Ma kezdődik az ünnepi könyvhét. A legutóbbi kettőre nem mentem ki a koronavírus miatt, de most talán csak a könyvek fertőznek meg. Az eseménysorozatnak volt egy előzménye is. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége tegnap meghívta azokat a tagokat, akiknek mostanában kötetük jelent meg. Ha jól számoltam, tizenketten mutatták be két papírfedél közé szorított gondolataikat. A legfiatalabb úgy hatvan körüli lehetett, a legidősebb hamarosan betölti a kilencvent.

Médiatanárként azt tapasztalom, hogy a pályakezdő újságírók kevésbé tekintik megnyilvánulási lehetőségnek a könyvet. Látom bennük felcsillanni a tehetséget, ezért nem azt gyanítom, hogy a papírra nyomtatott helyett az e-könyvet részesítik előnyben. Arra inkább, hogy felismerték az ellentmondást, miszerint az újságírás nem fér össze a könyvírással. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a helyzetünk rövid műfajokra kárhoztat bennünket. Lehetőségünk ritkán lépheti túl a kolumnát. A görög-latin kifejezés az újságoldalnyi terjedelmet jelenti. Maximum  tíz gépelt oldalnyi szöveget, alcímekkel és fényképpel, esetleg karikatúrával tarkítva.

Szakmánkban mindig akad persze az átlagosnál jobb íráskészségű. Márpedig a literátus újságíró legföljebb akkor fogalmazhatja meg élete könyvnyi terjedelmű álmát, ha kiveszi a teljes évi szabadságot, és elvonul valahová, ahol nem kell napi témákkal foglalkoznia. Öreg barátom, a néhány éve elhunyt Bodor Pál két legjobb regényét úgy írta meg, hogy nyaranta, a román írószövetség árkosi alkotóházában vetette papírra. A szerkesztőségi aprómunka nem tette lehetővé, hogy elismert szépíró legyen, holott minden adottsága meglett volna hozzá. Be kellett érnie azzal, hogy a publicisták között vitte sokra, a napi jegyzet koronázatlan királya lett.

Közös szakmánkból adódik, hogy két legjobb könyvemet (egy sajtótörténeti monográfiát és egy kommunikációs tankönyvet) a MÚOSZ visegrádi, illetve az Irodalmi Alap szigligeti alkotóházában írtam meg. Tegnap pedig, a meglepően hangulatos összejövetelen az volt a benyomásom, hogy a túlnyomórészt nyugdíjas kollégák aktív korukban tudomásul vették: az újságírói életforma nem engedi meg, hogy hónapokig, esetleg évekig kotoljanak egy-egy témán. Majd nyugdíjba vonultak, vettek egy nagy lélegzetet, és végre megírták azt, amit évtizedek óta melengettek. Így vagyok ezzel én is. Bár újabban igyekszem olyan könyvet írni, hogy dedikálható legyen az orvosoknak.                 

Tíz mondat a könyvről

A könyv régen a legjobb barát volt, ma a legdrágább barátnő. (Kvári Sinkó Zoltán humorista, Napló, 1995. június 7.)

Az ember egész életében egy könyvet ír, még akkor is, ha százat ad ki. (Nagy Bandó András humorista, Délmagyarország, 2001. április 13.)

A könyv privát szférába tartozik, az ember kettesben van vele, míg az újság lényege, hogy közszemlére teszik. (Bolgár György műsorvezető, Népszava, 2003. szeptember 26.)

Azért is ki kell mennünk a Könyvhétre, mert kettő darab könyvünk jelenik meg. (Győzike celeb, Hócipő, 2006. június 21.)

A híres ember arcával el lehet adni egy szakácskönyvet, de négyet már nem. (Stahl Judit műsorvezető, Dunaújvárosi Hírlap, 2007. február 4.)

Így tudok pár millió forintot keresni a pártomnak. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus a készülő szakácskönyvről, ATV, 2013. október 11.)

Nem hiszem, hogy a könyvemmel most a teljes eszköztáramat lenulláztam. (Kálmán Olga műsorvezető, Magyar Narancs, 2013. december 12.)

Trump mint az igazi celebek, könyvet legfeljebb ír, nem olvas. (Hollósi Zsolt újságíró, Délmagyarország, 2017. január 30.)

Minden álmom egy hatalmasat bukni a kínai könyvpiacon. (Vujity Tvrtko műsorvezető, ATV, 2018. december 28.)

Ez a történet nagyon vékony csík lesz a könyvben. (Dezső András újságíró a Borkai-ügyről, Válaszonline.hu, 2020. augusztus 17.)