Ebben az imateremben még sosem jártam. S mert nem tartoztam a rokonsághoz, igyekeztem félrehúzódni. Az ajtó közeli padsor legszélére ültem. Többen is úgy néztek rám, mintha csodabogarat szemlélnének. Aztán az a férfi, aki kint, a temető udvarán imaszöveget nyomott a kezembe, megérintette a karomat, és diszkréten átvezetett a másik padsorba. Maga mellé ültetett, a férfiak közé.
Hallottam beszélni a testes rabbit, de nem nagyon láttam. Az egyik hétágú kandeláber meglepően vaskos törzse ugyanis eltakarta, és a fél feje hol az állvány bal-, hol a jobboldalán tűnt fel. Éppen Gyuri mérnöki évtizedeiről beszélt. A nyári meleg miatt nyitva hagyták az imaterem ajtaját, és a Ferihegyről induló repülőgépek fülsiketítő zaja ötpercenként tördelte szét az előlünk koporsóba rejtett barátom életrajzát. Ezek voltak a másodpercek, amidőn korábbi ismereteim alapján egészíthettem ki a töredékes történetet.
Gyuri nyolcvannyolc éves korában halt meg. Csaknem három évtizede ment nyugdíjba, előtte viszont bejárta az országot. Egy minőségbiztosító cég szakértőjeként ő ellenőrizte a száztonnás műszaki berendezéseket. Ezzel magyarázta, hogy nyugdíjasként is vissza-visszahívták, hisz’ ötven, negyven éve ő vette át a nagyipari monstrumokat. Lemondott a számvizsgáló bizottságban betöltött elnöki posztjáról, és tavasztól őszig nem is vett részt a társasház közgyűlésein, mert legalább kéthetenként utazott ide-oda.
Szinte az utolsó pillanatáig. Aztán beült a kocsiba, mielőtt azonban beindította volna a motort, ráborult a kormányra. Fölhívtam a közös képviselőt, hogy szokás szerint tétesse ki a fekete zászlót a lépcsőház bejárata fölötti tartóba. Azóta négy nap telt el, Gyurit éppen temetjük, és a zászlótartó üresen maradt. Tegnap is hívott az egyik házbéli, hogy napok óta nem találkozott vele, a telefont se veszi föl. „Csak nem?” „De, igen.”
Vajon az ország egyik leghasznosabb átlagpolgára, aki minősítette az ipari berendezéseket, miért nem élhette meg, hogy fél órát beszéljen róla egy hivatásos véleményformáló. Miért csak halála után érdemelte ki a megtiszteltetést? A rabbi alapos, egyszersmind lökhajtásos gépekkel megzavart szövegéből értettem meg, hogy Gyuri a felesége halála után miért kötött ki például a szomszédos utcában lévő étkezdében. Kipróbálta a környékbeli kifőzdéket, és annál horgonyzott le, amelyik péntekenként kitűzte a következő heti menűt. Gyuri kiválasztotta a főételt, és a faloda tulajdonosa minden hétköznap félretett neki egy adagot.
Azt hittem, hogy öreg barátom azért választotta ezt az étkezdét, mert otthon elkészített ételekkel kecsegtették. Az imateremben derült ki, hogy volt még egy oka. Gyuri apja a múlt század húszas éveiben Abaújból érkezett a fővárosba, és a faloda tulajdonosa is onnan származott el Budapestre. Delente volt miről beszélgetni. Az imateremben jöttem rá, hogy a családi sírkőre Gyuri miért íratta ki: 1944-ben harminckét vidéki hozzátartozója pusztult el. Lélekben ők is itt nyugosznak.
Mi ketten sokáig csak lakótársak voltunk. A ház pompázó kertjében találkoztunk, hármasban üldögéltünk. Gyuri orvosnő felesége az egyik cigarettáról a másikra gyújtott, néha közbeszólt, de inkább csak hallgatta, amint éppen megváltjuk a világot. Aztán a felesége meghalt, az enyémet a Covid vitte el. Kapcsolatunkat az egyedüllét barátsággá mélyítette. Most, hogy újabb barátot veszítettem, bevillant egy tragikomikus jelenet. Kávéztunk nála a dohánybarna koloniál bútorok között, és úgy ültünk, hogy Gyuri tőlem balra foglalt helyet. Szóltam neki, hogy így csak hallom a hangját, de a rossz bal szemem miatt nem látom, üljön már át a másik oldalamra. Elnevette magát, és közölte, hogy szívesen ülne át, de ő meg a bal fülére süket.
Ekkor bökött oldalba az imaszöveges szomszéd, hogy imateremben nem illik kuncogni. Bocs, de mit tehetek, ha egyszer Gyurinak, aki már csak testileg tartózkodik velünk egy fedél alatt, humora is volt.