A múlt század utolsó harmadának egyik legérdekesebb és legvitatottabb írója 1933. október 14-én született. Hetvenötödik születésnapja alkalmából Nyíregyházán konferenciát szerveztünk az életművéről. Ennek ürügyén emlékeztem meg ama nyomdászokról, akik nélkül a hetvenes-nyolcvanas, de különösen a kilencvenes években aligha jelenhettek volna meg magánkiadásban Végh Antal könyvei. Írásom a 2010-es évek végén látott napvilágot a nyomdászok havilapjában, a Print&Publishing-ben. A megjelenés pontos idejét azért nem közölhetem, mert a szöveget számítógépem merevlemezén találtam meg.
A magánkiadás úttörője
Amikor Nyíregyházán, a megyei könyvtárban befejeződött a Végh Antal életművét értékelő tanácskozás, végigtekintettem a termen. 2008. október 8-án, szerdán délelőtt fél tizenegy és délután fél három között több mint százan vették maguknak a fáradságot, hogy szembesüljenek egy nyolc éve halott író munkásságával.
Öt előadás hangzott el. Történt tehát valami, amit érdemes följegyezni az év krónikájába. Az elemzésekből azonban hiányzott a művek előállítása. Márpedig Végh Antalra jellemző, hogy nem elégedett meg a szokványos szereposztással. Azzal, hogy az író ír, aztán a kéziratát beviszi az állami kiadóba, és ott vagy elfogadják, vagy nem. De ha elfogadják is, csak egy-két évvel később láthat napvilágot a könyv, ráadásul a kiadó által megállapított példányszámban.
A lázadásra az adott okot, hogy a társadalmat foglalkoztató kérdésekre érzékeny szerző 1974-ben megírta Miért beteg a magyar futball? című riportját. A botrány- és sikergyanús kéziratot felvállalta ugyan a Kádár-korszak legnagyobb kiadója, a Magvető, de „csak” ötvenezer példányban. A kötetet elkapkodták. Amikor egy példány tizenegy forintba került, akkor a suttyomban fénymásolt változatot kétezer forintért árulták a nagyvárosi aluljárókban.
Egy ózdi bányász pedig háromezer forintot adott érte a kocsmában. Élelmes középiskolások ötven forintért kölcsönözték osztálytársaiknak, de csak negyvenöt percre. A nyilvánvaló siker ellenére mégis váratott magára a második kiadás, ezt a helyzetet unta meg a szerző. Lemondó nyilatkozatot íratott a Magvető igazgatójával, és magánkiadásban jelentette meg a kötetet. A második kiadás 1979-ben látott napvilágot, a harmadik 1981-ben. Házi könyvtáram egyik különlegessége a negyedik (bővített) kiadás.
1983-ban jelent meg, és a címadó riporton kívül tartalmazza a 90 perc című kisregényt, a Szép volt fiúk című színdarabot, a Rákosi-kupa című novellát, a Beteg-e még a magyar futball? című interjút és a Mundial 1982 című világbajnoksági élménybeszámolót. Szombathelyen állították elő, a Sylvester-nyomdában. Tanítványaim, a kommunikáció szakos főiskolások és egyetemisták közül a fiúk kézről kézre adták, és ronggyá olvasták. A gerincét úgy kellett leukoplaszttal összeragasztani, máskülönben a használattól szétesett volna.
A könyv összesen 750 ezer példányban jutott el az olvasókhoz. Ez volt az a pillanat, amikor több évtizedes kihagyás után Magyarországon ismét megszületett a magánkönyv-kiadás. Ettől kezdve szokatlan címke tűnt föl a Végh-kötetek hátsó borítóján: „Megrendelés és szállítás személyesen vagy postai utánvéttel 1021 Budapest, Lipótmezei u. 8/a.”. Az író megadta a lakáscímét. Kiürítette a garázst, és az autóját télen-nyáron az utcán tartotta, hogy helyet teremtsen a könyveinek.
S bár még másfél évtizedig tartotta a kapcsolatot állami kiadókkal is, ha elégedetlen volt az első kiadás példányszámával, vállalta a többi kiadás kockázatát - és a szervezés nehézségeit. Ekkor került közelebbi kapcsolatba a nyomdákkal. Talán a leggyümölcsözőbb kapcsolata Tóth Imrével alakult ki. A kiskunlacházi nyomdász a rendszerváltástól kezdve az író haláláig egyik legközelebbi munkatársának számított. A szerzőt kíváncsiságból magam is elkísértem néhányszor a Press+Print-hez.
Megfordultunk a főutcán található családi házban, majd az egykori téesz-központban berendezett nyomdában is. Most, utólag látom, hogy legalább tíz kötet előállítása köthető Tóth Imre műhelyéhez. Szakmailag kitűnő munkát végzett, ráadásul jó üzletembernek is bizonyult. Beérte az előleggel, és meghitelezte a sikert. Tudta, hogy az író könyvei kapósak, lesz fedezet az előállításra. Ma már ez a kereskedelmi művelet szinte magától értetődő, de harminc-negyven évvel ezelőtt korántsem volt az.
Végh Antalnak és a hozzá hasonló módon gondolkodó szerzőknek hiányzott a tőkéjük, és hiába szánták volna el magukat a magánkiadásra, ha a nyomdászok nem ismerik föl a kényszerhelyzetben rejlő lehetőséget. Kár volna a jelenséget rokonszenvvel, nagylelkűséggel, erkölcsi magasabbrendűséggel magyarázni. A nyomdászoknak jól jött egy-egy testesebb alkalmi munka, amellyel kitöltötték a hullámzó kapacitást.
Az író születésének hetvenötödik évfordulóján több mint százan hallgatták végig az életművéről készült előadásokat. Az esszék nyomán kirajzolódó szakmai tanulságot úgy foglalnám össze, hogy egy népszerű író képes volt olvasmányosan kifejteni azt, ami piszkálta az emberek csőrét. Végh Antal harminchét éves pályafutása alatt ötvenhét könyve legalább száz kiadást ért meg. Közülük minden harmadik ürügyén említhetnénk egy-egy vállalkozó szellemű nyomdász nevét.
