Sok véleményformálóval ellentétben már nincsenek rosszindulatú kommentelőim. Fél évtizede szakítottam velük, elment a kedvem a terméketlen vitáktól. Sajnálom azonban a szintén álneves kommentelőket, akikkel érdemes volt vitatkozni és olykor egyet is érteni. Kár, hogy a trollokhoz képest kevesen voltak.
Ha változatlanul érdeklődnek az álláspontom iránt, remélem, vezeték- és keresztnévvel csatlakoztak a digitális ismerőseimhez, akik most úgy ezerkétszázan vannak. Nincsenek sokan, és körüket nem is szeretném bővíteni. Megszűröm a jelentkezőket. Akinek nincs fényképes profilja, vagy van ugyan, de a közös ismerősök fényképei alapján olyan ember körvonalai rajzolódnak ki, aki Kissként vagy Nagyként akar a bizalmamba férkőzni, azt udvariasan elhárítom. Fogadom viszont a régi és új ismerősüket, akik nem a kötözködés szándékával érdeklődnek a gondolataim iránt.
Újabb szűkítéssel járt, hogy a pandémia után lemondtam a napi bejegyzésekről. 2002 január elseje óta elég volt a mintegy nyolcezer glossza a nyilvánosságról. Azóta beérem a heti kettővel. Ebből azonban korántsem következik, hogy abbahagytam a napi megjelenést. Minden napra jut egy megnyilvánulás, csak éppen a negyven év alatt felhalmozódott dokumentációból. A körülbelül ezer fogalomhoz kötődő mondatokból válogatom ki azt a tízet, amely érdemes a megörökítésre.
A változtatás oka nemcsak az élemedett korommal magyarázható. Azzal is, hogy egy osztálytalálkozón az a fiú, aki a középiskolában talán a legközelebb állt hozzám, bejelentette, hogy rákos lett. Mérnökként, majd műszaki vállalkozóként olvasta ugyan a médiatanári bejegyzéseimet, de amit írtam a nyilvánosságról, az túl súlyos volt neki a „kemóra” való váraközások közben. Azt kérte, hogy készítsek tízmondatos összeállításokat, amelyekről elmerenghet kezelések előtt és közben. Hajdani osztálytásamat januárban temettük, ötlete azonban érdeklődést váltott ki a digitális ismerőseim körében is.
A dokumentáció persze nem olyan népszerű, mint a vélemény. Olvasóim száma a felére csökkent, a szokásos évi egymillió helyett már „csak” félmilliónyian kíváncsiak a Médianaplóra. Ám ezzel nem vagyok elégedetlen. Hetvenkilenc évesen ez is elfogadható eredmény. A részben megváltoztatott profilú blogom a Facebook.com, az Index.hu, a Szombathelyen szerkesztett Hirvonal.hu és a marosvásárhelyi ÚjHét.com segítségével így is eljut az olvasókhoz.
Osztálytársam ls barátom már nem érhette meg a legutóbbi változtatást. Fél éve azt találtam ki, hogy azokat az interjúkat és beszédeket is dokumentálom, amelyekből legalább tíz mondatot érdemes kiemelni. Így lettem például a péntek reggel elhangzott miniszterelnöki interjúk összefoglalója. Számomra és talán az olvasóim számára is kiderül belőlük, hogy országunk első embere, már-már teljhatalmú diktátora épp mit akar megosztani a nyilvánossággal. De a furcsa monológokból a leleplezés-önleleplezés mellett a szakmai elismerésem is kibontakozik. A hanyatló Orbán Viktornak még mindig van alkalmanként tíz mondata, melyen érdemes eltűnődni.
Néhány napja Messenger-üzenetet kaptam. Íróját csaknem fél évszázada ismerem, szakmai kapcsolatunk nem mélyült ugyan barátsággá, de fenntartásait mindig szellemesen és tapintatosan fejtette ki. Most üdvözölte a politikusoktól való ízelítőket, hiányolta azonban, hogy még soha nem foglaltam össze Dobrev Klára vagy Magyar Péter interjúit, beszédeit. Mentségemre szóljon, hogy az említett közéleti személyiségek egyébként figyelemre méltó megnyilvánulásaiban egyelőre nem találtam tízmondatnyi idézni valót. Még meg kell tanulniuk, hogy miként lehet magukra vonzani az utókor fürkésző tekintetét.
Tíz mondat Haraszti Miklóstól (Klubrádió, 25.08.11.)
A Fideszben mindent föltettek a médiára.
/Hadházyról, Márki-Zayról, Magyarról/ Mindenki, aki eddig jött, a Fideszből jött.
Négyévenként a vesztesek beverekedik magukat a Parlamentbe.
/Gyurcsány Ferencről/ Amikor neki állt a zászló, ő mondta, hogy a kétharmadhoz egyetlen párt kell.
A DK és a hozzá csatlakozó kispártok valójában nem akarják a kétharmados rendszerváltást.
A kispártok vezetői bűnös játékot játszanak.
A kispártok vezetőit azzal vádolom, hogy Orbánt segítik.
A szavazók a parlamenti pangást hasonlítják össze a civil pezsgéssel.
A választók elhiszik-e, hogy rendbe hozható az ország?
Meglesz-e az „örömünk”, hogy a Fidesz elmegy, és mindent megtart?