Gyurcsány Ferenc olyan karaktergyilkosság áldozata lett, amit ellenfelei nem hajthattak volna végre, ha maga nem segíti hozzá őket. (Mészáros Tamás újságíró, 168 Óra, 2009. november 5.)

A karaktergyilkosság a Fidesz leghatékonyabb fegyvere. (Bajnai Gordon volt miniszterelnök, 168 Óra, 2012. november 8.)

Karaktergyilkosság áldozata lettem. (Kiss Árpád romagyilkosságokért elítélt fegyenc a bíróságon, Népszabadság, 2015. június 17.)

Ön a kérdéseivel beszáll a karaktergyilkosságba. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök, Klubrádió, 2015. október 22.)

Akitől a Fidesz igazán tart, annak neki szokott menni. (Ceglédi Zoltán politológus, ATV, 2016. augusztus 10.)

Horthy Miklós történelmi, politikai karaktergyilkosság áldozata. (Lezsák Sándor, az országgyűlés alelnöke, Magyar Hírlap Online, 2018. január 30.)

A karaktergyilkosság megsemmisítő célzatú általánosítás. (Perlaky-Papp József kampányszakértő, ATV, 2018. február 23.)

A „dossziék háborúja” sehová sem vezet, csak a politikától veszi el az emberek kedvét. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, Népszava, 2021. december 4.)

A politikusok a megrendelői és haszonélvezői a kamu közvélemény-kutatásoknak, a rágalmakra épülő, karaktergyilkos sajtópogromoknak. (Hamburger Béla publicista, Hang.hu, 2024. november 2.)

Magyar Péter a korábbi kihívóknál nagyobb veszélyt jelent, az állampárt gépezete is durvább fokozatba kapcsol. (Szerető Szabolcs újságíró, Hang.hu, 2024. november 11.)

Somkúti Bálint többnyire katonai jellegű bejegyzésekkel véteti észre magát. Talán van neki hadtörténészi előképzettsége, vagy inkább hadibloggernek vélhető? De ha bizonytalan vagyok a megnevezésben, akkor általában publicistának nevezem az illetőt. Ami azt jelenti, hogy nem újságíró ugyan, mégis érdemes olvasgatni a véleményét.

Nemrégiben azzal vált ismertebbé, hogy a közösségi üzenőfalára ezt írta: „Aki a túlerőt nem tiszteli, az nem hős, hanem bolond.” (Facebook.com, 2024.11.04.) A még élő 56-osok felhorkantak, az 56-os hagyományokat becsben tartó szervezetek tiltakoztak. Személyes hangvételű elmarasztalások is napvilágot láttak, mert még nem csengett le a miniszterelnök politikai igazgatójához, Orbán Balázshoz kapcsolható botrány. Elvégre kormányzati oldalról ismét megsértette valaki 1956 szellemiségét, amely állítólag az Orbán-rendszer alapja.

Az elhatárolódás sokkal gyorsabb és brutálisabb volt, mint Orbán Balázs esetében.  Somkúti úr még meg se melegedett egy kormány közeli intézetben, néhány órával a bejegyzés megjelenése után útilaput kötöttek a talpára. Becsületére válik, hogy önkritikát gyakorolt, és még aznap ezt írta az üzenőfalára: „Sajnos aki egyedül kezeli a Facebookot, az belefut ilyen hibákba.” Azért figyelemre méltó a kesernyés megjegyzés, mert azt is jelzi, hogy a szerző a kormányzati táplálékláncban nem jutott magasabb szintre.

Ha eljutott volna, akkor legföljebb azt írta volna a főnöke, hogy félreérthetően fogalmazott. Ráadásul valószínűleg az idézett hibát sem követte volna el, mert lett volna mellette valaki, aki gondozta volna a közösségi felületét. A Parlament épületében otthonosan mozog egy híján kétszáz ember, akiknek közpénz jellegű büdzséjükből telik arra, hogy kommunikációs munkatársakat foglalkoztassanak. A rendszerváltás utáni első és második országgyűlésben leginkább családtagokat foglalkoztattak, lassanként azonban rájöttek a honatyák és honanyák, hogy rászorulnak a szakemberek segítségére. 

Például Hoppál Péter, aki valaha kultúráért felelős államtitkár is volt, bevallotta: „A facebookos tevékenységemben három munkatársam is segít.” (SzabadPécs.hu, 2020. június 16.) Hajdani tanártársam a nyíregyházi főiskolán, Vinnai Győző pedig, aki fölcsapott kormánypárti politikusnak, csinált valami butaságot a fészbukos üzenőfalán, amire már senki sem emlékszik, emlékezetes azonban a magyarázata: „Természetesen nem szándékos a képválasztás, hanem a grafikus kolléga tévedése.” (Facebook.com, 2021. június 20.)

Ezek a mondatok nemcsak azt jelentik, hogy egy országgyűlési képviselő közpénzből fizetheti meg egy szövegeit gondozó munkatárs, egy Facebook-oldalát gondozó informatikus és egy vizuális hatásról gondskodó grafikus szolgálatait. Van néhány kommunikáció szakot végzett tanítványom, akik ilyen munkából tartják el a családjukat. Havonta három- és hatszázezer forint közötti összegeket keresnek, ami nem is olyan rossz jövedelem, ha nem státuszban vannak, vagyis a nettó majdnem azonos a bruttóval.

Hiteles szájból hallottam magasabb jövedelmekről is, amelyekkel az államtitkári és a miniszteri büdzsé kecsegtet. Varga Judit egykori igazságügyi miniszter Facebook-oldala például naponta több bejegyzést is tartalmazott, majd’ mindegyikhez jó minőségű fénykép (sztárfotó) párosult. Mi több: a bejegyzés angol nyelvű rezűmével látott napvilágot. Ha meg kéne becsülni a kommunikációs stáb létszámát, akkor ezt a munkát aligha lehetett tíznél kevesebb munkatárssal megúszni. Szijjártó Péter stábjában pedig tizenkét szakember gondozta a külminiszter Facebook-oldalát.

Azt már el se merem képzelni, vajon még egy szinttel följebb, a miniszterelnök kommunikációs stábjában hányan gondoskodnak arról, hogy Orbán Viktor üzenetei megjelenhessenek a közösségi médiában. Ha a hatalmon lévők közül három-négyszázan kommunikációs munkatársakat foglalkoztatnak, akkor ezernél több újságíró nem gyakorolhatja ugyan önállóan a mesterségét, de közpénzből formálhatja, pontosíthatja a közéleti személyiségek közösségi megnyilvánulásait.

Akik beérik az önálló vélemény luxusával, állami büdzsé híján egyedül kezelik a Facebook-oldalukat. A bejegyzésem utáni idézetcsokorban több olyan vélemény is található, miszerint a közösségi oldal azért nem tekinthető sajtóterméknek, mert nincs szerkesztője. Éppenséggel van, maga a szerző, a kijelentésből annyi mégis igaz, hogy még a szerkesztőnek legjobb Facebook-szerző sem képes pontosan megítélni az írását. Hajlamosak vagyunk belepistulni a szövegünkbe, ezért volna szükség egy kívülállóra. Könnyen hibázhatunk, ha nincs „szűz szem” a családban vagy a baráti körben. Még akkor is, ha a kormányzattól távol nem kell tartanunk attól, hogy annak ellenkezőjét írjuk, mint amit az ország első embere pillanatnyilag sugall.

Vasárnaponként Lefülelt mondatok címmel szoktam közölni egy huszonegy idézetből álló összeállítást a mögöttünk hagyott hét sajtójából. Ez évente ezerszáz idézet. Ebből az idén eddig 249 jelent meg a Facebookon. A második helyezett Népszavában és a harmadik Klubrádióban együttvéve kevesebb korjellemző mondat látott napvilágot, hangzott el. A nagy számok törvénye alapján talán ama fészbukos bejegyzéseket is érdemes sajtóterméknek tekinteni,  amelyeknek nincs szerkesztőjük, és az átlagosnál nagyobb a hibalehetőségük.     

Tíz mondat a Facebookról

A Facebook kötetlenebb stílus. (Sallai R. Benedek LMP-politikus, ATV, 2015. augusztus 19.)

Nem lehet Facebook-oldal nélkül politizálni. (Cseh Katalin Momentum-politikus, Népszava, 2019. április 24.)

A Facebook nem sajtótermék, ugyanis nem szerkesztik. (Szele Tamás újságíró, Forgókínpad.hu, 2019. május 20.)

Már nem a Magyar Közlöny a legfőbb jogforrás, hanem egy-két kormánytag Facebook-oldala. (Papp Zsolt újságíró, Népszava, 2020. december 23.)

Szeretném felhangosítani a patrióták hangját a Facebookon. (Rákay Philip publicista a Megafonról, Mandiner.hu, 2021. május 28.)

Ez az oldal egy Facebook-oldal, nem sajtó. (Parászka Boróka újságíró, Facebook.com, 2021. május 30.)

A Facebookon és a közösségi médiában bárki ugyanolyan hangosan tud szólni, mint az újságíró a hagyományos médiában. (Polyák Gábor médiajogász, Klubrádió, 2022. július 11.)

Sajnos idehaza a legfontosabb, kvázi sajtótermékké és politikai-gazdasági kommunikációs csatornává lett a Facebook. (Ceglédi Zoltán politológus, Facebook.com, 2023. augusztus 1.)

Egy Facebook-oldallal meg egy kisteherautóval 1,3 millió szavazót lehet megszólítani. (Hacsek Gábor orvos Magyar Péterről, ATV, 2024. június 15.) 

Sajnos aki egyedül kezeli a Facebookját, az belefut ilyen hibákba. (Somkúti Bálint publicista, Facebook.com, 2024. november 4.)

A társasházunk lakógyűlést tartott, és a résztvevők felkértek arra, hogy hitelesítsem a jegyzőkönyvet. Kijavítottam a nyelvhelyességi hibákat, volt azonban egy mozzanat, amely azóta is foglalkoztat. A jegyzőkönyvet vezető közös képviselő a pincével, a mosókonyhával és a házmester-lakással kapcsolatban négyszer is használta a helység kifejezést. Holott a szoba, a terem helyiség, a város, a falu és általában a település viszont helység.

Nem azt várom persze a társasházi alkalmazottunktól, hogy legyen tisztában a hegeli filozófia alapfogalmaival. De hogyan gyakorolja évtizedek óta a mesterségét, ha pontatlanul használ két olyan fogalmat, amelyek közül az egyiknek sok köze van a munkájához? Mindez onnan jutott az eszembe, hogy tegnap végighallgattam Magyar Péter kétórás sajtótájékoztatóját. Magabiztos közéleti személyiség benyomását keltette, határozottságából azonban két ponton kikandikált a hiányos felkészültség.

Az egyik kérdésre válaszolva arról beszélt, hogy kevesli a Tisza Párt nyilvánosságát, valamiféle portfóliót szeretne létrehozni. Ezt mondta: „Építjük a saját közösségi médiá…” Itt egy pillanatra megállt, zavar tükröződött az arcán, majd így folytatta: „médiumainkat”. Tudjuk róla, hogy mire politikus lett, már megtanulta, miként kell kikerülni a kínos újságírói kérdéseket. Évekig szerkesztette a felesége, az akkori igazságügyi miniszter üzenőfalát, ahol ő tehette föl a kérdéseket a házastársának. Fészbukos szempontból tehát profiként érkezett a nagypolitikába.

Újdonsült politikusként azonban rá kellett jönnie, hogy akárhány tízezer követője van, egy harminc százalék körüli párt vezetőjeként igénybe kell vennie a hagyományos nyilvánosság eszközeit is. Máskülönben az üzenetei nem jutnak el az egész társadalomhoz. Márpedig a papír alapú sajtó, a rádió és a televízió képviseletében sajnálatos módon újságírók tesznek föl neki kérdéseket. S bár szokott arról beszélni, hogy a szerinte lényegtelen összefüggéseket is firtató újságírók helyett előnyben részesíti a közösségi médiát, az akciórádiuszából nem zárhatja ki teljesen azokat a fránya, okvetetlenkedő firkászokat.

Az idézett mondatban ugyebár majdnem teljesen kimondta a médiát, amely a nyilvánosság eszközrendszere. Vagyis nem más, mint a keletkezés sorrendjében a sajtó, a rádió, a televízió és az internet. Vélhetően erre gondolt, amikor portfólióról beszélt. Hisz’ például előbb-utóbb szüksége lesz egy papír alapú hírlapra is, mert a vidéki Magyarországon akad néhány százezer öregember, aki nem ül számítógép elé. Vagy inkább arra gondolt, ami a vesszőparipája, hogy a hagyományos médiumok rovására mégis előnyben részesíti a Facebookot és kapcsolt részeit? A pillanatnyilag töredékesen előadott gondolatmenetet nem ártana kristálytisztán megfogalmazni.

A sajtótájékoztatónak volt egy másik, számomra érdekes mozzanata is. Magyar Péter médiáról szólván ezt mondta: „A negyedik hatalmi ágról beszélünk.” Ezt nem először jelentette ki, íme: „Igen, a média valóban a negyedik hatalmi ág. Ráadásul egy olyan hatalmi ág, amelyet valójában senki sem ellenőriz." (Facebook.com, 2024. június 25.) A pályakezdő politikus jogot végzett, nem vonható kétségbe, hogy ismeri a francia felvilágosodás korából, Montesquieu kútfejéből származó elméletet a hatalmi ágak szétválasztásáról.

A választott képviselők hozzák a törvényeket, és a parlamentben ellenőrzik, vajon a kormányzat végrehajtja-e a jogszabályokat. Az igazságszolgáltatók (az ügyészek és a bírák) pedig ellenőrzik a másik két hatalmi ágat. Eme helyzetet nem kedveli a végrehajtó hatalom. Meg-megtörténik, hogy maga alá gyűri a két hatalmi ágat. Például mondvacsinált okokkal szükségállapotot hirdet, és bevezeti a rendeleti kormányzást. Ilyenkor a média hajlamos az ellenőrzésre szakosodott két hatalmi ágtól átvállalni a fürkészés kockázatos funkcióját.

Ez az átmeneti helyzet növeli az újságírók önértéktudatát. Akik pedig a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítanak önmaguknak, azok hajlamosak a nyilvánosságot a negyedik hatalmi ágnak nevezni. De mi lesz akkor, ha a hatalmi ágak megosztása újra kialakul? Ezt a lehetőséget nem zárnám ki teljesen, bár ehhez Magyar Péternek fel kéne oldania egy ellentmondást. Miközben ugyanis szükséges rossznak tekint bennünket, újságírókat, átveszi tőlünk a legnagyobb tévedésünket. Talán elhiszi egy sokat megélt médiatanárnak, hogy közelebb jut a hőn áhított hatalomátvételhez, ha elolvas a médiáról egy korrekt ismeretterjesztő kézikönyvet.             

A legutóbbi napokban Orbán Viktor jövőzött, Fodor Gábor végezett, Hegyi Gyula médiázott, Bábel Balázs beseatyázott, Pottyondy Edina pedig trumpozott.

/”Hányadik könyve?”/ Már két éve a világranglista élén vagyok, és a 795-ik. (Nemere István 80 éves író, Facebook.com, november 8.)

Felrémlik bennem, hogy itthon megint az kezdődik, ami igazából soha nem ért véget. (Bruck András író az antiszemitizmusról, Facebook.com, november 9.)

A 2026-os választás reményét, hitét elsodorta Trump. (Németh Péter újságíró, HírKlikk.hu, november 10.)

Donald Trump szinte varázslatos visszatérése után a világunk más korszakába lép. (Fricz Tamás politológus, Magyar Nemzet Online, november 11.)

A szavazókat jobban érdekli a hónap vége, mint a világvége. (Fodor Gábor liberális politikus, Index.hu, november 11.)

Magyar Péter a korábbi kihívóknál nagyobb veszélyt jelent, az állampárt gépezete is durvább fokozatba kapcsol. (Szerető Szabolcs újságíró, Hang.hu, november 11.)

A közszereplők legerősebb valutája a hitelesség. (Magyari Péter és Stumpf András újságírók, Válasz Online, november 12.)

Trump egy fölfelé mutatott, középső ujj. (Pottyondy Edina publicista, YouTube.com, november 12.)

Mindig is tudtam, hogy az élsport egészségtelen. (Érdi Mária vitorlázó olimpikon, Magyar Rádió, november 12.)

Az ellenzék egy része túl okos ahhoz, hogy valaha is hatalomra kerüljön. (Para-Kovács Imre műsorvezető, Klubrádió, november 13.)

Rosszabb általános állapotban vagyunk, mint a rendszerváltás óta bármikor. (Béndek Péter publicista, Facebook.com, november 13.)

Az Orbán-rendszert nyíltan bíráló amerikai és uniós köröktől elvárható lett volna a szabad magyar média érdemi és hathatós támogatása. (Hegyi Gyula szocialista politikus, Népszava, november 13.)

A Nógrád megyei független sajtó az Átlátszó.hu és Hadházy Ákos. (Dömsödi Gábor újságíró, Bokor község polgármestere, Blog.hu, november 13.)

A győzteseknek saját lapjuk van. (Kleer László újságíró, Hírvonal.hu, november 14.)

A reklámpénzeket aszerint költik, hogy mely orgánumokat akarnak mindenáron életben tartani, vagy pláne felfuttatni. (Hamburger Béla közgazdász a Fideszről, Hang.hu, november 14.)

Ha valakit országos tényezővé emelnek - vagy ő emeli oda magát -, a botlásai is országos jelentőségűvé válnak. (Bábel Balázs kalocsai érsek Bese atyáról, Válasz Online, november 15.)

Trump győzelme után már nem lehet úgy kekeckedni hazánkkal, mint azt megelőzően. (Deák Dániel politológus, Magyar Nemzet Online, november 15.)

’25-ben történnek olyan dolgok, amilyenek még sosem. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, november 15.)

Orbánéknak minden sikerül, amit akarnak. (Bolgár György műsorvezető, Klubrádió, november 15.)

Az egér bejelentkezett az elefánt mellé világpolitikai tényezőnek.(Vogronics András publicista, Kolozsváros.com, november 16.)

Ez volt az első év, amikor nem a Fidesz diktálta a tempót, szinte mindig csak futott az események után. (Somogyi Zoltán szociológus, Népszava, november 16.)

Nekünk ez a háború egy istencsapása.

A magyar gazdaság bajai kivétel nélkül a háborúból származnak.

/Trumpról/ A békepárti elnökjelölt győzött, és most várjuk a békét.

Attól, hogy Amerikában nyert a békepárti harcostársunk, Brüsszelben még nem lesz változás.

Európa olyan úton jár, ami az öngyilkossággal azonos.

Én a rebellió híve vagyok, lázadni kell.

/A nemzeti konzultációról/ A brüsszeli csatákhoz kell a muníció.

Magyarországon több munkahely van, mint amennyi munkaképes ember.

Az árak elviselhetőbbek akkor, ha az emberek többet keresnek.

’25-ben történnek olyan dolgok, amilyenek még sosem.

 (A miniszterelnök 14-szer köszörülte a torkát a 26 perces interjúban.)

Az ideális magyar polgár rövid ideig tartózkodik ebben az országban, majd alája távozik. (Zalai Hírlap, 1996. május 10.)

Történhetnének a dolgok úgy is, ahogy én képzelem. Sokan úgy tartják, hogy ez hatásvadászat. Én inkább azt mondanám, témaérzékenység.(Blikk, 1997. november 9.)

Nem az iskolában tanultam meg olvasni, inkább feliratokról, plakátokról. (Népszabadság, 2004. november 9.)

Az a vesszőparipám, hogy ami engem érdekel, arról azt hiszem, hogy másokat is. (Délmagyarország, 2008. január 17.)

Az írástudót a valósághű megjelenítés képessége különbözteti meg az írástudatlantól. (Bookline.hu, 2009. június 29.)

Ami izgatott, amit kitaláltam, azt ki akartam írni magamból. (Dunaújvárosi Hírlap, 2009. augusztus 1.)

Azzal vigasztalom magam, hogy a könyveimben elmondtam mindazt, amit akartam. (Fejér Megyei Hírlap, 2009. augusztus 1.)

Igyekeztem nem tudomást venni arról, hogy nem vesznek tudomást rólam. (hvg.hu, 2018. május 14.)

Az írás a prioritásom, nem csoda, hogy három feleség sem bírta ki ezt. (Blikk.hu, 2021. augusztus 14.) 

/”Hányadik könyve?”/ Már két éve a világranglista élén vagyok, és a 795-dik. (Facebook.com, 2024. november 8.)

Tegnapi bejegyzésemhez három vélemény is érkezett. A fészbukos álláspont szerzője vállalja a nevét, a messengeresé és a telefonálóé viszont diszkréciót kért. Arra azonban mindketten felhatalmaztak, hogy ha folytatom az okfejtést, akkor példaként hivatkozhatom rájuk.

Tegnap a független helyi médiumokat három kategóriába soroltam, vitapartnereim szerint viszont volt még egy negyedik is. A rendszerváltás előtti és alatti előzmény, amelynek maguk is részesei voltak. Erről írtam az Általános médiaismeret című tankönyvben, de elismerem, hogy most nem említettem meg őket. A helyzetképbe éppenséggel bekerülhettek volna egy bekezdésnyi utalás erejéig. Inkább azt a megoldást választottam, hogy a következő bejegyzést teljes egészében nekik szentelem.

Az 1986-os sajtótörvény lehetővé tette a helyi lapok újbóli megjelentetését. Az ötvenes évek legelején ugyanis Rákosi Mátyás papírhiányra való hivatkozással megszüntette a helyi sajtót. Helyette létrehozatta az üzemi lapok ellenőrizhetőbb rendszerét. Három és fél évtizednyi kihagyás után indult virágzásnak a helyi sajtó. Tanácselnökök, téeszelnökök, vállalkozók fogtak össze, és általában egy-egymillió forinttal szálltak be a „projektbe”. E konstrukció azért lett hatékony, mert senki sem jutott közülük döntési helyzetbe, és a lapcsinálást szakemberre bizták.

Nem azt állítom, hogy a tulajdonosok sosem szóltak bele az újság vonalvezetésébe, szándékuk azonban kudarcot vallott a többi tulajdonos eltérő érdekei miatt. A másik laptípus az volt, hogy egyetlen település, egyesület vagy vállalkozó állt az újság mögé, ennek minden előnyével és hátrányával. A kétféle kezdeményezés közös sajátossága, hogy az alaptőke nem versenyezhetett a piaci ellenlábas megyei napilap anyagi helyzetével.

Ezzel magyarázható, hogy napilap helyett „csak” hetilapra telt az összeadott summából. Figyelemre méltó a szegedi, a békéscsabai és a pécsi akció is, mindazonáltal e kategóriából három másik újságot emelnék ki. A Szombathelyen szerkesztett Tér-Képet, a Debrecenben alapított Útont és a kecskeméti Bácskapocsot. A Tér-Kép összeforrt Fodor Sándor szervező tevékenységével, az Útoné Görömbölyi Lászlóéval, a Bácskapocsé pedig Kutasi Ferencével.

Fodorék eleve három dunántúli megyében gondolkodtak: Vasban, Zalában és Veszprémben. Lapot csináltak a Balaton felső partjától északra élőknek. A pannon polgári látásmódnak akadtak már akkor is hívei, de ahhoz nem voltak elegen, hogy eltartsanak egy újságot. A Vas megyei téma ugyanis mérsékelten érdekelte a másik két megye lakosait. Úgyanígy voltak a veszprém megyei témával a másik két megyében, a zalaival pedig megint csak a másik két megyében. A szerkesztők és a munkatársak regionális szemlélete megelőzte a szúkebb pátriájukban gondolkodó olvasók szemléletét.

Az Úton egy fokkal talán még nehezebb helyzetben találta magát. Trianon után olyan megyék alakultak ki, amelyek néhány évtized alatt sem váltak egységessé. Ez épp úgy jellemző Borsod-Abaúj-Zemplénre, mint Hajdú-Biharra. Szabolcs-Szatmár csupán a rendszerváltás után, a kisgazda Kávássy Sándor javaslatára egészült ki a Bereg névvel. De örökölt még településeket Ungtól és Ugocsától is. Tíz vármegye-maradvány érdekeit és szempontjait kellett volna összehangolni.

A legkevésbé regionálisnak a Bácskapocs hatott. Maradt Bács-Kiskun megye keretei között, azokat azonban szinte maradéktalanul töltötte ki. Volt ugyanis bajai, kalocsai és kiskunhalasi munkatársa is. A három sajtóvállalkozás kezdeményezői és szervezői a regionális szemlélet különböző válfajait képviselték, ez függetlenségük, sikerük és majdani kudarcuk titka. Utólag visszatekintve Kutasi Ferenc kesernyés tanulságot vont le: „A teljes nyilvánosság felé forduló, elkötelezett sajtó ma is hiányzik, a médiumok napjainkban ismét egy-egy politikai vagy gazdasági érdekcsoport kiszolgálására szerveződnek.” (Hírös Naptár, 2024. november 12.)

Az a benyomásom, hogy a három évtized előtti helyzetnél azért kedvezőbb a kép. Az említett lapok még papír alapon láttak napvilágot, és a nyomtatás is pénzbe került. A terjesztést pedig mindhárom kiadóhivatalnak külön-külön kellett megszerveznie, hisz’ nem kapcsolódhattak a megyei napilapok olajozottan működő hálózatához. Manapság a digitalizáció rengeteg költséget spórol meg az újságalapítóknak. Ráadásul az online helyi újságokat a Teremtő is arra találta ki, hogy ne csak a helybéliek érdeklődését elégítsék ki. Most már „csak” a szerkesztőknek kéne fölismerniük, hogy remek regionális szemléletformáló eszköz van a kezükben.            

A MÚOSZ tegnapi tanácskozásán a nyitó előadást Urbán Ágnes tartotta. Docens a Corvinus-egyetemen, a Mérték Médiaelemző Műhely társalapítója, közgazdászként foglalkozik a hazai nyilvánossággal. Egy tavalyi fölmérésről számolt be. Azt kutatták, vajon a magyar választópolgárok honnan, milyen típusú médiumokból tájékozódnak. Másként szólva az emberek hírfogyasztási szokásait firtatták. Kiderült, hogy 21 százalékuk a kormánytól és az önkormányzatoktól is független médiumokból tájékozódik.

Azt már én fűzöm hozzá, hogy a függetlenségre kényes közegben három típus jellemzi a vidéki Magyarország inkább online, mint offline kínálatát. Vannak olyan szerkesztőségek, amelyek a hazai digitalizáció hajnalán, a múlt század utolsó éveiben, a budapesti úttörőkkel egy időben jöttek létre. Akik életben maradtak közülük, mostanában ünneplik a 25. évfordulójukat. Márpedig ez a negyedszázad elégséges volt ahhoz, hogy beépüljenek a régiójuk nyilvánosságába.

Aztán vannak olyan szerkesztőségek is, amelyek a XXI. század tízes éveiben alakultak meg. Paradox módon erősödésüket annak köszönhetik, hogy az Orbán-kormány bekebelezte a megyei sajtót. (Ez 2018 végén, ’19 elején ment végbe, és KESMA-jelenségnek nevezzük.) A megyei napilaptól elbocsátott vagy önként távozott újságírók kapcsolatrendszere és szakmai felkészültsége jól jött a néhány éve működő független redakcióknak.

A harmadik típusú függetlenség-hordozók közvetlenül a 2019-es önkormányzati választás előtt jöttek létre. Amikor kiderült, hogy néhány megyei jogú városban az ellenzéki pártok többségbe kerültek a képviselőtestületben. A költségvetés kommunikációs részéből azonban a polgármesterek egy fillért sem engedtek át a nem önkormányzati portáloknak. A szakmai konferencia talán legfurcsább mozzanata az volt, hogy az előadók és a hozzászólók egymástól függetlenül ugyanarról számoltak be.

Az ellenzéki pártpolitikusok az önkormányzati választás előtt kárhoztatták a kormánypárti többség kommunikációs gyakorlatát, hogy önkormányzati hálózatot, úgynevezett médiacentrumot hoztak létre. A hatalom átvétele után a győztesek megtartották ezt a szervezeti formát, és a tevékenységét arra összpontosították, hogy a 2024-es választáson is ők irányíthassák a települést. Volt, aki dühöngött ezen, és volt, aki arról beszélt a MÚOSZ-székházban, hogy az ellenzéki politikusoktól sem várhatunk mást, mint hatalmi gondolkodást. Hajlottam is volna az utóbbi álláspontra, ám a vitában megfontolandó szempont merült fel.

A függetlenség második kategóriába tartozó hálózat lapigazgatója kifejtette, hogy a kormánypárti nyilvánosság működtetői évente 3 milliárd forintból gazdálkodhatnak. Az ellenzéki irányítású régióközpont médiacentruma 6-700 millióból, a három megyére kiterjedő független hálózat pedig 30 millió forintból. Vajon a 3 milliárdos költségvetés a három megye kormánypárti szerkesztőségeire vonatkozott-e? Vagy csak a régióközpont napilapjára? Az arányok szempontjából persze majdnem mindegy, hogy a független hálózat évi 30 millióját ezer- vagy háromezer-millió forinttal vetjük-e össze. Az arány így is, úgy is letaglózó.

A kávészünetben beszélgetve az egyik városi portál főszerkesztője fanyarul jegyezte meg: „Ahhoz, hogy a pénztől függetleníthessük magunkat, pénzre van szükségünk.” Az önálló működtetéshez szükséges pénz jelentős részét a szerkesztőségek pályázatok révén teremtik elő. Például az említett lapigazgató három megyére kiterjedő hálózata idén 10 millió forintot kapott az amerikai kormány budapesti nagykövetségétől. Az arányokra jellemző, hogy Mr. Pressman 97 millió forintot (ha jól számolom, 250 ezer dollárt) osztott szét, ebből 24 millió forintot kapott három nem budapesti szerkesztőség.

Ama tízmillió bizonyára javította a független vállalkozás működési lehetőségeit. A jelek azonban arra utalnak, hogy az efféle támogatás alkalmi jellegű, rendszeresen aligha lehet számítani rá. Emlékezetes, hogy a tízes évek közepén az amerikai külügyminisztérium 700 ezer dollárt szánt a vidéki sajtónkra. Majd hivatalba lépett az első Trump-kormány, és az a fránya 250-260 millió forint sosem érkezett meg. E tapasztalat ellenére mégis az volt tegnap a benyomásom, hogy a független vidéki médiumok egyre ügyesebben élnek a pályázatírás egyéb lehetőségeivel. Kár, hogy a nyerés vagy vesztés a kelleténél jobban határozza meg a következő esztendő szerkesztőségi költségvetését.

Tartozom az olvasóknak a hirdetési pénzek értékelésével. Erről azonban annyira szerteágazó kép rajzolódott ki a vitában, hogy megvárom az előadások megjelenését a MÚOSZ honlapján. Hátha az újbóli szembesítés nyomán árnyaltabban ítélhető meg a mai magyar nyilvánosság talán legfüggetlenebb része.

Néhány órája fejeződött be a Magyar Újságírók Országos Szövetségében egy érdekes témájú tanácskozás. A négyórás, több panelből álló szakmai konferencia összefonódott egy fészbukos előzménnyel, ráadásul annyiféle vélemény jelent meg és hangzott el, hogy aludni kell rájuk egyet. Annak azonban nincs akadálya, hogy a legjellemzőbb mondatok már most érzékeltessék a közreműködő médiakutatók, újságírók, újságíróból lett polgármesterek, szerkesztők és médiamenedzserek egymással is ütköző véleményét. Íme:

Tíz mondat a függetlenségükre adó médiumokról

Lehet-e függetlenül működni, vagy a túlélés záloga a valahová való tartozás? (Kocsi Ilona, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöke)

Azzal népszerű az újság, ha nem politizálunk. (Földesi-Kiss Andrea újságíró, a Csökmői Mozaik főszerkesztője)

Nem lehetünk biztosak abban, hogy a kis médiaprojektek a kedvező finanszírozás irányába mennek. (Urbán Ágnes egyetemi docens, a Mérték Médiaelemző Műhely társalapítója)

Jól vagyunk - az anyagiakat leszámítva. (Bethlen Tamás miskolci újságíró, a Borsod24.hu lapigazgatója)

Nehezített pályán dolgozunk. (Babos Attila pécsi újságíró, a SzabadPécs.hu felelős szerkesztője)

Lapunk jelenleg a régió legolvasottabb online lapja, napi hatvan-nyolcvanezer egyéni látogatóval és havi ötmilliós oldalletöltéssel. (Szilágyi József szombathelyi újságíró, a Nyugat.hu főmunkatársa)

Nemcsak a Fidesz-önkormányzatnak kell ellensúly. (Bolváriné Gärtner Anikó kalocsai vállalkozó, a 6300.hu főszerkesztője)

A győzteseknek saját lapjuk van. (Kleer László újságíró, a Solymári Hírmondó nyugalmazott főszerkesztője)

A Nógrád megyei független sajtó az Átlátszó.hu és Hadházy Ákos. (Dömsödi Gábor újságíró, Bokor község polgármestere)

Ha egy szerkesztőség a választási kampányban robbant ki botrányt, akkor biztos, hogy nem független. (Zöldi László újságíró, sajtótörténész)

A magyar élsport sikerágazat. (Gallov Rezső sportért felelős államtitkár, Szabad Föld, 1992. február 18.)

El kell végre dönteni, hogy Magyarországnak kell-e az élsport? (Horn Gyula miniszterelnök, Nemzeti Sport, 1993. május 2.)

Az élsport tömegszórakoztatásra van kitalálva. (Póczik Zoltán közíró, Napi Magyarország, 1998. április 17.)

A mai élsport szinte öngyilkossággal ér fel. (Gécsek Tibor Európa-bajnok kalapácsvető, Vas Népe, 2001. augusztus 9.)

Az élsport nem egészséges. (Gröschl Tamás válogatott jégkorongozó, Dunaújvárosi Hírlap, 2011. augusztus 23.)

Az élsportban minden nap háború. (Kovács Katalin olimpiai bajnok kajakozó, Napló, 2013. június 27.)

Amíg az élsportban dolgoztam, sokszor úgy éreztem, vendég vagyok a saját életemben. Kalitkába voltam zárva, igaz, aranykalitkába. (Rátgéber László kosárlabda-edző, Nemzeti Sport, 2013. október 5.)

Az élsport a közpénz magánpénzzé változtatásának intézményesített és a közösség által ünnepelt eszköze. (Bálint Mátyás újságíró, Nemzeti Sport, 2015. január 17.)

A magyar élsport bivalyerős. (Kovács Gergő újságíró, Mandiner.hu, 2024. augusztus 12.)

Mindig is tudtam, hogy az élsport egészségtelen. (Érdi Mária vitorlázó olimpikon, Magyar Rádió, 2024. november 12.)