A Népszabadság így mutatta be a mai publicisztika szerzőjét: „újságíró, korábban az MSZP országgyűlési, majd EP-képviselője”. Csakhogy mielőtt Hegyi Gyula politikára adta volna a fejét, már újságírással kereste a kenyerét. Néhány évtizeddel később csupán visszatért a hivatásához. (Azért nem a tanult szakmájához, mert mérnöki diplomát szerzett.)

Számtalan külföldi fesztiválon néztünk együtt filmeket, és kultúrkocsmák kockás abroszánál ismertem meg a politikai nézeteit. Most nem lepett meg azzal, hogy A felvizezett baloldal címmel írt továbbgondolásra ingerlő cikket. Álláspontját úgy foglalnám össze, hogy a baloldalnak vissza kéne térni a gyökereihez, máskülönben nem válthatja le Orbán Viktor rendszerét. Ha a visszatérés nem történik meg, „akkor 2018-ban valóban csak a parlamenti küszöb elérése lehet az MSZP célja”. Ezt nem értelmezném, e rovatban ugyanis a médiára szoktam összpontosítani. Van azonban egy mozzanat, amelyet nem fejt ki részletesen a szerző, bár a sajtómúltja alapján bizonyára erről is volna mondanivalója.

A baloldal kormányváltó jellegét úgy képzeli el, hogy összekapcsolódik a pártok, a szakszervezetek, a szociális vállalkozások és a szerkesztőségek ereje. Az összekapcsolandó elemek között ott van tehát szűkebb érdeklődési köröm, a sajtó, mely a XXI. századra kinőtt a pártkeretek közül. Vissza kéne gyömöszölni a szocialista párt kalodájába? De ha nemcsak az MSZP-ben gondolkozunk, hanem a baloldali gyökereit szintén keresgélő DK-ban, Együttben és PM-ben, vajon az egymástól különbözni akaró politikai csoportosulások képesek volnának-e arra, hogy egységes keretet szabjanak a médiumaiknak? Hogy mást ne mondjak, az ellenzékiség hatodik évében honnan volna pénzük a pártsajtó támogatására?

Újságíróként és szerkesztőként megjártam politikai irányítással működő szerkesztőségeket, és manapság nem szívesen gondolkodnék pártsajtóban. Ettől azonban még a baloldali értékrendszerű szerkesztőségek a Hegyi Gyula felvázolta keretben járulhatnának hozzá az Orbán-rendszer leváltásához. De vajon a baloldali pártoktól pillanatnyilag független szerkesztőségek éhkoppon tengődő munkatársai mit szólnának az anyagi támogatáshoz? Ahhoz például, hogy a politikusok óhatatlanul megfosztanák őket a szabad véleménynyilvánítás lehetőségétől. Vajon megéri-e nekik szegénynek maradni? És ami ebből következik: az erők összpontosítása híján vajon megéri-e nekik életben tartani Orbán rendszerét?