Aki nyilvános szakmát művel, és van mondjuk ezer digitális ismerőse, az jobban teszi, ha a születésnapján szabadságolja magát. Máskülönben nem volna képes külön-külön mindenkinek megköszönni az egyszavas, tő- vagy körmondatos üdvözletet.

Reggel hét van, és több mint egy órája érkezett az első köszöntés Kiskunhalasról. A szerzője újságíró, költő, dalszövegíró, egy rockzenekar szakállas arca és füstös hangú énekese. A szegények könnyűzenei műfajára, a bluesra termett előadót a kilencvenes években ismertem meg, egy jó ízű beszélgetésen. A helyi nyilvánosság meghatározó embereivel üldögéltünk egy kifogástalan konyhájú csárdában. Azóta tudom róla, hogy zenél is, de csak most, a mellékelt stúdiófelvétel hallatán döbbentem rá, hogy fölvenné a versenyt bármelyik országszerte ismert előadóművésszel.

Egyike ama százaknak, akik tőlem balra ültek. Jobbkezes vagyok, és csak így láthattak rá a kéziratukra. Lusta szerkesztőként azonnal elolvastam, hogy ne kelljen még egyszer kézbe venni. Aztán vagy visszaadtam, vagy küldtem a nyomdába. Akinek visszaadtam, az persze dühöngött, ám elég sokan rehabilitáltak. Elvégre nem kellett hetekig várniuk a kézirat sorsára, és más újságnál jobban jártak vele. A szerzők mellett tanultam meg értékelni a szavakból összerakott mondatokat.

Az első két évtizedben megelégedtem azzal, hogy ha mások kéziratában találtam egy-egy érdekesnek ígérkező mondatot, akkor azt mondtam a szerzőnek: mit szólna, ha úgy fogalmaznánk meg, hogy… Egyik sem tiltakozott. Szerkesztőként éreztem rá a jó mondat ízére, és szerzőként is kezdtem odafigyelni a szavak rendezésére. A befejezett kéziratokban olykor rácsodálkoztam egy-egy jobb mondatra, mert nem gondoltam, hogy tőlem is telik ilyesmire. Az alkotáslélektani jelenséget meg is beszéltem Bodor Pállal, a jó mondatok koronázatlan királyával.

Öreg barátom elmesélte, hogy ő sem fejtette meg a titkot, azt viszont megtapasztalta, hogy írás közben okosabban vagyunk önmagunknál. A jó mondat ismérve, hogy íratja magát velünk. Azóta eltelt újabb három évtized, és összegyűlt vagy kétszáz gondolatom, amelyek másoknak is feltűntek. A világhálós üzenőfalon versenyeztettem meg őket, és csak azokat vettem föl a szállóige-gyanús mondatok közé, melyek a digitális ismerősöktől több szavazatot kaptak, mint a másokéi.

Ezekből választottam tíz személyest, amelyek alighanem kiadják egy immár elég hosszúra nyúlt élet összegzését.      

Tíz mondat egyes szám első személyben

Az egyetemen polihisztornak számítottam. Csak később lettem szakember.

Az első feleségem zsidó volt, a második félig az. Megígértem magamnak, hogy a harmadik félig keresztény lesz.

Fölöttem már nincs senki, megtanultam hát uralkodni magamon.

Végre van kire szavazni. Azt a pártot választottam, amelyben nincsenek politikusok.

Azért szerencsésebb a lakájmédia kifejezés, mert a lakájsajtót mindig lakásajtónak olvasom.

Nem az emberektől félek, hanem a bennük rejlő állattól.

A hatalom édes. Azért nem kóstolom meg, mert cukorbeteg vagyok.

A hajdani osztálytársaknak már nem jó egészséget, hanem jó betegséget kívánok.

Régebben azért írtam könyveket, mert volt mondandóm a világról. Most meg azért írok, hogy legyen mit dedikálni az orvosoknak.

Az Alzheimer Caféban voltam, és elfelejtettem fizetni.