A Médianapló olvasói megszokták, hogy vasárnap délutánonként fölteszem a mögöttünk hagyott hét legjellemzőbb mondatait. Az összeállítás elkészült ugyan, de hiányzott még belőle az utolsó napi termés. Úgy gondoltam, a vonaton olvasom majd el az újságokat és portálokat, zötyögve Debrecen felé. A feladat első részét sikerült is elvégezni a háromórás úton, de aztán elsodortak az események.

Öt évig, 1965 és '70 között egyszer sem állítottak meg a nagyerdei épület bejáratánál. Most védettségi igazolványt kért a kapuőr. Diáklány segítője pedig fehér színű szájmaszkot nyomott a kezembe. Egyik oldalán az egyetem címere, az előzményt sejtető 1538-as évszámmal. Az javasolta, hogy a címer orcánk jobb felén legyen. Bent, a díszudvarban egymástól másfél méternyi távolságban állították föl a széksorokat. Hamarosan kiderült, hogy miért, addig is mi, öregdiákok beszélgettünk.

Zoli Könyvtár-, Tivadar múzeumigazgatóként ment nyugdíjba Békéscsabán, illetve Egerben. Ági hazatért Karcagra, és aktív éveit a gimnáziumban töltötte. Kati átképezte magát könyvtárossá, és Budapestről a nyugdíjazás után ment haza Győrbe. Olga népművelő lett a fővárosban, nyugdíjasként tánctörténetet tanít. Gizi egy debreceni gimnáziumban tanított történelmet, érettségiztette például Karácsony Gergelyt is. Jó fiúnak nevezte, de csúnyának tartotta a kézírását. Nem mélyedhettünk el a témában, mert a széksorok között érkezett a rektorhelyettes meg a dékán.

Nehéz, valószínűleg posztóból varrott, díszes köpenyt viseltek. Óvatosságból kézfogás nélkül nyújtották át a zöld bársonyba kötött diplomát, és az ünnepségekre elővett holmikból mintha naftalinszag áradt volna. Ezzel korántsem a hangulatot akarom érzékeltetni, inkább azt, hogy hagyományos külsőségekkel is igyekeztek megadni a módját. Tavaly ugyanis elmaradt az október 4-re kitűzött összejövetel, a díszoklevelet egy év csúszással kaptuk meg, az utánunk következő évfolyam tagjaival együtt.

Beültünk néhányan az egyetem közeli presszóba, és óhatatlanul szóba kerültek az öregkori nyavalyák, a házastársak és az unokák, a koronavírus-járvány okozta bezártság mentális következményei. Immár este,  a vonaton pittyegett a telefon. Mari, a hajdani csoporttárs küldte a fényképeket. Mit mondjak, látszott rajtunk a munkás fél évszázad. Itt akár be is fejezhetném az élménybeszámolót, ha nem tartoznék a Médianapló vasárnapi idézetcsokrával. Lemerült ugyanis a mobil, és mire hazaértem, a Lefülelt mondatokat már csak most, hétfőn tehettem föl a fészbukos üzenőfalra. Elnézést a késésért.