Az is különbség a politikusok és az újságírók között, hogy az utóbbiak hajlamosak megrekedni a közmondásoknál. A politikusok viszont igyekeznek hozzáadott értéket vagy csupán „értéket” kölcsönözni a régi szólásoknak. Ma reggel megjelent cikkében Pilhál Tamás maradt a sablonnál: „Kutyából nem lesz szalonna, Erdély pedig sohasem lesz román közigazgatási egység.”

Arra utalt, hogy Orbán Viktor Tusványoson szóba hozta a román kormány jegyzékét, amelyben a vendéglátói felsorolták, hogy a magyar miniszterelnök mivel ne foglalkozzék a felségterületükön. Például „a nem létező romániai közigazgatási egységekkel”. Országunk első emberének ez volt a nyilvános reagálása: „Azt hiszem, hogy Erdélyre és Székelyföldre gondoltak. De mi sohasem állítottuk, hogy ezek román területi egységek lennének.”

A közönség nevetéssel és tapssal jutalmazta a kétségkívül szellemes riposztot, amely azonban felér egy külpolitikai sértéssel. Ezt értelmezte egyetértően a kormányzati szócső, a Magyar Nemzet munkatársa. Erről jut eszembe az alapmondás kalandos története. Az írott forrásokban 1613-ban bukkant föl, amidőn a korszak legműveltebb magyarja, Pázmány Péter bíboros így fogalmazott: „Szalonna nem lészen kuvaszból.”

Nem a kutya kifejezést használta, hanem a birkák terelésére betanított kuvaszt. Elégedetlen lehetett azonban a fogadtatással, mert imigyen finomított rajta: „Perzseléssel szalonna nem lesz a kuvaszból.” Nem az elkényeztetett ölebekre, a pocakot eresztett pincsikre utalt tehát, hanem a nyargalászástól karcsú pásztorkutyákra. Néhány évszázadig ez a pusztai jelentés jellemezte a magyar szólásgyűjteményeket. A szalonna állandó elem maradt bennük, a kutya rokon értelmű kifejezései pedig váltakoztak.

1851-ben jegyezte föl Erdélyi János, hogy „Van, mint a zsidónak szalonnája.” Amire utalt a közmondások kutatója, az tulajdonképpen nincs is, elvégre a hagyománytisztelő zsidók nem esznek disznóhúst. A Trianon előtti magyar nyelvű sajtóban a nincsséget és a kutyaságot jelző szólás tartalma azért nem vegyült, mert a kiegyezés utáni Osztrák-Magyar Monarchiában a magyar birodalomrész fele magyar, fele nemzetiségi arányát az asszimilálódó zsidók billentették a magyar oldalra. Trianon után azonban, a harmadára szűkített Magyarországon már nem volt szükség az elmagyarosodott zsidók segítségére az ország uralásában.

Székely István, a Hyppolit, a lakáj című film rendezője, aki az 1938-as zsidótörvény után elhagyta az országot, évtizedekkel később, idős emigránsként cikket írt egy izraeli magyar újságba. Idézem: „Az 1919-es fehérterror napjaiban az aszódi Fő utca házfalára ilyesféle feliratokat mázoltak: ’Kutyából nem lesz szalonna - Zsidóból nem lesz magyar.’” (Új Kelet, 1975. november 14.) E hangvétel jellemezte a két világháború közti, csonka-magyarországi sajtót.

A kutyás és szalonnás hasonlat pályafutásában újabb állomást jelentett 1945. A Moszkvából hazatért Rákosi Mátyás beterjesztette a VIII. törvénycikkelyt, amelyet az újságírók Lex Sulyoknak neveztek el. A magyar kommunisták vezetője az egyik legjelentősebb politikai ellenfelére utalt, Sulyok Dezsőre,  akiről ezt mondta az országgyűlésben: „Van még egy képviselő, aki 1935-ben a Nemzeti Egység Pártjának volt a tagja… Most aztán kiderült, hogy kutyából nem lesz szalonna.” Az 1948/49-es hatalomátvétel után is Rákosi utalgatott a szólásmondásra, de már a kulákoknak tartogatta.

A Kádár-korszak második felében, például a múlt század nyolcvanas éveiben a hatalmon lévők már kevésbé élezték a társadalmi csoportok közti feszültségeket. Ezzel magyarázható, hogy a nyilvánosságban alig használták az ellenségképzéshez illő kutyás-szalonnás hasonlatot. Az ellenzékiek viszont vele jellemezték az értelmiségi közérzetet és a társadalmi-gazdasági folyamatok megreformálhatatlanságát.

Mint a bejegyzésem utáni összeállításból kirajzolódik, többen is Tamás Gáspár Miklósnak tulajdonítják a ki tudja hányadszor megújított jelentéstartalmat. 1988-ban, a Jurta Színházban arról beszélt a filozófus, hogy a bolsevik kutyából nem lesz demokratikus szalonna. Azért nem tettem ki az idézőjelet, mert e kijelentésnek, amelynek az elhangzását többen is megerősítettek, egyelőre nincs sajtóbeli nyoma. Még az sem biztos, hogy TGM így mondta.

Van olyan változat, amely szerint nem állított, hanem kérdezett. Vajon lesz-é a bolsevista kutyából demokratikus szalonna? Egy idő után megunta a pontatlan idézgetéseket, és a Magyar Távirati Irodához eme szöveget juttatta el: „Mindazok, akik 1988-ban, a Magyar Népköztársaságban, a Varsói Szerződés tagállamában nyilvánosan ilyet mondtak, azok idézhetnek. Mások nem.” 

A szállóigesített közmondás kalandos sorsában az újabb fordulat 2001-ben következett be. Az ellenzékben lévő MSZP Medgyessy Pétert indította miniszterelnök-jelöltként, és a hitelrontásra Kövér László vállalkozott. A régi-új politikust így köszöntötte: „Internacionalista bolsevik kutyából nem lesz nemzeti demokrata szalonna.” Ő nem kérdezett, mint valószínűleg Tamás Gáspár Miklós, hanem állított, aminek nyoma van a sajtóban.

Az a benyomásom, hogy azért hivatkoznak rá szívesebben az ellenzéki politikusok és újságírók, mert akkor nem kell végiggondolniuk, vajon a bolsevista kutyából lett-é demokratikus szalonna. Holott nem is nagyon kéne választaniuk Tamás Gáspár Miklós és Kövér László elsősége között. Elég, ha visszakövetik a a nagy hírre vergődött mondatot Rákosi Mátyásig.     

Tíz mondat egy közmondásból lett szállóigéről

Lehet-e kutyából szalonna? Lehet, hogy egy szelídebb kutya lesz belőle, de bizony kutyából soha nem lesz szalonna. (Kornai János közgazdász a gazdasági reformról, Mozgó Világ, 1990/4.)

A Szovjetunió menthetetlen, a kommunizmus menthetetlen, reformok itt soha nem lesznek. A reform illúzió, kutyából nem lesz szalonna. (Heller Ágnes filozófus az 1956 utáni értelmiségi életérzésről, Kortárs, 1998/5.)

Internacionalista bolsevik kutyából nem lesz nemzeti demokrata szalonna. (Kövér László Fidesz-politikus Medgyessy Péterről, az MSZP miniszterelnök-jelöltjéről, Magyar Hírlap, 2001. augusztus 11.)

Emlékezzünk TGM kérdésére, lehet-e bolsevista kutyából demokratikus szalonna? (Szájer József Fidesz-politikus, Hócipő, 2009. április 8.)

„Lesz-e bolsevista kutyából demokratikus szalonna?” Ezt a kérdést tette föl Tamás Gáspár Miklós 1988-ban. Lesz-e bolsevista kutyából orbánista szalonna? Így módosult a kérdés az évek során. (Révész Sándor újságíró, Népszabadság, 2010. július 27.)

A kommunista kutyás történetben speciel igaza lett Kövér Lászlónak, mert sem belőle, sem azokból a társaiból, akik még ma is mellette vannak, tényleg nem lett demokratikus szalonna. (Ille István blogger, Kanadai Magyar Hírlap, 2014. január 13.)

Ahogy kommunista, úgy szélsőjobbos kutyából sem lesz hirtelenjében demokratikus szalonna. (Szánthó Miklós, az Alapjogokért Központ igazgatója a Jobbikról, Magyar Hírlap, 2017. december 28.)

Vannak, akik Kövér Lászlóhoz kötik a „kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna” bonmot-t. Az igazság azonban az, hogy a mondás valójában Tamás Gáspár Miklóstól hangzott el először 1988-ban, a Jurta Színházban. (Gulyás Balázs újságíró, Magyar Hang, 2021. november 26.)

Hogy az MSZMP KB egyik akkori munkatársát, ma országgyűlési elnököt idézzem: kutyából nem lesz szalonna. (Szűcs R. Gábor publicista Kövér Lászlóról, Facebook.com, 2023. július 25.)

Kutyából nem lesz szalonna, Erdély pedig sohasem lesz román közigazgatási egység  (Pilhál Tamás újságíró, Magyar Nemzet Online, július 27.)

Olyan párt az MSZP, amelyik úgy indul el a választáson, hogy megtartja magának az összes megyei napilapot, miközben az ellenzéknek egyetlen napilapja sincs az országban. (Magyar Nemzet, 1990. március 3.)

Az ellenzék reménykedik, hogy gondolatai becsúsznak a kormányrudat tartók haja alá. (168 Óra, 1994. december 13.)

A hetvenkét százalékos többség pöffeszkedővé tette a kormányt, amely az ellenzék véleményére nem tart igényt. (Magyar Hírlap, 1996. október 19.)

Az ellenzék láthatóan abban érdekelt, hogy nehezítse a kormány dolgát. (Magyar Nemzet, 1999. március 13.)

Meglehet, pártjaink és képviselőink az országgyűlésben ellenzékben vannak, de mi, akik itt vagyunk a téren, nem leszünk és nem is lehetünk ellenzékben, mert a haza nem lehet ellenzékben. (Magyar Nemzet, 2002. május 9.)

Az ellenzék eredendően azért dolgozik, hogy a kormány minél kevesebbet tévedhessen. (Heti Válasz, 2008. február 28.)

Hozzá vagyunk szokva, hogy nehéz helyzetet öröklünk, ha ellenzékből visszahívnak bennünket kormányozni. (InfoRádió, 2013. május 31.)

A mi kormányunkkal mindenki jól járt, az ellenzéket leszámítva. (Magyar Idők, 2015. december 24.)

Az embereknek nem arra van szükségük, hogy a jó dolgokat elrontsa az ellenzék. (Magyar Rádió, 2019. február 22.)

Úgy vagyunk vele, mint a sör a habjával: jó, ha van, de ne rontsa el az ízét. (Telex.hu, 2023. július 22.)

Nem készültem félévi számadásra, de a címben megfogalmazott kérdés áttekintésre késztet.

Évtizedek óta gyűjtöm a mögöttünk hagyott hét legjellemzőbb mondatait. Az idén érdekes helyzet alakult ki. Abban nincs semmi meglepő, hogy a naponta megjelenő sajtótermékekben találtam a legtöbb mondatot. 2023 első hat hónapjában így lett az első a Facebook 92-vel, mögötte az ellenzéki véleményeket összegyűjtő Népszava 74-gyel. Aztán következik a ATV 61-gyel, a Klubrádió 59-cel és a kormánypárti szócső Magyar Nemzet 35-tel. Közéjük ékelődött a Magyar Hang 38 korjellemző mondattal.

E hetilap erős a véleményben, az online változat viszont pénz és munkatárs híján nyomába sem érhet az említettek orgánumok hírszolgáltatásának. Megnéztem azt is, hogy a szerzők és az interjú-, illetve riportalanyok közül kik vétették észre magukat figyelemre méltó gondolatokkal. Sok egymondatost leltem, a legtöbbször (nyolcszor) Dévényi Istvánt idézhettem. Négyszer Szerető Szabolcsot, háromszor Puzsér Róbertet, kétszer pedig Csintalan Sándort. Lehetséges, hogy más fórumot kell maguknak keresni?

Azért firtatom ezt, mert a Magyar Hang eddig is küszködött. Ez a bejegyzésem utáni összeállításból kirajzolódik. Amidőn a 2018-as választás után Simicska Lajos visszaadta a hatalmon maradtaknak a reá bízott és az úgynevezett G-nap után a kiábrándulás szellemében irányított sajtóbirodalmat, a Magyar Nemzet néhány munkatársa hetilapot alapított. S mert nyomdát nem találtak Magyarországon, Pozsonyban állítják elő az újságnyomó papíron megjelentetett lapjukat.

Az Orbán-kormány hatalomgyakorlásából kiábrándult újságírók vállalkozása egy fillérnyi hirdetést se kapott az állami reklámkeretből. Rendszeresen ismétlődő válságok közepette próbál megélni az olvasók érdeklődéséből és támogatásából. Eddig se volt könnyű. Azt vettem észre, hogy a hetilapot az üzletvezetők péntekenként a napilapok mögött helyezik el. Nem föltétlenül azért, mert utálják, vagy utasították őket arra, hogy bújtassák el. Inkább azért, mert olyan, mint egy újság. (Ez kétségtelen.)

Most úgy alakult a helyzet, hogy a jobb sorsra érdemes heti újság eltűnt az A. az L. és az SP. üzletlánc környékbeli boltjaiból. Vajon mivel magyarázható ez? A megemelt papírárak és az előállítási költségek miatt a magyar nyelvű sajtó színvonalas vállalkozása beadta a kulcsot? Vagy tovább küzd ugyan az életben maradásért, bár egyre csekélyebb eséllyel? Valamilyen okból kiszorult az üzletláncokból? Szerencsére még nem szorult ki, de a sors iróniája, hogy a főváros talán legpolgáriasultabb övezetében mégse kapható a legpolgáribb újság.

A körülmények folytán arra jutottam, hogy végre elő kéne fizetni rá. Jó volna persze tudni, hogy egyáltalán lehetséges-e még.

Tíz mondat a Magyar Hangról

Senki sem áll mögöttünk, nulla forint van a számlánkon. (György Zsombor, a Magyar Hang főszerkesztője, Népszava, 2018. május 4.)

A Magyar Hangot jelenleg körülbelül 12500 példányban nyomják, hirdetések továbbra sincsenek benne, kizárólag az eladásból próbálja fenntartani magát. (Kiss Brigi újságíró, Azonnali.hu, 2018. június 1.)

A Magyar Nemzet, a Lánchíd Rádió, a nyomtatott Heti Válasz beszántása, valamint a Hír TV kitakarítása után kijelenthető: a Magyar Hang maradt a polgári Magyarország utolsó orgánuma. (György Zsombor főszerkesztő, Magyar Hang, 2018. augusztus 3.)

Elvárjuk, hogy a propagandaújságok és a bulvárlapok mellett a kínálatban egészséges szellemi táplálék is helyet kapjon. (Puzsér Róbert budapesti főpolgármester-jelölt a Magyar Hang és az Aldi-üzletlánc terjesztési konfliktusáról, hvg.hu, 2019. március 9.)

Egyik hónapról a másikra élünk, működésünket szinte kizárólag a nyomtatott lap olvasói biztosítják. (György Zsombor főszerkesztő, Magyar Hang, 2020. március 20.)

Nekem tetszik ez a totális olvasói kitettség. Semmi másnak nem kell megfelelni, csak az olvasónak. (Dévényi István publicista, Azonnali.hu, 2020. december 7.)

A jobboldali közönségnek szóló, nagyon színvonalas hetilap. (Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármester, Partizán, 2021. június 15.)

Nem pártpolitikához, sokkal inkább a polgári eszményekhez ragaszkodó értékrendet érzünk magunkhoz közel állónak. (György Zsombor, a Magyar Hang főszerkesztője, Index.hu, 2022. július 25.)

Magyarországon nem akadt nyomda, amely vállalta volna a kinyomtatásukat, ezért a lapot Pozsonyban, a Petit Press nyomdájában nyomtatják. (Szalay Zoltán pozsonyi újságíró, Napunk.sk, 2022. november 10.)

Amikor elindultunk, számomra ez inkább gyászprojektnek tűnt, és egy utolsó, kétségbeesett kísérletnek. Nem mertem volna nagyobb összeget feltenni, hogy négy és fél év múlva is működni fogunk. (Lukács Csaba, a Magyar Hang lapigazgatója, Napunk.sk, 2022. november 10.)

Tegnap délután véletlenül hallgattam bele a Művészbejáró című klubrádiós műsorba. Nem is az elején, amikor Bóta Gábor nyilván bemutatta két vendégét. Az egyiket adás közben Beának nevezte, és a bábosokról faggatta, a másikat Verának, és a dramaturgiáról beszélgetett vele. S mert az adás végén elfelejtett elbúcsúzni tőlük, nem tudom, vajon melyikük mondta azt, amiről most tűnődöm.

Talán a bábos fejtegette, hogy a közelmúltban kétszer is volt köze Petőfihez. A születésének 200. évfordulója alkalmából kiírt pályázatoknak köszönhető, hogy volt egy előadásuk a „barguzini” (állítólag hadifogolyként Szibériába hurcolt) Petőfiről, ráadásul ismert egy színészt, aki a segesvári csatában megölt és a „román” tömegsírba temetett Petőfit is megjelenítette. A két kedves és hasonló hangfekvésű ifjú hölgy életkorából telik arra, hogy Bem „apó” 1849-es hadjáratát Romániában helyezzék el. Csakhogy szakmailag is foglalkoztak Petőfivel és korával, nehéz róluk elképzelni, hogy komolyan gondolták a román tömegsírt.

Egyikük száján véletlenül csúszott ki a jelző, és már nem lehetett visszaszívni. Pedig csak a románt az erdélyivel kellett volna helyettesíteni, és akkor megspórolta volna a tévedést. A tapintatos pontosítás a műsorvezető dolga lett volna, ezt azonban elmulasztotta. Mindenesetre az elszólásról eszembe jutott valami. Petőfi Sándor utolsó 48 órájáról a legtöbbet ama kutatásból tudjuk, amelyet 1956 augusztusában szervezett a magyar és a román tudományos akadémia.

Barta János professzor vezette a csapatot, akinek kitűnő irodalomtörténeti előadásait a múlt század hatvanas éveiben még hallgattam a debreceni egyetemen. De az emlékút szakmai főnöke nem ő, hanem Dienes András Petőfi-kutató volt. Pándi Pál a budapesti egyetemről is sokat foglalkozott a költővel, ezért lett az expedíció tagja. A két hétből néhány napot velük töltött Szabédi László professzor is a kolozsvári egyetemről. A román felet pedig Alexandru Culcer segesvári orvos képviselte, maga is Petőfi-kutató.

A Petőfi emlékút hangulatát stílszerűen az Utunk című kolozsvári hetilap örökítette meg 1956. augusztus 31-én. A riport szerzője Bárdos B. Arthur 34 éves újságíró volt, akinek akkoriban már verseskötetei is jelentek meg. Kívülről érkezett a csapatba, nem lehetett szerepe a kutatásban. Mégis találtak neki helyet, ő lett Petőfi. A helyén vacsorázott puliszkát bivalytejjel és túróval a marosvásárhelyi fogadó tölgyfából faragott asztalánál. Másnap helyette állt az Ispánki-kút kávájánál, figyelve a közeledő kozák pikásokat. Helyette feküdt a tömegsírban is, a csata többi halottja között.

A sorsa kalandosan alakult, de most nem térek ki rá. A lényeg az, hogy a Német Szövetségi Köztársaságban telepedett le. Ruhr-vidéki (dortmundi) lakásában mesélte el, hogy a legutóbbi Petőfi-helyettesítés sokkot váltott ki belőle. 1944 végén, 1945 elején a bergen-belseni koncentrációs táborban csontra soványodott hullákat kellett cipelnie a tömegsírba. Egy sor halott, köztük a fogolytársai és a bajtársai. Meszet öntött rájuk, hogy ne törjön ki a járvány. Újabb és újabb sornyi hulla, megint rétegnyi mész.

Alig több mint tíz évvel a második világháborús tömegsír után, Petőfi helyén feküdve az erdélyi tömegsírban, nem vigasztalta az a tudat, hogy akik 1849 forró nyarán, a csatatéren eltemették Bem tábornok többnyire magyar katonáit, velük együtt bizonyára a muszka pikásokat és valószínűleg néhány román halottat is, szintén a járványt akarták megakadályozni. Petőfi sokkolt helyettese életének nyolcvankilencedik évében, 2011-ben halt meg. A baráti köréből mi ketten, Novák Ferenc koreográfus és e sorok írója kerestünk új gazdát a legendás könyvtárának.

Összegyűjtötte az erdélyi és az emigrációs magyar költészet legjelentősebb műveit, és a mintegy másfél ezer válogatott kötet Szamosújvárott, a magyar tannyelvű gimnázium kollégiumában kapott helyet. Az iskolát működtető Téka-alapítvány pecsétet csináltatott. Minden könyvben olvasható, hogy „Bárdos B. Arthur erdélyi költő hagyatékából való”. Ez is költősors, nemcsak az általa helyettesített Petőfié.    

A legutóbbi napokban Orbán Viktor kollégán élcelődött, Kocsis Máté oroszozott, Potápi Árpád János rajzolt, Tarlós István esélyt latolgatott, Hadházy Ákos és Kanász-Nagy Máté pedig tusványozott.

Úgy látom, hogy az ellenzék meg tudja őrizni Budapestet. (Bősz Anett budapesti főpolgármester-helyettes, Népszava, július 17.)

A kormányoldalnak nagyobb esélye van arra, hogy a kerületek többségét megszerezze, mint hogy elhódítsa a főpolgármesteri széket. (Tarlós István volt budapesti főpolgármester, Index.hu, július 18.)

A kormány nem érti, hogy a nincsből nem lehet mit elvenni. (Kiss Ambrus budapesti főpolgármester-helyettes a főváros kivéreztetéséről, Klubrádió, július 19.)

Orbán rendszere ellenforradalmi, mert szisztematikusan visszaveszik az 1990 és 2010 között létrejött alkotmányossági vívmányokat. (Kőszeg Ferenc liberális politikus, 24.hu, július 20.)

A diktatúra az, ha az Orbán Viktor Egyetemen osztanának diplomákat. (Hoppál Péter Fidesz-politikus, volt kulturális államtitkár, Index.hu, július 20.)

Csak Nagy-Magyarországot, lovat és nőt tudok rajzolni, ez pedig gyakorlatilag az egész identitásomat kifejezi. (Potápi Árpád János nemzetegyesítésért felelős államtitkár, Hang.hu, július 20.)

Akié a nemzeti retorika, azé a nemzet. (Béndek Péter publicista, Újnépszabadság.com, július 20.)

Tegnap mindenki láthatta, hogy a Fradi nem bundázik, hanem szar. (Havas Henrik újságíró, Facebook.com, július 20.)

A zöld sas tegnap este kilencven perc alatt zöld verébbé zsugorodott. (Hardy Mihály újságíró a ferencvárosi focistákról, Klubrádió, július 20.)

Még jó, hogy csak hármat kaptak az alacsonyan szálló zöld cinegék. (Hegyi Iván újságíró, Népszava, július 20.)

A játékosok becsvágy és küzdőszellem helyett dölyfösen futballoztak. (Novák Miklós újságíró, Magyar Nemzet Online, július 21.)

Mindig elítéltük az orosz agressziót. (Kocsis Máté Fidesz-politikus, Index.hu, július 21.)

A magyarok szerint az egyik kutya, a másik eb. (G. Fodor Gábor politológus, a XXI. Század Intézet stratégiai igazgatója Oroszországról és Ukrajnáról, SzabadEurópa.hu, július 21.)

Magányos harcosaink viaskodásai mellé nem szegődik jelentős ellenzéki erő, mert különcségük zavarja zökkenőmentes beolvadásukat a komfortzónába. (Tamás Ervin újságíró, Újnépszabadság, július 21.)

A tusványosi bazsalygás bűn. (Hadházy Ákos független országgyűlési képviselő az ellenzéki politikusok jelenlétéről, Facebook.com, július 21.)

A hazai pálya előnyeit nem élveztük. (Kanász-Nagy Máté LMP-politikus a tusványosi jelenlétről, Klubrádió, július 21.)

Jelenlétük az orbáni autokráciában való fokozatos feloldódás, az abba való belenyugvás újabb állomása. (Bruck András író, Facebook.com, július 22.)

Ideiglenesen Tusványoson tartózkodó magyar politikusok. (Föld S. Péter újságíró, HírKlikk.hu, július 22.)

Mióta miniszterelnök vagyok, ő a huszadik román kollégám. (Orbán Viktor miniszterelnök Marcel Ciolacuról, M1, július 22.)

Túl sok itt a liberális. (Boldog István Fidesz-politikus Tusványosról, Telex.hu, július 23.)

Ma magyarnak lenni a civilizált, atlanti, keresztény kötődésű, szabadságszerető világban egy lábtörlőlét. (Porcsin Zsolt debreceni újságíró, Facebook.com, július 23.)

A valóságfeltárásról tartott előadásomat a nyíregyházi főiskolások érdeklődéssel fogadták. Tetszett nekik a sok helyi vonatkozás és a személyes hangvétel. A múlt század nyolcvanas éveiben születtek, nem is nagyon tudtak arról, hogy tájegységükön egy falu (Penészlek) néhány hónapra országos nevezetességre tett szert.

Egyikük a végén odajött hozzám, és azt kérte, hogy a jövő heti előadásban bontsam ki az árnyalatokat is. Azt válaszoltam, hogy a riport műfaját szerettem volna közelebb vinni hozzájuk, ehhez pedig ennyi elég volt a Végh Antal-féle Állóvíz című szociográfiából. Abban persze egyetértek vele, hogy hajlamosak vagyunk az utókorból egyneműnek, egyszínűnek látni a Kádár-rendszert. Akik viszont felnőtt fejjel éltünk benne, érzékeltük az árnyalatokat is. Például az állampárton belüli rétegződéseket.

Átmeneti megoldást javasoltam neki. Amúgy is szoktam küldeni a szeminárium résztvevőinek negyven-ötvensornyi szövegeket, afféle gondolatébresztőket, hogy otthon vagy a kollégiumban tűnődjenek rajtuk, esetleg nézzenek utána az őket érdeklő részleteknek. A vitára szánt kétszer negyvenöt percben együtt bonthatnánk ki az árnyalatokat, megbeszélhetnénk az irodalmi botrány fejleményeit. Azóta megírtam, és el is küldtem az újságírással kacérkodó szeminaristáknak ezt a kisesszét. Íme:

„1968 őszén vagyunk. A penészleki kiruccanásból a fővárosba visszatért írószövetségi elnököt, Darvas Józsefet elkapta az ihlet. Drámán dolgozik. A Térképen nem található című darabot 1969. január 10-én mutatták be a miskolci színházban. Javában próbáltak a színészek Nyilassy Judit rendező vezetésével, amikor figyelemre méltó cikk jelent meg a Népszabadság karácsonyi számában. Az egész oldalnyi, vagy ahogy mi, újságírók mondjuk, kolumnányi kerekasztal-beszélgetés címe ez volt: Pártmunkások és írók együttműködéséről, az objektív, pártos valóságábrázolásról.

A vita résztvevői: Darvas József hajdani miniszter, jelenleg a magyar írók főnöke. Erdei Ferenc, a Hazafias Népfront főtitkára, szintén hajdani miniszter. Mindketten a falukutató népi írók köréből indultak, és jelentős közéleti szerepet játszottak a Kádár-korszakban. Győri Imre, az MSZMP Csongrád megyei első titkára. Orosz Ferenc, a Szabolcs-Szatmár megyei első titkár, Végh Antal kitiltója kettejük szűkebb pátriájából. Végh Antal, Sipos Gyula és Urbán Ernő írók. Pándi Pál, a napilap kulturális rovatának vezetője és Gosztonyi János, a Népszabadság főszerkesztője.

Az alaphangot a vendéglátó ütötte meg, Gosztonyi kifejtette: „Nekünk, pártmunkásoknak arra kell vigyáznunk, hogy különbséget tudjunk tenni a rendszerellenes támadások és a kritikai észrevételek között.” Végh Antal valóságfeltáró riportját a kritikai észrevételek közé sorolta. Orosz Ferenc kivételével a beszélgetés többi résztvevője is elismerte az írói látásmód létjogosultságát. Ennek hatására a szabolcs-szatmári pártvezető háttérbe húzódott, és a kerekasztal-beszélgetés további részében már nem is szólalt meg.

A vita tanulságát most, a kétezres évek elején abban látom, hogy 1968 végén a véleménynyilvánítás jogáról nem is annyira a pártfunkcionáriusok és az írók között húzódott a határvonal. Inkább az MSZMP ortodoxai és reformerei között. Ha nevesíteni kellene, akkor a Biszku Béla, illetve az Aczél György vezette csoportosulások, platformok harcoltak egymással. A kettő között egyensúlyozott Kádár János, aki Aczél kezdeményezésére az Írószövetségbe látogatott el, hogy békét teremtsen. Ha úgy tetszik: megteremtse az istenek békéjét.

A korabeli „sztárok” közül elbeszélgetett Veres Péterrel, Szabó Pállal, Illyés Gyulával és Déry Tiborral. A Népszabadság 1968. június 9-i tudósítása szerint ezt mondta: „A szocialista konszolidációt nálunk a fejlődés jellemzi, és nem a tespedés.” Az ország első embere tehát úgy foglalt állást, hogy a Penészlek-szerű zárványokat föl kell számolni. A zárvány kifejezés értelmezésem szerint azt jelentette, hogy a penészlekeket nem a rendszer szerves részének tekintette, hanem a múltból örökölt jelenségnek.

Kádár értékelése nyomán a hetvenes évek elején például szűkebb pátriámban, a Bács-Kiskunban elsőtitkároskodó Romány Pál kötelezte a járási párttitkárokat, hogy olvassák el az Állóvíz című szociográfiát, és dolgozzanak ki intézkedési tervet az esetleges zárványok felszámolására. Épp ellenkezőleg reagált a szabolcs-szatmári politikai elit. Kétségbeesetten védte a megyéből elszármazott Végh Antallal szemben a mundér becsületét.

Az a benyomásom, hogy nemcsak az MSZMP ortodoxai és reformerei között dúlt a harc, hanem a vidéki Magyarországon dolgozó funkcionáriusok között is. A pártvezetés például Orosz Ferencet eltávolította Szabolcs-Szatmárból, Romány Pált pedig kinevezte Bács-Kiskunba.”

Az iménti kisesszé elég rövid ahhoz, hogy lehessen róla vitatkozni. Tudtam azonban, hogy az újságíró szeminárium résztvevői kedvelik, ha válaszolok a Mi történt velük? kérdésre is, és bemutatom az egyéni sorsokat. Ezért élő szóban két megjegyzést fűztem hozzá Az egyik az volt, hogy az akkor 57 éves Darvas József részt vett a miskolci próbákon, és megismerte a rendező Nyilassy Juditot. Annyira megkedvelte a csaknem két évtizeddel fiatalabb hölgyet, hogy feleségül vette. Vagyis tulajdonképpen Végh Antal hozta össze őket. Olyannyira, hogy a két család közösen épített házat Budán, a Lipótmező egyik mellékutcájában.

A másik megjegyzés, hogy amikor meglátogattam a kecskeméti rokonokat, mindig bementem a Petőfi Népe című napilap szerkesztőségébe. Megkérdeztem a főszerkesztő Sztrapák Feritől és a helyettesétől, Ballai Jóskától is, vajon emlékeznek-e Romány Pál „eligazításaira”. Nem vonták kétségbe az agrár-közgazdászból lett pártfunkcionárius reformizmusát, de egymástól függetlenül tették hozzá, hogy Romány szemléletét a bajai tanácselnökből lett megyei tanácselnök, Gajdócsi István helyismerete egészítette ki. Nélküle kevésbé lett volna hatékony a megyei első titkár kezdeményezése.

/Marcel Ciolacuról/ Mióta miniszterelnök vagyok, ő a huszadik román kollégám.

A világ erő-egyensúlya elbillent.

/Kínáról/ Az aranyéremnek már van gazdája.

/Az Egyesült Államokról/ Az első számú nagyhatalom látja magát a második helyre süllyedni.

A nagyoknak el kellene fogadni, hogy két Nap van az égen.

Napról napra haladunk az összeütközés felé.

Az Európai Unió gazdag és gyenge unió.

Föderalisták vagy szuverenisták?

Lassacskán lesz ütőképes hadseregünk.

Az infláció az egekben volt. Letörjük.

Én a legnehezebb időkben is kiálltam a Fradi mellett. (Torgyán József kisgazda politikus, Reggeli Délvilág, 1992. március 31.)

A kormánypártiak lassan valamennyien Fradi-drukkerek lesznek, mert ez ma a legnépszerűbb csapat. (Orbán Viktor Fidesz-politikus, Pesti Hírlap, 1993. szeptember 21.)

Ez most az a helyzet, amikor a Torgyán ment el, és a Fradi élvez. (Kuncze Gábor SZDSZ-politikus, 24 Óra, 2001. február 11.)

A Fradi lett az egypártrendszer szabadon választható többi pártja. (Panek Sándor szegedi újságíró, Délmagyarország, 2001. július 30.)

A Fradi ma nem élhet az állam emlőin. (Kubatov Gábor Fidesz-politikus, az FTC elnöke, Origo.hu, 2011. augusztus 19.)

Visszavettük a franciáktól a vízműveket, a németektől a gáztározóinkat, az oroszoktól a MOL-t, az angoloktól meg a Fradit. (Orbán Viktor miniszterelnök, Orbánviktor.hu, 2013. július 4.)

Nekünk csak másfél csapatunk van: a válogatott és a Fradi. (Dénes Ferenc sport-közgazdász, Vasárnapi Hírek, 2015. december 5.)

Ennyi külföldi még sosem járt itt. (Horváth Ferenc, a balmazújvárosi focicsapat edzője a nyolc idegenlégióssal pályára lépő Fradiról, (Nemzeti Sport, 2017. október 1.)

A zöld sas tegnap este kilencven perc alatt zöld verébbé zsugorodott. (Hardy Mihály újságíró, Klubrádió, 2023. július 20.)

Most a Fradinak jött szembe a valóság. (Bobory Balázs újságíró, Nemzeti Sport Online, 2023. július 20.)

Vajon holnap a riportot közel tudom-e vinni a nyíregyházi főiskolásokhoz? S bár ritkán szoktam személyes mozzanatot keverni az előadásba, talán most kivételt kellene tenni. Van valami, amit el kéne mesélni nekik, hátha így könnyebb lesz megértetni a valóságfeltárás XXI. századi esélyeit.

1968-ban jelent meg az Állóvíz című szociográfia a Szabolcs és Bihar csücskében megbúvó Penészlekről. A debreceni egyetemen ronggyá olvastuk a Valóságot, a nagy visszhangot kiváltó riport nyomán kibontakozó vitát pedig igyekeztünk figyelemmel kísérni. A botrányból lassanként kibontakozott, hol van a határ, ameddig egy magyar riporter a Csehszlovákia megszállása utáni helyzetben elmehet. A megyei pártbizottság első titkára, egy bizonyos Orosz Ferenc a szerzőt, Végh Antalt mindjárt ki is tiltotta a megyéből, amely egyébként mindkettőjük szűkebb pátriája volt.  

Sőt, a budapesti pártközpontban is följelentette a pályakezdő írót. Mit több: az  Írószövetségből is ki akarta záratni, ami akkor fölért egy katasztrófával. Írószövetségi ösztöndíjból élt, ráadásul egy frissiben kizárt írót aligha közöltek volna a hazai folyóiratokban. Az írószövetségi elnök, Darvas József azt mondta: kizárjuk, ha kiderül, hogy nem írt igazat. Hozzáfűzte azonban, hogy ez kiderüljön, el kell menni a riport színhelyére.

El is utazott Penészlekre, hajdani falukutatóként körülnézett, és megállapította, hogy bizony Végh Antal igazat írt. Ebből az úti élményből lett A térképen nem található című dráma, amelyet Miskolcon mutattak be 1969 januárjában. Épp akkor, amikor mi Debrecenben készültünk az egyetemi szigorlatra. Aztán túlestünk rajta, és a két szemeszter közti szünetben, február elején elhatároztuk, hogy átugrunk megnézni az előadást. Vagy tízen eredtünk útnak.

Hogy-hogynem, a nyíregyházi állomáson civil ruhás, de egyenruhához szokott férfiak szállták meg a vagonunkat. Leszállítottak bennünket, mondván, ha annyira fontos Debrecenből a miskolci színházba járni, induljunk el gyalog. Farkasordító hidegben álltunk ki az országút szélére, és stoppal jutottunk el Miskolcra. Voltak köztünk, akik nem is érkeztek meg időre, és csak a második felvonástól láthatták az előadást. A pénzünkből csupán a kakasülőre telt, az emelet azonban majd’ leszakadt, amikor tapsolás helyett az egyetemen elsajátított módon, lábdobogással fejeztük ki a tetszésünket.

A Szabolcs-Szatmár megyei pártbizottság első titkára, Orosz elvtárs nehezen viselte, hogy a penészleki ügyben Budapesten és Miskolcon vereséget szenvedett. A saját hitbizományában viszont ellentámadást indított. Egy Gesztelyi nevezetű nyíregyházi újságíróval íratott ellenriportot a Kelet-Magyarország című napilapba. Máig rögzült bennem a cikksorozat első mondata: „Akácillattól terhes a penészleki út…”

A helybéli riporter a hamis idillt írta meg, a megyéből Pestre „elfajzott” Végh Antal pedig a tetves fejű gyerekeket és a nohabortól elbutult felnőtteket. Az írószövetségi ösztöndíjból elkészítette a Nyíren, Erdőháton című szociográfiát a Magyarország felfedezése-sorozatba. De a kéziratot hiába adta le elsőként, csak a harmadik kötetként jelenhetett meg. Két évig hevert egy kiadói páncélszekrényben.

Néhány évtizeddel később, immár a nyíregyházi főiskola médiatanáraként megkérdeztem a Kelet-Magyarország idősebb munkatársait, vajon mi történt az ellenriport szerzőjével. Elmondták, hogy a máskülönben tehetséges újságíró rosszul viselte a számára kedvezőtlen helyzetet, a szociográfia országos fogadtatását. Ivásnak adta a fejét. A megyei pártbizottság első titkárát pedig olyan helyre küldték a följebbvalói, ahol kevesebb vizet zavart. Szófiában ő lett a Magyar Kulturális Központ vezetője.

Hát, körülbelül ezt kéne elmondani holnap a nyíregyházi főiskolásoknak, hogy testközelből ismerjék meg a valóságfeltárás félmúltját.

Vérprofi rendőr, szakember és vállalkozó. (Tóth Károly szocialista politikus, az országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságának volt alelnöke, 168 Óra, 2017. április 27.)

Benne azért működik egyfajta tőkesúly. (Bárándy Péter volt igazságügyi miniszter, HírKlikk.hu, 2020. január 2.)

A kórház-főparancsnok belügyminiszter. (Balassa Tamás újságíró, Népszava, 2020. május 19.)

Orbán legkevesebbet szereplő minisztere. (Kuncze Gábor liberális politikus, volt belügyminiszter, HírKlikk.hu, 2020. november 28.)

Pintér Sándor a belügyet jól rakta össze. (Lengyel Róbert siófoki polgármester, volt rendőrtiszt, az ellenzéki miniszterelnök-jelölt Márki-Zay Péter rendészeti tanácsadója, Telex.hu, 2022. január 12.)

Amelyik terület nem annyira fontos, azt előbb-utóbb megkapja Pintér úr. (Komlódi Gábor ügyvéd, ATV, 2022. november 14.)

Főnökének ide az a kalapácsos ember kell, aki mindenben szöget lát. (Szerető Szabolcs újságíró, Magyar Hang, 2022. december 22.)

Gyűlölt kórház- és iskolarendőr lett. (Vona Gábor volt Jobbik-poliitkus, Index.hu, 2022. december 31.)

Régi motoros saját klientúrával, igaz, ez utóbbi hozzá hasonlóan megöregedett és megkopott. (Dezső András újságíró, hvg.hu, 20213. július 14.)

Ez már legalább a harmadik alkalom, amikor a távozása feldereng a horizonton. (Lakner Zoltán szociológus, Klubrádió, 2023. július 14.)

Pápai Gábor rajza (Pápai Gábor engedélyével.)