Tegnap böngésztem a Petőfi Népe online változatát. Egyetemi évfolyamtársat fedeztem föl benne, aki a diploma megszerzése után Kecskeméten helyezkedett el, a megyei művelődési ház fotóriportereként. Épp úgy megöregedett, mint én, és elismerően írták róla, hogy nyugdíjasként madarakat fényképez, sőt verset is ír róluk. Nocsak, ez érdekes, bár a feledés homályából más is beugrott, ami még érdekesebb. A korjellemző adalék évtizedek óta nem jutott eszembe.
Feri elmesélte 1975 augusztusában, hogy az emeleti kiállítóteremben Melocco Miklósnak nyílt egy tárlata. A neves szobrász azzal botrákoztatja meg az idősebb látogatókat, hogy A múlt szellemóriásai - ez a kiállítás címe - kezébe a szokványos kard vagy toll helyett az elcsépelt, semmitmondó kifejezési formáktól gyökeresen eltérő tárgyakat helyez. Például villanykörtét. Felháborító, hogy a csinovnyiknak nevezhető főnöke esténként a vendégkönyvből kitépi a rendezők felelősségét firtató beírásokat. Glosszám szeptember 9-én jelent meg az Élet és Irodalom Páratlan oldalán.
Magát a jelenséget vázoltam, ezért nem is említettem a sugalmazó évfolyamtárs és a tépkelődő főnök nevét. Alighanem ezzel magyarázható, hogy a következő héten hat megyei művelődési központ igazgatója tiltakozott. Közölvén, hogy ők aztán nem cenzúrázzák azt a fránya vendégkönyvet, noha volna okuk rá. A kecskeméti igazgató néhány nap múlva jelent meg a szerkesztőségben. Kezében gépelt papír, egyenesen a szomszédos utcában lévő kulturális minisztériumból hozta. Egy főosztályvezetője írta alá, és tájékoztatott bennünket arról, hogy vizsgálatot indított az ügyben, és megállapította, hogy „a vendégkönyvből senki egy lapot sem tépett ki”.
A glossza Tépkelődés címe tehát félrevezető, mert nem felel meg a valóságnak. Büntetésül nekem kellett megírni a helyreigazítást. Kecskeméten újra megnéztem a kétségkívül oldalszámozott vendégkönyvet, és önkritikus következtetésre jutottam. Most azonban már megnevezve a Bács-Kiskun megyei művelődési központ igazgatóját elismertem, hogy a cikkbéli állítással ellentétben esténként nem tépte ki az őt bosszantó beírásokat. Ollóval vágta ki.
Tíz mondat a szobrokról
A szobrok sorsa, hogy az emberek leköpjék, a verebek leszarják. (Petri György költő, Magyar Hírlap, 1993. október 30.)
A szobrok megőrzik a galambok emlékét. (Kvári Sinkó Zoltán humorista, Napló, 1994. május 26.)
Akiről szobor készül, az nem feltétlenül szent. (Földes György történész, Kisalföld, 2001. szeptember 29.)
Nem szívügyem, hogy hazánkban Horthy-szobor álljon, de ettől még el tudom képzelni, hogy másoknak az. (L. Simon László Fidesz-politikus, Heti Válasz, 2012. június 21.)
Soha életemben nem értettem egyet azzal, hogy Horthy Miklósnak szobra legyen. Se neki, se Kádárnak nem jár szobor. (Rogán Antal Fidesz-politikus, ATV, 2013. november 3.)
Magyarország szoborpark. (Bakos András szegedi újságíró, Délmagyarország, 2014. július 22.)
A szobor helye fontosabb, mint maga a szobor. (Moldova György író, 24.hu, 2016. december 26.)
Egyelőre csak szobrokat visznek el, nem embereket. (Gomperz Tamás publicista Nagy Imre Parlamenttel szembeni szobráról, hvg.hu, 2018. december 31.)
Kádár a holttestét, Orbán a szobrát gyalázta meg. (Rajk László építész Nagy Imréről, Magyar Narancs, 2019. február 7.)
Horn Gyulának szobra már van. Nem az a dolgunk, hogy szavakban is szoborrá merevítsük. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, HírKlikk.hu, 2022. július 4.)
