Az a benyomásom, hogy a magyar politikusok akkor is kérdezőipari szakmunkások segítségét igénylik, amikor önállóan fordulhatnának a nyilvánossághoz. Szokásuk származhat kényelmességből, elfoglaltságból, műveltséghiányból (gátlásból), burjánzó önértéktudatból, de hatalmi helyzetből is. Egy héten belül háromszor tapasztaltam olyasmit, amin érdemes eltűnődni.

Gyurcsány Ferenc a Klubrádióban „kiosztotta” beszélgetőpartnerét, Bolgár Györgyöt. A volt miniszterelnök leginkább azt kifogásolta, hogy a tizenhárom perces interjúnak csak az utolsó három percében beszélhetett a röpiratáról, amiért beült a stúdióba. Mesterházy Attila a Hír TV reggeli adásában udvariasabban hárította el a számomra ismeretlen műsorvezető Gyurcsányt firtató kérdéseit. Az MSZP volt elnöke kifejtette, hogy sokkal fontosabb ügyekről is lehetett volna vele beszélgetni, mint ama bizonyos röpiratról. Torgyán József visszatért az ATV stúdiójába, ahonnan néhány nappal korábban sértődötten távozott, mert Kálmán Olga nem arról kérdezte, amiről beszélni szeretett volna. Az empatikus műsorvezető visszahívta a volt vidékfejlesztési minisztert, Torgyán pedig azzal lepett meg bennünket, hogy elővezette, ideje volna már egyesíteni az egyaránt jobboldali irányítás alá került Lengyelországot és Magyarországot. A megrökönyödött újságíró közbevetésére, hogy a két országnak nincs is közös határa, azt válaszolta, hogy kérjük vissza Ukrajnától Kárpátalját, és akkor lesz.    

Vajon mivel magyarázható, hogy a három különböző alkatú és pártállású politikus ugyanazt a magatartást tanúsította? Szerintem az, hogy nem képesek alkalmazkodni a jelenlegi helyzetükhöz. Ahhoz, hogy épp nincsenek hatalmon. Nemrégiben még pártot, minisztériumot, kormányt vezettek, és megszokták, hogy kétlábú mikrofonállványok veszik őket körül. Amióta viszont kicsöppentek a hatalomból, azok a fránya újságírók nem átallják irányítani a beszélgetést. Ezt kulturáltabban tette szóvá Mesterházy Attila, mint a vérmes Torgyán József és az önmagából kivetkőzött Gyurcsány Ferenc. A lényeg azonban mégiscsak az, hogy rosszul mérték föl a helyzetüket.

Alighanem jobban jártak volna, ha tudomásul veszik, hogy immár nem ők szabják meg az interjúk menetét. Hát akkor ki? Voltaképpen kié az interjú? Az újságíró szabhatja meg a beszélgetés menetét, de nem föltétlenül övé az interjú. Inkább az olvasóé, hallgatóé, nézőé, akinek a kérdéseit a nyilvánosság képviselője teszi föl.