptember 25.)

A politikai életutat tervezők számára a legnagyobb lehetőséget jelenleg a DK kínálja. (Horn Gábor, a Republikon Intézet vezetője, Index.hu, 2022. december 30.)

Az ellenzéken belüli átigazolások haszonélvezője a DK. (Kovács János politológus, Index.hu, 2023. január 9.)

Én nagyon büszke vagyok arra, hogy jönnek az emberek. (Dobrev Klára DK-politikus, árnyék-miniszterelnök, ATV, 2023. január 25.)

Meddig borulnak még az állítólag legkülönbözőbb elveket valló állítólag politikusok a Demokratikus Koalíció kebelére? (Dévényi István publicista, Magyar Hang, 2023. január 27.)

Nem politikusokat kell gyűjteni, hanem szavazókat. (Komjáthi Imre szocialista politikus, ATV, 2023. január 30.)

Médianapló-retró: Budapest Nagykávéház (2002.01.12.)

2023. február 02. 09:53 - Zöldi László

Két nap múlva új kiállítás nyílik az Ernst Múzeumban. A régit tehát ma láthatom utoljára. Kár lett volna kihagyni. Kávéillat fogadott, nem a presszók verítékkel dúsított szaga. A friss pörkölés illata alatt zsákokban braziliai, kolumbiai, costaricai kávészemek. Felötlik, amit Jürgen Habermas ír a társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása című monográfiájában: a XVII. század közepén került kávécserje a brit gyarmatbirodalomból Angliába. A kávéház akkor lesz a nyilvános okoskodás színhelye.

Egy levantei kereskedő kocsisa alapította az első kávéházat Londonban, ezt követte még vagy háromezeré. A polgárfeleségek pedig kiáltványt jelentettek meg a kávéházak ellen, mert hátrányt szenvednek „a kiszárító és elgyengítő folyadékok” túlzott használata miatt. Zavarta őket, hogy a férjük több időt tölt a kávéházban, mint a családi tűzhelynél. Elhanyagolja például a házastársi kötelességét. Eme anekdotikus mozzanattól függetlenül is érdekes, hogy Franciaországban a szalonból és Angliában a kávéházból miként bontakozott ki a polgári nyilvánosság szervező ereje, a közönség.

Például Voltaire vagy Diderot írt egy-egy izgalmas levelet valamelyik felvilágosult uralkodónak, ezt vitatták meg a francia szalonokban. Vagy Harley whig politikus mondott valami hatásosat a parlamentben, ezt vitatták meg az angol kávéházakban. Sőt még azt is, amit Harley vélemény-nyilvánításra szerződtetett pamfletszerzője, egy bizonyos Daniel Defoe írt. Igen, a Robinson Crusoe későbbi írója, az első mai értelemben vett újságíró. A whigek az uralkodó hatalmát akarták korlátozni, a toryk viszont ragaszkodtak az uralkodó korlátlan hatalmához. A torykat konzervatívnak nevezték, a whigeket liberálisnak.

Angolszász nyelvterületen kristályosodott ki, hogy a végrehajtó hatalmat korlátozza a törvényhozás és az igazságszolgáltatás. Ha pedig a másik két hatalmi ágat mégis sikerül háttérbe szorítani, akkor az ellenőrző feladatkört átveszi a sajtó. A hatalom megosztása a kávéházakban kezdődött. Nálunk elég későn, mintegy száz évvel később. Az Ernst Múzeum kiállítása az 1914-1941 közötti kávéházakat mutatja be. Akkoriban 366 volt belőlük a 800 ezres Budapesten. Nádkeretbe fűzött újságok egy-egy Ady-, Molnár Ferenc-, Krúdy-, vagy éppen Bálint György-cikkel. Az Est-logóval ellátott sótartók és gyufásdobozok, az elbarnult fényképek és a tonett-székek ötlöttek szembe.

Hajdan készítettem egy életmű-interjút Pach Zsigmond Pállal, az Országos Széchényi Könyvtár Oral History-sorozatába. Az öreg történész mesélte, hogy apja egy kereskedelmi bank levelezője volt, és vasárnap délelőttönként a nyolcvan nagykörúti kávéház valamelyikébe vetette be magát. Végre elolvashatta a Zürcher Zeitungot és az Observert, amelyekre kispénzű hivatalnok lévén nem fizethetett elő. Az olvasottakat megvitatta, értelmezte a hasonszőrű polgárokkal együtt. Ezt az életformát robbantotta szét a második világháború. A zsidó polgárokat munkaszolgálatra vitték, és aki megmaradt közülük, azt a keresztény polgárokkal együtt 1950 táján szorították ki a kávéházakból.

Az újságírók a XIX-XX. század fordulóján szorultak a kávéházba. Foglalkozásuk megvetettnek számított, ezért nem kereshettek annyi pénzt, hogy önálló lakásuk legyen. Ősztől tavaszig kinek van kedve fagyoskodni a hónapos szobában? A kávéházat viszont fűtik, éjjel-nappal nyitva, a főpincér szó nélkül teszi eléjük a vizeszsömlét és kávét. Gábor Andortól olvastam a kiállításon, hogy az irodalmi hajlamú pincér (”főúr”) büszkén vágta ki azokat a cikkeket, amelyeket az adósai vetettek papírra. Azaz kutyanyelvre.

A hosszában félbevágott, A/4-es formátumú papírlapra, amelyet a nyomdaszolga egyesével szedett össze a márványasztalnál körmölő hírlapíróktól, hogy levigye az épület alagsorában dolgozó nyomdászoknak. Ez az életforma 1914 és 1941 között már foszladozott. A társadalom kezdte elismerni és megfizetni az újságírókat, akadt már pénz a saját lakásra. Írógépet is vehettek, és hangzavarhoz vezetett volna kávéházi márványasztalon püfölni az emeletes Remingtont.

A Rákosi-korszak nem kényeztette el a hivatásos véleményformálókat. Az emiatt emigrált Márai Sándor szerint a kávéházat helyettesítő presszó már nem epikus műfaj. Kicsi az asztal, fél fenéken ülve nem lehet megírni egy regényt. Legföljebb egy röpke, vonalas cikket. Oly sok gondolatot váltott ki belőlem a Budapest Nagykávéház-kiállítás, hogy talán visszaszokom a kávéra.

 

Médianapló-retró: "A vármegyézés a politikai B-középnek szól" (Idézetek 2023 januárjából)

2023. február 01. 17:22 - Zöldi László

Petőfi még TGM-nél is jóval balosabb lenne. (Győrffy Ákos költő, Mandiner.hu, január 1.)

Kérem a tanító nénit, a felső polcra is pakoljon ársapkás terméket. (Dési János újságíró, Klubrádió, január 2.)

Az én lelkem már régen csatlakozott, csak nem vállaltam föl. (Győzike a Fideszbe való belépésről, Telex.hu, január 3.)

Az ültetőcédulára írták így: vitéz Kohán Kolos nemzetes úr. A hölgyek megszólítása: nemzetes asszony. (Kohán Kolos, a Vitézi Rend tagja, Veol.hu, január 4.)

A kormány a legnagyobb kockázati tényező. (Bokros Lajos volt pénzügyminiszter, Magyar Narancs, január 5.)

Ársapka nélkül épp csak csorog a benzin a tankba. (Maros Gábor kaposvári újságíró, Sonline.hu, január 6.)

Csak egy helyiséget fűtünk ki. (Nagy Feró Kossuth-díjas rocker, Blikk.hu, január 7.)

A nukleáris opció abszolút kell. (Lantos Csaba újdonsült energiaügyi miniszter Paks 2-ről, Magyar Rádió, január 8.)

Mi valahogy mindig ellenkező irányba hajtunk a sztrádán. (Hargitai Miklós újságíró, Népszava, január 9.)

Inkább a könyöküket használják, mint az ölelő karjukat. (Rónai Egon műsorvezető az ellenzéki pártok együttműködéséről, ATV, január 10.)

Filléres vagy inkább centes hazaárulók. (Huth Gergely publicista a magyar baloldalról, PestiSrácok.hu, január 11.)

Saját szekértáborán kívül másnak levegőt, szót, támogatást adni esze ágában sincs. (Heil Péter közgazdász Orbán Viktorról, Magyar Narancs, január 12.)

Magyarország élhető hely, amíg nem gondolkodsz. (Aranyosi Péter humorista, Magyar Hang, január 13.)

Ha Orbán Viktort halljuk, akkor Európa vezető országában élünk. (Bernau Péter újságíró, Népszava, január 14.)

Ez a Magyarország most nem egy életes hely. (Spiró György író, Klubrádió, január 15.)

Kormányülést lehetne tartani, ha összehívnák az alapítványi kurátorokat. (Herényi Károly volt MDF-politikus a magánalapítványokba kiszervezett egyetemekről, ATV, január 16.)

Az általuk kínált termék nem kell az embereknek. (Nagy Iván László újságíró az ellenzéki pártokról, hvg.hu, január 17.)

Az ellenzéki pártok vezetői és képviselői többségükben hivatásos politikai potyautasok. (Ágh Attila politológus, Népszava, január 18.)

Az ő kormányukban az oktatás a belügyminisztérium egy félemelete, ahol meg sem áll a lift. (Tóta W. Árpád publicista, hvg.hu, január 19.)

A színházból elfogyott a személyiség. (Gálvölgyi János színész, Klubrádió, január 20.)

Kanosszát járatnak vele az eurómilliárdokért. (Bruck András író Orbán Viktorról, Facebook.com, január 21.)

Előadja a nép egyszerű gyermekét, miközben az ország egyik leggazdagabb embere. (Ungár Péter LMP-politikus Orbán Viktorról, Jelen.media.hu, január 22.)

Tudok olyat mondani, hogy egy-két embernek meginogjon a széke. (Völner Pál korrupcióval vádolt volt igazságügyi államtitkár, Blikk.hu, január 23.)

Nem a szó jön át, hanem az, amibe csomagolják. (Ránki Sára nyelvész a kormányzati kommunikációról, Youtube.com, január 24.)

A vármegyézés a politikai B-középnek szól. (György Zsombor újságíró, Klubrádió, január 25.)

Cenzúra, mikor valamit titkolnak, és propaganda, ha valamit sulykolnak. (Szele Tamás újságíró, Forgókínpad.blog, január 26.)

Meddig borulnak még az állítólag legkülönbözőbb elveket valló állítólag politikusok a Demokratikus Koalíció kebelére? (Dévényi István publicista, Magyar Hang, január 27.)

A sorok között találom meg az igazságot. (Veres András, a katolikus püspöki kar elnöke, Népszava, január 28.)

Égő fáklyaként kell mutatnunk az utat az egész világ számára. (Toroczkai László Mi Hazánk-politikus, 444.hu, január 29.)

Nem politikusokat kell gyűjteni, hanem szavazókat. (Komjáthi Imre szocialista politikus a DK átigazolási kampányáról, ATV, január 30.)

A kortárs magyar közgondolkodás legnagyobb rocksztárjától búcsúzunk. (Baranyi Krisztina ferencvárosi polgármester Tamás Gáspár Miklós filozófus temetésén, Facebook.com, január 31.)

 

 

Médianapló-retró: Bolgártalanítás (2002.01.09.)

2023. február 01. 08:51 - Zöldi László

 A környezetemben napok óta arról beszélnek, hogy a Kossuth Rádió főszerkesztője kirúgta a Beszéljük meg! műsorvezetőjét. Tizenöt évig írtam rádiókritikát, ismerem a leváltót és a leváltottat. A főszerkesztő Perjés Klára az elnök, Kondor Katalin kinevezettje, körülbelül egyidős Bolgár Györggyel (és a Magyar Rádió elnökével). Gyuri a hírszerkesztőségben csiszolódott, Klára a falurovatban aszalódott, Kati kettejük közé szorult. A legkevésbé tehetséges kirúgta a legtehetségesebbet - a középszerű kezdeményezésére.

A Beszéljük meg!-et Bolgár Amerikából hozta haza. Csak akkor éreztem meg, hogy műsora népszerű, amikor Bodor Pali meghívott a születésnapjára, és a vendég-feleségek körbevették a szintén meghívott műsorvezetőt. Nem értettem, mit esznek rajta, hisz’ aligha olvassák az egyébként kitűnő publicisztikáit. Aztán rájöttem, hogy hallgatják a műsorát, amely azonban nem tetszik a vezetőinek. A rádiós főnökök szerint attól féloldalas a Beszéljük meg!, hogy csak azok a fránya hallgatók szólalnak meg benne. Elfogult szavaikat a megszólítandó politikusok révén kéne helyretenni.

Úgy rémlik, a közszolgálati rádióban ki akarnak egyenlíteni egy hangvételt. A nép leplezetlen hangját. A Magyar Hírlapban R. Székely Julianna figyelemre méltó cikket írt a beszélgetős műsor megszüntetéséről. A Népszabadság karikatúrát közölt. Lehoczki István a szokásos kisnyugdíjas házaspárt hozta össze egy harmadik öreggel a pesti járdán, és egyikük kifejtette: „Nem merem hangosan mondani, mit szólnak hozzá, hogy mi történt a Bolgár György műsorával.” A rajz érzékelteti a hatvan fölöttiek közérzetét. Ők azok, akik hetenként kétszer figyelemmel kísérték a Bolgár-műsort.

Ők voltak a Beszéljük meg! törzshallgatói és betelefonálói. A rádiós vezetők ezt a mintegy félmillió embert fosztották meg a kibeszélés nyilvános lehetőségétől. A „közszolgálati” rádióban fontosabb a politikai érdek, mint a hallgatottság és a vele járó reklámbevétel? Mellesleg az Orbán-kormány ügyesebb, mint a Boross-adminisztráció. A Magyar Rádió elnöki jogkörrel felruházott alelnöke, Csúcs László 1994 márciusában 129 munkatársnak mondott föl. A kirúgás szakmai kitüntetésszámba ment, és a közhangulatot is megváltoztatta. A választások előestéjén rossz szolgálatot tett az MDF-nek. A Fidesz okult elődje és választási szövetségese hibáiból. Egyenként vadássza le a legjobb rádiósokat. Egy-egy mártírért az emberek nem mennek ki az utcára.

 

 

Médianapló-retró: Miért tobzódnak a lejbzsurnaliszták? (2002.01.07.)

2023. január 31. 08:05 - Zöldi László

Régebben is próbálkoztam naplóírással, médiaélményeimet mégsem sikerült huzamosabb ideig rögzíteni. Terjedelmesen fogalmaztam meg a mondandómat, akadt olyan nap, amikor négy-öt flekket is írtam. Ráadásul esténként, már fáradtan jegyeztem föl a nap közben tapasztaltakat. Most reggel hatkor kelek, a körülmények kényszerítenek erre.

Lent, a lépcsőházban valaki feltörte a postaládámat, és kivette belőle mind az öt napilapot. A szürkés egyendobozok untattak, naná, hogy pirosat vettem. Csakhogy olyan postaládára tettem szert, melynek belül rövid a nyelve, és egy erélyes mozdulattal föl lehet tépni. Ezt használta ki a tolvaj, aki szeret újságot olvasni, csak nincs rá napi négy-ötszáz forintja. Kitoltam vele. Ő még szendereg, amikor fölhozom a Nemzeti Sportot, a Magyar Nemzetet, a Népszabadságot, a Népszavát és a Magyar Hírlapot.

Azért ebben a sorrendben, mert a sportújság fontosságához kétség sem férhet. A politikai napilapok közül pedig a Magyar Nemzetet böngészem először. A kormányzati állásfoglalásokhoz érdemes mérni az ellenzéki lapokban megjelent véleményeket. Utána a számítógéphez ülök, a házi archívumba beírom a lefülelt mondatokat, majd nekikezdek a médianaplónak. Itt van például tegnap esti hiányérzetem. Miközben lapozgattam a Magyar Hírlap 1991-es évfolyamát, a szeptember 21-i számban találtam egy Vágó István-interjút.

Az akkor még műsorvezető ezt nyilatkozta: „Ne a riporter, hanem a riport legyen politikaformáló hatású!” Igaza van, mégis a politikai újságíró, ha számítani akar Magyarországon, előbb-utóbb csatlakozik az egyik vagy a másik politikai táborhoz, nemegyszer valamelyik politikus udvartartásához is. Afféle lejbzsurnalisztaként feladatokat hajt végre. Az ügyesebbje ezt úgy képes megvalósítani, hogy szolgálatát csak a dörzsöltebb olvasók veszik észre. Az angolszász újságírásban másként alakultak a hagyományok.

Az elnök emberei című film az újságírás speciálkollégiumon a legnagyobb érdeklődést szokta kiváltani. A kommunikáció szakos diákok meglepődnek, amikor elmesélem, hogy a Nixont lebuktató két amerikai riporter huszonéves, pályakezdő újságíró volt. Hallottak a washingtoni városházán egy kósza pletykát, majd a rovatvezetőjüktől kaptak néhány hónapot, hogy kinyomozzák a Watergate-házban észlelt betörést. Fél év is eltelt, mire az első cikkük megjelent. Két évig nem szálltak le az ügyről, majd az Egyesült Államok elnöke lemondott.

A két riporter közül az egyik Nixon pártjával rokonszenvezik. Mégis úgy véli, ha az elnök disznóságot csinál, például betörésre ad utasítást, akkor a The Washington Post olvasóinak joguk van ahhoz, hogy tudomást szerezzenek róla. Vajon Magyarországon melyik az a konzervatív újságíró, aki szívesen szegődne Schlecht Csaba, Varga Tamás vagy Simicska Lajos nyomába, hogy leleplezze a hatalmon lévők üzelmeit? És melyik az a szociálliberális újságíró, aki beleásta magát a Tocsik- vagy a Nyírfa-ügybe, esetleg a Gresham-palota körüli rejtelmekbe?

Ha akadnának is oknyomozó riporterek, vajon volna-e olyan lapkiadó, aki fél évre mentesítené őket a szerkesztőségi rutinfeladatoktól?

Médianapló-retró: Tíz Tamás Gáspár Miklós-mondat TGM-ről

2023. január 30. 15:26 - Zöldi László

Gondolataimat nem a vérmérsékletemből szoktam levezetni. (168 Óra, 1994. július 12.)

Én már viszonylag régóta ismerem, és elég jól megszoktam magamat. Nem tűnök magamnak olyan furcsának, mint másoknak. (24 Óra, 1995. május 17.)

/Miért vonult vissza a politikusi pályától?/ A rendszerváltás során elég ismertté váltam, már nem lehetek közlegény, vezetőnek viszont nem vagyok alkalmas. (Zalai Hírlap, 1995. október 31.)

/Miért nem maradt politikus?/ Ha valamilyen probléma fölmerül, akkor egy demokratikus politikus összehív egy értekezletet. Én meg kihúzom a telefont, és leülök az íróasztalomhoz. (Fejér Megyei Hírlap, 1995. december 9.)

Nem kell magamat elhelyezni. Én én vagyok. A nézeteim világosak, meg szoktam őket írni. (Hetek, 2003. március 14.)

Marxista vagyok, és maradok is. (Jobbklikk.hu, 2012. október 8.)

Főhivatású radikális vagyok. (YouTube.com, 2012. december 20.)

Még mindig én vagyok az egyik leghatékonyabb értelmiségi Magyarországon. (888.hu, 2016. július 8.)

Én arra vagyok ítélve, hogy mindig kisebbségben legyek. (Index.hu, 2018. november 20.)

Egy gyógyíthatatlan betegség a gondolkodásban nem zavar. (Partizán Podcast, 2022/október)

 

Médianapló - Mennyit ér az a fránya 97 százalék?

2023. január 30. 10:40 - Zöldi László

A Népszava főszerkesztőjének van egy heti rovata. Szombatonként jelenik meg Pillantás a kilencedik emeletről címmel. Németh Péter ebben fejti ki véleményét a kilátásról, sőt a kilátásokról. Például a Nemzeti konzultációról, amelynek ügyesen megfogalmazott kérdéseire állítólag 1,4 milliónyian válaszoltak. Róluk mondta a miniszterelnök, hogy a magyarok 97 százaléka ellenzi az Oroszország-ellenes uniós szankciókat.

A fél ország tudja, hogy a mintegy 8 millió szavazásra jogosult állampolgár közül csak minden ötödik válaszolt. Álláspontjukat elég nehéz azonosítani az itthon élő magyarokéval. Eme ellentmondást a Népszava főszerkesztője is feszegeti. Ezt írta: „Ennyire még soha nem kezelt bennünket alul a kormány, ennyire még nem nézte ostobának a magyar embereket.” És ezt is: „Soha, de soha nem volt ennyire eltalált hirdetése a kormánynak, soha, de soha nem mutatta meg még a maga meztelenségében, hogy mit gondol rólunk.” Meg ezt is: „Ez a plakát … megkoronázása az elmúlt tizenhárom évnek.”

Mondatok egy sokat tapasztalt, magát baloldali értékrendűnek valló újságíró tollából. Az  elhatárolódás félreérthetetlen jelei. Ma, a tizenharmadik oldalon látott napvilágot az immár csak egyetlen ellenzéki napilapban egy újságoldalnyi terjedelmű hirdetés, „Készült Magyarország Kormánya megbízásából”. A szövege pedig ez: „A magyarok döntöttek: 97% nem a szankciókra.” Alatta körben szedve a „nemzeti konzultáció”, és a kör közepén a piros-fehér-zöld zászló lengedez.

Lehetséges, hogy a Népszava főszerkesztője szombaton még nem tudta, mi jelenik meg a lapjában hétfőn reggel? Vagy annak tudatában kelt ki szombaton a valósághamisító plakát ellen, hogy a következő számban egymillió forint körüli pénzt utal át érte a Rogán-féle propaganda minisztérium a patinás újság kiadóhivatalának?       

Médianapló-retró: Szabad-e ellenőrizni és irányítani a nyilvánosságot? (2002.01.05.)

2023. január 30. 08:14 - Zöldi László

 Készülök a második félévre. Februárban az Antall-kormány médiapolitikájával kezdem, ezért Kónya Imre híres dolgozatáért beültem a Szabó Ervin Könyvtár olvasótermébe. S bár annak idején vihart kavart az MDF-frakcióvezető zárt körben elhangzott előadása, most böngészve a Magyar Hírlap 1991. szeptember 9-i számában megjelent gondolatait, a szöveg csalódást keltett. Nem is annyira botrányos, mint amilyennek értelmezték akkoriban.

A kommunikáció szakos diákok számára úgy foglalom majd össze, hogy Antall József bizalmi embere egyévi kormányzás után áttekintette a helyzetet, és az értékelést megosztotta az MDF parlamenti képviselőivel. A médiaháború éleződő viszonyaival magyarázható, hogy a sajtóról szóló elmélkedést felhördülés fogadta. Mert mit is mondott a szakállas politikus az 1991. augusztus 24-25-i frakcióülésen? Szerinte a diktatúra médiafelfogását „ellenőrzött és irányított nyilvánosság” jellemzi.

Azt már én firtatom, vajon melyik az a kormányzat (végrehajtó hatalom), amelyik ne akarná ellenőrizni és irányítani a nyilvánosságot. A polgári demokráciában két hatalmi ág, a törvényhozás és az igazságszolgáltatás ellenőrzi a végrehajtó hatalmat. Manapság épp az a gond, hogy a Fidesz szervezte adminisztráció igyekszik háttérbe szorítani a másik két hatalmi ágat, ettől azonban a rendszer még nem lesz diktatórikus. Ahhoz, hogy diktatúra alakulhasson ki, meg kell szüntetni a hatalmi ágak megosztását. A diktatúra tehát a hatalmi ágak egyesítése, a demokrácia pedig a hatalmi ágak szétválasztása.

Ha a háttérbe szorított, de meg nem szüntetett törvényhozás, illetve a költségvetési eszközökkel megszorongatott igazságszolgáltatás kevésbé képes ellenőrizni a végrehajtó hatalmat, akkor ellenőrző szerepüket óhatatlanul a média veszi át. Mai szemmel olvasva Kónya Imre megállapítását, nem botránkoznék meg, legföljebb eltűnődnék rajta. Az MDF vezetői ugyanis rádöbbentek, hogy kicsúszott markukból a média, és megpróbálták legalább arra rátenni a kezüket, amelyet még befolyásolhattak. A frakcióvezető szerint „Az írott sajtónál összehasonlíthatatlanul fontosabb a rádió, és különösen a televízió.”

Ha e textust belehelyezem a kontextusba, akkor az MDF politikusai úgy gondolkodtak, hogy az MSZP kiprivatizálta alóluk a megyei lapokat. Ha pedig meg akarják tartani a hatalmat, legalább az úgynevezett nemzeti médiumokat, a Magyar Rádiót, a Magyar Televíziót és a Magyar Távirati Irodát kéne kormányzati befolyás alá vonni. Meglepett, hogy a korabeli sajtóból milyen kevesen reagáltak a frakcióvezető elgondolkoztató mondatára, amelyet nemcsak a dolgozatában írt le, hanem egy interjúban is kifejtett. Ezt szintén a Magyar Hírlapban találtam, az 1991. szeptember 7-i számban: „Azoknak a lapoknak kell információt adni, amelyek azt a valóságnak megfelelően közlik.”

Igen ám, de ki dönti el, hogy milyen a valóságnak megfelelően közölt információ? Csak tán nem a végrehajtó hatalom képviselője? A gyermeteg, naiv és őszinte Kónya-dolgozatban azt látom, hogy a rendszerváltás utáni első kormányzat emberei még nem értették a médiaviszonyokat. Ebben különböznek az Orbán-kormány kommunikációs szakembereitől.

 

Médianapló - Gyurcsány: "Mi vagyunk az ellenzék"

2023. január 29. 12:55 - Zöldi László

A legutóbbi napokban Orbán Viktor hungarikumozott, Ungár Péter orbánozott, Dobrev Klára átigazolt, Vona Gábor ingázott, Toroczkai László pedig égett. Lefülel mondatok.

 

Előadja a nép egyszerű gyermekét, miközben az ország egyik leggazdagabb embere. (Ungár Péter LMP-politikus Orbán Viktorról, Jelen.media.hu, január 22.)

Tudok olyat mondani, hogy egy-két embernek meginogjon a széke. (Völner Pál korrupcióval vádolt volt igazságügyi államtitkár, Blikk.hu, január 23.)

Ő volt az egyetlen kormányfő, aki nem osztogatott legalább ejnye-bejnyéket a sajtónak. (Kocsis Tamás újságíró, a Képes 7 volt főszerkesztője a 75 éves Németh Miklósról, Facebook.com, január 24.)

Nem a szó jön át, hanem az, amibe csomagolják. (Ránki Sára nyelvész, Youtube.com, január 24.)

Soros úr és üzenőfüzete, a 444. (Apáti Bence publicista, Origo.hu, január 24.)

A civilek jelentik az országot. (Fábri Ferenc sajtólevelező, Népszava, január 24.)

Aki uralja egy adott ország médiáját, az uralja annak az országnak a gondolkodását, és azon keresztül az országot. (Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója, Magyar Távirati Iroda, január 25.) 

A vármegyézés a politikai B-középnek szól. (György Zsombor újságíró, Klubrádió, január 25.)

Én nagyon büszke vagyok arra, hogy jönnek az emberek. (Dobrev Klára DK-politikus, árnyék-miniszterelnök az átigazolt ellenzéki politikusokról, ATV, január 25.)

Az európai egyesült államok fedőszerve. (Bán Károly újságíró a DK-ről, Magyar Hírlap Online, január 26.)

A három ciklust már megélt rezsim újabb négy évet nyert arra, hogy örök időkre bebetonozza magát. (Várhegyi Éva közgazdász, Magyar Narancs, január 26.)

Az erő mindig lentről felfelé születik, a felelősség fentről sugárzik lefelé. (Vona Gábor volt Jobbik-politikus, Index.hu, január 26.)

Cenzúra, mikor valamit titkolnak, és propaganda, ha valamit sulykolnak. (Szele Tamás újságíró, Forgókínpad.blog, január 26.)

A nemzeti konzultáció hungarikum, nem csinálják máshol. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, január 27.)

A Fidesz minden kihívót igyekezett összegyurcsányozni, de hát Gyurcsányt nem lehet. (Tóta W. Árpád publicista, hvg.hu, január 27.)

Meddig borulnak még az állítólag legkülönbözőbb elveket valló állítólag politikusok a Demokratikus Koalíció kebelére? (Dévényi István publicista, Magyar Hang, január 27.)

Mi vagyunk az ellenzék. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök, Facebook.com, január 28.)

A sorok között találom meg az igazságot. (Veres András, a katolikus püspöki kar elnöke, Népszava, január 28.)

Nem a papír hiányzik, hanem az illat. (Keleti Éva 92 éves fotóriporter a sajtóról, Klubrádió, január 28.)

Úgy ne járjunk, mint Bős-Nagymarossal: a Dunát is elterelték, és az áramtermelés hasznából sem jutott nekünk. (Krebsz János publicista a debreceni akkumulátor-gyár elleni tiltakozásról, ÚjHét.com, január 29.)

Égő fáklyaként kell mutatnunk az utat az egész világ számára. (Toroczkai László Mi Hazánk-politikus, 444.hu, január 29.)

 

süti beállítások módosítása