Eltorzul-e a médiapiac? című bejegyzésemhez hozzászólt Bakos András. A szegedi Délmagyarországnál dolgozik, riportban és publicisztikában is jeleskedik. Szerinte „azért nagy túlzás” a Népszava tegnapi számában olvasott kulcsmondat - az ugyanis, hogy a kormány ’gyakorlatilag uralhatja majd a teljes vidéki sajtót’ -, „mert ott van még a Kisalföld és a Délmagyarország is”. Tudakolja az álláspontomat. Mielőtt kifejteném, hadd foglaljam össze az előzményeket.

A Népszava munkatársa, Szánthó Péter tegnap attól tartott, hogy ha a Gazdasági Versenyhivatal elfogadja a Mediaworks nevű cég állítólagos ajánlatát a Pannon Lapok Társaságáért, akkor immár tizenhárom Budapesten kívül szerkesztett napilapot tekinthet a magáénak, és ez csaknem a teljes vidéki sajtó. Bár a cikkíró kétségkívül túloz, mentségére szóljon, hogy egyelőre csupán feltételezést fogalmazott meg. Aggodalma akkor válhat bizonyossággá, ha a GVH engedélyezi az egyesítési szándékot, és olvasóként azt tapasztaljuk, hogy a választási ciklus kellős közepén a húszból tizenhárom vidéki napilap hirtelen kormánypárti színezetet kap. De akkor is marad még hét újság, köztük a Bakos kolléga által említett győri és szegedi napilap.

A két szerkesztőség - plusz a Délmagyarország megyei mutációja - ugyanahhoz az amerikai-magyar céghez tartozik, amelynek irányvonala aligha változik a közeljövőben. Látok bennük figyelemre méltó teljesítményeket. Most nem sorolom föl a neveket, de tíz publicista írásképe rajzolódik ki előttem. Márpedig ahol egy megyében öt hangadó értelmiségi rendszeresen fogalmazhatja meg a véleményét, ott nincs nagy baj az újságírással. Egyik napilapot se tartanám persze ellenzékinek, mindazonáltal felelősen nyilvánítanak véleményt a kormány tevékenységéről. A szegedi újságírók bizonyára könnyebben gyakorolhatják kritikai mesterségüket Botka László polgármestersége alatt, mint a győriek Borkai Zsolt városában, színvonalbeli különbség azonban nem érzékelhető.

És ott van még a maradék négy napilap: az osztrák céghez tartozó debreceni, nyíregyházi és miskolci, valamint a magyar magántulajdonban lévő salgótarjáni. A legutóbbiról olvasmányélmény híján keveset írhatnék, a másik három szerkesztőségében viszont akadnak publicisták, akik akkor is kifejthetik az álláspontjukat, ha történetesen a kormányt bírálják. Talán nem olyan gyakran, mint ahogy szeretnék, de gyakrabban, mint ahogy a Népszava budapesti szerkesztőségéből feltételezik róluk.