A mögöttünk hagyott hét egyik legérdekesebb eseménye Pápa és Győr között történt. A két város közti országutat, az úgynevezett 83-ast egy 36 kilométernyi szakaszon korszerűsítették. Felaprított autógumik keverékéből alakították ki az új felületet, amely állítólag másfélszer tartósabb lesz a korábbinál. A szakaszt Orbán Viktor avatta föl, kétszeresen is.

A szalagavatásnál beszédet rögtönzött. A politikai elitben ő ért leginkább a képes beszédhez, amelynek ugyebár kulcseleme a hasonlat. Ennek legigényesebb változata a metafora, a sűrített hasonlat. Miniszterelnökünk ezúttal nem szerepelt élete csúcsformájában, feltalálta ugyanis a higított hasonlatot. Az illett a helyzethez, hogy elmondta: „A saját út a jó út.” Arra utalt, hogy már nem kell külföldi segítség az úthálózat fejlesztéséhez, mert Lázár János közlekedési miniszter jelentette neki, hogy országutat és vasutat mi, magyarok önállóan is képesek vagyunk építeni.

Az orbáni mondat alkalmas arra, hogy a kormánypárti sajtó kiemelje, és a médiafogyasztókat megkínálja az általánosítható üzenettel: lám, a miniszterelnök harcolt Magyarország önállóságáért, sőt kiharcolta a szuverenitásunkat. Engem az foglalkoztat inkább, hogy Orbán a képes beszédet tengeri hasonlattal higította fel. Ami akkor sem illett a hangsúlyozottan szárazföldi jelenethez, ha a bakonyi útavatás helyszíne légvonalban elég közel van a magyar tengernek is nevezett Balatonhoz.

A miniszterelnök nemcsak képletesen avatta föl a 110 milliárd forintnyi beruházást. Úgy ült be egy ormótlan, de erős motorú teherautóba, hogy elkérte az indítókulcsot Lázár közlekedési minisztertől. Orbán fészbukos üzenőfalán látható, hallható az évődés az ország első embere és az anyósülésre szorult utódjelölt között. A vezetés lehetőségéről való kölcsönös viccelődés megragadta a politikai szakírók képzeletét, legalább tucatnyi értelmezést olvastam az ellenzéki sajtóban.

Maradnék azonban az avatás külsőségeinél. A 18 megyei napilapban nagyot mentek az államilag hitelesített fényképek. A nemzeti színű szalagot két útépítő munkás feszítette ki. Ha nincs rajtuk láthatósági mellény, talán észre se vettem volna őket. Kilenc befolyásos férfiút fogtak közre. Más esetekben a hatalmon lévők adnak a látszatra, és úgy szerveztetik meg az avatást, hogy a szalag két végét csinos hölgyek (lányok) tartsák.

A kilenc befolyásos férfiú kivétel nélkül sötét (kék vagy mostanában divatos fekete) zakóban avatott, amihez öten farmernadrágot viseltek. Kár, hogy az eredetileg amerikai munkanadrágot ritkán vasalják élire. Ezért aztán a rendszert jelképező személyiségek emlékeztettek a nyári tévébemondókra, akik a kánikulában is zakósan és nyakkendősen ülnek a kamera elé, alul viszont fecskében vagy rövidnadrágban rontják a helyzet ünnepélyességét.

S még egy sokat mondó apróság. Felőlem nézve a kétsávos úton a fehér vonaltól balra Orbán Viktor állt, jobbra Lázár János. Ám az ő nézőpontjukból Orbán állt jobbra, és Lázár balra. Ami pedig a nemzeti színű szalagot illeti, két fényképezés között ismeretlen kezek az útszélességű textilt négy részre szabdalták. A kormánypárti sajtó tanúsága szerint a leghosszabb darabot természetesen Orbán Viktor kapta. A második leghosszabbat, de érzékelhetően jóval rövidebbet Lázár János. A másik két avató - vármegyei főispán vagy főmérnök? - elhanyagolható hosszúságú darabot. Ők aligha számítanak az alig leplezett hatalmi harcban.

Tíz mondat Lázár Jánosról

Orbán bukása után a Fidesz következő elnöke. (Mesterházy Attila szocialista politikus, ATV, 2014. január 25.)

Lázár a Jani a Fideszben. (Simon Zoltán újságíró, Népszava, 2014. december 19.)

Ellen-Orbán nem tudott vagy mert lenni, poszt-Orbán még persze lehet. (Seres László újságíró, hvg.hu, 2015. augusztus 24.)

Lázárnak gyanúsan utód-szaga van. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, Népszava, 2015. szeptember 26.)

Az sem lepne meg, ha Lázárból holnap politikai hulla lenne, de az sem, ha miniszterelnök. (Török Gábor politológus, Népszabadság, 2016. július 16.)

Az Orbán-holdudvar talán legtehetségesebb és legcinikusabb politikusa. (Paul Lendvai bécsi újságíró, Népszava, 2016. november 19.)

Lázár János öltözködése tüchtig volt. Kirítt abból a közegből. (Görög Ibolya protokoll-szakértő, Hír TV, 2018. június 26.)

Amúgy biztos jobb miniszterelnök lenne, mint Orbán. (Bozóki András politológus, 24.hu, 2019. április 15.)

Lázár János az Orbán utáni időre készül. (Jakab Péter Jobbik-politikus, ATV, 2020. január 6.)

Ha Lázár János tehetné, már rég leváltotta volna Orbán Viktort. (Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármester, Index.hu, 2023. március 27.)

Forrás: Pápai Gábor blogja

 A legutóbbi napokban Orbán Viktor szalagot vágott, Kövér László kinézett, Gyurcsány Ferenc sólyomozott, Nagy Bandó András és Verebes István lölözött, Karikó Katalin pedig dolgozott.

Épített, de volt, hogy hagyta, hadd málljon. (Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök Sólyom Lászlóról, Facebook.com, október 8.)

Nem vonzotta egyik szekértábor akolmelege sem. (Szerető Szabolcs újságíró Sólyom Lászlóról, Magyar Hang, október 9.)

Orbán rendszere olyan stabil, hogy túlélheti Orbán kormányait is. (Török Gábor politológus, 444.hu, október 9.)

Magyarországon érik a vihar. (Batka Zoltán újságíró, Facebook.com, október 9.)

A végén még azt is megéljük, hogy az önök által oly kedvelt Megafon vezetőjét, Rákay Philipet Rákay Filippinónak fogják hívni. (Lukács László György Jobbik-politikus, Telex.hu, október 10.)

Sólyom László intellektuális és morális ereje, tartása a véleménybuborékokon kívül is igazodási pontot jelentett. (Schiffer András volt LMP-politikus, 24.hu, október 10.)

Jó pártkatona módjára beleszürkült az elnöki szerepkörbe. (Simon Zoltán újságíró Áder Jánosról, Népszava, október 10.)

Miközben rendbe raktuk a szénánkat, kinéztünk az ablakon, és romokat láttunk. (Kövér László Fidesz-politikus Európáról Szombathelyen, Vaol.hu, október 10.)

Az amerikai Nobel-díjasok több mint egyharmada bevándorló volt. (Berend T. Iván Los Angelesben élő történész, Újnépszabadság.com, október 10.)

Közéleti tevékenysége alapvetően a zöld mozgalmakhoz kötődik. (Tölgyessy Péter alkotmányjogász Sólyom Lászlóról, Partizán, október 11.)

A Lölö-jelenség helytelen kifejezés. Sokkal inkább beszélhetnénk Orbán-jelenségről, amit Lölö fedőnév alatt ismert meg a közélet. (Nagy Bandó András humorista, Újnépszabadság.com, október 11.)

Mindenki a pénzénél van, kivéve az adófizetőt. (Várhegyi Éva közgazdász, Jelen.media.hu, október 11.)

Akik segítették a munkámat, azok mind férfiak voltak, aki pedig lefokozott, az nő. (Karikó Katalin Nobel-díjas biológus, Népszava, október 12.)

Az ünneplés utcabállal zárult. (Garai Szakács László újságíró Karikó Katalin szegedi fogadtatásáról, Szeged.hu, október 12.)

Szoboszlai még az út elején jár, nem dőlt el, hogy milyen futballista válik belőle. (Détári Lajos volt válogatott labdarúgó, Szoljon.hu, október 12.)

A csocsózás úgy hasonlít a labdarúgáshoz, mint lölözés a jogállamhoz. (Verebes István rendező, Magyar Hang, október 13.)

A baloldal tulajdonképpen csak egyetlen helyen létezett: a Fidesz kommunikációjában. (Fekő Ádám újságíró, Magyar Narancs, október 13.)

A saját út a jó út. (Orbán Viktor miniszterelnök a 83-as út átadásán, Kisalföld, október 14.)

Mindenkire haragudott, aki ötvenhatot megúszta. (Körössi P. József könyvkiadó Eörsi Istvánról, Klubrádió, október 14.)

Két novella között gazdálkodott. (Köves József író Végh Antalról, Facebook.com, október 14.) 

Felnőttkorban az unatkozást depressziónak vagy munkakerülésnek hívják. (Papp Sándor Zsigmond publicista, Népszava, október 14.)

A múlt század utolsó harmadának egyik legolvasottabb és legvitatottabb írója 1933, október 14-én született Majtison, egy szatmári faluban. Korán kezdett írni, mégis késéssel kezdte az irodalmi pályát. 1956-ban tanítóként, másokkal együtt kikiáltotta a Gáborjáni Köztársaságot, és ezért internálták. Huszonhét éves korában lépett a nyilvánosság elé, indulását térképezte föl a róla készített sorozat egyik szerzője, Marik Sándor nyíregyházi újságíró.

A következő negyven évben ötvenhét könyve látott napvilágot, kötetei mintegy száz kiadást értek meg. Népszerűségének titkát így adta közre: „Az emberek nem olvasható könyvet szeretnének, hanem felfalhatót.” Ezt próbáltuk az utókor nézőpontjából kilenc cikkben értelmezni és árnyalni. A véletlen úgy hozta, hogy a sorozat tízedik bejegyzésében kétszer tíz mondatban fejezzük be a Végh Antalról való elmélkedést. Az egyikben felidézzük legjellemzőbb mondatait a korabeli sajtóból, a másikban pedig az őt jellemzők véleményét.    

Tíz mondat Végh Antaltól

Nem mertem se jobboldali lenni, se baloldali. Csak hányódok a „végletek” közt, a közepit meg nem lelem. (Mérték, 1992. november 15.)

Nem is tudom, hogy vagyok képes egy tányérból enni önmagammal. (Mérték, 1992. november 18.)

Az első magyar köztársaságot Kossuth Lajos jelentette be. Ezt a mostanit Szűrös Mátyás. Olyan is. (Magyar Tükör, 1993. május 12.)

Magyarországon a rendszerváltás akkor következett be, amikor a rendszer már elviselhető volt. (Népszava, 1995. január 28.)

Pártot még tud váltani az ember, de csapatot nem. (Mai Nap, 1995. szeptember 10.)

A bankárok a politikusok meghosszabbított, piszkos körmei. (Esti Hírlap, 1996. március 1.)

Ha így folytatódik, menthetetlenül banánköztársasággá válunk. No de hát nekünk még banánunk sincs. (Pesti Riport, 1996. április 26.)

Ha az írót ösztönzik, az olyan, mint a tápon nőtt csirke: ehetetlen. (Békés Megyei Hírlap, 1998. november 11.)

Külön öröm, hogy félszáz kötetnyi életművemért egy kitüntetést se kaptam. Ez ugyanis azt jelenti, hogy független maradtam a politikától. (Nógrád Megyei Hírlap, 1999. május 22.)

Voltak dolgok, amiket kitaláltam, aztán azon vettem észre magam, mintha átéltem volna őket. (Heves Megyei Hírlap, 1999. május 29.)

 Tíz mondat Végh Antalról

Nagy igazmondóink egyike. (Bakonyi István kritikus, Jelenkor, 1979/1.)

Többet akar mondani, mint amit gondol. (Olasz Sándor kritikus, Alföld, 1980/11.)

Kiverekedte magának a megkülönböztetett figyelmet. (R. Székely Julianna újságíró, Mozgó Világ, 1987/1.)

Végh Antal reklámfőnöke a botrány. (Bodor Pál író, Extra Vasárnap, 1992. június 28.)

Azt hiszem, Végh Antalt nem vették volna be az Úri Kaszinóba. (Berkes Erzsébet kritikus, Mérték, 1992. november 15.)

Végh Antal író úr azt állítja, be vagyok oltva a kapitányság ellen. Lenyelem, de képzelje, mit kapnék, ha én nyilatkoznék róla az ő szakmájával kapcsolatban. (Mészöly Kálmán, a labdarúgó válogatott szövetségi kapitánya, Kurír, 1995. szeptember 4.)

A botrány nyilvánvalóan jót tett az ismertségének, viszont akadályozta az írásaiban rejlő értékek felfedezését, befogadását. (Domokos Lajos újságíró, Klubháló.hu, 2008. szeptember 30.)

Alakítani, jobbítani akart - kertelés nélkül írni arról, ami fájt. (Romány Pál agrárpolitikus, Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 2008/4.)

Mintha kezdene feledésbe merülni. (Marik Sándor újságíró, Kelet-Magyarország, 2023. október 9.)

Egy népszerű író képes volt olvasmányosan kifejteni azt, ami piszkálta az emberek csőrét. (Zöldi László újságíró, ÚjHét.com, 2023. október 13.)

Az utóbbi évtizede a nyilvánosságban Orbán előbb óvatos, majd egyre félreérthetetlenebb bírálatával telt. (Béndek Péter publicista, Újnépszabadság.com, 2023. október 8.)

Érdeklődő, intelligens, nyugodt ember benyomását keltette. (Szűcs R. Gábor volt diplomata, Facebook.com, 2023. október 9.)

A szemétbe hajított Alkotmány egyik megalkotója. (Simon Zoltán újságíró, Népszava, 2023. október 9.)

Sólyom nem azért hozta a döntéseit, hogy hízelegjen egyik vagy másik szekértábornak. (Lakner Dávid újságíró, Magyar Hang, 2023. október 9.)

Nem vonzotta egyik szekértábor akolmelege sem. (Szerető Szabolcs újságíró, Magyar Hang, 2023. október 9.)

Sólyom László intellektuális és morális ereje, tartása a véleménybuborékokon kívül is igazodási pontot jelentett. (Schiffer András ügyvéd, volt LMP-politikus, 24.hu, 2023. október 10.)

Belülről vezérelt, független értelmiségi volt. (Tölgyessy Péter alkotmányjogász, volt SZDSZ-politikus, Partizán, 2023. október 11.)

Sosem vette igazán komolyan a médiát. (Kumin Ferenc diplomata, a köztársasági elnök hajdani munkatársa, , Mandiner.hu, 2023. október 12.)

Talán egy köztársasági elnök sem volt politikai értelemben annyira magányos államfő, mint ő. (Tordai Csaba alkotmányjogász, Magyar Narancs, 2023. október 12.)

Karaktert adott a magyar demokráciának. (Reichert János publicista, Magyar Hang, 2023. október 13.)

A múlt század utolsó harmadának egyik legérdekesebb és legvitatottabb írója 1933. október 14-én született. 2000-ben bekövetkezett haláláig ötvenhét könyvet  jelentetett meg, és a múlt század hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes éveiben a legolvasottabb írók közé tartozott. A figyelemre méltó életmű kezdeteit vette szemügyre Marik Sándor, a nyíregyházi napilap nyugalmazott főszerkesztő-helyettese. Áttekintése a megyei újság 2023. október 9-i számában látott napvilágot.

Végh Antal és a Kelet-Magyarország

Ötvennél több könyvet írt, közülük több megyénket mutatta be. Volt olyan is, a Miért beteg a magyar futball?, amely négy kiadásban és hétszázötvenezer példányban kelt el.

Az 1980–90-es évek népszerű írója a szatmári Majtison született, Szatmárnémetiben, majd Debrecenben tanult. A Hajdú-Bihar megyei Gáborjánban tanítóként kezdett, ahol 1956-ban a forradalmi bizottság titkárának is választották. Utána nyolc hónapot börtönben töltött, majd az újfehértói tanyavilágba helyezték, ott azonban hamar bekerült a központi iskolába, nem sokkal később pedig Nyíregyházára.

A kerek évforduló alkalmából nem írói munkásságát idézem -  azt a hetvenötödik születésnapja alkalmából arra hivatottak tették meg a Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle konferenciáján -, hanem a nyilvánosság elé lépését elevenítem fel, ami javarészt a Kelet-Magyarország című napilaphoz köthető. Neve először 1960 decemberében jelent meg az újságban, amikor nagy érdeklődés kísérte a megyei Móricz Zsigmond Könyvtár által kiírt irodalmi pályázatot.

Díjat ugyan nem kapott, de a bíráló bizottság külön jutalomban részesítette Végh Antalt (Újfehértó) - írta korabeli tudósításában a Kelet-Magyarország. A jó szemű szerkesztők felfigyelhettek a huszonhét éves tanítóra, mert nem sokkal később, 1961. január 15-én, vasárnap újságoldalnyi terjedelemben közölték A pipacsok égni kezdtek című novelláját. Ilyen terjedelem napilapban nagyon ritka volt, Végh Antal írása azonban most, több mint hatvan esztendő elteltével is kellemes olvasmány.

A következő héten irodalmi estet szervez népművelőként szerepelt az újságban. Mintegy száz érdeklődő vett részt az újfehértói összejövetelen. Meghívására Angyal Sándor, Asztalos Bálint, Sipkay Barna, Szállási László olvasta fel egy-egy elbeszélését, Cselényi István Gábor, Haraszthy József, Krecsmári László, Mester Attila pedig új versét mondta el. Áprilisban ismét pályázat révén említették.

A Kelet-Magyarország irodalmi pályázatát értékelték a meghirdetett időpontnál később, olyan sok pályamű érkezett. Nemcsak a pénzdíj volt vonzó, hanem az ígéret is, hogy minden pályázónak írásbeli értékelést ad a bíráló bizottság. Végh Antal is indult. A zsűri szerint a legjobb, legérettebb írást, A folyóknak van vasárnapja című novellát ő küldte be. Írása feltétlenül kiemelkedik a pályázati művek közül - olvasható az értékelésben.

Végh Antal ezekkel az előzményekkel lett részese 1961-ben az akkor mozgalmas megyei irodalmi élet körforgásának. Sorra jelentek meg írásai, rendszeresen vett részt író-olvasó találkozókon olyan ismert személyiségekkel együtt, mint Czine Mihály, Gerelyes Endre, Margócsy József, Mocsár Gábor, Váci Mihály. Rendkívül termékeny szerző volt, hetente jelentkezett új írásokkal. Elbeszélései hamarosan más fórumokon is nyilvánosságot kaptak. Először a nyíregyházi stúdió, majd a Kossuth Rádió műsoraiban.

Több irodalmi folyóiratban is napvilágot láttak, például a pécsi Jelenkorban, később a budapesti Valóságban, a debreceni Alföld pedig 1963 májusában első kisregényének közlését kezdte meg. Ugyanebben az évben jelent meg első könyve, a Korai szivárvány, és első drámája, a Holnap vasárnap. Ezekkel már az országos irodalmi életben is helyet kért.

Érdemes megemlíteni, hogy a Kelet-Magyarországnál szívesen és hozzáértően foglalkoztak a külső szerzőkkel, nem egyszeri alkalomnak tekintették a találkozást egy-egy alkotóval. Végh Antal is sokszor látogatott a szerkesztőségbe csupán az eszmecserék - adott esetben a baráti kritikák - kedvéért is. Miután azonban Budapestre költözött, és szabadfoglalkozású íróként kereste a kenyerét, egyre ritkábbak lettek az ilyen alkalmak. Új közegben független alkotóként, ráadásul egyszemélyes vállalkozásban hasonló találkozások sokkal ritkábban történhetnek.

Utólag elolvasva a Kelet-Magyarországban vele foglalkozó kritikákat, elgondolkodtató, hogy miként ötvöződtek az elismerő és a megfontolásra ajánlott elemek. Felvetették, vajon az író által alkalmazott gyűjtési módszer képes-e megbízható képet adni egy-egy faluról, netán eleve az általánosítás veszélyét rejti magában. Vagy például azt, hogy jó-e, ha az író mindig fekete-fehér kontúrokkal rajzolja meg a valóságot, elfeledkezve az árnyalatokról; a valóság sohasem ennyire egyértelmű. Már kezdetben is túl szerteágazónak tartották a témaválasztását.

Jók voltak ezek az alkotó beszélgetések. Talán az ilyen műhelymunkák későbbi hiánya miatt nem foglal el olyan helyet Végh Antal a magyar irodalomban, amilyen tehetsége szerint megillette volna. És mintha kezdene is feledésbe merülni.

A múlt század utolsó harmadának egyik legérdekesebb és legvitatottabb írója 1933. október 14-én született. Hetvenötödik születésnapja alkalmából Nyíregyházán konferenciát szerveztünk az életművéről. Ennek ürügyén emlékeztem meg ama nyomdászokról, akik nélkül a hetvenes-nyolcvanas, de különösen a kilencvenes években aligha jelenhettek volna meg magánkiadásban Végh Antal könyvei. Írásom a 2010-es évek végén látott napvilágot a nyomdászok havilapjában, a Print&Publishing-ben. A megjelenés pontos idejét azért nem közölhetem, mert a szöveget számítógépem merevlemezén találtam meg.

A magánkiadás úttörője

Amikor Nyíregyházán, a megyei könyvtárban befejeződött a Végh Antal életművét értékelő tanácskozás, végigtekintettem a termen. 2008. október 8-án, szerdán délelőtt fél tizenegy és délután fél három között több mint százan vették maguknak a fáradságot, hogy szembesüljenek egy nyolc éve halott író munkásságával.

Öt előadás hangzott el. Történt tehát valami, amit érdemes följegyezni az év krónikájába. Az elemzésekből azonban hiányzott a művek előállítása. Márpedig Végh Antalra jellemző, hogy nem elégedett meg a szokványos szereposztással. Azzal, hogy az író ír, aztán a kéziratát beviszi az állami kiadóba, és ott vagy elfogadják, vagy nem. De ha elfogadják is, csak egy-két évvel később láthat napvilágot a könyv, ráadásul a kiadó által megállapított példányszámban.

A lázadásra az adott okot, hogy a társadalmat foglalkoztató kérdésekre érzékeny szerző 1974-ben megírta Miért beteg a magyar futball? című riportját. A botrány- és sikergyanús kéziratot felvállalta ugyan a Kádár-korszak legnagyobb kiadója, a Magvető, de „csak” ötvenezer példányban. A kötetet elkapkodták. Amikor egy példány tizenegy forintba került, akkor a suttyomban fénymásolt változatot kétezer forintért árulták a nagyvárosi aluljárókban.

Egy ózdi bányász pedig háromezer forintot adott érte a kocsmában. Élelmes középiskolások ötven forintért kölcsönözték osztálytársaiknak, de csak negyvenöt percre. A nyilvánvaló siker ellenére mégis váratott magára a második kiadás, ezt a helyzetet unta meg a szerző.  Lemondó nyilatkozatot íratott a Magvető igazgatójával, és magánkiadásban jelentette meg a kötetet. A második kiadás 1979-ben látott napvilágot, a harmadik 1981-ben. Házi könyvtáram egyik különlegessége a negyedik (bővített) kiadás.

1983-ban jelent meg, és a címadó riporton kívül tartalmazza a 90 perc című kisregényt, a Szép volt fiúk című színdarabot, a Rákosi-kupa című novellát, a Beteg-e még a magyar futball? című interjút és a Mundial 1982 című világbajnoksági élménybeszámolót. Szombathelyen állították elő, a Sylvester-nyomdában. Tanítványaim, a kommunikáció szakos főiskolások és egyetemisták közül a fiúk kézről kézre adták, és ronggyá olvasták. A gerincét úgy kellett leukoplaszttal összeragasztani, máskülönben a használattól szétesett volna.

A könyv összesen 750 ezer példányban jutott el az olvasókhoz. Ez volt az a pillanat, amikor több évtizedes kihagyás után Magyarországon ismét megszületett a magánkönyv-kiadás. Ettől kezdve szokatlan címke tűnt föl a Végh-kötetek hátsó borítóján: „Megrendelés és szállítás személyesen vagy postai utánvéttel 1021 Budapest, Lipótmezei u. 8/a.”. Az író megadta a lakáscímét. Kiürítette a garázst, és az autóját télen-nyáron az utcán tartotta, hogy helyet teremtsen a könyveinek.

S bár még másfél évtizedig tartotta a kapcsolatot állami kiadókkal is, ha elégedetlen volt az első kiadás példányszámával, vállalta a többi kiadás kockázatát - és a szervezés nehézségeit. Ekkor került közelebbi kapcsolatba a nyomdákkal. Talán a leggyümölcsözőbb kapcsolata Tóth Imrével alakult ki. A kiskunlacházi nyomdász a rendszerváltástól kezdve az író haláláig egyik legközelebbi munkatársának számított. A szerzőt kíváncsiságból magam is elkísértem néhányszor a Press+Print-hez.

Megfordultunk a főutcán található családi házban, majd az egykori téesz-központban berendezett nyomdában is. Most, utólag látom, hogy legalább tíz kötet előállítása köthető Tóth Imre műhelyéhez. Szakmailag kitűnő munkát végzett, ráadásul jó üzletembernek is bizonyult. Beérte az előleggel, és meghitelezte a sikert. Tudta, hogy az író könyvei kapósak, lesz fedezet az előállításra. Ma már ez a kereskedelmi művelet szinte magától értetődő, de harminc-negyven évvel ezelőtt korántsem volt az.

Végh Antalnak és a hozzá hasonló módon gondolkodó szerzőknek hiányzott a tőkéjük, és hiába szánták volna el magukat a magánkiadásra, ha a nyomdászok nem ismerik föl a kényszerhelyzetben rejlő lehetőséget. Kár volna a jelenséget rokonszenvvel, nagylelkűséggel, erkölcsi magasabbrendűséggel magyarázni. A nyomdászoknak jól jött egy-egy testesebb alkalmi munka, amellyel kitöltötték a hullámzó kapacitást.

Az író születésének hetvenötödik évfordulóján több mint százan hallgatták végig az életművéről készült előadásokat. Az esszék nyomán kirajzolódó szakmai tanulságot úgy foglalnám össze, hogy egy népszerű író képes volt olvasmányosan kifejteni azt, ami piszkálta az emberek csőrét. Végh Antal harminchét éves pályafutása alatt ötvenhét könyve legalább száz kiadást ért meg. Közülük minden harmadik ürügyén említhetnénk egy-egy vállalkozó szellemű nyomdász nevét.

Több férjem is volt, most már csak egy kutyám van. (Psota Irén színésznő, A Hírlap, 1994. december 13.)

A férjem fantasztikus ember: éppúgy ellátja a gyerekeket, mintha az anyjuk volna. (Nagy-Kálózy Eszter színésznő Rudolf Péterről, Vasárnapi Hírek, 1996. február 18.)

A kampányban azért vettem részt, hogy néha együtt legyek a férjemmel. (Csaplár Katalin Medgyessy Péterről, Heti Válasz, 2003. december 19.)

Megleptem magam valamivel a férjem születésnapján. (Szili Katalin szocialista politikus, Délmagyarország, 2004. június 11.)

A férjem azért, hogy bosszantsa a kommunista rendszert, a személyi igazolványának kiállításakor bediktálta a nemesi előnevét is, úgyhogy Kisjenői Antall Józsefre szólt az igazolványa. (Fülepp Klára, Fidelitas.hu, 2012. április 9.)

Egy versenyló a férjem. (Dárdai Mónika Dárdai Pál labdarúgó szövetségi kapitányról, Nemzeti Sport, 2015. február 11.)

Szinte csak a műemlékvédelem nem próbált engem és a férjemet lejáratni. (Dobrev Klára Gyurcsány Ferencről, Magyar Hang, 2019. április 5.)

Csak nem fognak hazaküldeni, amikor a férjem angol? (Nádasdy Ádám Londonban élő műfordító a Brexitről, hvg.hu, 2020. január 31.)

Az az igazság, hogy a férjem egy borzasztóan befolyásolható ember. (Havassy Myrtill Borkai Zsoltról, ATV, 2023. szeptember 17.)

A férjem rendkívül romantikus férfi. (Várkonyi Andrea Mészáros Lőrincről, Blikk.hu, 2023. október 7.)

A múlt század utolsó harmadának egyik legérdekesebb és legvitatottabb írója 1933. október 14-én született. Hatvanhét évet élt meg, és ötvenhét könyve jelent meg. Legalább tízben a magyar foci ellentmondásait feszegette. Volt olyan kötete, amely több kiadásban és 750 ezer példányban látott napvilágot. Az évforduló alkalmából nem lesz konferencia, melynek előadói elemezhetnék a terjedelmes életművet. Helyettük közlöm a Facebook üzenőfalán azokat a glosszákat, amelyekben Végh Antalt próbáltam közelebb hozni a Médianapló olvasóihoz. Íme, a munkamódszeréről egy bejegyzés.

Nagyok, ha találkoznak (2017. november 22.)

Stadler József gazdasági csalás miatt kétszer ült börtönben. Most is folyt ellene valamilyen eljárás, nem várta meg azonban a tárgyalást. Agyvérzés vitte el. Élete tárva-nyitva a bulvársajtót kedvelők előtt. Halála napján pedig felötlött, hogy mit mondott egy hozzá hasonló lelkületű íróról Bodor Pál: „Végh Antal sajtófőnöke a botrány.” Hármójuk közül Stadler volt az, aki oda távozott, ahol kedvére üzletelhet. Az égben nincs adóhatóság.

Végh Antallal tíz évig laktunk közel egymáshoz, és gyakran beszélgettünk. Tudta, hogy a gyerekkoromat Kiskőrösön töltöttem. Apámmal hetente kerekeztünk át a szomszédos, körülbelül tíz kilométernyire lévő faluba, Akasztóra. Azt is elmeséltem neki, hogy az egyik nagynéném férje cipész volt, ráadásul akadt még két másik férfi is a rokonságban, aki ezt a mesterséget űzte. Az ötvenes évek elején azonban inkább csak suszternek nevezték őket, mert nem jutottak cipőtalpnak való bőrhöz.

Apám jóvoltából lettek toldozó-foltozó suszterből cipészek. Stadler József állatokat nevelő apjával üzletelt, innen az ismeretség. Tóni elmondta, hogy írna Stadler Józsefről az atlantai olimpiáról tervezett könyvébe, de nem ismeri a helyi körülményeket. Ha van kedvem hozzá, kísérjem el. Másnap leparkoltunk a rendszerváltás utáni első magánstadion előtt. Indiánrót színű Volkswagen Golfom eltörpült a pesti és külföldi csapatokból összevásárolt focisták sokkal drágább autói mellett.

E látogatásból írta meg néhány hónappal később megjelent Ötkarikás szemmel című kötetében az Ékszerdoboz a pusztán című fejezetet. Az NB I-es focicsapat dúsgazdag tulajdonosa ama teremben fogadott bennünket, amelynek masszív, fából faragott, otromba és ízléstelen berendezését Ceausescu egyik erdélyi vadászkastélyából vásárolta. A két férfi bizalmatlanul méregette egymást. Az egyiket megelőzte a híre, hogy több könyvben leplezte le a magyar focit. A másik egyszerre volt kíváncsi a vendégre, és tartott is tőle.

Nekem pedig nem jutott eszembe semmi, amellyel feloldható lett volna a köztük szikrázó feszültség. Az író egyébként azt fejtegeti az említett fejezetben, hogy ekkor kérdezte meg Stadlert, vajon mindig csak bojtár volt-e a birkanyáj mellett, vagy számadó juhásszá is előléptették. Ettől aztán a lejárt szavatosságú magyar konzervekkel az orosz piacon üzletelő milliárdosnak megeredt a nyelve. Elvégre olyan emberrel találkozott, aki szintén megtapasztalta az akol melegét. Másként emlékszem a lélektanilag kétségkívül fontos jelenetre. 

Végh Antalnak csakugyan sikerült feloldania a feszültséget, de nem azzal, amit papírra vetett, hanem a májusi esővel. A birkák ugyebár legelik a májusi füvet, és ez rosszul hat az emésztőrendszerükre. Tóni beszélgetés közben a fosni szót használta, és a népiesen szakszerű kifejezéstől a másik juhász rádöbbent, hogy hasonszőrűvel van dolga. Kinyílt a vendég előtt. Olyasmit is elmondott a magyar labdarúgás már akkor is förtelmes ügyeiről, amelyet meglepő módon nem írt meg a magyar irodalom talán legindiszkrétebb szerzője.

Már nem kérdezhetem meg tőle, vajon miért fogta vissza magát. De alighanem azért, mert megérezte Stadlerben az őserőt és a népi furfangot, amelyet magának is tulajdonított. Megírta viszont azt, ami jellemzi a munkamódszerét. Amidőn a két híres ember belemelegedett a beszélgetésbe, Végh Antal megkérdezte, hol találja a mellékhelyiséget. Stadler elmagyarázta neki, majd Tóni nyolc-tíz perc múlva visszajött, és folytatták a diskurzust. Vagy másfél órával később már valahol Kiskunlacháza környékén jártunk, amikor megkért, hogy álljunk félre.

Azt firtattam az akkor 63 éves írónál, nincs-e valami baj a prosztatájával, hisz’ nemrégiben kéredzkedett ki. Elnevette magát, és elmesélte, hogy ő bizony másért ment ki a fogadóteremből. Érkezéskor ugyanis látta, hogy a stadion gyepén éppen edz az NB I-es focicsapat. Gondolta, elcsíp valaki a játékosok közül. A 21 éves centerhalfot, a majdani válogatott Dragóner Attilát találta meg. „Az olimpiai válogatott ifjú és elégedett titánjával” az Atlantában elért tizenhatodik helyről, a csúfos vereségekről, a hibás szakvezetői döntésekről váltott szót. Aztán visszajött a parvenű ízléssel berendezett szobába.

Immár az országút szélén mondta el, hogy Dragóner szájába adja mindazt, amit az esténként nála vendégeskedő válogatott focisták súgtak neki. Azt már az olvasók is megállapíthatják, hogy a néhány perces folyosói beszélgetésből egész fejezetet rittyentett az Ötkarikás szemmel-ben. Végül is megírta az igazságot? Igen, megírta, de úgy, hogy megőrizte a súgók inkognitóját. Hogy aztán Dragóner milyen árat fizetett a „vallomásáért”, azt tőle kéne megkérdezni. Szűkebb környezete nyilván nem köszönte meg neki.          

A múlt század utolsó harmadának egyik legérdekesebb és legvitatottabb írója 1933. október 14-én született. Több mint félszáz könyvet jelentetett meg. Az évforduló alkalmából nem lesz konferencia, melynek előadói elemezhetnék a figyelemre méltó életművet. Helyettük közlöm Kabai Domokos Lajos Bekiáltás című blogjából a tegnapi bejegyzést.

Bevezető egy talált cikkhez

A közelmúltban azzal hívott fel Zöldi László, hogy megemlékezést tervez Végh Antalról. Az első gondolatom az volt: vajon mond-e a maga idejében botrányokat is kavaró szerző neve valamit akárcsak a középkorúaknak, hogy a náluk fiatalabbakról már ne is beszéljek? Október 9-én azonban még egy hívást kaptam:„Van nálam egy 2008-as jegyzeted Végh Antalról. Emlékszel-e rá, hogy hol jelent meg?”

Nemcsak arra nem emlékeztem, hogy hol jelent meg, de arra sem, hogy bármikor is írtam volna Végh Antalról. Lázas kutatásba kezdtem a számítógépemen, majd a régebbi komputereim többségéről egy háttértárba mentett cikkeim között, illetve az úgy-ahogy elérhető, korábbi blogtereimben, de semmi. Ez önmagában is jelzi, milyen szakadozott az a számítógépes-internetes háló, amelyre rábízzuk a történeteinket, a dokumentumainkat; megtalálásuk, felélesztésük esetenként már-már lehetetlennek bizonyul.

Csakhogy kollégám hamarosan átküldte a másfél évtizeddel ezelőtti kéziratomat, ami a Végh Antal élesztése címet és a Széljegyzetek Végh Antal hatásáról alcímet viselte. Miután visszahívtam, arra a következtetésre jutottunk, hogy valószínűleg az általa akkoriban szerkesztett és a rendszergazda által kitörölt, Klubháló nevű blogtérben jelentette meg az írást, ami elé ezt írta: „Hétfőn este a Pallas Páholyban a nyolc éve halott író, Végh Antal életműve került terítékre. Az összejövetelen részt vett Domokos Lajos, a közismert tévés, a Teleschola médiaiskola igazgatója. Benyomásait fejti ki”.

Hogy tévéhíradósként még 2008-ban is közismert lettem volna, őszintén szólva már akkor is kételkedtem benne. 1986-ban hagytam el a Magyar Televízió Híradójának szerkesztőségét. Vagyis, 2008-hoz képest több mint húsz esztendő telt el, hogy utoljára képernyőre kerültem, és előtte sem gyakran. Az akkori, a televíziósokat csak lépésről-lépésre képernyőre engedő felfogás szerint még nem tartottam ott. Másrészt a csaknem ötven munkatársat foglalkoztató tudósítói osztályt irányítottam, és az adásszerkesztéshez jóval nagyobb kedvet éreztem.

 Ehhez képest is tizenöt év múlva, vagyis most, 2023 őszén már-már anakronisztikusan hat az egykori televíziós múltamra való hivatkozás. Mindezt csak azért említem meg, mert ugyanúgy az emlékezet fakulásáról szól, mint amit anno Végh Antallal kapcsolatban is jeleztem: „az ismertség elenyészik a legnagyobb botrány, a halál után, mert nem jöhetnek már újabbak, hogy ébren tartsák az emlékezetet”.

Az előkerült cikk számomra még egy meglepetéssel szolgált. Azzal, hogy a másfél évtizeddel ezelőtti jegyzetben már megpendítettem: a társadalmi lelkiismeretet lenullázzák a bulvárújságok, a kereskedelmi televíziók, a politikai propaganda és az oktatási-közművelődési rendszer lerobbantása. Íme!

Végh Antal élesztése (Klubháló.hu, 2008. szeptember 30.)

Végh Antal nem tudott példaképemmé válni. Írom mindezt úgy, hogy hétfőn este magam is ott voltam az íróra emlékezők között a Pallas Páholyban. Meglepően népes volt a társaság, bár tagjai jobbára hatvanon túliak, hetvenen inneniek. A meghívó szerint „A jeles író, szociográfus 2000-ben halt meg, és ezekben a hetekben két jubileum is kötődik a nevéhez. Negyven éve, hogy megjelent egyik legvisszhangosabb írása, az Állóvíz című szociográfia, és ha élne, néhány nap múlva ünnepelhetné a hetvenötödik születésnapját.”

Könyvtáramban egy riportkötet (Az almafákat évente kell metszeni), a futballról szóló két könyvecske (90 perc, Gyógyít6atlan), a Valóság című folyóiratban megjelent Száz szatmári parasztétel receptgyűjtemény, az Akkor májusban esett a hó című kisregény és a Könyörtelenül című riportregény emlékeztet rá. Ez utóbbi hátlapján Vinkó József írja: „A könyv írói értékei vitathatatlanok. Ez a regény nem csak Végh Antal eddigi, mintegy harminc kötetének kiemelkedő darabja, de az egész mai magyar prózairodalomnak is.”

Amikor idáig jutottam az író emlékezetének megidézésében, azt mondtam magamban: lehet, hogy újra kellene olvasni… Egy biztos, akkoriban rám egyetlen műve sem hatott a reveláció erejével. A mélyszegénységről, a falvak életéről szóló írásainak technikája, szellemisége Móricz Zsigmond, Illyés Gyula hírlapi riportjainak hatását tükrözi. Ezek a hatások a múlt század hatvanas, hetvenes, nyolcvanas éveiben sok idősebb és fiatalabb, a vidék-Magyarország gondjai iránt érzékeny újságíró írásaiban, riportköteteiben ugyanígy tetten érhetőek.

Hozzájuk képest Végh Antal annyiban volt más, hogy őt az általa gerjesztett botrányok is körülvették. Ahogy egyik kritikusa, Bodor Pál írta: „Végh Antal reklámfőnöke a botrány.” Ami nyilvánvalóan jót tett az ismertségének, viszont akadályozta az írásaiban rejlő értékek felfedezését, befogadását. Bennem mindig ott motoszkált a gondolat: vajon nemcsak a nagyobb hírverés, a garázsából maga árusította könyvek példányszámának növelése érdekében nyúl-e azokhoz a témákhoz, amikről ír? Vajon nem csupán a marketingstratégia része, amikor igazságosztó szerepben hangoskodik?

Így vagy úgy, ismertséget szerzett, de ezzel - legalábbis előttem - hiteléből is veszített. Az a baj ezzel, hogy az ismertség elenyészik a legnagyobb botrány, a halál után, mert nem jöhetnek már újabbak, hogy ébren tartsák az emlékezetet. A művek persze elkezdhetnének önálló életre kelni. Csakhogy ebben a kapitalista világban egyszerűen nincs hírértéke annak, hogy ma jóval nagyobb tömegek élnek létbizonytalanságban szerte az országban, mint amilyenek elemi gazdasági kiszolgáltatottságban léteztek a hatvanas-kilencvenes évek Magyarországán.

Az meg végképp senkit nem érdekel, hogy a falvakban nagyrészt felszámolódtak azok a közművelődési intézmények, amelyekről, hol dicsérve, hol bírálva, de Végh Antal még bőven írhatott, és az érdeklődés okán publikálhatott. A Horthy- és a Kádár-rendszer évtizedeiben még volt remény arra, hogy az írók, az újságírók népies vonulatának szociográfiai kötetei, riportjai visszhangot keltenek a társadalom lelkiismeretében. De ma, amikor ez a lelkiismeret a politikai propaganda, a bulvárújságok, a kereskedelmi televíziók, az oktatási-közművelődési rendszer lerobbantásának hatására nullázódik le, remény sincs arra, hogy az újabb nemzedékekben érdeklődés támadna a múlt olyasfajta színvonalas, bár szerintem nem kivételes erejű leírása iránt, mint amilyen Végh Antal nevéhez is kötődik.

Legfeljebb egy társadalmi kataklizma fordíthatná az emberek figyelmét a vidék- és a főváros-Magyarország olyan jelenségeire, amelyekre először a Horthy-korszakban, majd a Kádár-rendszerben indított Magyarország felfedezése szociográfiai kötetekben és a hasonló munkákban sokkolták a közvéleményt az országjáró írástudók. Csak egy kataklizma szabadíthatná ki a közemlékezet zárványaiból azokat a korábbi műveket, amelyek főként a hol ilyen, hol olyan rendszerváltások miatt kerültek oda. Csak egy társadalmi robbanás közeli helyzet következtében lehetne ismét keletje a szembesítő szándékú, szociográfiai igényű valóságfeltárásnak.

Az isten mentsen meg ettől! Bár ahogy elnézem, épp a növekvő társadalmi feszültségek miatt van esély rá, hogy Végh Antal immár valóságos értékeire is irányuljon a figyelem. Ha így lesz, bár egy porcikám sem kívánja, akkor jusson majd eszünkbe: a korabeli könyvekben és újságokban ott van már minden leírva. Amiből megérthetjük, hogy az istenadta nép életében mi volt az előzménye annak a helyzetnek, amire úgy 2015 táján mint vadonatúj jelenségre fogunk rácsodálkozni.

Az első szalonképtelen köztársasági elnöke Magyarországnak. (Föld S. Péter újságíró, Amerikai Magyar Népszava, 2006. november 28.)

Hidegnek érzem. Szeretném szeretni is az államfőt. (Bodor Pál író, Klubháló, 2007. március 14.)

A magyarországi konzervativizmus legtisztességesebb alakja. (Tamás Gáspár Miklós filozófus, Népszabadság, 2009. szeptember 16.)

Álmában lila talárt visel. (Buják Attila újságíró, 168 Óra, 2010. augusztus 5.)

Sólyom mindig „önjáró” volt. (Fleck Zoltán jogszociológus, 168 Óra, 2010. augusztus 5.)

Addig lebegett, amíg le nem vették az égről. (Tóta W. Árpád publicista, hvg.hu, 2014. március 26.)

Elment Magyarország köztársasági elnöke, a nagyszerű jogászprofesszor. (Orbán Viktor miniszterelnök, Facebook.com, 2023. október 8.)

Sólyom László sírjára azt írhatnánk: élt 1989 és 2010 között. (Karácsony Gergely Párbeszéd-politikus, budapesti főpolgármester, Facebook.com, 2023. október 8.)

Épített, de volt, hogy hagyta, hadd málljon. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök, Facebook.com, 2023. október 8.)

Életművét egykori rendszerváltó társainak egy része rontotta le. (Simon Zoltán újságíró, Népszava, 2023. október 9.)