Ballai József kecskeméti újságíró. Hamarosan hetven lesz, és a legutóbbi években azzal véteti észre magát a nyilvánosság fórumain, hogy emlékezik. Nagykőrösre, az úgynevezett vasutasházra, a Bambira, a Trabantra, az Orion készülékre; a Kádár-korszakbeli életérzésre.
Minapi írását a monoszkóp keretezi, amely ugyebár azt a funkciót töltötte be két tévéműsor között, mint a rádióban a szünetjel. Róla jutott eszembe egy történet, amelyet az emlékezet mélyéről kotortam elő. A hetvenes évek legelején vagyunk, és fővárosi lakos lettem. Havi ötszáz forintért albérletben lakom. A Magyar Tudományos Akadémia történettudományi intézetében dolgozom, ezerötszázért takarítónői státuszban. Valójában viszont a börtönből nemrégiben kiengedett Kosáry Domokos mellé osztottak be.
Céduláztam a neves történésznek, aki az MTA történetéhez gyűjtött dokumentumokat. Ki gondolta volna, hogy a rendszerváltás után ő lesz a Magyar Tudományos Akadémia elnöke? Nappal az akadémiai kézirattárban a közgyűlések kézírásos jegyzőkönyveit böngésztem, hetente kétszer-háromszor pedig este hatkor beültem a Magyar Hírlap egyik szerkesztőségi szobájába. Fél nyolcig néztem a Magyar Televízió műsorát, mert nyolcig kellett megírni az egyhasábnyi tévékritikát, körülbelül két és fél flekket (gépirat-oldalt).
A felet könnyű volt megírni, hisz’ csak össze kellett foglalni, hogy az olvasók mire számíthatnak a következő nap. Ahhoz azonban, hogy a két további flekk betűkkel teljen meg, nemcsak a Híradó előtti másfél óra műsorait kellett végignézni, hanem az MTV székházában előre a főműsor-időben sugárzandó filmet, tévéjátékot vagy szórakoztató adást is. Az emlékezet mélyéről felbukkant történet akkor játszódik, amikor kizárólag a híradó előtti másfél órában kellett volna kihozni a maximumot.
A kormánylap szerkesztőségében azzal bíztak meg, hogy utazzak el Gyulára, és nézzem meg a várjátékok legújabb bemutatóját, egy történelmi drámát. A fotóriporter-sofőrrel belefeledkeztünk a gyulai éjszakába, ráadásul másnap délelőtt még úsztunk is egyet a helyi fürdő gyógyvízében. Ebéd után indultunk vissza a fővárosba, elvégre csak hatkor kell beérni a szerkesztőségbe. Igen ám, de a kánikulában Alsónémedinél felforrt a kocsi hűtővize, és a javítás után csupán este hét után tíz perccel léphettem át a pesti New York-palota kapuját.
A tévében a Schmitt-lányok tornáztak, egy-két vérszegény reklám villant föl, a főműsor-időben sugárzandó filmet pedig nem néztem meg előre. Azon tűnődtem, vajon miről írok két flekket, amikor a szemem megakadt a monoszkópon. Fazekas György, aki az ’58-as Nagy Imre-perben tíz évet kapott, és a felét le is ülte, akkoriban már ismét a sajtóban dolgozott. A Magyar Hírlap rettegett olvasószerkesztőjeként csodálkozva lapozta a gépiratot, majd szó nélkül továbbította, holott nem a szótlanságáról volt híres.
Másnap azzal fogadtak a szerkesztőségben, hogy Darvasi István vár a szobájában. Arra gondoltam, hogy fuccs a gyér fizetést kiegészítő honoráriumoknak, de azért szép kaland volt egy fővárosi lapnál tévékritikusnak lenni. Már az gyanús volt, hogy a főszerkesztő kávéval kínált. Majd elővette Pécsi Ferenc levelét, amelyben a Magyar Televízió vezetője megköszönte, hogy végre valaki esztétikailag is elemezte a monoszkópot. A Magyar Hírlap első embere ötven százalékkal növelte a honoráriumomat, ami nagyon jól jött.
Az igazi jutalmat azonban Fazekas Gyuri bácsitól kaptam. Meghívott a törzshelyére, a New York-palota mögötti mellékutcában lévő Kulacsba. A kocsmában vörösbort iszogatva mondta el, hogy tudja ám, miért írtam a monoszkópról. S bár a cikk nem lesz életem főműve, méltányolja, hogy kivágtam magam a szorult helyzetből. A jelek arra utalnak, hogy újságíró lesz belőlem, ezért hadd tanácsoljon valamit. Ha egyszer majd főszerkesztő leszek, akkor a pozíciót tekintsem átmenetinek - a sarzsiért sose hagyjam abba a cikkírást. Tanácsát egy életre megfogadtam.
