Médianapló

Médianapló - Zöldhatár

2015. január 18. 10:02 - Zöldi László

Pénteken elmaradt a miniszterelnöki rádióinterjú. Valószínűleg azért, mert túl kevés idő telt el a svájci nemzeti bank csütörtöki bejelentése óta; Orbán Viktor nem tudott mit kezdeni a frank felszabadításával és a magyar forint „szakadásával”. Eltelt azonban a szombat, és a stábja kidolgozott valamit. A Főnök pedig beült a Vasárnapi Újság stúdiójába.

Ma reggel a Magyar Rádióban kifejtette, hogy „olyan szerénynek kell lenni, mint az ibolya”, bár a kormány javára írható, hogy legalább azokat sikerült megmenteni, akik a lakásukra vettek föl svájci deviza alapú hitelt. Akik viszont autóra vagy más fogyasztási cikkre, azok tárgyaljanak a bankjukkal. De ha már ott van, az interjú második felében azt is elmagyarázta, hogy néhány nappal korábban miért kapcsolta össze a franciaországi terrorcselekményeket a Magyarországon megjelent megélhetési bevándoroltakkal. Megismételte, amit tavaly augusztusban már olvastam, bár most szélesebb körben adta közre. A hazahívott nagyköveteknek részletezte a külügyminisztériumban, hogy az illegális határátlépés nem bocsánatos vétek, hanem bűncselekmény. Ma reggel fél nyolc után néhány perccel azért hűlt meg bennem a vér, mert találva éreztem magam: mintha meg sem születtem volna.

Apám betöltötte a huszadik évét, és várta behívóját a román hadseregbe. Csakhogy közbe jött a második bécsi döntés, és 1940 szeptemberében Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz. A vonalat tizenhárom kilométernyire húzták meg a szülőfalujától, így ő román állampolgár maradt. Két hasonló korú és sorsú unokatestvérével elhatározta, hogy átszöknek a zöldhatáron. Ha már be kell vonulniuk, inkább az anyanyelvükön hallgatnák a vezényszavakat. Egy román rendőrt fizettek le, aki Nagyszalontánál segítette át őket. Apám végigharcolta a második világháborút, túlélte a szovjet hadifogságot is, de csak 1955-ben látogathatott először haza, mert egy évtizedig katonaszökevényként tartotta nyilván a román állam. 1951-ben például ezért nem juthatott el az édesanyja temetésére.

Akkor most minek is számítana? Politikai üldözöttnek, akit befogadunk? Vagy megélhetési bevándorlónak, akit üldözni kéne? Ezt tőle már nem kérdezhetem meg. De ha legközelebb családi ebéden üldögélünk a feleségeimmel, a gyerekeimmel, a menyeimmel-vőimmel, az unokáimmal, a húgommal és az unokaöcsémmel, elmesélem mind a tizennégyüknek, hogy a miniszterelnök úr ma reggel szíveskedett bennünket zárójelbe tenni.

65 komment
süti beállítások módosítása